LFG.HU

Szalontai Tibor
novellaCimkek

Gémes András munka után három kollégájával betért a Zöld Galambba, hogy megünnepeljék egyikük születésnapját. Jóízűen ettek, sok sört megittak, kedélyesen elbeszélgettek, csevegtek, pletykáltak, világmegváltó dolgokban mondtak véleményt ott, a zsírfoltos vendéglői asztalterítőre könyökölve. Végül úgy döntöttek, hogy ideje már hazamenni, otthon vár a család.

Már esteledett, mikor a vidám, sörgőzös társaság felcihelődött és nagyokat nevetgélve kilépett az utcára. A négy munkatárs nagyjából egyfelé, a városszéli lakótelepen lakott, gyalog vágtak neki a negyedórás útnak, kis földes utcákon és a patak mentén haladtak, a legrövidebb úton hazafelé. Egy artézi kútnál sokáig elbohóckodtak, egymást fröcskölték. Gémes közölte, hogy ő ugyan még nem részeg, csak abban a stádiumban van, mikor húszpercenként pisilnie kell. Előresietett, lement a patak partjához.

Fentről a háta mögül hallotta barátai hancúrozását. Már sötét volt. Csak a hold világított fenn az égen és a patak tükrében, halványan megvilágítva a túlsó partot, sejtetve a magaspart fölött húzódó, kerteket lezáró fakerítéseket. Nézte a víz lassú folyását, a hold tükrének remegését, a közelben felsejlő nyárfaárnyakat. Felpillantott a csillagos égre is. A levegő langyos volt, októberi, vénasszonyok nyarabéli lágy, kisvárosi este. Idillikus! Felsóhajtott. Akkorát sóhajtott, majd beleszakadt a szíve.

Milyen vidám volt ma! – gondolta. -Vesztét érzi?
Az iménti mosoly lemállott arcáról. Szomorú, gondterhelt tekintettel bámulta az eléje táruló sötétséget. “Milyen jó a sötéttel szemezni! A sötétség nem bánt, ártatlan, becsületes. És megértő. Eltakarja a könnyeket, a félelmet. Eltitkolja. De meg kell fordulni. Szembenézni mindazzal, ami a hátunk mögött van. A Világgal. És haza kell menni. Vége a születésnapi kiruccanásnak, a rövidzárlatnyi kikapcsolódásnak.” Arra gondolt, hogy régen, egy-két héttel ezelőtt még milyen szívesen ment haza. Most egyik porcikája sem kívánja. Talán nem is várják otthon. De ha várják is, csak daccal, gyűlölettel teli megvető szemek. A felesége és két gyereke. “Hol romlott el minden? Tényleg csak egy-két hete, vagy már nagyon régen?” Persze ő maga is hibás. Mindig magának keresi a bajt. Akaratlanul belemegy minden hülyeségbe, és nem tud kimászni belőle. Túl makacs, nem képes beismerni, hogy vesztett, hogy megadja magát.
Körülbelül tíz napja kezdődött ez az egész otthon. Akkortájt, amikor a munkahelyén összeveszett a főnökével. De sehogy sem tudta a kettőt összefüggésbe hozni. Az, hogy ővele kitolt a főnöke, még egyáltalán nem magyarázza meg, miért olyan hűvös hozzá a felesége. Miért gyűlölködik, miért ad kurta válaszokat, kiabál, szidalmaz. És nem engedi közel magához. Ha próbált szelíd, kedves szavakkal közeledni, érdeklődni, mi baja, legtöbbször csak néma, gyűlölködő tekintet, egyszer pedig hisztérikus sírás és a fürdőszobába zárkózás volt a válasz. Csoda, hogy ő maga is kijön a sodrából és kiabál? Egy ilyen kis hülyeség miatt! Ehh! Egy hete már, hogy öli magát a munkahelyén. Bár ő a részleg legügyesebb embere, csak segédmunkát bíznak rá. Utána pedig az otthoni anarchia. Meddig lehet ezt bírni? Egyre ingerültebb. Tegnapelőtt a sógorával is halálosan összeveszett. Bort fejtettek egyik hordóból a másikba, a cső valahogy félrecsúszott, és jó fél hordónyi bor kiömlött a földre. Ezen összekaptak. Csoda, hogy nem verekedtek össze. De hogy az idei szüret külön lesz megtartva, az biztos.

Szóval mostanában valahogy semmi sem akar sikerülni. Se a munkahelyén, se otthon. Se munkába, se haza nem szívesen jár. Már azon gondolkodott, hogy megint felkeresi Ildikót, akivel már egy párszor, sűrű lelkiismeret-furdalások közepette, de megcsalta a feleségét. Véget is akart vetni ennek a bűnös kapcsolatnak. Rég meg akarta mondani Ildikónak, hogy többet nem jön. Mert hát, tulajdonképpen szereti a feleségét. És most fél tőle. Olyan idegen lett És nem mer hazamenni. De hát hová menne? Esetleg történhetne valami csoda, valami rendkívüli dolog. Mi lenne, ha belevetné magát a patakba? Nevetséges, hisz legfeljebb a térdéig ér! És úgy, csuromvizesen, iszaposan, lucskosan kéne hazamenni.

És tegnap, jaj, úristen mit művelt! Pofonvágta a fiát. A feleségével vitatkoztak valamin, alattomosan, szívélyesen, hisz a gyerekek is ott voltak, épp vacsoráztak. És a hatéves nagyfia hirtelen bekapcsolódott a vitába és az anyja pártját fogta. Ilyen még nem fordult elő, hogy a saját fia nyíltan ellenszegüljön neki! Elborult a tekintete, ellentmondást nem tűrő hangon odaparancsolta magához. A fiú félénken odasomfordált, és ő pofonvágta. A saját fiát! Persze rögtön megbánta, de a pofon már elcsattant. És a reagálás. A srác könnytelenül visszaballagott a hokedlijéhez, egy szót sem szólt. Jobban fájt ez az apának, mintha sírva fakad. Felesége rátámadt: ” Te vadállat! Már a gyerekeidet is vered! ” Nem volt ideje kimorfondírozni mit jelent az “is” szócska, mert közben kitört a kisebbik fia. A négy éves óvodás fia elkezdett bömbölni, az anyja szoknyájába fúrta magát és azt kiabálta: ” Apu, engem is verni fogsz, ha nagyobb leszek?” Ezt nem lehet idegekkel kibírni, átment a kisszobába újságot olvasni.

És ma végre megtudta, mit jelent az “is” szócska, hogy mit jelent a felesége furcsa viselkedése. Mert hogy néha már azt hitte, a felesége nem szereti, valakivel megcsalja, és ki akarja utálni a házból. Persze önérzetén alulinak tartotta volna a felesége után nyomozni. De nem itt van a bibi. Ma bebizonyosodott, hogy a felesége hű hozzá, és – legalábbis szerette. Ma délelőtt bejött az irodába Ildikó, idegesen elhadart egy-két mondatot, a felét sem értette, és köszönés nélkül elviharzott. Valami olyasmit motyogott, hogy: “Ha véletlenül még egyszer nőre szottyan kedved, csak ne jussak az eszedbe. Felejtsél el egészen, és többet ne lássál ebben az életben. Elégedjél meg a feleségeddel, aki egy szent asszony, és nálad ezerszer jobb férjet érdemelne.”

Úristen! Tehát a felesége rájött erre a viszonyra. És elment Ildikóhoz. Vagy mégsem. Soha nem fogja megtudni. Nem mer a felesége szemébe nézni. Nem meri megszólítani sem. Mindennek fuccs. Néhány nap alatt egész eddigi élete romba dőlt. A felesége, a gyerekei, a szeretője, a felettese, a rokonság, mindenki ellene fordult. Abban a pillanatban, mikor Ildikó eltűnt, és ezt így végiggondolta, teljesen elveszettnek érezte magát. És mindennek tetejébe egy óra múlva a megyei lapban felfedezte legkedvesebb középiskolai tanárának gyászjelentését.. A hír megrendítette. Pedig ennek aztán semmi köze mostani elrontott életéhez. Hiszen már több mint tíz éve nem látta matektanárát, és nem valószínű, hogy valaha is még találkoztak volna. De hát még olyan fiatal volt! Mindössze tíz évvel volt idősebb a tanítványainál. Emlékszik, friss diplomával tanítgatta őket a függvények és sorozatok rejtelmeire, az ő osztályuk volt az első évfolyam, amit tanított. És most csak egy hír az újságban és vége.

” … Megrendülten tudatjuk, hogy Gémes András technikus, életének 32. évében tragikus hirtelenséggel elhunyt. A kedves halottat gyászolja szerető felesége, gyermekei, rokonai, barátai és munkatársai. ….. Belefulladt a patakba, elvitte az ár, le egészen a tengerig. Bár a hulla keresése folyik és ez irányban a román hatóságoktól megbízható ígéretet kaptunk, a végső búcsúztatásra éppen ezért nem kerül sor …..”
Ugorjon hát, vagy ne? Olyan nagy dolog? Csak egy mozdulat az egész! Biztos befutó az elmeosztályra. …. “Beleugrani egy fél méteres patakba? Ugyan kérem! Na ne meséljen! Ki az az őrült, aki magának ezt elhiszi?”

Meghalni? Ugyan ki siratná meg? És ugyan hogyan halna meg? Az öngyilkosságnak melyik válfaját választaná? De hát tulajdonképpen mindezek ellenére szép az élet! Ma is milyen finom volt a pacalpörkölt és a kőbányai, és a ZTE a BEK-ben legyőzte a Manchester Unitedet, méghozzá micsoda góllal! És a feleségének új, izgató fazonú bugyijai vannak, és új, őrjítő illatú parfümöt használ és a bugyi alá is jut belőle. Hiszen ő őrülten szereti a feleségét! Még a duzzogását is. Vajon a felesége szereti-e még? Hajlandó-e megbocsátani? Vagy talán már nincs is otthon, visszament az anyjához, vitte magával a gyerekeket is? Talán nem is azért fél hazamenni, mert a veszekedéstől tart, hanem mert fél, hogy csak az üres lakást találja. Meg egy cédulát a konyhaasztalon: “Elválok.” Ő maga is hat éves volt, mikor a szülei elváltak. Pedig hogy szerette mindkettőjüket!

Milyen közel a víz színe. Nem kell feltétlenül ugorni, csak beledől. Vagy meg is csúszhat. Vagy fejest ugrik. A térdig érő vízbe. Hisz csak egy pillanat. A patak víze hívja. Mint amikor kiskorában, a vasútállomáson vadul bedübörgött a vonat, hogy aztán méltóságteljesen megálljon. És miközben már lassult a szerelvény, a kerekek még eszeveszetten pörögtek, zakatoltak. Ő ott állt ettől az egésztől két lépésre, görcsösen fogta az anyja kezét. Úgy érezte, ha elengedné, oda kéne rohanni, a dübörgő kerekek közé, csak egy pillanat az egész. Aztán sok évvel később a tengerparton, a nászúton volt ilyen érzése. A százméteres sziklák szélén állva, nézve a háborgó tengert, úgy érezte, hívják a hullámok. Milyen szép is lett volna akkor, kedvesét ölelve együtt a tengerbe veszni! Meg vezetés közben is rájön néha. Csak egy apró kis mozdulat balra a kormánnyal, és máris szembe a közeledő busznak. Csak egy pillanat! De ez a pillanat, ez a mozdulat mindig elmarad! Az ember racionális lény. Mindig megfontoltan cselekszik. Ó, hogy szeretne egyszer kitörni, tombolni! Földhöz vágni, ami törhető, belerúgni valakibe! Hogy szeretne egyszer alattomosan fájdalmat okozni! Nem balfácán módra, akaratlanul, hanem tudatosan. De tilos.

“Na mi lesz, meddig állok itt, mint Madách Ádámja a tragédia végén?” – Kihúzta magát, még egyszer rápillantott a holdfénytől csillogó vízfelszínre, és kissé oldalt fordulva, súlypontját fokozatosan előrébb helyezve rádőlt a vízre. Hangtalanul merült el, mindössze pisszenésnyi csobbanás jelezte a test találkozását a vízzel. Testét fokozatosan hidegség és nedvesség járta át. Még egy utolsó mély lélegzetet vett, majd arcát is víz lepte el. Hanyatt feküdt a patakban. Az áttetsző vízben tisztán látszott a fekvő test körvonala. Felhúzott jobb térde kikandikált a vízből, de lábizmát elernyesztette, és az is belemerült a patakba. Persze a szemét rögtön becsukta, de el tudta képzelni, milyen szép látvány lehet így felpillantani a csillagokkal tűzdelt égre. Megpróbálta hát egy pillanatra kinyitni a szemét, de nem látott semmit. Nagyon hideg volt a víz, hidegebb, mint gondolta. A nedves ruha rátapadt bőrére, azon keresztül érezte a víz jeges áramlását.

Arra gondolt, hogy akár azonnal egy szívgörcsöt is kaphatott volna, de ebbéli aggodalmát elnyomta az ujjongás, hogy megtörtént. Megcsinálta a végső mozdulatot! Végtelen nyugodtság járta át a testét, elnyomva a fázást, valami közömbös biztonságérzet ragadta magával. Kényelmetlenül feküdt, igazított hát testtartásán, kicsit arráb mocorgott, mind jobban belefúródva így a lágy iszapba. Az iszap már a fülét is ellepte. Leszámítva a hidegséget, nagyon kényelmesen feküdt. Egyelőre a levegő sem hiányzott. De a következő pillanatban fuldokolni kezdett. Nem is a levegő hiánya miatt, hanem mert orrába egy kis víz jutott. Módszeresen próbálta kiprüszkölni és sikerült is, de rájött, hogy ha nem akarja, hogy ez megismétlődjék, akkor át kell fordulnia hasra. De ahhoz rengeteg energia kell, és őneki mind kevesebb van. Azért csak átevickélte magát a bal oldalán, közben a jobb kezével támaszkodva egy pillanatra jobb könyöke kikerült a vízből, belesajdult a langyos esti levegő. Így most már jobb, hason fekve még legalább egy percig kibírja. Nyugodtan várt. Egy pillanatig nem gondolt semmire, abban a pillanatban akár meg is halhatott volna. Aztán arra gondolt, hogy tulajdonképpen mire is volt jó ez az egész? Most bebizonyította? Magának? És mit ért el vele? Most mindjárt fogja magát, feltápászkodik, kievickél ebből az iszapból, újra a csillagos ég alatt lesz, habzsolni fogja a levegőt és nagyon fázni fog.

Most már oxigénhiányban égett. Még egy pillanat, ne még! Olyan jó így feküdni, nem akarok felkelni. Pedig tudom, hogy fel kell kelni. Csak még egy picit várjatok! Mint amikor késő este ágyba veti magát az ember, már majdnem alszik, olyan álmos, és félálomban bosszúsan veszi tudomásul, hogy fel kell kelnie, mert elfelejtett pisilni, és pisilnie kell. Pisilnie kell…

Ekkor vállát karok ragadták meg, kiemelték a vízből. Tüdejét átjárta a holdfény, szomjasan szívta be. Lábát is átkarolták és a partra cipelték. Amúgy csurom vizesen, kábultan a vakító holdtól felállt, és a patakba eresztette magából a maradék sört. Barátai aggódva kérdezgették:
- Mi történt veled, Bandi? Berúgtál?
- Túl sokat ittál? Hé, a patak nem sörből van! Mit kerestél az iszapban?
- Rosszul lettél, megszédültél?
- Mi van, öreg, megcsúsztál? Beverted valamidet? Mint egy hulla, úgy hevertél ott a mederben!
- Már azt hittük, holtan húzunk ki, te meg itt élsz és virulsz? Mi történt?
És így végig, a sok naiv, aggódó kérdés, és ő csak a fejét rázta és a holdat nézte, és amikor már megelégelte a másik három értetlenkedését, idegesen felkiáltott:
- Semmi, az isten fáját! Hát nem mondom, hogy semmi? Csak egy pillanat az egész! Értitek? Csak egy pillanat!
Társai döbbent arccal, megkövülten bámulták.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához