LFG.HU

taverna
Aldyr
hírekCimkek

Hosszas elõkészületek után október 27-én könyvesboltokba kerül az elsõ Ammerúnia antológia (Hittel és vassal), amelyet a Multiverzum Novellaíró Pályázaton (http://lfg.hu/9811/ ) feltévelt nyert alkotók jegyeznek. A címadó kisregény Andy R. Cain és Eric Muldoom közös munkája. A kötetben további 8 hosszabb-rövidebb lélegzetvételű novellát, valamint két verset helyeztünk el; valamennyi írás Ammerúnia világán játszódik. A kötet elõkészületeit és a Műhelymunkát a szerkesztõ, Eric Muldoom tartotta kézben. A részletes adatok, valamint a világhoz kapcsolódó híranyagok (és frissítések) elérhetõk itt: Ammerúnia.hu

FÜLSZÖVEG:

Mit tehet egy elf varázslónő akkor, ha vak, és fellázadnak ellene az ember rabszolgák, akik a fajtája pusztulását akarják?
Mire képes egy fiú, aki elveszíti a szüleit, és idővel boszorkányúrként akar leszámolni a gyilkossal, a véreskezű nomád hadúrral?
Mit tehet az ember, ha a legjobb játékosnak számít skalkban, de olyan kihívóval kell kiállnia, aki ha győz, elragadja a vesztes lelkét?
Egy öreg vár, amit ostromgyűrűbe zárnak. A védőknek egy órájuk van arra, hogy leleplezzék a közöttük lapuló árulót.
Egy ördögfejedelem, és sarkában egy magányos démonvadász: vajon ki kerül ki győztesen a hajszából?
Fekete ruhás kísértetalakok járják az erdőt. Amíg nyugtalanul bolyonganak, minden ember lélek nélkül születik a világra…
Kihez fohászkodhat egy pap, ha a hívek megtagadják istenüket, és fel akarják ébreszteni új uraikat, a jég alatt alvó sárkányokat?

A kötet írói izgalmakban, kalandokban bővelkedő felfedezésre invitálják az Olvasót az Eric Muldoom által megálmodott fantáziavilágba. Ez a világ az elfeké: az emberek – a holdelfek rabigájából kitörve – csupán négyszáz éve hívták életre a Királyságot.

Vajon hogyan képes elszámolni az emberi faj a múltjával? Milyen veszedelmeket rejt a függetlenség, az új világ? Mennyit ér, meddig elég az istenükbe vetett hit, és mikor jön el a vas ideje?

TARTALOM

Köszönetnyilvánítások 6
A szerkesztő előszava 7
Ammerúnia térkép 8
Bevezető 10

BILINCSEK

Lorien Aiwood: Béklyók (vers) 11
Andrew Field: A fürkész éjszakája 13
Eric Muldoom: Láncok csörögnek 35
Meloran Conway: Játék ideje 59

HITTEL ÉS VASSAL

Lorien Aiwood: Hajnal suttogása (vers) 73
John S. Talbot: Kilencek csontja 75
Soren Ward: Az áruló 129
Andy R. Cain & Eric Muldoom: Hittel és vassal 153
Timár Krisztina: Angelika balladája 221
Rupert M. Pickford: A manókirály koronája 245
Dana Weaver: A hó alatt 257

Függelék 279
Az Ammerúnia Műhely tagjai 283

Timár Krisztina:
Angelika balladája (részlet a novellából)

Elindultam fényes reggel,
Megérkeztem sötét éjjel.
Fakó ingemre,
Piros ruhámra
Én fekete köpenyt vontam.
Sima szöghajamat,
Gyenge fehér képemet
Én fekete kámzsával elfödtem.
Reggelig mesémet
Árnyék mögül mondom.

A tűzhelyen vidáman lobogtak a lángok.
Kuolin apa hosszúházát, mint minden havasi házat, arra tervezték, hogy ellenálljon a legkeményebb télnek is. Dühönghetett a fehér szél, a jeget sodró, gonosz havasi vihar, a kőfal és a súlyos gerendákkal alátámasztott tető ellenállt az időjárásnak, a jól ácsolt ajtó és az ablaktáblák pedig gondosan kirekesztették a nyomasztó éjszakát. Középen nyugodt erővel tartotta a ház fedelét a roppant, aranysárga bromfatörzs.
A tűz felől csak úgy áradt a jó meleg, nemkülönben a készülő rénszarvashús illata. A vacsora híre kicsalogatta a hosszúház többi lakóját is a családi fülkékből. Az esti teendőket úgyis mindenki a nagy központi teremben szerette végezni. Ki a foltozni való varsát hozta be, ki köpenyt varrt, ki a friss állatbőrt állt neki kikészíteni, ki egy vadcsapdát igyekezett helyreütni. Közben hallgattuk, hogyan üvölt kinn a fehér szél. Egyszer le is verte a tűzhely füstjét.
- Ítéletidő – nézett fel a csapdajavításból Kuolin apa. – Ilyenkor jár a Madár.
Mintha hívásra tenné, abban a pillanatban kicsapódott a hosszúház ajtaja. A sötét folyosó végéről nedves hópelyheket sodort felénk a huzat, egy pillanatra be is rántotta a füstöt a házba, de aztán azonnal elült a szélroham, ahogy rácsukódott a nehéz faajtó. Magas, szikár, középkorú nő állt meg az ajtó felőli folyosó torkolatában, és figyelmesen nézett végig rajtunk. A bocskora lucskos volt a hótól, bal kezével faragott botra támaszkodott.
- Madár! – hangzott több felől is. – Jaj, de jó, hogy itt vagy! Éppen rólad beszéltünk!
Maga a családfő sietett az énekmondó üdvözlésére. Gyorsan leültették a tűz mellé, étellel kínálták, sötét, kopottas bundáját pedig felakasztották száradni. Alatta, ahogy minden havasi utazó, ő is vörös ruhát viselt, mint ahogy a házaink falát is vörössel kell kikenni, mert az a sötétség és a fehérség ellen egyaránt védelmet nyújt. Csak a nyakában nem lógott ott az utasok cserépamulettje, amiben a házi tűzhelyről vett mágikus tűznek kell égnie. Aki az utakat járja, sose lehet elég óvatos. Gyilkos ereje van a havasi télnek, de nomádokkal, barbárokkal, sőt, akár manókkal is összeakadhat az utazó, nem is beszélve az Árnyakról, akiket magam is csak homályos mesékből ismerek – Halcon segítsen, hogy ezután se legyen másképp! Ám Madárnak nem volt se házi tűzhelye, se otthona, csak egy hatalmas, erős állkapcsú, dús vörösbarna szőrű kutyája és egy kecskeínnal felhúrozott hárfája. Talán ezért is lakott mindig szomorúság a tekintetében, és ezért vésődött mély redő kétoldalt a szája szögletébe.
Madár mindenütt szívesen látott vendégnek számított. Jellegzetesen csúf, durva vonású arca, okos, szürke szeme abból a fajtából való volt, amit nem egykönnyen felejt el az ember. Még hármas ágba font, csapzott, sötétszőke hajára is máig jól emlékszem. Azt hiszem, egész Havasban egyedül ő viselte így a fonatát, díszítés nélkül, amiről pedig a családjára lehetett volna következtetni. De Madárról senki se tudta, melyik hosszúházból való. “Madár az úton lakik, és a széllel jár” – mondták, mert valahogy mindig akkor toppant be egy-egy városba, faluba, hosszúházba, amikor a legjobban tombolt a vihar. Mintha a szél fújta volna be az ajtón. Szerettük a meséit és az énekeit. Sohasem ő maga találta ki őket, Madár igazmondásra felesküdött énekmondó volt. Hozta-vitte a híreket, oszlatta a téli éjszakák csendjét, vigasztalt, veszélyre figyelmeztetett, szórakoztatott – ő pedig maradt ugyanaz a csúnya, szomorú és figyelő szemű Madár.
Most is, ahogy megtörölte a száját, és a csontot odaadta a lábánál fekvő kutyának, azonnal elővette a hárfát, és csengő hangján énekbe kezdett. Egy pisszenés se hallatszott, úgy figyeltük, mi történt Edanban, Haelmorenben, Flannban, hol járja bőség és hol éhínség, kit nyársalt fel a vadkan, hol sikerült egy fiatal párnak a szüleik akarata ellenére is összeházasodni, és mit sodor az Oliip vize.
Aztán egyszerre csak olyasmi történt, amire még sohasem volt példa.
Már éppen kezdtünk nyújtózkodni, ásítozni, kezdtük emlegetni egymásnak, hogy holnap is lesz nap, mesemondásra való is, amikor hangosan megszólalt a kislány, aki addig apró forgácsot dugdosott a tűzbe.
- Te sok történetet tudsz, Madár. Neked van történeted?
A hirtelen lelohadó tűz fényénél életemben először láttam az énekmondót elcsodálkozni.
- Nekem?
- Igen, neked. Arról, hogy hol születtél, vagy honnan jöttél.
Madár lágyan az ölébe ejtette a hárfát. Tűnődve nézett vissza a kislányra.
- Van nekem is történetem, de azt még senkinek nem meséltem el.
Mondanom se kell, hogy erre azonnal kiment minden álom a szemünkből. Madár saját története, amit még soha senki se hallott! Ahogy végignézett rajtunk megszokott, figyelő tekintetével, látnivaló volt minden arcon a néma könyörgés, hogy mesélje hát el azt a történetet.
Elmosolyodott, de a szeme ugyanolyan szomorú maradt.
- Jól van. Akkor hát elmondom nektek azt a történetet. Elmondom Angelika balladáját.

John S. Talbot:
Kilencek csontja (részlet a novellából)

…Ez a palota utunk végcélja: kellemetlen érzés uralkodik el mindkettőnkön, ahogy haladtunkban komor, vöröses kövekből rakott tömbjét szemléljük. Leérünk a hídról, s megszűnik ugyan a lábdobogás, ám a romok között kígyózó menet sűrű porfelhőt ver fel. A sor végén a hangos siránkozást egyre-másra köhögés váltja fel. A porfelhő felett Andruus megpillantja a nekropolisz faragatlan kövekből összerótt, óriási kapuját.
A kanyargós, szűk utcában feltűnés nélkül kilép a menetből, és behúzódik egy árnyékos kapuboltozat alá. Nem látok senkit, aki észrevette volna eltűnését. Megvárja, míg az utolsó gyászoló is eltűnik a sikátor végi kanyarban, és a siratók éneke elcsöndesül.
Semmi sem kelt neszt, sem madár, sem bogár, csak a tóba zuhogó Móloch morajlik a távolban. A Megtisztító térdre ereszkedve röpke fohászt intéz az Égi Hatalmakhoz, hogy szent küldetésében segítsék és támogassák őt, s az angyalok érintését érzi magán. Aurája arany fénnyel izzik, lélekben megerősödve áll fel, majd belép a romokkal és szeméttel teleszórt sikátorba.
Két ház között átvágva a Csontpalota felé veszi az irányt. A kupolás épület fala mellett tisztábbnak rémlik az út, kevesebb az ingatag, romos fal és az utcára omlott törmelék, mint másfelé. A Megtisztító sejtése szerint, ha megkerüli a nyolc hajóhosszat is kitevő, négyzet alapú, háromszintes kőkolosszust, a Csontpalota előtt bukkan ki.
Az emeleti ablakokban időnként halvány villódzás tűnik fel, a fényhez sziszegő-sercegő hangok, szitkok, sebesültek sikolya és tompa puffanások társulnak. Ez felkelti a Megtisztító kíváncsiságát. A romos árkádok alatt, lehullott köveket kerülgetve közelíti meg a palota egyik bejáratát, és a kétembernyi magasságú, ajtó nélküli nyíláson jut be oda. Az árnyakból suttogások, nem emberi sziszegés hallatszik ki, de elmeromboló hatásuk elvásik a Megtisztítót körbeölelő, aranyló szellemfátyolon.
Egy kisebb fogadótermen vág keresztül, ahonnan lépcsők vezetnek az emeletre. Néhány lépéssel átér a magas és széles folyosón, aminek végén újabb ajtó következik, s a bejáraton belesve borzongató, mégis roppant ismerős látvány tárul elénk a hatalmas, csillogó padlójú nagyteremben.
A magasan járó nap fénye beszűrődik a kupola áttört liliommintáin keresztül, s megvilágítja a palota északi felét, de sötétben hagyja a többi teret. A bejárattól két hajóhossznyira, egy fénytócsa közepén a havasi brúlok védelmi formációjában álló tucatnyi férfit lát a Megtisztító. Hátukat az egyik tartóoszlopnak vetik, körülöttük a padló tenyérnyi vas sulymokkal van felszórva. Tízen közülük pajzsfalat alkotnak félkör alakzatban, melynek fedezékében guggoló társuk, egy havasi fény-íjász készülődik lövéshez. Egy nagydarab, ismerős alak pedig hátrafelé figyel, villogó tekintetével az emeletet pásztázza.
A mély árnyékokba temetkező nagyteremben csak akkor támad fel az éles, szemet bántóan fehér fény, amikor az íjász csukott szemmel nyílvesszejére köp. Erre az alkimisták fehértűz nevű kotyvalékával kezelt nyílhegy begyullad, és izzó lánggal falni kezdi a vesszőt. A kör alakú pajzsok mögül, lapos ívben engedi útjára a pulzáló csóvát húzó lövedéket, s az megvilágítja a galériát tartó oszlopsor homályos zugait, s különös alakokat mutat meg az árnyékok borította árkádok alatt. Az öt-hat szívdobbanásnyi idő elegendő ahhoz, hogy a következő lövedék már az egyik oszlop tövében kuporgó alak felé szisszenjen. A rozsdás hegyű nyílvessző húsba csapódó hangját, s az azt követő fájdalmas kiáltást az íjász gyors biccentéssel nyugtázza, majd lebukik a pajzsfal mögé.
A villódzó fénytől elvakított ellenfelek rövid dárdákat hajítanak feléjük, de sok a havasiak előtt esik a földre, vagy lepattan a vasalt szélű égerfa pajzsokról. A Megtisztító felismeri az egyik feléje fordított pajzson a Drouwen hosszúházra jellemző festést és gazdáját. Huwen az, a Wytraad medvetermetű és medveszerűen szőrös, nagyhangú kormányosa. A többi alakról csak elképzelése van, hogy kik lehetnek, de azt gyanítja, a két letaszított rokonai, akik az elítéltek testéért jöhettek. Havasi lévén maga is jól tudja: az eltávozót mindig ki kell engesztelni, mert ha vérét valamiért nem tudják vízbe ereszteni, csak bolyong a két világ között, soha nem lelvén nyugalmat.
Harminc szívdobbanás múlva újabb sercegő-villogó vessző kel útra; most a kupola felé repül, és a hirtelen támadt fény hat földön heverő vagy az oszlopok fedezékébe kúszó testet világít meg. Ahogy elszunnyad a villogó fény, a Megtisztító szeme sarkából mozgást észlel: néma csendben araszoló alakok lapulnak le a földre. A megszállottak bűze körbelengi őket, így akkor sem lenne esélyük elrejtőzni, ha nem lehetne látni őket. Valahogy sikerült a havasiak oldalába kerülniük, ám minket nem vesznek észre.
Mivel a meglepetés a Megtisztító oldalán áll, óvatos mozdulatokkal ötlépésnyire becserkészi a felállva támadásra készülő figurákat. Lecsatolja a derekán függő bolát, megpörgeti, és egy kurta kiáltással a háttal álló fickó felé hajítja. Egy szempillantás múlva a szíjak rátekerednek a haramia nyakára: a körbeperdülő kőgolyók a férfi halántékán csattannak. Bőr hasad, csont reped, és az áldozat hang nélkül rogy össze. Rongyos, sötétszürke tunikát viselő társa üvöltve perdül meg, természetellenes nagyságú szeme szinte világít a sötétben. Két kézzel markolt, rövidnyelű dárdáját ránk szegezi, hogy megtörje a rohamozó Andruus lendületét, aki pedig lándzsáját ellenfele arca felé lendíti…

Kiadó: Cherubion
Sorozat: Osiris fantasy
Oldalszám: 294
Karakterek száma: ≈ 550.000
Hivatalos honlap: www.ammerunia.hu
Címlapfestmény: Pozsgay Gyula (http://art.rpg.hu/categories.php?cat_id=70 )
Belső grafikák: Pozsgay Gyula és Flajsz Dániel
Ár: 1190 Ft

KAPCSOLÓDÓ LINKEK
http://lfg.hu/9601/
http://lfg.hu/9811/
http://multiverzum.hu/

Küldte: Ammerúnia Műhely


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához