LFG.HU

HammerTimeCafe
Defekt
novellaCimkek

Az éj átölel, hűvös csókkal illeti homlokom, ahogy a harmatos fűtől nehéz cipőmben a tóban fürösztött Hold képét lesem. A fák lombjának susogására a feltámadó szélben hajló nád felel. A víz tükrén csendes hullámok fodrozódnak, és mindkét gyermekem boldog mosollyal bújik hozzám. Leguggolok és hagyom, hogy átjárjon az öröm, a boldogság apró, forró szívdobbanásai, ahogy vékony gyermeki testük testemhez simul. Hajuk orromat csiklandozza, ahogy az illatos fürtökbe merítem arcomat. Ők az én menedékem. Önmagamból, önmagamnak; testemből, testemnek. Csak nézzük a tavat, a holdfénytől ezüst bimbókban szunnyadó virágtengert, a szentjánosbogarak táncát, a fűszálakon rezgő harmatcsepp gyémántokat. Beszélgetünk, helyesebben beszélnek. Csacsognak, választ sem várva kérdeznek, a Holdról, a tóról, az erdőről…
A tóra pillantok, és a szemközti parton egy alak sétál ki az erdőből. Testét rongyok fedik, arcát kámzsa takarja. Szótlanul áll hosszú percekig, majd kimért léptekkel elindul felénk. A vízen jár, léptei után jégkristályok lebegnek a felszínen, a széltől félrebillentett kámzsa alatti arcán üdvözült, őrült vigyor. A két gyermek elé állok, de a jelenés játszi könnyedséggel lök félre úgy, hogy testem elemelkedik a talajtól, hogy egy nádtorzsán találkozzunk megint. A tópart sarából artikulálatlan üvöltéssel ugrok rá, de csak a levegőt kaszálja kezem. Megbotlok, anyagtalan testén átesve ismét a tóparti sár ölel. A hátam sajog, a fejem kótyagos. Esetlenül próbálok magamhoz térni, és kezemmel reszketve kaparom a sarat, lábammal rúgom magam előre, hogy helyet nyerjek, hogy legalább felállhassak, fordulok, próbálok félrehengeredni, hogy felpattanjak vagy… Pillantásra sem méltat. Mindössze mélyen a hasamba tapos, majd egyik csontkezével lenyúl, és mellkasomon markolva pulóverem, messzire hajít. Testemet ívbe töri a kín, számban a vér meleg sója minden ízt kimos. Az eszméletvesztés határán egyensúlyozva emelkedem térdre. Fejem tehetetlen plusz súlyként, ólomtól tömve próbál leszakadni a testről, mely eddig hordozta. Erőlködve nézek rá, de már az is kínt okoz, hogy rajta tartsam a szemem. Látom, ahogy az alakot körüllengő rongyok tengere elnyeli őket. A gyermekeimet. Mindkettőt. Csak a fülemben dobogó vér zúgását hallom. Lélegzetvételem robaja akár a kovácsfújtató. Imbolyogva állok talpra.
A csuhás felém fordul. Élvezettel, lassan. Csontkezével vállára dobja a kámzsát; koponyájáról rothadó hús fityeg, szeme a kohók vörösével izzik. Fejét biccentve, arcán torz mosollyal suttogja:
- Eljövök a harmadikért is!
- Nem! – sikoltom kétségbeesetten.
Zihálva ébredek. Éjjeliszekrényemen a digitális óra vörös számlapja fél egyet mutat. A holdfény ezüst csíkokat hasít a hálószobába, a nyitott ablakon át beszűrődik a nádas neszezése. Reszkető kézzel túrok lucskos hajamba, lerúgom magamról az átizzadt paplant és a fürdőszobába indulok. Felkapcsolom a villanyt, és a karikás szemű nő arcába nézve, remegő kezekkel nyitom ki a csapot. Megmosom az arcom, lecsukott szemmel, a víz hűvöséből merítve erőt. Tarkómat megdörzsölve egyenesedek fel, tekintetem a kezemre téved. Körmeim alatt olajos, fekete mocsok. Akár az iszamlós sár, a házunk melletti tó partján. Kristóf lép mögém, álomtól gyűrött arcán féltő szeretet.
- Megint rosszat álmodtál? – kérdi, és átkarol.
- Mindig ugyanaz… – sírom el magam, és kibújok férjem öleléséből. Hangom elcsuklik, testem remegni kezd. A körömkefe után nyúlok, beszappanozom. Hisztérikus akarattal szipogva, könnyeimet kézfejemmel törölve, néha az arcomat kenve össze a szappanhabbal, mosom ki körmeim alól a sár feketéjét. A sűrű, darabos örvényléstől szédülni kezdek, mindkét kezemmel a kagyló sarkába kapaszkodom. A mocskos víz szeméből a csuhás arca vigyorog vissza rám. Szájából dögkutak bűze árad. Fejét félrebillentve, arcán torz mosollyal suttogja:
- Eljövök a harmadikért is!

* * *

Meleg van, hátamon a póló izzadtságtól lucskos; az autóban nincs klíma. Marad a letekert ablak és a menetszélben kézlógatás. A kórház bejárata elé hajtok. A portás kérdés nélkül engedi át a kocsit, amint az igazolványomat megvillantom neki. Kissé ijedten, kissé flegmán, arcán a segítőkészség álarca alatt a hatalom iránti undor. Ismerem ezt a pillantást, mert minden nap találkozom vele. Mindenki utálja a rendőröket.
A pszichiátriai osztály elé irányítom az autót, egyenesen az orvosi parkolóba. Az anyósülésről felemelem a reklámszatyrot, benne pár apróság, amit a feleségemnek hoztam. Aztán kiszállok az öreg Volkswagenből, és elindulok a nyírfák árnyas hűvösében megbújó épület bejárati ajtaja felé. Itt mindig látogatási idő van, és nincs az a közkórház klórszag. A folyosón virágok, a nővérek mosolygósak. Ez egy másik világ, de ettől még nem lesz kedvesebb. Nekem nem, mert a folyosó végén, balra az utolsó ajtó a feleségem szobájába nyílik.
Hófehér ágyban fekszik, barna haja akár a fátyol terül szét a párnán. Egyenletesen, halkan veszi a levegőt, szeme sem mozog lecsukott szemhéja alatt. Alszik, de nem álmodik, és ez a lényeg. Most ez jó. Fejemet az arca mellé hajtom a párnára, és hallgatom az egyenletes szuszogást. Nézem a szeretett arcot, az arcot, ami lassan elfogyni tűnik.
Aznap este, amikor elájult a fürdőszobában, szeme akár a megbolydult méh keringett szemhéja alatt. Hívtam az ismerős körzeti orvost. Együtt visszafektettük az ágyába, kapott valami injekciót, de a doki nem tudott semmi bíztatót mondani. Mentőt hívott. Ajánlott egy kórházat, ahol biztosan segítenek rajta. Én az orvos kezébe nyomtam a szokásos törkölypálinka adagját, majd leültettem a konyhában. Emlékeztem egy nőre még régről, akinek egyszer segítettem. Remélem, nem felejtett el, és nem lesz dühös rám akkor sem, ha hajnali egykor felébresztem. Nem volt dühös. Így kerültünk ide.
A nővér rázza meg finoman vállam:
- Ébresztő, uram.
- Elnézést. Azt hiszem, elszunnyadtam egy kicsit – felelem, megdörzsölve a szemem.
- Semmi probléma – mosolyog rám. – Csak a feleségének hoztam a gyógyszereit. Ha felébredt, kérem adja oda neki. – Az ágy melletti asztalkára teszi a műanyag poharat, és kilép a szobából.
Megcirógatom kedvesem arcát. Judit szemei lassan nyílnak ki. Felkönyököl az ágyban, rám néz, de csak lassan ismer meg.
- Szia – mondja végül kábán. Mosolya sápadt, akár a fogyó holdkaréj.
- Szia, szívem! – ölelem át. Visszaölel, és a fülembe súgja: – Vigyél ki innen.
Ránézek. A szeme fakó, nincs benne az a tűz, amit már több, mint tíz éve ismerek.
- Kiviszlek innen, de csak hétfőn. Hamarabb nem engednek ki.
- Nem – szorítja meg a karom. Nehezen görgeti a szavakat. – Itt van minden áldott este, csak a Tavon nem tud átjönni. Vagy nem akar…
- A Csuhás?
- Igen – válaszolja, és elpityeredik. – Csak sétál fel s alá a tó szemközti partján és a harmadik babánkat várja.
Finoman, mindkét tenyerem közé fogva az arcát mondom:
- Nem fogja elvinni.
- Nem?
- Nem. A szavamat adom.
- Te nem tudsz segíteni, Kristóf – szemébe könny gyűlik, és a vállamra hajtja a fejét.
- Ketten mindent megoldunk, kicsim – válaszolom, de hangom üresen cseng a kórteremben.
- Amikor az elsőt elvitte, akkor is így bújtunk össze. És nem tudtuk megakadályozni.
- Nem a te hibád, kincsem. Vetélés volt, a nőgyógyászod tévedett.
- Nem – csattan a hangja, kezével kisöpri a szemébe gyűlt könnyeket. – Nem, ő volt! Ő vitte el! Tudom, mert aznap voltam ultrahangon, és élt még a kicsi. Akkor jött el először. Akkor este. Két nap múlva a magzat halott volt. Megölte.
Remegve keresek valami válasz után, amibe kapaszkodhatunk, amivel megvédhetem. De semmi sem jut eszembe. Csak ismét magamhoz ölelem, és a légzésének csitulásából merítve erőt nézek a szemébe megint.
- Ketten, csillagom, vigyázunk rá. Nem adjuk neki oda.
- Nem? – kérdi, aztán beletörődőn bólint, megsimogatva az arcom. – Persze – mosolyogja sápadtan, majd a párnákba merül és a gyógyszer után nyúl. – Ideadnád a vizet?

Aznap este hajnalig álltam a tó partján. Vártam, hogy előbújjon. Hogy megmutassa magát nekem. Vártam azt a valamit, amely lassan megöli a feleségem. Ami megöli azt az embert, akit már tizennyolc éve ismerek. Akibe szerelmes voltam, és akit mindennél jobban szeretek. Elvett mindent, ami a feleségem volt. Elvette a mosolyát, az esti beszélgetéseket, a vasárnapi ebéd békéjét, a kirándulásokat, a pillanatot, ahogy álmában megcirógattam a békébe simult arcot. Elvette a gyermekeinket. Nem hagyott maga után semmit, csak a nyugalom után üvöltő test lassú, fájdalmas agóniáját. És nem csak a gyermekeinket akarja. A feleségem is kell neki. Kezemben a pisztolyommal vártam rá, és biztos voltam benne, ha meglátom, megölöm. Kiürítem rá az egész tárat. Álltam, és a hajnal hűvöse a tudat józanságát is magával hozta. Néztem a fegyvert, a szánra gravírozott .45 feliratot, és az önsajnálattól kishíján leköptem magam. Mi a fenét keresek én itt?
A tanösvény egyik padjára rogytam, és hagytam, hogy a felkelő nap fénye tisztára mossa arcomat, hogy az őrület ragadós sötétjéből a fényre emeljen. Régen volt, több mint tizenöt éve, amikor egy hasonló padon ültem, virrasztás után. Akkor talán még volt hitem. Volt, ami a képzésemből eredő magabiztosságon mutatott túl. Volt valami, amit elfelejtettem rég, és szomjaztam utána. Volt valami, ami akkor is fényt adott, amikor más nem.
- Hol vagy most!? Hol a francban vagy most?! – üvöltöttem keserűen. De Ő, szokásához híven álszenten hallgatott. Ehhez értett. Nála jobban nem tud hallgatni senki. Senki. Most is bölcs bambasággal pedergeti a szakállát és szürcsöli a forralt bort az öreg. Ehhez ért. Elvenni, azt tud. Abban remek. Miért segítene? Rajtam se segített soha. A mellényem fogta meg a rám kilőtt golyókat, és a negyvenötösömmel védtem meg magam, ha kellett; mindig a törvény erejére támaszkodva.
- Törvény – ízlelgettem a szót gunyorosan. – Törvény… – vigyorodtam el lemondón megint. – Ugyan már… Hisz melyik ügyvéd hisz Istenben?

Teltek a hetek, majd a hónapok, és a feleségem lassan jobban lett. Olyannyira, hogy hazaengedték a kórházból. Az álmok eltűntek, és végig bírta pihenni az egész éjszakát. Pihenni… Valahogy eltűntek belőle a színek. Bágyadt melankólia ölelte és a szavai is fáradtan csengtek. Szeme körül megvastagodtak a ráncok és a mosolya is halvánnyá vált. Éjszaka nem riadt fel, nem hánykolódott mellettem az ágyban. Légzése szabályos volt és halk. Napközben nem tréfálkozott, szótlan robotként végezte a házi munkát.
Néha a kertben találtam, a pavilon alatt. Nézte a tavat. Előtte festőállvány, rajta a vászon. Az asztalon festékek, festőkések, ecsetek, paletta, keverőtál és sok más dolog, amiről fogalmam sincs, hogy mire szolgál. Mindig ugyanazt festette. A tavat és a szemközi erdőt. Nem látszott a képeken más, csak a hold ezüstjétől csillogó vízfelszín, és a tó túlpartján álló fák törzsei között bujkáló sötét.
Elmaradtak az esti beszélgetések. Éjszakánként elfordult tőlem, ha hozzábújtam, némán és mozdulatlanul feküdt tovább. Ha kérdeztem, lassan és halkan válaszolt, de sosem kérdezett vissza, vagy érdeklődött bármi felől is. Szertartásszerűen bevette a gyógyszereit és igyekezett minél hamarabb elaludni. Úgy éreztem, más már nem is létezik számára, csak a napi háromszori gyógyszerbevétel és a festés a kerti pavilon alatt. Teltek a hónapok és lassan koloncnak éreztem őt, semmint társnak. És ez fájt a legjobban. Tehetetlenül néztem, ahogy a feleségem elsorvad. Hiába volt meg mindenem ezen az oldalon. Kapcsolatok az élet világos vagy sötét felén, senki sem volt képes visszaadni őt. Senki.
Minden reggel, szinte elmenekültem otthonról és csak késő este tértem haza. Dolgoztam, félholtra vertem begyűjtött bűnözőket, rajtaütéseknél szinte vártam a pillanatot, amikor lenyomhatom az elsütőbillentyűt, vagy vágytam a fájdalmasan ismerős érzést, ahogy a lövedék a testembe mar. Aztán ittam. Hol kevesebbet, hol többet, okolva az életet, az Istent; a körülményeket, melyek úgy sodornak magukkal, mint aratás szele a felkapott pelyvát. Persze barátokkal, vagy vélt barátokkal. Kerestem valamit, ami megnyugvást ad, ami feledteti a hétköznapok kínjait; az otthon ürességét és az ismerős, lélek nélküli testtel töltött társas magányt.
Egyik este egy bárban ültünk. Néhány kollega. Iszogattunk, tárgyaltuk a munkát, az apró-cseprő gondokat, történéseket. Többet ittam, mint kellett volna; ahogy mostanában mindig. A srácok elindultak hazafelé; várta őket feleség, a gyerekek, esetleg a barátnő. Jólesett az ital, és egyik töményet gurítva a másik után az élet is kezdett elviselhetőbbé válni. Hogy keveredtem beszélgetésbe azzal a fiatal nővel, máig sem tudom. Mindössze a mélyen dekoltált ruhát feszítő keblek, és az illatos, forró bőr érintése az arcomon maradt meg élesen. – Gyere fel hozzám – dorombolta, és megsimogatta az arcomat. Jólesett volna. Nagyon. Aztán elmúlt a vágy, távoli és ismeretlen lett az édes idegen asszonyi test ígéretének buja suttogása. Elfordultam a nőtől és a csapost közelebb vonva fizettem ki a fogyasztásomat. Eltoltam magamtól a karom után nyúló karcsú kezet, és a kocsimig tántorogtam.
Életveszélyes tempóban száguldottam át a városon. A házunkhoz érve csendesen léptem át a küszöböt, ruháimat egyből a szennyesbe dobtam. Tusoltam, és a vízsugár alá tartva az arcomat próbáltam embernek érezni magam. Aztán csak álltam a fürdőszobatükör előtt és hosszan néztem a párafilm mögötti elmosódott arcot. Tenyeremmel letöröltem a párát, majd szemen köptem önmagam. Szemen köptem azt az arcot, ami hozzám tartozott. Ahhoz az emberhez, aki nem tud segíteni a saját feleségén, ahhoz az emberhez, aki annyira erős, hogy magára hagyja a kedvesét. Azé az emberé, akiknek nincs gerince, aki elemenkül a gondok elől. Azé az emberé, aki csak a fegyverével együtt igazán férfi. Férfi…
- Rohadj meg, te szemét – suttogtam rekedten a tükörképemnek, majd minden gondolkodás nélkül az üvegbe sújtottam. – Rohadj meg… – és összekuporodva a vizes kövön zokogtam, mint egy vágóhídra vont állat. Néztem a tükörcserepekből visszanéző több tucatnyi arcot. Megannyi magára hagyott önmagam.
Reggelinél szótlanul vettem ki a kezéből a gyógyszereit. Értetlenül nézett rám, aztán elmosolyodott.
- Nem kell már szednem? – kérdezte.
- Nem, már nem kell szedned.
- Az orvos mondta?
- Igen – bólintottam, és megcsókoltam az arcát.
Szótlanul mosolygott, és a teáját szürcsölte.
- Tudod, hogy mi lesz jövő héten? – kérdeztem.
Letette a csészét és bólintott. Az asztalra vonta kezem, ujjait az ujjaimra kulcsolva. Aztán csak néztem az arcát és hagytam, hogy ismét érezzem; együtt vagyunk. Együtt. És már soha többé nem hagyom magára.

Faragott ébenfa állványon állt mindhárom égetett agyagszobor. Egy felnőtt és két gyermek. Talán angyal, nem tudom… Nem volt szárnyuk, a ruhájuk is egyszerű, barna, földig érő talár. Kivéve a felnőttét, mert ő olyan nőiesen öltözött. Férfiként nehéz megneveznem a ruhadarabot, és nem akarok úgy járni, mint a feleségem, aki a zubbonyomat katonai blézernek degradálta le. Nekem mindenesetre a szobrokról ők jutottak eszembe. Az angyalok. Zenéltek. Kettejük kezében fuvola, a harmadik angyalkánál hegedű. Néma nyersagyagarcukon élő öröm.
Magam sem tudom, hogy vetődtem abba a galériába. A várost a talpam alá véve kerestem valami szépet. Valami olyat, ami megérinti őt. A késő őszi nap bizonyítani szeretett volna – vagy erejét fitogtatta a tél érkezése előtt -, mert a hőség a nyár derekát idézte. Fáradt voltam és csalódott, hogy több mint négy órai keresgélés után sem találtam semmit. Aprócska téren ültem le kipihenni magam, olyan téren, ahol a környező épületeknek a kortól kicsit dohos illatuk van, és a napfényt jótékonyan tompítja a díszfák lombja. Olyan téren ültem le, ahol az autók zaja csak távoli duruzsolás, ahol könyvet olvasnak fiatalok és idősek, ahol még van idő. Kávéra, néhány baráti szóra, a másikra; az életre. Leültem egy kávézó teraszán, rostos narancslevet rendeltem és néztem az embereket; a mellettem tovalépőket vagy érkezőket. Aztán megláttam a kirakatot. Ott álltak az üveg mögött, arcukon szelíd mosollyal. Úgy tűnt, mintha le akarnának lépni onnan. Mintha játszanának valamit. Egymásnak, nekünk. Hosszú pecekig bámultam a kerámiákat, majd aprót dobva a pohár mellé, elindultam a galéria felé.
K. Erub: Antiquitet, állt a bejárat felett függő cégéren. Ahogy beléptem a súlyos fa ajtón, furcsa nyugalom töltött el. Körülöttem kerámiák, szobrok. A galéria közepén egy ovális lapú, széttárt szárnyú angyal vállán nyugvó, faragott fa asztal. Rajta frissen vágott, színes virágcsokor. A falakon és a polcokon régi és modern órák, ezüstből, fából és kerámiából. Akvarellek, a sarokban néhány szőnyeg.
A tárgyak között tér volt és rend. Harmónia és az odaillőség komponálta nyugalom. A csendben halkan beszélgettek egymással az órák, diszkréten duruzsolt a klíma is, és a galéria tulaja olyan meleg mosollyal üdvözölt, mint rég látott, igaz barátot szokás. Egyszerű, fehér ruhát viselt, őszbe csavarodott haját egy ezüst pánttal fogta copfba tarkóján. Kortalan arcán mosolygó kék szemekkel pillantott rám.
- Miben tudok segíteni, fiatalember?
- Őket szeretném – mutattam a szobrokra.
- Őket? – kérdezett vissza melegen, a szobrok mellé lépve.
- Igen, tudja…
- Igen? Mit? – kérdezett vissza mosolyogva.
- A feleségemnek szeretném, a házassági évfordulónkra. Valami igazán szépet szeretnék neki, valami olyat, ami különlegessé teszi minden napját, ha csak ránéz. Tudja…
- Tudom, fiatalember – mosolygott rám megértően. – Nagyon szép ajándék lesz.
Azt meghiszem - gondoltam magamban, amikor az árcédulára tévedt a tekintetem. – Te jó ég! Ez több mint egyhavi keresetem.
- Nincs nálam ennyi készpénz – mondtam nagyot nyelve. – Írhatok róla egy csekket?
- Természetesen – bólintott az idős úr. – Erre, tessék – és az angyalháton nyugvó asztalhoz vezetett.
Elővettem a csekktömbömet, kitöltöttem és aláírtam.
- Parancsoljon. Akarja látni az okmányaimat?
- Semmi szükség rá, fiatalember – mosolygott rám szelíden, majd az üzlethelység hátulját elrekesztő paraván felé fordul: – Rafael!
Egy magas, jóképű férfi lépett mellé. Elegáns, egyenes szabású vászonnadrágot és pulóvert viselt.
- Ő a fiam, Rafael! – a büszke édesapák hangján mutatott be bennünket egymásnak.
- Igazán örvendek – mondtam, majd megráztuk egymás kezét. Rafael udvariasan meghajolt, de egy szót sem szólt hozzám.
- Rafael kérlek, csomagold be az úrnak ezeket a szobrokat!
Rafael szótlanul bólintott, hátra sietett, majd egy kartondobozzal tért vissza. Óvatosan, csomagolóanyag puha párnái közé helyezte benne a szobrokat, majd átnyújtotta nekem.
- Leljék bennük örömüket, uram – mondta. Mély hangja volt, akár a tenger morajlása.

A garázsban rejtettem el a szerzeményemet. Van egy öreg vadászládám, oda dugtam el a feleségem elől az ajándékot. Őt a kertben találtam meg. Festett. Haja feltűzve, szájában ecset, arca csupa maszat. Lépteimet hallva felugrott és elém szaladt.
- Szia – mondta festékes arcát a nyakamhoz nyomva.
- Szia – öleltem át.
- Szépet festettél – súgtam a fülébe.
- Persze…
- Tényleg.
- Tényleg?
- Tényleg.
- Akkor jó – mosolyodik el. – Gyere, főztem vacsorát.
Aztán a kezemet fogva húz maga után. És vacsoráztunk, és beszélgettünk hajnalig. A karomban aludt el. Másfél év után, először.

Hajat szárít. A hajszárító zúgásán át hallom, ahogy énekel. A gondosan kiválasztott sárgarózsacsokrot a garázsból felhozott szobrok mellé teszem. Azt tudja, hogy a kedvenc éttermünkben fogjuk elkölteni a vasárnapi ebédet, de erre, azt hiszem, nem készült fel. Lassan, komótosan én is felöltözök. Van időm, hisz nőből van, örökkévalóság, mire elkészül. Aztán teljes pompájában ragyogva lép be az előszobába, szemében ugyanaz a tűz, ami tizenöt éve is levett a lábamról.
- Indulhatunk? – kérdi.
- Persze – lehelek csókot az ajkára -, de előtte hunyd be a szemed. Szeretnék valamit mutatni.
Kérdőn rám néz, majd engedelmeskedik. Én mellé lépek és a szobába vezetem.
- Kinyithatod – mondom, miközben lopva az arcát lesem.
- Gyönyörűek.
- Tényleg tetszenek?
- Nagyon – feleli, majd közelebbről is megvizsgálja őket. Szemébe könny gyűlik, kézfejével itatja a kéretlen cseppeket.
Mögé lépek, átkarolom, megcsókolom a nyakát.
- Örülök neki, ha tetszik.
- Nem érdemlem meg, szívem – megfordul, könnyes arcát arcomhoz szorítva ölel át. Én nem érdemellek meg téged – gondolom szótlanul.

És ebédeltünk, sokat, emberest. Aztán késő délutánig beszélgettünk, üldögélve, kávézgatva, járva a várost. Este színházba mentünk, mert szereti, ha a színész nem a vászon síkjának rabságába zárva alakít tökéletest. És végre ott volt velem a feleségem. Az asszony, akihez bújhatok, aki megvigasztal, akit megvigasztalhatok. Akiben tűz van és élet, tisztaság és tartás. Odaadás és hűség, bujaság és erény. Az én feleségem.
Hazafelé a vállamra hajtott fejjel ült az autóban, kezével combomat simogatta. Jócskán éjfél után járt az idő, és az autó motorjának zúgásán kívül szinte semmilyen zaj sem hallatszott. A műszerfal sápadt fénye márványsimává varázsolta bőrét, mellkasa lassan emelkedett és süllyedt. Keblei között a gyöngy medál, akár a tengeren hánykódó vitorlás. A fülembe harapott és halkan suttogta:
- Kívánlak.
- Itt, az autóban?!
- Miért ne? Ennyire nem lehetsz még öreg. Ha ezt tizenöt évvel ezelőtt mondom neked, akkor nem válaszolsz ilyen lassan… – felelte, keze egyre inkább elvonta minden figyelmemet a vezetésről.
- Végül is, miért ne…
Aztán hazaértünk, és hagytuk, hogy az álom ismét egymás karjába zárva öleljen a keblére minket.

Teltek a hetek, a boldogság ismét a szívünkbe költözött, ő dalolt, felszabadultan rendezgetett, tett-vett a ház körül. Újra publikált; folyóiratokban, a weben. Rendezte a kertet, lekvárt főzött és festett. Sokat. Életében talán sosem festett ennyit. Élvezettel, átszellemülten; jól. Esténként ismét fogadtunk közeli barátokat, és játszottunk, beszélgettünk hajnalig. Elmaradtak az ivócimboráim, több időt töltöttem vele. Minél többet voltunk együtt, annál jobban szerettem. Egyik este hozzám bújt, és nagyon komolyan ennyit mondott:
- Kisbabánk lesz.
- Biztos? – kérdeztem boldogan.
- Biztos – sírta el magát.
- Mi a gond, szívem?
- Ma este a leveleket gereblyéztem a kerítés mellett, és úgy éreztem, hogy valaki figyel.
- Honnan? Mikor? – ültem fel az ágyban.
- A tó másik partjáról, a fák közül – felelte.
- Nem lesz gond, csillagom.
- Biztos? – kérdezte szipogva.
Nem válaszoltam, csak ültem szótlanul. Nem tudom, szívem. Nem tudom.
- Biztos – feleltem, és a karjaimba zártam. Lekapcsoltam az éjjeli szekrényemen álló olvasólámpát, és reméltem, hogy az élet nevű játék nem egy vásári majom kezétől tekert, falshangú, ócska verkli.

* * *

Az éj átölel, hűvös csókkal illeti homlokom, ahogy a harmatos fűtől nehéz cipőmben a tóban fürösztött Hold képét lesem. A fák lombjának susogására a feltámadó szélben hajló nád felel. A víz tükrén csendes hullámok fodrozódnak, és mindkét gyermekem boldog mosollyal bújik hozzám. Leguggolok és hagyom, hogy átjárjon az öröm, a boldogság apró, forró szívdobbanásai, ahogy vékony gyermeki testük testemhez simul. Hajuk orromat csiklandozza, ahogy az illatos fürtökbe merítem arcomat. Ők az én menedékem. Önmagamból, önmagamnak; testemből, testemnek. Csak nézzük a tavat, a holdfénytől ezüst bimbókban szunnyadó virágtengert, a szentjánosbogarak táncát, a fűszálakon rezgő harmatcsepp gyémántokat. Beszélgetünk, helyesebben beszélnek. Csacsognak, választ sem várva kérdeznek, a Holdról, a tóról, az erdőről…
A tóra pillantok, és a szemközti parton egy alak sétál ki az erdőből. Testét rongyok fedik, arcát kámzsa takarja. Szótlanul áll hosszú percekig, majd kimért léptekkel elindul felénk. A vízen jár, léptei után jégkristályok lebegnek a felszínen, a széltől félrebillentett kámzsa alatti arcán üdvözült, őrült vigyor. A vigyor vicsorrá torzul, és a jelenés nem rám, hanem valahová mögém tekint. Lassan, félve fordulok meg, és egy nő lépdel el mellettem, közém és a jelenés közé állva.
- Ti nem lehettek itt – szörcsögi a förtelem.
- Mért nem? – kérdi ártatlan hangon a lánykám, egyik kezével a combomat ölelve.
- Mert a földön nem uralkodhattok – sziszegi.
- Nem? – kérdi az asszony.
- Nem. Ha az utamba álltok, elpusztultok – köpi, szájából zöldes genny csorog az állára.
Az asszony elmosolyodik.
- Nem pusztíthatsz el minket, a Fiú vére láncra köt.
- Engem nem láncolhat meg senki, én láncoltam meg őket – vicsorogja, majd a gyermekekre nézve elbizonytalanodik. – Elraboltam őket… – hebegi.
- De mi itt vagyunk, nem? – kérdi ártatlan hangon, széttárt karokkal a fiam.
- Nézd meg a láncaid, Csuhás – mondja komolyan az asszony. – Nem hallod, hogy csörögnek!?
A jelenés lassan húzza elő mindkét kezét rongyos csuhája széles ujjából, majd elvigyorodik. Szájában pengeszerű, sárga fogsor:
- Tévedsz – majd a gyermekeimre veti magát.
Ők szótlanul, kitárt karokkal, mosolyogva állnak. Hátrafordítják csöppnyi arcukat és a lányom csilingelő hangon kiáltja felém: – Veled maradunk, anya. Majd a jelenés felé fordulnak, és hagyják, hogy elnyelje őket. Ugranék, de egy erős kéz magához szorít.
- Már elveszett – int kezével a Csuhás felé.
A jelenés rongyokkal borított testét fények hófehér tánca öleli körül. A csontváztest fehéren izzik át a rongyok repkedő felhőjén. Koponyája üvöltésbe fagy, majd egy vakító villanással elenyészik. Nincs más, csak a holdfénytől ezüstben fürdő tófelszín és a kortalan arcú, kékszemű nő.
- Mi történt velük? – kérdem döbbenten, sírással küzdve.
Az asszony nem felel, csak magához ölel kedvesen. Ellenkeznék, de a nyugalom józanító hullámai tisztára mossák lelkemet. Az asszony elmosolyodik, és csókot nyom a homlokomra.
- Senkinek sincs hatalma rajtad többé, Judit. Senkinek.
Csörömpölésre ébredek. Éjjeliszekrényemen a digitális óra vörös számlapja fél egyet mutat. A holdfény ezüst csíkokat hasít a hálószobába, a nyitott ablakon át beszűrődik a nádas neszezése. Sietve rúgom le magamról a paplant, és a nappaliba rohanok. Mindhárom szobor a földön hever, összetörve. A nagyszobaablak nyitva, a függönyt dacosan lebbenti a szél. A szobrok piciny arcán élő, emberi mosoly.
Kristóf lép mögém, álomtól gyűrött arcán féltő szeretet.
- Megint rosszat álmodtál? – kérdi, és átkarol.
- Nem, Kristóf. Csak a szél…

* * *

Kilenc hónap elteltével a feleségem ikreket hozott a világra, egy kisfiút és egy kislányt. A keresztelőt a gyülekezet előtt tartottuk. Édesapám és édesanyám boldogan pityergett, apósomat és anyósomat szétvetette a büszke öröm. A sekrestyeajtóban álló két ministráns háta mögött megpillantottam Rafael és az édesapja arcát is. Meglepetten fordítottam vissza a tekintetem, de már csak a ministránsok mosolyogtak vissza rám.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához