LFG.HU

MBR
novellaCimkek

Az élet nem egyszerű. Élni sem egyszerű, de legalább ismertek a szabályok. Ezekhez igazítunk mindent, ami érzékszervekkel megtapasztalható, és elég hihető elméleteket állítunk fel ősidők óta a tények magyarázatára. Én kicsit más szemmel látom a dolgokat, és értetlenül szemlélem a technokrácia által materialistává tett embereket, milyen boldogan eléldegélnek azzal, ami kézzelfogható, ami megmagyarázható, és hogy soha nem próbálnak meg a látható dolgok mögé tekinteni. Szerencsére egyre többen vannak azok, akik túlléptek az anyaghoz rögzült gondolkodásmódon, és nem estek bele a különböző szekták, a vallási fanatizmus csapdájába. Azt mondják, egyetlen dolog van, ami csak az emberekre jellemző, ami valóban kiemeli őket e bolygó élőlényei közül: van hitük. Ez nem csak vallásos hevületet jelent, hanem azt is, hogy megpróbálják elfogadni a megfoghatatlant. Én hiszek a természetfölötti létezésében – bár ez valójában csak meg nem magyarázottan természetes – és hiszek a relativitáselméletben, valamint abban is, hogy az életre vonatkoztatva is igaz az, hogy ez a “világ” mást jelent mindenkinek ezen a sárgolyón. Ami nekem virágokkal teli rét, az másnak allergiát okozó veszélyzóna. Ami nekem egy jó könyv, az talán másnak unalmas kötelező olvasmány. Ami neked egy hangulatos, ódon épület, egy jó ingatlan-beruházás, az nekem talán iszonyatos hely, ahova soha nem tenném be a lábam.

Balival és Lizzyvel együtt jártunk moziba Feri elvesztése után is. Mindig ugyanoda, az egyetlen helyre Sopronban, ahol fél éves késéssel ugyan, de hollywoodi filmeket játszottak. A mozi nagy élmény, bár azt hiszem, én csak a popcorn miatt jártam oda. Mindegy, ott voltunk, szórakoztunk, jól éreztük magunkat, bármit is néztünk. Az egyik legfelszabadultabb életérzés az, mikor a friss élményekkel telve, egymást túlkiabálva tárgyaljuk meg a látottakat. Hangos röhögésekkel és parázs vitákkal fűszerezve persze. Azt hiszem, egy péntek este volt, mikor a “Starship troopers” című filmet megnéztük. Szerencsére mindannyian tudtuk élvezni a film humorát, ami különösen azért volt vicces, mert valamilyen rejtélyes okból kifolyólag a nézőtér tele volt kisgyermekes családokkal, akik Star Wars-hoz hasonló űrmesére számítva magukkal hozták követelődző csemetéiket, persze a gyerekek nem igazán bírták a film morbid brutalitását. Már az első percben megjelenő széttépett embertömegek látványa sokakat távozásra késztetett, engem azonban nagyon megfogott a film mondanivalója. A mai napig állítom, hogy ez a legérettebb, legteljesebb film, ami az emberi kapcsolatokat minden giccs nélkül ábrázolja, és itt látható a legironikusabb társadalomkritika, amit valaha vászonra vittek. Ennyi “leg”-et igencsak ki kellett beszélni, amit mi lelkesen meg is tettünk.
Lehet, ez zavart meg minket annyira, hogy nem a megszokott irányba kanyarodtunk el, hanem a sötétben megbúvó kis téren ültünk le beszélgetni. A srácok elővették a cigit, én meg végre körbe tudtam nézni, mert fura érzés kerített hatalmába. Mintha figyelnének, valami ijesztő rosszindulatot éreztem. Alig ötven méterrel jöttünk beljebb egy viszonylag forgalmas útról, itt mégis mintha más világba csöppentünk volna. Pár pislákoló lámpa vívott reménytelen harcot a sötéttel; az utca kihalt volt és csendes, egy autó sem járt erre. Nem volt forrása a borzongásomnak, valami mégis az út szemközti oldalához vonzott, ahol mintha sűrűbb lett volna a homály. Rozsdás vaskerítés zárta el a tértől a romos, kiégett épületet, amit tátott szájjal bámultam.
- A templomot nézed? – kérdezte Lizzy rezignált hangon közvetlenül a hátam mögül. Nagyot szívott a cigijéből, pár másodpercig lent tartotta a füstöt, majd szürke sóhaj kíséretében folytatta: – Tudtam, hogy ki fogod szúrni.
- Már megint kezded, Lizzy? Ez a mániád, haver. Annyi eszed van, mint egy talicska majomnak. – Bali unott arccal rakta fel a lábát a padra, miközben én már a kerítés rácsait markoltam.
- Miért? Ez egy templom?
- Olyasmi. Ennek a kis pöcsnek van egy teóriája, hogy Sopronban valami gonosz készülődik, gyűlnek a feketerigók, meg ilyesmi. Öt éve vagyunk haverok, képzelheted, mennyire unom már.
- Röhögj csak, én tudom, hogy nekem van igazam! – Lizzy felém fordult. – De látom, te nem vagy olyan seggfej, mint ez a baromarcú. Fogadjunk, hogy te is érzel valamit.
- Sültkrumpliszagot. De komolyan. Mit kellene éreznem?
- Majd megtudod. Csukd csak be egy kicsit a szemed, és ne gondolj semmire.
- Claudia Schiffer, Claudia Schiffer meztelenül! – próbált Bali segíteni, de én azért kíváncsi voltam. Még egy pillantás az épületre, melynek romos ablakai mintha üvöltő szájként meredtek volna az éjszakába. Lehunytam a szemem.
- Claudia Schiffer egy király motoron egy bögyös leszbikussal – hallottam Bali hangját, de Lizzy hamar leüvöltötte. Nem vagyok Jedi, és jógi sem, természetesen nem tudtam kiüríteni az elmémet, viszont tagadhatatlanul valami szorongó érzés vett erőt rajtam. Mintha néznének, vagy valami hasonló; nem lehetett pontosan meghatározni, mi az, ami zavar. Ez látszódhatott rajtam, mikor kinyitottam a szemem, mert Lizzy arcán kárörvendő vigyor terült szét.
- Haha, haha! Megmondtam!
- Na komolyan, mit mondtál meg?
- Hogy te is érzed. Ez egy kísértetjárta hely.
- Aha, persze. Szerintem itt az egyetlen szellemes dolog én vagyok – affektált Bali.
- Mitől lenne egy utca szellemekkel teli?
- Nem egy utca. Ez az épület. A zsidó templom, vagy zsinagóga, vagy imaház, vagy mifene, valami ilyesmi. Na, ez.
- Nem veszem be, hogy ez a rom valami templom.
- Volt, meg nem templom, de én nem is tudom, hogyan nevezik. A lényeg az, hogy mikor bejöttek a nácik, ebbe az épületbe terelték össze az összes soproni zsidót. Aztán volt valami zavargás, és rájuk gyújtották az egész épületet, mindenki meghalt.
- Aha, persze. Ha ez igaz lenne, akkor itt forgatták volna a Schindler listáját, és mindenhol emlékművek állnának, évente lenne koszorúzás, szóval ennek lenne valami nyoma.
- Ami azt illeti, ebben Lizzynek igaza van – döbbentett meg Bali. – Itt tényleg sok embert megégettek. A nagyapám mesélte egyszer részegen.
- Igen? És akkor miért nincs ez benne a történelemkönyvekben? Hogyhogy nem lehetett erről olvasni sehol?
- Gondolj bele: ez igaz, és megtörtént. Mivel mindenki meghalt, aki sajnálhatja a dolgot, senki nincs, aki a szeretteinek akarna emlékművet pont itt állítani. És hogy miért nem? Mert nem tudják pontosan, hogy mi történt itt. Mert akik itt voltak, azok sem akarnak tudni róla. Egy náci, nyilas, egy gyilkos sem fogja reklámozni, hogy mit tett. Mellesleg állítólag sokan közülük öngyilkosak lettek. Az egyik itt lakott az utcában. Még nem tűnt fel, hogy ezen a részen szinte minden ház lakatlan, pedig jó állapotban vannak? Na vajon miért? – Lizzy még döfni akart egyet rajtam, ezért átvette a szót:
- És tegyük fel, hogy itt laksz. Hallod, hogy sikoltoznak. Hallod a tűz ropogását, a gépfegyverek zaját. Ne adj’ Isten látod, amint az ablakon kimenekülőket lelövik, és visszadobják a lángok közé. És te gyáva módon nem tettél semmit, mert akkor veled is végeztek volna. El akarod felejteni, és lassan el is kezd halványulni az emlék. Nem akarsz tudni a dologról, és azt sem szeretnéd, ha más tudna. De lelkiismereted nem hagy nyugodni, egy gyenge pillanatodban elmondod valakinek, és hopp, meg is születik egy városi legenda. Ami lehet, hogy nem szó szerint igaz, de túl sokan hiszik el ahhoz, hogy te kételkedj benne.
- Mellesleg van annyira rossz híre a környéknek, hogy egy soproni se akarjon ide költözni. Pár évente sikerül eladni az üres házakat, de az új tulajdonosok hamar tovább is állnak. Na vajon miért?
- Amire nincsen magyarázat, ugye? – nevettem – Gyerekek, ennyire nem nézhettek baleknak. Ezt nem veszem be. Ezt nem hiszem el. Tudom, hogy csak meg akartok ijeszteni.
- Te sík hülye vagy. Ebben az egyben most Lizzynek tényleg igaza van.
- Ő mondta – tárta szét a karját ártatlanul a fent említett.
- Akkor sem hiszem el. Nincs itt semmi. Nem fogtok szívatni.
- De nem hiszem el, hogy nem érzel semmit. Hogy nem félsz. Én tiszta para vagyok.
- Az vagy. Tiszta paranormalitás. Te kis bátor – provokált ki Bali egy seggberúgást.
- Már pedig én nem fogok itt beijedni miattatok. Voltam én már éjfélkor temetőben, és amúgy sem vagyok olyan beszari, mint egyesek.
- Azért van különbség egy sima temető, meg egy szellemkastély között.
- Nem hinném. Nálunk a legenda szerint élt egy boszorkány, aki a sírja körül kísért esténként. A fiatalok között az volt a bátorság próbája, hogy be kellett oda menni éjfélkor. Persze soha senki nem volt elég bátor. Aztán az egyik srác, hogy bebizonyítsa vagányságát, bement, hogy eltöltsön ott egy éjszakát. Csak annyit kellett tennie, hogy odaszögez egy rongydarabot, amivel bizonyítja az ottlétét. Bement, nagy mellénnyel, de nem jött ki élve. Ott találták meg a sírnál, a ruhája oda volt szegezve a kereszthez. Azt nem tudni, hogy magát szegezte-e oda véletlenül, vagy pedig a boszi szelleme szegezte oda. Mindenesetre infarktust kapott, és meghalt. És ez igaz.
- Aha – nem mertek ellenkezni, mert azzal saját magukat cáfolták volna meg. – Mellesleg az itteni fiatalok között meg ez a bátorság próbája, mármint hogy a templomba kell bemenni éjszaka. Vannak, akik be is mennek. Én is voltam már bent. Feri is. Igaz, csak bementem, meg kijöttem. Félelmetes volt.
- Mert beszari vagy, Lizzy. Én láttalak téged, amikor kitámolyogtál egy keresztet szorongatva, pedig telihold se volt, még fél órát sem töltöttél el odabent.
- De én legalább bementem. Te meg idekint egy doboz cigit elszívtál egy óra alatt, annyira paráztál.
Lizzyt nem volt nehéz elképzelni beijedt állapotban, ezt jó hangos röhögéssel hoztam a tudtukra.
- De nagy a pofád, miszter szellemirtó. Fogadjunk, te se bírnál tovább bent maradni egy sötét éjszakán!
- Úriember vagyok, mégis imádom a fogadásokat, azt viszont kifejezetten utálom, ha lefikáznak. Én nem csak Voluman vagyok, egy hangember. Fogadjunk ötezer forintban, hogy egy egész éjszakát bent töltök!
- Na, ebbe beszállok én is! – kontrázott Bali. – Én kifizetem neked a pénz felét, ha megcsinálod.
- Oké, Choose, most nagyon ráfáztál – rázogatta Lizzy nyirkos tenyerével az enyémet. – Én gazdag leszek, te meg moshatod a szaros gatyádat. Na, akkor holnap este tíztől vasárnap hajnal ötig bent kell lenned. Bali, vágd el a fogadást.
- Hát sajnálom, az üzlet az üzlet, most már meg kell csinálnod – sóhajtott Bali.
- Apám, ti nem tudjátok, hogy mindig nyerek? – nevettem ki őket, és nagyon reméltem, hogy nem hazudok.

Nem mondom, hogy valami jól aludtam az éjszaka. Csak forgolódtam az ágyban, és a következő éjjelemen gondolkodtam. Mert ez a boszorkányos sztori igaz, és az is igaz, hogy voltam én már éjszaka temetőben, csak éppen nem a szellemjártában. Mert nem vagyok túl babonás, de annyira bolond sem, hogy teljesen tagadjam a természetfölötti létét.
Már kora délután nekikezdtem a pakolásnak, mert az igazat megvallva, azért kicsit izgultam. Na jó, féltem, de az adott szó és a büszkeség mindennél többet ér. Volt egy feszületem, ezt a ruha alatt a nyakamba kötöttem, pedig nem vagyok igazán jó keresztény. A hátizsákomba pakoltam egy vastag pokrócot, egy tőrkést (a vadászbicskámat a zsebembe), egy kis üveg pálinkát, egy könyvet és egy elemlámpát 4 tartalékelemmel. Tisztára, mintha háborúba indultam volna. Bakancs, terepnadrág, katonai zakó. Elég komor lehetett az arcom, mikor a templomhoz értem. De a többieké még ijesztőbb volt. Biztos voltam benne, hogy valami hatalmas átverésnek vagyok az áldozata, és arra is felkészültem, hogy ha meg akarnak majd az éjszaka ijeszteni, meg fogom verni őket.
- Choose, még meggondolhatod magad – érzett együtt Lizzy.
- Igen. Felejtsük el azt a hülye fogadást. Nem kell fizetned.
- Persze. Hogy aztán fikázhassatok, meg lenyuszizzatok, mi? Nem, amit mondtam, megmondtam. És lassan itt az idő, mindjárt be kell mennem – már majdnem átmásztam a kerítésen, mikor Baliék is felkapaszkodtak mellém.
- Csak bekísérünk. Tudod, megnézzük, hol fogsz infarktust kapni, meg ilyesmi.

Az elemlámpák fényénél jobban szemügyre vehettük az épületet. A tető be volt szakadva, az ablakok nagyon régen törhettek ki a helyükről, de pár üvegcserép még csorba fogként ott csillogott a keretben. A régi színét nem lehetett megállapítani, és egy kis fantáziával könnyen koromnyomokat lehetett odaképzelni a falra. Az udvaron dudva burjánzott, de a borostyán valamiért nem nőtte be az épületet. A beszakadt tető ellenére igen masszívnak látszott az építmény, úgy tűnt, egy kis ráfordítással helyre lehetett volna pofozni. Én már majdnem elértem a bejáratot, amikor a kis melléképület ajtaja felpattant, és egy szakállas kis öregember rontott ki rajta a botját rázva.
- Mit akartok itt, csibészek?! Takarodjatok innen, beste kölykök! Hívom a csendőröket! – Lizzyék megszeppenve indultak kifelé, én azonban menteni próbáltam a menthetőt.
- Jó estét! Elnézést, bácsi, nem tudtuk hogy van itt éjjeliőr. Nem akartuk zavarni.
- Lopni akartatok, ugye, csibészek? Piszok rablók vagytok!
- Dehogyis. Tudja, azt hittük, ez a templom elhagyott, és fogadásból jöttünk be.
- Ez nem templom! És magánterület! Tilos belépni – károgott az öreg.
- De mi nem akarunk semmi rosszat. Tudja, csak fogadás…
- Azért pokolra juttok! – rázta az öreg továbbra is a botját, de támadó lendülete már megcsappant.
- Tényleg csak móka. Tudja, diákcsíny, hiszen egyetemisták vagyunk… Megkínálhatom egy kis pálinkával? – halásztam elő az életmentő üveget.
- Na hadd kóstoljam meg! – rabolt rá a papó a szatmári szilvára. – Ez jó, ez ízlik. Na, nem bánom, bemehettek az épületbe, de előre szólok, hogy veszélyes! Meg régi, és le is omolhat. Úgyhogy ha jót akartok, akkor nem nyúltok semmihez, csak szétnéztek.
- Az igazat megvallva csak én akarok bemenni. De én egész éjszaka ott szeretnék maradni.
- Hát jól van. De ne nyúlj semmihez, mert ha bármi történik veled, nem vállalom a felelősséget. Na ég áldjon – ezzel visszatotyogott a szegényesen berendezett, meszelt viskójához, ahonnan halvány fény szűrődött ki. Még hátraintett, aztán becsapta az ajtót maga mögött.
- Hallod, ez lazán lenyúlta a pálinkádat – súgta Bali a fülembe.
- Nem baj, olcsó belépő volt ez ahhoz képest, hogy ötezret fogok tőletek nyerni.
- Így könnyű, hogy nem vagy egyedül. Nem ér a fogadás!
- Kedves Lizzy! – öltöttem magamra egy cápamosolyt. – Megvolt a fogadás. Ha megcsinálom, azaz ha kibírom ezt az éjszakát itt, akkor enyém a pénz. Mert ha te nem fizetsz, erkölcsi vesztes vagy. Úgyhogy szevasztok! – léptem át elszántan a bedőlt ajtókeretet.
- Hagyd csak, még mindig rájöhet a frász. Egy vénember nem tudja megvédeni a szellemektől – ráncigálta el Lizzyt Bali az épülettől.

Odabent csendes volt minden, és meglehetősen nyirkos. A padlót összefüggő mocsokréteg borította, ami rohadt levelekből, földből, törmelékből állt. A falak csupaszak voltak, a belteret egy lezuhant gerenda osztotta ketté. Minden lépésemnél megcsikordult valami a talpam alatt, és bár az öregember közelsége biztonsággal töltött el, nem tudtam teljesen tovaűzni a nyomasztó érzéseket. Nem voltak freskók, festmények, díszítések, de nem voltak hullák, csontok sem, tehát egy sima romos épület volt belülről. Semmi félelmetest nem láttam, de túl megnyugtató dolgokat sem. Velem szemben egy emelvény állt. Talán oltár. Kőasztal. Akármi is volt, messze volt és mocskos volt, annyira nem érdekelt, hogy közelebbről megnézzem. Azért a biztonság kedvéért alaposan körbevilágítottam minden kis zugot, hogy időben felfedezhessem a megbúvó rémeket. Olvasni próbáltam, de a lámpám pislákolni kezdett, meg nem is tudtam úgy elhelyezni, hogy kényelmesen lapozhassak. Feltettem a fülhallgatómat is, hogy egy kis metállal űzzem el a félelmet, de mintha külső neszeket hallottam volna, ezért mindig levettem, hogy hallgatózhassak. Féltem, és tudatában voltam annak, hogy saját magamnak erősítem a pánikot. Az egyetlen dolgot tettem, aminek volt értelme: aludni próbáltam.
Nagyon nehezen ment a dolog, de addig-addig számoltam a birkákat, míg el nem aludtam. Onnan tudom, hogy aludtam, mert felriadtam. Fények lobogtak mindenfelé. Lángok voltak, és egyre feljebb kúsztak a falakon. Körülöttem férfiak és nők, öregek és gyerekek tátogtak némán, de aztán hirtelen meghallottam a hangokat is. A tűz ropogását elnyomta a halálsikolyok pokoli kórusa, amibe odakintről halk röhögés zaja keveredett. Valaki elkeseredetten nekiugrik a tűzfalnak, de fegyverek dörrennek, és véresen zuhan vissza, miközben lába már lobogva lángol, üveges tekintete rám mered. Mászik a következő, ő kifelé zuhan átlőtt fejjel. Egy öregasszony emberi fáklyaként fetreng a földön, majd hatalmas robajjal leszakad a tetőtartó gerenda, és mindent elborítanak a lángnyelvek. A lábamba egy égő test kapaszkodik, a nevemet sikoltja, én pedig üvöltve ébredek fel, és bámulok bele Lizzy arcába.
- Megcsináltad, Choose! – gratulált lelkesen. – Már reggel van, te nem jöttél ki, és azt hittük, valami bajod történt. – sokáig nem kaptam levegőt, de nagy nehezen mosolyt erőltettem az arcomra, miután letöröltem a verítéket.
- Mondtam, hogy én mindig nyerek. De miért mondod, hogy mi? Bali hol van?
- Ja, ő hozott egy üveg páleszt az öregnek. Most szerintem ott van nála.

Összetekertem a pokrócot, amin ültem, és mindent bepakoltam a hátizsákba. Így, napfénynél egyáltalán nem volt félelmetes a hely. A rémálmom ellenére nevetségesnek tűnt az előző esti rettegésem. Lizzyvel már évődve léptünk ki a bejáraton, de a mosoly hamar az arcunkra fagyott. Bali úgy nézett ki, mint aki most esett túl egy infarktuson. Falfehér arccal ült a földön, és a szemem láttára ivott meg egy szuszra vagy két deci pálinkát egy literes pillepalackból. Mire a hideg kirázta, mi is odaszaladtunk mellé.
- Bali! Úristen! Mi van veled? Rosszul vagy? Mi történt? – vágtunk egymás szavába. De ő nem szólt egy szót sem, csak arcán mélységes rettegéssel rámutatott a kis melléképületre, aminek az ajtaja nyitva volt. Közelebb léptem, és Lizzyvel szinte egyszerre tántorodtunk hátra, és rogytunk le Bali mellé. Még életemben nem ittam olyan gyorsan pálinkát, mint akkor. Nem tudom, mennyi ideig ücsörögtünk ott némán, míg Lizzy meg nem törte a csendet.
- Most akkor… most akkor mi van? Meg az öreg… Hol az öreg? A francba, szólaljatok már meg! Szellemet láttunk?
- És mi lett volna, ha hozzápiszkáltam volna a dolgokhoz, és nem csak ücsörögtem volna egy sarokban?
Egyikőnk se felelt, de nem is kellett. A szoba ugyanis, ahonnan tegnap a kis öreg előjött, romokban hevert. Fehér vakolatnak nyoma sem volt, korom festette feketére a falakat, ami egy részen teljesen be volt dőlve. Bokáig állt odabent az iszapszerű szemét, úgy tűnt, évek, évtizedek óta nem járt odabent senki. Romos volt minden, és a leégése óta talán semmi nem változott odabent az elmúlt fél évszázadban. Csak a sarokban árválkodó üres pálinkásüveg tűnt újnak.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához