LFG.HU

Kovács Sándor
novellaCimkek

Adam Werner vándor volt, már legalább hat tél fordulta óta, vagyis amióta kitanulta cipészmesterséget. Akkor sihederként elhagyta kegyetlen mesterét, akihez az apja pénzért adta szolgálni, és egy városba ment. Itt egy ideig dolgozhatott egy suszter mellett, ám hamarosan újra el kellett szöknie, mert újdonsült mestere korántsem volt olyan jó szándékú, mint amilyennek Adam az elején gondolta. Sok-sok gyaloglás után több városban is megfordult, de sehol sem maradt sokáig.
Előfordult, hogy napokat is gyalogolt, mire a poros földúton egy városba ért, ezalatt persze sokat koplalt, ám mégis boldog volt. Főként az esőtől derült jókedvre. Szerette nézni az apró vízcseppeket, a csodás formákat, ahogy a víz változtatja alakját, amint parányi cseppekben pillanatokra megpihen a fák és virágok levelein, ahogy a földön kicsiny patakban százfelé szalad, ahogy zuhog, mert olyankor elhalkul minden más hang, hiszen ilyenkor mindenki elbújik, egyszóval nincs semmi zaj, ami Adam-et az emberekre emlékeztetné. Emiatt a városokban gyakran nevezték bolondnak, de ő rendszerint nem törődött velük. Ám az eső, a jótékony és feledtető, ritkán tartott sokáig, de a hatás mindig csodálatos volt. Eső után Adam valósággal szárnyalt, segített az embereken, ahol csak tudott, márpedig a hosszú vándorlása miatt szerzett sokféle ismerete és jártassága miatt igen sok mindenben tudott segíteni. Sajnos ilyenkor nagyon érzékeny volt, és az amúgy mindig a füle mellett eleresztett “bolond” gúnynév úgy szíven találta, hogy ilyen esetekben csak vette a köpenyét és elszorult torokkal kisétált a városból.
Ahogyan tegnap is. Már egy teljes napja gyalogolt, és nem is evett, mióta elhagyta a várost az otromba kovács miatt. Szerencséjére, arra járt egy kereskedő, aki felvette a kocsijára és elvitte a következő városig, ahol aztán szétváltak útjaik.
Adam a fogadóba ment, ahol a nagy hasú csapos és egyben fogadós hosszú rábeszélés után megszánta egy szobával és adott neki enni-inni. A kis szoba hamarosan suszterműhellyé változott, ahol a fogadó vendégei rendbe hozathatták cipellőiket, így kis idő elteltével Adam szépen csengő tallérokat tudott adni a fogadósnak hálája jeléül. A suszterlegény keményen dolgozott, és pompás lábbeliket készített. Ezeket a fogadós segített eladni, Adam pedig jóformán ki sem mozdult a szobájából.
Egyszer a finom munkát az egyik szemközti házból hallatszó rekedt kiabálás törte meg. Az ablakon kinézve Adam látta, hogy a molnárék huszonéves lánya a tiszta, teregetésre váró ruhát kosarastól elejti, és eltakarva arcát, keservesen sírva kiszalad az utcára, molnárné pedig megállás nélkül ontja magából a menekülő lányára irányzott átkokat és szidalmakat. Az ablakot becsukva Adam még annyit látott, hogy a lány beszalad a város templomának fakapuján. A hányattatott sorsú suszter sejtette, mit érezhet a lány.
Ahogy elszomorodva a koszos ablakon kifelé bámult, észrevett egy gyorsan növekvő és közeledő baljóslatú felhőt az addig ragyogó kék színben tündöklő égen, és azonnal megérezte a közelgő csodát.
Sarkonfordult és kirohant apró szobájából, melyet már rég óta nem hagyott el, le a lépcsőn, át a fogadó vendégektől zajos ivóján, futott, ahogy csak a lába bírta, végig a poros utcán, magán az értetlen emberek furcsálló tekintetével, és arcán egyetlen vigaszának kezdő jeleivel, az esőcseppekkel.
Egyszerre lökte be a templom ajtajának mindkét szárnyát, és látta, ahogy az imént menekülni látott hölgy könnyeit törölgetve a Mária-szobor előtt térdel, körülötte pedig vénasszonyok, akik rosszalló tekintetükkel és megjegyzésükkel ostromolják őt. Adam átviharzott közöttük, mit sem törődve meglepetésükben elakadt, rosszindulatú sustorgásukkal, kézenfogta a halkan zokogó nőt és kivezette a templomból, aki nem értette, mi történik vele, de az ismeretlen férfi magabiztossága és barátságos, nyílt tekintete, ha nem is mindent, de annyit elárult, hogy nincs mitől félnie. Olyan hirtelen történt minden, hogy még kérdezősködni sem volt ideje. Csak azt vette észre, hogy már nem sír, csak hagyja vezetni magát egy vadidegen ember kellemesen meleg tapintású kezei által, ki a templomból…

Kiléptek a szabad ég alá. Vészjósló, de a még mindig a könnyeit törölgető fiatal nő és Adam számára mégis megnyugtató csend lett, az utca népe mintha valami miatt elhalkult volna. A Nap a felhők mögé bújt, és a földön kicsiny vízcseppek jelentek meg, egyre több és több, egyre nagyobbak és nagyobbak. A kint állók érezték, ahogy arcukra, ruhájukra esik a gyengéden szitáló eső, hallották, ahogyan a halkan szitálásból égszakadás lesz. A víz ömlött az égből, mintha dézsából öntenék, s a két, kezeiket széttárva égnek kiáltó, mosolygó arccal révedő fiatal valósággal önkívületi állapotba került. Egyikük sem figyelt az őket az eső elől elbújva bámuló emberekre, sem a múló időre, így nem nagyon érzékelték, mióta vannak a sokak világától ebben a pillanatban tökéletesen különböző csodás esővilágban. De ekkor a pompás hang, amely kirekesztette a reáfigyelők számára a külvilág zaját, most lassan halkulni kezdett. Az átláthatatlan vízfüggöny halványodásnak indult, egyszóval a zápor alig észrevehetően elállt.
Adam és leány szó nélkül bámult egymásra. A lány tündöklő tekintete elárulta, hogy csodás élményben volt része, a férfié talán ennek tükörképe lehetett, de megszólalni egyikük sem tudott. Némán gyönyörködtek az egymás szemében lobogó lángban, és a tiszta esővíz borította arcában. Mintha az idő megállt volna, csak megdermedve csodálkoztak, hogy ez megtörténhetett. A leány, óh, az esendő, kinyújtotta kezét az idegen arca felé, majd…
A kép szertefoszlott. Adam Werner szomorúan vette tudomásul, hogy az eső okozta magasztos érzelmek hatására csak képzelődött. Az előbb látott molnárleány nem is létezik, csakis csalóka álmodozásai játszottak vele.
Miközben visszaballagott a fogadóba, azon gondolkodott, hogy elméjének ilyen durva tréfája múltán miért nem szomorú, sőt ha lehet mondani, még valami halvány mosoly is volt az arcán. Igazából gyorsan megértette érzelmeit. Értékelte a történtek mélységes, lélekhez szóló darabjait és hálás volt érte, hisz a pillanatok megismételhetetlenek voltak és drága emlékekké váltak.
Nem először gondolkodott el így, a képzelgései után. Számtalanszor látta már a lányt és számtalanszor adta át neki az eső nyugalmát és számtalanszor mardosta szívét a sírás végezetül. Főleg az elején, de mostanra már kevés fájdalmat érzett, inkább igyekezett boldogan átélni a hatást, és boldogan emlékezni rá.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához