LFG.HU

Gyarmati Anna
novellaCimkek

“You sleep
Sleep in a safe bed
Curled and protected
Protected from sights
Under a safe roof
Deep in your house
Unaware of the changes at night”

The Cure: At night

Ha takaró alól bámulsz ki a világra – lopva, készen arra, hogy bármikor visszahúzd teljesen a fejedre a paplant, mihelyt veszély fenyeget -, megváltozik minden. A szoba unalomig ismert és kopott szögletei felfoghatatlan, idegen birodalmakká dagadnak, s az árnyak, melyek az asztal alatt vagy a szekrény polcai között húzzák meg magukat, lidérceket felböffentő, feneketlen kutakként pózolnak. Ha takaró alól bámulsz ki a világra, a világ összezsugorodik; a mindenség csupán egy kékes-szürkékben tobzódó keskeny csík a paplan szegélye fölött – mégis te vagy a legkisebb ebben a valóságban. Szinte alig létezel; abban bízol, hogy elérhetetlen vagy minden leselkedő rém számára, hogy nem vagy több attól, ami látszik belőled: néhány hajtincs, a homlokod és egy kivillanó szempár. Így biztos nem kaphatnak el.
És azután tovább rettegsz.
Egyszerűen nem tehetek róla, de gyakran ilyen buta, gyerekes rettegés közepette töltöm az éjszakáimat. A mait is. Nem tudom, hogy most hogyan kezdődött; félálomban jártam már, valamit álmodni is kezdtem, aztán egyszer csak felébredtem. Talán valami zaj lehetett az, ami visszahozott, fogalmam sincs.
Az órára nézek, az pedig nagy világító számlapjával visszahunyorog rám gúnyosan: nulla óra negyvennyolc. Lecsukom a szemem, és inkább a fejem búbjáig felhúzom a paplant. Istenem, mennyire gyűlölöm ezt az időszakot! Ilyenkor már senki sem jár az utcákon, elcsendesül minden, én pedig fülelhetek minden kis zajra, amíg el nem alszom újra. Mert egy ilyen régi házban néha éjszakánként előfordul, hogy valami reccsen, ropog, surrog és koppan. Azután pedig figyelsz, hogy folytatódik-e a zaj – persze nem. És épp, amikor megnyugodnál, még egy reccs, s kezdődik az egész elölröl.
Mint például most is; a szinte alig hallható nesz a folyosó felől lopakodik felém. Visszafojtom a lélegzetem, és abban bízom, hogy Péter az: ki kellene bújnom a takaró alól és megnézni őt. Mégsem mozdulok.
- Anya! Félek!
Megkönnyebbülten szívom be a levegőt. Valóban Péter jött ide. Takaró le, felülök, és magamhoz hívom. Sietősen idecsoszog, bemászik mellém az ágyba, és átkarolja a nyakam. Ahogy magamhoz ölelem, az orrommal puha szőke haját még jobban összekócolom, és érzem a babasampon illatát. Egy pillanatra ismét gyerek szeretnék lenni. Már ketten kucorgunk a paplan alatt.
- Rosszat álmodtál? – ahogy ezt suttogom, a hangom nem remeg, holott előre félek a válaszától, ami csak hosszas hallgatás után érkezik.
- Anya! Láttam valakit a szobámban! – súgja ő is ugyanolyan halkan.
A hátam borsózni kezd a póló alatt.
- Ki volt az, kicsim? Biztos csak álmodtad!
A szorítása erősödik a nyakam körül.
- Ébren voltam, nem álmodtam! Ott állt az ágyam felett! Köpönyeges szörny, a karmait nyújtogatta felém, és gonoszan mosolygott!
Nem tudok mit válaszolni, ezért inkább csak még szorosabban ölelem a négyéves fiamat. Paplannal a fejünkön nem látom, de elképzelem, ahogy kék szemeivel panaszosan bámul rám, és tőlem várja a segítséget, azonban sajnos nem segíthetek neki. Szörnyek ellen kevés vagyok.
Ahogy a rémek elől némán rejtőzködünk az ágy mélyén, eszembe jut, hogy jó lenne, ha én is odabújhatnék valakihez, akitől oltalmat remélhetnék. Régebben ott volt Tamás; azt hittem, hogy ő örökre megvéd majd mindentől, de azután sok lett neki a felelősségből és a hűségből. A fiunk születése után elment. És most magunkra maradtunk Péterrel. Ketten az éjszaka ellen.
- Nem kellett volna a Bagolyvárba költöznünk! – a kisfiam hangját aggodalom és rosszallás színezi, ahogy megtöri kettőnk csendjét.
- Petikém, tudod, hogy apa után lakásunk sem maradt, sokáig csupán egy kis szobában laktunk. Ágota néni pedig ránk hagyta ezt a házat, mielőtt elköltözött a mennyországba. Itt külön szobád van, kert van, sok szép régi játék. Itt sokkal jobb! – igyekszem meggyőzően suttogni az apró fülecskébe.
- Nem, nem jobb! Itt vannak a szörnyek is! Félek tőlük!
- Nem hiszem, hogy láttál volna egy szörnyet is. Különben hogyan engedtek volna a szobáig, ha tényleg léteznének? Nem kell semmitől félned!
Tétova mocorgás mellettem.
- Hát…
- Nos? Láttad őket? Igaziból?
- Csak az árnyukat – ismeri be kelletlenül. Majd még hozzáteszi: – A falon. Ott láttam a csuklyát, és a karmokat. És a vigyorgó száját. Akkor behunytam a szemem, felkeltem, és idesiettem hozzád.
Megkönnyebbült csókot lehelek a homlokára.
- Jól van, nincs semmi baj! Csak a kerti fák voltak Most telihold lesz nemsokára, a fénye besüt az ablakokon, az vet árnyakat a falra.
Ismét bizonytalan izgés-mozgás Péter felől.
- Zajok is voltak. Mintha valaki vonszolta volna magát felém. És recsegett a padló!
Én nem mozdulok, csak a gyomrom szorul össze. Kísértetek? Anya vagy apa szelleme vagy netán Ágota nénié? Már láttam őket, igen, azt hiszem, láttam valamit, és rosszul alszom azóta.
- Biztosan a baglyok zajonganak a padláson. Tudod: “Bagolyvár”! – szinte csak száraz, meleg levegő jön ki a számon, nem is hang, és egyáltalán nem meggyőző; én nem hinnék magamnak, az biztos!
- Miért nem láttam még sosem egyetlen bagolyt a ház körül?
“Mert nincsenek. És nem tudom miért adták Ágota néni nagyszülei ezt a borzasztó nevet ennek a háznak!” – válaszolnám az igazat, de kétségbeesetten próbálom összesöpörni egy biztonságos világ nem létező morzsáit a kisfiam köré, így hát tovább füllentek
- Először is: nem “bagolyt”, hanem “baglyot”, másodszor pedig én már láttam őket, szoktak itt repdesni, meg huhogni, csak te már olyankor alszol. Éjszakai…
Sssrrr!
A surrogó zaj azonnal elnémított. Valami súlyos dolog, talán egy nehéz szövet, talán egy megtermett test, mintha húznák, vonszolnák a padlón! Azután csend, csupán a szívem dobogása süketít meg. Péter szorítását csak ezután érzékelem a nyakamon. Majdnem megfojt!
- Anya, félek! – sírás előtt szokott így elvékonyodni az a drága csiripelő hangja.
- Én is félek, kicsim, nagyon félek, de itt vagyok melletted! – és ahogy ezt kimondom, visszaköltözik belém az erő és elhatározom, hogy megvédem a fiamat mindentől, ha kell, az ördögtől is.
Mély lélegzetet veszek, majd remegő kézzel lehajtom a takaró szélét a fejem fölül. Óvatosan kilesek a résen, felfelé a falra. De ott vannak az árnyékok, úgy ahogy a kisfiam lefestette őket. Ágas-bogas, girbegurba karmok, göcsörtös kezek, a többit valami lepel takarja, azonban az arcok profilja kivehető: horgas orrok és vigyorgó, gunyoros szájak. Biztos csak a fák, biztos csak a fák! Így hát az ablak felé fordítom a tekintetem, és újra görcsben a gyomrom, azonban mélyen valahol tudom, hogy ilyen nem lehet a valóságban, és mindjárt megpillantom az ablak előtt a csupasz novemberi fákat hajlongani a szélben! Azután önkéntelenül összerándulok – véletlenül meg is rúgom Pétert -, kimered a szemem, és borsózik a hátam a borzalomtól, mert tévedek.
Valami nem a szobán kívülről, hanem itt belül vet árnyékot a falra! A rémek azok! Alaktalan mélyfekete foltok a szürkés-kékes természetes árnyékok között. Fölénk tornyosuló alakjukkal fenyegetnek, s az újra rám törő félelem megbénít. Talán örökre így maradnék, ha egy ismerős hang nem oldaná fel béklyóimat.
- Anna, a gyermek az! Csupán azt látod, amit Péter elképzel; ha a fiad elhiszi, hogy nem léteznek a rémek, akkor azok el is tűnnek!
Először nem is fogom fel, amit hallok, csupán az a hang döbbent meg. Ágota néni! Tudom, hogy már nem él, de azt is tudom, nem tévedek; a szavai visszavittek gyermekkoromba, amikor sokat jártam hozzá ide, a Bagolyvárba. Újra azt érzem magam körül, ami akkor volt. A cserépkályhában sülő alma illata csiklandozza az orromat, a szoba félhomályába az asztali olvasólámpa fénye lopódzik be. A méhviasz színű fény megcsillan az asztalon hagyott diótörőn, mellette feltört diók újságpapíron. Mi Ágota nénivel az asztal mellett ülünk és römizünk. A falon képeken Ágota néni nagyszülei; játékunkat figyelik elnéző mosollyal az arcukon.
Megdöbbentett az emlékek élessége, és hagytam a könnyeimet lecsorogni az arcomon. Nem értettem, honnan szólt hozzám és hogyan tudott üzenni, és az üzenet tartalma sem volt egészen világos, azonban tudtam, mit kell tennem. Ismét a takaró alá kucorodtam.
- Petikém! Nincs semmi baj, nem szörnyek voltak azok, csak a fák árnyai, ahogy mondtam.
A kisfiam, aki az utóbbi percekben a paplan alatt maradva a lábamba csimpaszkodott, most óvatosan közelebb mászott a takaró szegélyéhez. Apró, hideg orrát a karomhoz nyomta.
- Biztos?
- Hazudnék én neked, kicsim? – simítottam meg a homlokát.
Fejrázás a válasz. Én ismét mély lélegzetet veszek.
- Na, akkor mi lesz? Megnézzük?
Bólintás, azután hosszú szünet. Mielőtt kidugnánk a fejünket a takaró rejtekéből, ismét megkérdezem a fiamat, hiszen úgy tűnik, rajta múlik minden.
- Hiszel nekem, ugye? Nem lesz semmi baj!
- Szeretlek, anyu! – s további válaszként egy puszit nyomott az arcomra.
Erősen megfogtuk egymás kezét, s behunyt szemmel ültünk fel az ágyon. Úgy látszik, Péter gyorsabban nyitotta ki a szemét, mert ismét azon a gondtalan csivitelő hangon szólt hozzám.
- Igazad volt, anyu csak a fák voltak azok!
Amikor én is szétnéztem, már sehol sem voltak a rémek hatalmas árnyai. Egyedül a kinti fák rajzoltak szelíden szétfolyó foltokat a falra.
Az izgalmak kimerítettek mindkettőnket, nem volt erőnk sok beszédhez. Megkönnyebbülten feküdtünk vissza, s mire a fejünk a párnát érte, az álom és ébrenlét mezsgyéjén jártunk. Péter motyogása hozott vissza a túloldalról.
- Nekem van a legbátrabb anyukám a világon!
Elmosolyodtam.
- Holnap beszélünk, jó? Most aludjunk, kicsim!
- És álmodhatunk is?
- Igen, miért ne? Álmodhatunk. – Eszembe jutott Ágota néni szellemének figyelmeztetése, ezért még hozzátettem: – Azért csak óvatosan: álmodhatunk, de szépet!
Péter mocorgott egy kicsit; egyre mélyebbre bújt az álom ölébe.
- Akkor én a babákról fogok álmodni, azokról a régi babákról a szobámban. Azt álmodom majd, hogy amíg én alszom, ők felélednek és táncolnak.
Túl fáradt voltam, hogy újra kezdjem az izgalmakat.
- Jó éjt, kicsim!
- Jó éjt, anyu!
Aludtunk.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához