LFG.HU

vinston
novella

1.

Buda
1686. július

A magyarok egykoron szebb napokat látott királyi székhelye haldokló sárkányként nyúlt végig az alacsony fennsíkon. A bástyák tövén kavargó sárgás füst összekeveredett az ostromlók sáncai között remegő hajnali köddel, és úgy gomolygott a talaj fölött, mintha csak a hegyen terpeszkedő szörnyeteg kénköves lehellete táplálná.
A keresztény tábor, melyre a sors a sárkányt halálra sebző Szent György hálátlan szerepét osztotta, elnyújtott félhold alakban vette körül a golyótépte falakat. A látvány messziről a tengerészlegendák hajókat mélybe rántó tengeri kígyóját idézte, melynek dagadozó izmait a tízezernyi sátor hullámzó vászna, vérkeringését pedig a szakadatlanul nyüzsgő hadinép alkotta.

Lionel Mercy altábornagy szállása a tábort övező cölöpsor Duna mentén húzódó szakaszán állt, nem messze a területet átszelő széles szekérúttól. Hajnaltájt, amikor a felkelő nap sugarai még épp csak lilásra színezték a hegyek takarta széles horizontot, a báró már kint állt a sátra előtt, és behunyt szemmel élvezte a folyó felől fújó hűs fuvallatot.
A tábornagy magas, langaléta ember volt, aki termeténél fogva messziről kirítt a tömegből. Arcát napcserzette barna bőr borította, vonásainak pedig jókora sasorr kölcsönzött furcsa, madárszerű jelleget. Mivel haját egy ritka bőrbetegség következtében már egész fiatalon elvesztette, tar koponyáját egy Velencében vásárolt, egykoron pompázatos, ám mostanra már kissé megviselt paróka takarta.
Ácsorgása közben felerősödött a szél és Mercy fázósan húzta össze magán súlyos, bíborszínű bársonyköpenyét. Az impozáns ruhadarabra pár hete egy tábori kótyavetyén tett szert. Előző tulajdonosa egy budai török kereskedő volt, aki kíséretével túl későn próbált meg kereket oldani az akkorra már csaknem teljesen körülzárt városból. Az időpont rossz megválasztásáért utóbb a köpenye mellett az életével is fizetnie kellett, mert a hegyek közül kiérvén egyenesen egy maroknyi felderítésre kiküldött magyar huszár karjaiba szaladt. A huszárok Batthyány Ádám ezredébe tartoztak, mely alig egy napja véres csatában ütközött meg egy portyázó török alakulattal a kelenföldi síkon. A küzdelem ugyan a magyarok javáraja dőlt el, de sok bajtársuk maradt holtan a csatamezőn, így a bosszú tüze még túl hevesen lobogott szívükben ahhoz, hogy a szerencsétlen kereskedő és rémülettől félholt háznépe irgalomra leljen náluk. A kaftán ennek megfelelően nem volt mentes a kegyetlen mészárlás nyomaitól. Szakadás ugyan nem esett rajta, de Duncannek, Mercy inasának, csak kétnapi kemény munkával sikerült az előző tulajdonos vérének a galléron és a vállrészén terpeszkedő barna foltjait teljesen eltüntetnie.

Egy őrjárat tűnt föl az ösvényen, a fáradtan lépdelő katonák páncélján megcsillant a felkelő nap fénye. A báró követte őket a tekintetével, amíg el nem tűntek a fák között, majd sarkon fordult, és a letiport!gyalogúton átvágva a sátrához sétált. Odaérvén egy egyenruhás fiatalembert pillantott meg, amint hátát hanyagul a sáncfalnak döntve unottan bámulja az egyre világosodó eget. Mercy az órájára nézve elégedetten bólintott, majd lépteit kissé megszaporázva az alacsony férfihoz sietett.

- Duncan, hozd ide a késemet! – a báró bosszúsan nézte a papiros alján terpeszkedő csúnya pacát.
- Hagyja tábornagy úr, végül is olvasható az aláírás.
- Ugyan fiam, rögtön megvagyok vele. – Mercy átvette a kést az inastól és buzgón nekilátott a tollvég farigcsálásának. – Ha már végrendelkezem, adjuk meg a módját.
Clayton hadnagy kelletlenül bólintott és megpróbált kényelmesen elhelyezkedni az ülésként felkínált utazóládán. Fészkelődése közben szórakozottan körülnézett a sátorban, és tekintete egy pillanatra megpihent Mercy asztalon heverő kardján. A fegyver látványa bosszús grimaszra késztette. Nem egészen így képzelte a katonaéletet. Mélységesen elkeserítette, hogy még ezen sorsfordító időkben is iratok és fogalmazványok sűrűjében kell rendet vágnia a pogány hadak helyett. A kialakult helyzetért mindazonáltal csak magát okolhatta, hisz ha a behajózáskor el nem kottyantja a tábornagynak jogi végzettségét, az aligha varrja a nyakába a kis angol csapat háza táján előforduló összes papírmunkát.
A báró diszkréciót kért tőle a végrendelet ügyében, így rajta kívül csak a másik tanú tudott a testamentumról, illetve már ő sem, mert Rowland százados előző este halálos lövést kapott a vár északi oldalán épülő cölöptorlaszon. Clayton testét jeges borzongás járta át, ahányszor tekintete a szerencsétlen férfi szignójára siklott. A százados vesztét egy kövön megpattanó puskagolyó okozta, mely a mellcsont alatt behatolva a szívébe fúródott. Clayton egész éjjel a halálesettel kapcsolatos adminisztrációt intézte, és ezen a reggeli órán csak azért nézett be a báróhoz, hogy ő is aláírásával hitelesítse az okmányt, majd az egyik példányt a többi küldeménnyel együtt felrakja a hétkor induló postakocsira.
Mercy némi küszködés után végzett a tollszárral, és a kést letéve, Clayton felé nyújtotta.
- Gyerünk fiam, essünk túl rajta.
Clayton sietve odakanyarította a nevét a másodpéldányra is, majd összetekerte a papírt és az utazóládán heverő paksamétához fogva, megindult a sátor bejárata felé.
- Az ügyvédje egy hónapon belül kézhez kapja az iratokat, báró úr. Az eredetit addig is jobb, ha magánál tartja arra az esetre, ha történne valami a hírvivővel…
- Ugyan mi történne… – morogta a tábornagy, de amikor a sátorba visszahátráló Claytonra pillantott, elhallgatott. A hadnagy arca a falnál is fehérebb volt, és amikor megszólalt, alig jött ki hang a torkán.
- Báró úr, a törökök… a törökök betörtek a táborba…

2.

Még a hét elején történt, hogy a túlparti síkságon táborozó török seregből, melyet a körülzárt erősség megsegítésére küldtek, egy kisebb csapat kivált, és nyugat felé vágtatva eltűnt a kersztény had szemei elől. Éjszakára az ostromlók ugyan mindig megkettőzték az őrséget a külső sáncokon, de a hajnal közeledtével rendszerint már jócskán lankadt a katonák ébersége.
A törökök ezt kihasználva, a várostól délre átkeltek a folyón, megmászták a környező hegyeket, és pirkadatkor ezek ormairól zúdultak rá az ébredező táborra. Miután több helyen is áttörték a védműveket, a lovasok végigvágtattak a falak tövén húzódó senkiföldjén, és egy hirtelen kanyarral a déli kapu felé vették az irányt. Az itt állomásozó nápolyi puskásokat kivetette az állásaikból és csaknem a várfalig taszította a váratlan támadás. Amíg az olaszok dobhártyarepesztő sortüzek fedezékében próbáltak jobb pozícióba vergődni, öt századnyi bajor vértes sietett rohanvást a helyszínre, hogy oldalba fogva a törököket, valamelyest enyhítsenek a taljánokra nehezedő nyomáson. Átláthatatlan, véres kézitusa vette kezdetét, ami több, mint egy órán át tartott, és csak akkor csillapodott valamelyest, amikor egy brandenburgi ezred az áttöréskor keletkezett résekhez nyomulva elzárta a pogányok elől a visszavonulás utolsó szárazföldi útvonalát is. Azok ekkor már csak abban bízhattak, hogy a Duna felé kitörve, a Víziváros romjai mentén valahogy elevickélhetnek a várbeliek vízhordó helyéig. A hadrend felbomlott, a gyalogság rendezetlen sorokban kezdett özönleni a folyó irányába, a lovasság maradéka pedig kisebb csoportokra szakadva száguldozott föl-alá a tábor területén.

Clayton az iszonyattól földbe gyökeredzett lábbal figyelte, ahogy egy tucatnyi török lovas, megfutva a vértesek elől, pont feléjük tart az alacsony sáncfal mentén.
Mercy tábornagy a döbbenettől nyitva felejtett szájjal, és fején a kissé félrecsúszott parókával úgy állt ott mellette, mint egy utcai komédia ügyefogyott szereplője.
- Fusson báró úr, ezek mindjárt ideérnek. – kiáltotta Clayton és a hóna alatt szorongatott paksamétát a földre hajítva, futásnak eredt a közeli erdő felé. Mercy megvetően nézett utána, majd magához véve mindkét pisztolyát, az utazóládája mögé húzódva várta, hogy a lovasok odaérjenek.
- Gyáva kurafi – dörmögte, miközben egyik fegyverét rásütötte a sátor előtt elvágtató csapatra.
A pisztoly jókorát rándult a kezében, tompa fájdalom cikázott végig a karján, és izzadt tenyeréből csaknem kifordult a sima markolat. Zakatoló szívvel bámulta a sátor nyílásában terjengő porfelhőt, de bárhogy meresztette a szemét, képtelen volt megállapítani, hogy eltalált-e valakit. Megragadta a másik fegyvert és rövid hallgatózás után kióvakodott a bejárat elé. Néhány lépésnyire az ösvényen egy török hullája feküdt. Mercy golyója a bal hóna alatt hatolt a testébe, és a nyaka jobb oldalán távozott, jókora roncsolt szélű lyukat hagyva maga után. Jatagánja mellette hevert a porban és a báró diadalmas mosollyal nyúlt utána. A hirtelen mozdulattól lepottyant a fejéről a göndör paróka, de kivételesen nem törődött vele, ujjai ráfonódtak a kard markolatára, és miközben felegyenesedett, óvatosan suhintott vele néhányat, hogy érezze a penge súlyát.

Silvio Marcuzzi zúgó fejjel tápászkodott fel a földről, és bal kezében behorpadt sisakját szorongatva bizonytalan léptekkel megindult a közeli emelkedő felé. Jobbjának ujjaival közben századszorra is végigtapogatta a koponyája oldalán húzódó csúnya vágást, és újfent örömmel nyugtázta, hogy a sebet már az alvadó vér ragacsos páncélja borítja.
Társaival reggel óta a táborba beszabadult pogányok lovascsapatai után kajtatott, és rövid hajsza után a folyó mentén sikerült is egy kisebb csoportot sarokba szorítaniuk.
Igazi adok-kapok vagdalkozás kezdődött, amiről utolsó emléke egy jobbról jövő villanás és az ezt követő éles fájdalom volt, amint ellenfelének pengéje a sisak lemezén keresztül a fejbőrébe mart.
- Jókora, visszakézből jövő vágás lehetett – állapította meg a fémen tátongó hasadékot nézegetve. – Nem sokon múlott Silvio, de a Szűzanya most is vigyázott rád – vigyorodott el végül, és egy pillanatra még a fejében lüktető fájdalomról is megfeledkezett.
Érezte, hogy valami nyomja a hasát, lenyúlt és egy bosszús fintor kíséretében húzta elő az övébe tűzött töltött pisztolyt. Jellemző, hogy a csata hevében eszébe sem jutott használni… Felért az emelkedő tetejére, és sietve körülpillantott.
Talán ha tisztább a feje, és idegeit nem tépázták volna meg az elmúlt órák eseményei, jobban szemügyre veszi a tőle pár méterre álló férfit. Így azonban a hosszú vörös köpeny, a tar fő és a kézben tartott görbe kard láttán, másodpercnyi gondolkodás nélkül sütötte rá fegyverét a jatagánnal hadonászó görnyedt alakra.

A báró épp a nap felé fordulva csodálta a markában tarott kard ámulatba ejtően elegáns ívét, amikor egy ördögien erős kéz megragadta hátulról, és rongybabaként rántotta föl a levegőbe. Pár másodpercig könnyűnek és súlytalannak érezte magát, aztán a vasmarok eleresztette, ő pedig tehetetlenül kalimpálva kezdett zuhanni a föld felé. Az utolsó pillanatokban elsötétült előtte a világ, és csak akkor döbbent rá, hogy mi is történik vele, amikor az ösvény köves talaja az arcába csapódott. Léptek dobogtak a háta mögött, felkönyökölt, és rettenetes erőfeszítéssel elfordította fejét, hogy belenézhessen a támadója szemébe. Egy fegyverét lóbáló pogányra számított, de ehelyett egy véres fejű olaszt látott, aki döbbent tekintettel állt meg fölötte, és dühödt mozdulattal hajította el a kezében füstölgő pisztolyt. A sors kegyelme szerencsére megóvta a bárót attól, hogy az imént tapasztalt lesújtó tények elméjében konkrét felismeréssé álljanak össze.
Mire a kétségbeesetten átkozódó Marcuzzi fegyvere földet ért a bozótban, Mercy tábornagy lelke is megtért ír őseihez.

3.

Miután a dísztelen koporsót benne a tábornagy holttestével két katona vigyázva kicipelte a sátorból, Daven százados, aki a báró halála után a csapat rangidősévé lépett elő, intett az ácsnak, hogy rászegezheti a fedelet. A kopácsolást hallgatva az újdonsült parancsnok keserűen állapította meg magában, hogy ha így folytatódik a tisztikar fogyása, az ostrom végére vagy egy bakát lesznek kénytelenek előléptetni, vagy pedig idegen parancsnoknak kell alárendelniük a csapat maradékát. Alig két nap telt el azóta, hogy Rowland százados ostobán megölette magát a körtorlaszon, ma pedig Mercy tábornagyot veszejti el egy öngyilkos török támadás. Davent az elszenvedett veszteségekért kevéssé vigasztalta, hogy a tábor területén kétezernél is több török hulla oszladozott, a túlélőket pedig a csapatokba verődött szolganép hajszolta a folyóparti bozótosban.
Töprengése közben Claytonon akadt meg a szeme, aki a koporsó közelében ácsorgott. A hadnagy épp az imént végzett Mercy ingóságainak a leltárba vételével, és most a sátor bejáratából bámulta az ács gyakorlott mozdulatait.
- Már ma elföldeljük?
A kérdés sikeresen kizökkentette Davent borús gondolataiból.
- Igen, ebben a melegben jobb, ha minél hamarabb megszabadulunk a testtől. No, nem mintha sokat számítana… – az erdő széle felé intett a fejével, ahol néhány katona a török hullákat hordta egy egyre növekvő kupacba.
Clayton komoran bólintott.
- Gondolom, a faluhoz visszük…
- Igen, szólj az őrmesternek, hogy szedje össze az embereket. Szeretnék túllenni ezen minél hamarabb. Rühellem a temetéseket…

A temető felé vezető keskeny ösvényt alaposan kitaposták és kiszélesítették az ostrom kezdete óta megszaporodott gyászmenetek. Csak a tiszteket temették ide, az egyszerű bakáknak nem járt külön sírhely, az ő testüket a folyótól messzebb kiásott hatalmas gödrök nyelték el. Habár nappal nagy volt errefelé a forgalom, éjszaka ritkán merészkedett ide bárki is. A fekete köpenybe burkolódzó lovas éjféli megjelenése az egykedvűen álló kersztek erdejében ezért különösen rendhagyó eseménynek számított. A sötét alak a temető közelében lehuppant a nyeregből, és hátasát egy fához kötözve gyalog indult tovább. Az egyik kezében ásót, a másikban lámpást szorongatott, az övébe pisztoly volt tűzve, combját pedig rövid kard verdeste. Némi keresgélés után megállt az egyik friss sír előtt, levette a köpenyét, és a fegyvereit ráhelyezve úgy igazította el a ruhadarabot, hogy baj esetén könnyedén elérhesse. Némi szöszmötölés után életet lehelt a lámpásba, majd a sírdombhoz lépett, és az ásót egy erőteljes mozdulattal belevágta az alacsony halomba.

Clayton csak hajnaltájt esett be a sátrába. Halálosan kimerült volt, gondolatai mégsem tudtak elszakadni a temetőbéli történésektől. Újra és újra lejátszotta magában az eseményeket, és végül némiképp megnyugodva állapította meg, hogy nem hagyott maga után áruló nyomot. Az ásót néhány nehéz kővel egyetemben becsavarta az ócska köpenybe, és belehajította a temető szélén álló mély kútba. Az erdőhöz érve a lovat visszaeresztette a többi zsákányolt török hátas közé, ő maga pedig gyalogszerrel indult meg a tábor felé. Mivel tisztában volt a környéken cirkáló őrjáratok hozzávetőleges útvonalával és az őrségváltás időpontjával, nem volt nehéz észrevétlenül elérnie a sátrát.
Lerogyott a priccsére, és megpróbált úrrá lenni az émelygésén, ami azóta gyötörte, mióta a koporsón vágott lyukon keresztül ujjai hozzáértek Mercy hideg testéhez. Megborzongott az emlékre, és maga mellé pillantott. A kis hengeres irattartó, amiért pár órára sírrablóvá vedlett, karnyújtásnyira hevert tőle a pokrócon. Nedves földszagot és édeskés hullabűzt árasztott, amitől csak azért nem kezdett el öklendezni, mert a visszaúton az erdő szélén már mindent kiadott magából. Gyertyát gyújtott, kinyitotta a hengert és előhúzta belőle a báró előző éjjel írt végrendeletének két összetekert példányát.

A Mercyk ír felmenőik révén katolikusok voltak, ami az akkorra már nagyrészt protestáns Angliában alaposan megnehezítette azoknak az életét, akik az államigazgatásban kívántak karriert csinálni. Amikor a tábornagy öccse ambícióinak oltárán feláldozva őseinek vallását áttért az anglikán hitre, rögtön magára vonta a felekezeti kérdésekben kevéssé rugalmas bátyja haragját. Amikor a báró látta, hogy fivérét sem szép szóval, sem fenyegetéssel nem tudja szándékától eltéríteni, megszakított vele minden kapcsolatot, és az évtizedes rosszviszony betetőzéseként a táborban íródott testamentumban végérvényesen kitagadta őt az örökségéből. A kastélyt és az azt körülvevő hatalmas birtokot legjobb barátjára, egy Sullivan nevű katolikus nemesre hagyományozta, öccsének pedig csak a törvény szerint járó legkisebb vagyonrészt juttatta.
A tábornagy halála azonban merőben új helyzetet teremtett. Mivel a friss végrendeletről Claytonon kívül nem tudott más élő ember, alighanem a régi testamentum lép majd életbe, melynek értelmében Mercy fivére lesz a hatalmas vagyon egyetlen örököse.
Clayton úgy tervezte, hogy ő maga ennél a pontnál fog színre lépni és az események tevékeny részesévé, s ha kell alakítójává válni.
Halványan elmosolyodott a sötétben. Kedvére volt a nevető harmadik szerepe.

4.

Az ötlet, hogy megzsarolja a báró mit sem sejtő öccsét, akkor született, amikor Mercy sátrában pakolászás közben ráakadt a földön heverő két papirosra. Rövid tűnődés után gyorsan összetekerte őket, és sietve berakta az asztal közepén árválkodó irattartóba. Épp készült volna begyömöszölni a hosszúkás tárgyat zubbonya egyik szűk belső zsebébe, amikor zajt hallott a bejárat felől. Csak annyi ideje maradt, hogy a bent felravatalozott Mercy nyitott koporsójába pottyantsa a hengert, és gyorsan ráhúzza a szemfedőt. A következő pillanatban Daven lépett be a sátorba két katona kíséretében, és a koporsóra mutatott.
- Kapjátok fel és vigyétek ki az ácshoz.
Clayton tehetetlen dühében olyan erősen harapta be az alsó ajkát, hogy a vér is kiserkedt a fogai nyomán.
Daven észrevette a hadnagy arcára kiülő feszültséget, és a rá jellemző szenvtelen udvariassággal megkérdezte, hogy jól érzi-e magát.
- Hogyne – nyögte ki az nagy nehezen. – Jobban nem is lehetnék…

Clayton nem büszkélkedhetett kékvérű felmenőkkel. Szegény polgárcsaládból származott, és sok fiatal kortársához hasonlóan, más lehetőség híján, a hadseregben vélte megtalálni boldogulásának és felemelkedésének az eszközét. Szülei korán meghaltak, ezért tíz éves korától anyai nagybátyja nevelte.
Az öreg egy kis isten háta mögötti walesi gyülekezet lelkipásztora volt, és a részegesek azon jámbor fajtáját szaporította, akikből a szesz nem az erőszakos, hanem a filozofikus hajlamot hozta elő. Kevés dolog maradt meg Claytonban a bácsi zavaros monológjaiból, de a csillagok mibenlétével foglalkozó eszmefuttatása valami miatt ezek közé tartozott.
- Sic itur ad astra – kiáltotta az öreg egyik ösztövér karját az égnek szegezve, miközben a másikkal kétségbeesetten próbált megkapaszkodni az ajtóban. – Sic itur ad astra, fiam. Így jutunk a csillagokhoz. A lámpásokhoz az égbolt kárpitján, amit az Úr angyalai gyújtottak meg, hogy utat mutassanak az éjben kóborló lelkeknek…
- Ugyan miféle lelkeknek, bátyám? Legfeljebb a haramiáknak szolgálhatnak útmutatásul, úgyhogy mindenki jobban járna, ha az angyalaid inkább máshol tennék magukat hasznossá.
- Hagyd abba ezt a szentségtelen beszédet, George. Pogány vagy te is, akárcsak az a csökönyös apád… – a bácsi imbolyogva állt meg a gyertya remegő fényében, és töprengő pillantást vetett az ágyon heverő unokaöccsére. – Hol is hagyám el? – kérdezte végül tétován.
- Az éjben kóborló lelkeknél… – sóhajtott a fiú.
- Úgy van… – mély levegőt vett, hogy folytassa a rögtönzött szentbeszédet, de ahogy tekintete Clayton unott arcára siklott, csak lemondóan legyintett – Eh, de minek is vesztegetem a szót egy magadfajta istentelenre…
Drámai gesztussal vetette hátra a fejét, ám a hirtelen mozdulattól megszédült, és beleroskadt egy közeli karosszékbe.
- Egyszer még emlékezni fogsz arra, amit mondtam, te megátalkodott kölyök. – Egyre nehezebben forgott a nyelve, szemei lassan lecsukódtak – … emlékezni fogsz, meglásd…

A bátyjának végül igaza lett, valóban eszébe jutottak a szavai, igaz, hogy csak esztendők múltán, és meglehetősen rendhagyó körülmények között. Abban az évben különösen csapadékos ősz köszöntött rájuk. Egy héten keresztül minden nap esett az eső, sártengerré változtatva a földeket és zavaros vizű több ölnyi mély folyamokká duzzasztva a kis hegyi patakokat. Egy este, miután egy újabb kiadós zápor áztatta el a falut, a templom épületétől nem messze egy holttestet vetett partra a patak zavaros vize.
Clayton aznap éjjel vad dörömbölésre ébredt, és amikor álmosan ajtót nyitott, egy csapat helybélivel találta szemben magát, akik komor ünnepélyességgel közölték vele a nagybátyja halálhírét. A hullát már kivonszolták a vízből, mire odaért, és az út szélére fektették egy jókora pocsolya mellé. Clayton tekintete egy pillanatra megakadt a tócsa olajosan sima a felszínén, mely meglepő élességgel tükrözte vissza az égbolton ragyogó csillagokat, majd elgondolkodva siklott át a nagybátyja mozdulatlan testére.
A tenger felől mennydörgés hangját sodorta feléjük a szél, és kisvártatva újra eleredt az eső. Az emberek lassan elszállingóztak a holttest mellől, csak Clayton maradt ott még egy ideig, és nézte, ahogy a pocsolya felszínén remegő fénypontokat lassan elnyelik a vízcsöppek felverte apró hullámok…

5.

Skócia
1687. április

A csaknem combközépig érő lovaglócsizma nem a legmegfelelőbb lábbeli, ha hosszú gyalogútnak kénytelen nekivágni az ember. Erre Claytonnak már az első pár mérföld megtétele után rá kellett jönnie, amikor fáradtan lehuppanva az árokpartra, keserű fintorral vette szemügyre véresre tört sarkát. A látvány és a fájdalom újból alkalmat adott neki arra, hogy reggel óta immáron ezredszer is elátkozza a lótolvajok léhűtő fajtáját, korra, nemre és nációra való tekintet nélkül.

Alig egy hete indult el Londonból, és az utazás mindaddig üdítően eseménytelennek volt mondható, amíg be nem ért egy Purvis nevű sárfészekbe. Itt a fogadó udvarában kötötte ki a lovát, odavetve egy kis aprót az egyik arra lődörgő fiúnak, hogy tartsa a szemét az állaton, amíg bent elveri az éhét és megalkuszik a gazdával egy szobára. Amikor azonban immár jóllakottan visszatért az istállóhoz, sem a gyereket, sem a lovat nem találta sehol. Mivel az apró településen nem volt semmiféle hatóság és a járókelőktől sem futotta többre egy-egy részvétteli vállveregetésnél, Clayton kénytelen volt maga indulni az állat leresésére. Több órai keserves bolyongás után azonban, amint az várható is volt, üres kézzel tért vissza a faluba.
Ilyen közel a célhoz azonban már nem állt szándékában semmit sem feladni, így másnap reggel, ha a fogát szívva is, de gyalogszerrel vágott neki a Mercyk ősi fészkéig hátralévő jókora útnak.

Még legalább tíz mérföld állt előtte a birtok határát jelző erdőig, és pillanatnyilag fogalma sem volt arról, hogy hogyan lesz képes ezt a roppant távot önerőből megtenni. Igazából már abba belesajdultak a lábai, ha csak ránézett a mellette heverő két csizmára.
Ültében felsandított a hegyek magasán gyűlő szürke fellegekre, és beleborzongott a gondolatba, hogy útközben akár még egy kiadós zápor is meglepheti. Méltó betetőzése lenne a tegnapi nap balszerencse-sorozatának…
Borús gondolataiból patadobogás zökkentette ki, és amikor a válla fölött a zaj forrása felé pillantott, alig akart hinni a szemének. Egy közeli kis ligetből magányos, felszerszámozott ló kocogott elő, üres nyereggel és földön vonszolt kantárszárral. Clayton először fel sem fogta, hogy ekkora szerencse is érheti. Miután azonban meggyőződött arról, hogy az állat gazdája valószínűleg nincs a közelben, mégis megindult a békésen legelésző paripa felé, mely a közeledtére felnézett, és néhány tétova lépést tett az ellenkező irányba.
- Vajon mi történhetett a lovasoddal? – mormolta a férfi, amikor a sokadik próbálkozás után végre sikerült megragadnia a kantárszárat. A lószerszámot és a nyerget alvadt vér barna foltjai pettyezték, és Clayton egy pillanatig tanácstalanul meredt a baljós látványra. Aztán eszébe villant, hogy amikor a megemlítette a faluban, hogy merre tart, néhányan óva intették attól, hogy az erdőn keresztül menjen. Elmondásuk szerint ugyanis egy jelentéktelen birtokvita a környék földjeinek nagy részét uraló Campbell és a MacDonald klán potentátjai között fegyveres összecsapásba torkollott, melynek utórezgései miatt nem volt teljesen veszélytelen a rengetegben császkálni. Clayton, bár megköszönte a figyelmeztetést, természetesen hallani sem akart arról, hogy néhány, a vadonban egymást hajszoló felföldi paraszt miatt egy majd negyven mérföldes kerülővel toldja meg a kastélyig vezető utat.
Jóakarói azt is a lelkére kötötték, hogy ha a MacDonaldok egyik csapatával találkozik, ki ne ejtse a száján a Mercy nevet, mert akkor bizonyosan ott helyben felkoncolják. A Mercyk ugyanis valami régi atyafiság révén a Campbellek szövetségeseiként voltak számontartva, ez pedig nem lenne túl jó ajánlólevél, ha szerencsétlen módon az ellenérdekelt csoporttal hozná össze a balsorsa.
- No de honnan a pokolból tudjam, hogy melyik bandával akadok össze? – kérdezte elkeseredetten Clayton. – Már megbocsássanak az urak, de senkinek sincs a homlokára írva, hogy ki fia borja…
- Figyelje a ruhájukat – magyarázta egy ősz üstökű férfi a bennfentesek önelégült mosolyával. – Ha a köpenyükön kék-zöld csíkozást lát, akkor ne emlegesse a bárót, mert azonnal négyfelé vágják. A világoskék-barna mintázat a Campbellek színe, no, tőlük ilyen téren nem kell tartania.
Claytont nem nagyon örvendeztette meg a gondolat, hogy ha rosszul sülne el valami, a báró akár egy egész hadseregnyi hegylakót küldhet a nyomába, de addigra már legbelül eljutott arra a pontra, amikor a türelmetlenség felülkerekedik a ráción, és egy ingerült legyintéssel elintézte a dolgot.

- Remélem bárkié is voltál, már rég lemondott rólad – simított végig a nyugtalanul topogó állat fényes, barna szőrén. Jól tápláltnak tűnt, tehát legfeljebb egy-két napja kóborolhatott szabadon. Még egyszer körülnézett, aztán felkapott a nyeregbe, és ügetésre ösztökélve frissen szerzett hátasát, nekivágott az erdő felé vezető útnak.

6.

A fürge kis kanca patái alatt gyorsan fogyott a távolság, így Clayton alkonyatra már be is ért a rengetegbe. Lépésre fogta a lovat, és lassan poroszkálva haladt a célja felé.
Úgy tervezte, hogy a testamentum egyik példányát elrejti valami jól megjegyezhető helyen az ösvény mentén, a másikkal pedig meglátogatja az újdonsült földesurat. Tervének sarkalatos pontját képezte, hogy a környékbeliek egybehangzó véleménye szerint Roy Mercy személyében egy szelíd és nyájas úriember örökölte meg a bárói címet. Clayton ezért joggal remélhette, hogy az első megdöbbenéséből ocsúdva nem fog erőszakot alkalmazni vele szemben.
Az erdő fái ritkulni kezdtek, és egy széles nyiladék végén előbukkant a Mercyk kastélyának vaskos, szürke tömbje.
- Hát megérkeztünk – túrt bele Clayton szórakozottan a ló sörényébe.
- Még mindig nem késő visszafordulni – villant belé szinte ezzel egyidőben. Dühösen megrázta a fejét, mintha így akarna megszabadulni az agyát hirtelen eluraló baljós előérzettől, és vágtára fogva paripáját nekiindult a ritkás bozóttal benőtt ösvénynek.

Annyira elmerült a gondolataiban, hogy csak akkor vette észre a cserjék közül az út közepére kilépő fegyverest, amikor már csak pár méter választotta el tőle. Az káromkodva ugrott félre a rohanó ló elől, és valamit kiáltott a bokrok között heverő társainak.
A lövést eredetileg Claytonnak szánhatták, mert a hátasokra ezekben az ínséges időkben még csata közben is vigyáztak. A golyó mégis az állat fejét találta el, nem sokkal a jobb füle mögött. A szerencsétlen jószág egyetlen nyikkanás nélkül bukott fel, sebéből vastag sugárban fröcskölt a vér az út porába.
Az ösvény bal oldalán majd tíz méter mély hasadék húzódott, melynek falai meredeken szakadtak az alján csordogáló sekély patakba. Clayton ebbe a szurdokba zuhant bele, miután a ló bukásának lendülete kivetette őt a nyeregből. Teste émelyítő csattanással ért földet a köves patakmederben, bordáiba éles fájdalom hasított, jobb keze pedig hangos reccsenéssel gyűrődött a teste alá. Egy szívdobbanásnyi ideig még érzékelte a külvilágot, de ahogy a fájdalom első hullámai végigcikáztak a testén, tudata azonmód beleszédült az eszméletlenség ölelő karjaiba.
Mire magához tért, már kivonszolták a partra, és egy durva kéz épp a ruháit kutatta át. Kinyitotta a szemét, mire a zsebeiben kotorászó alak ijedten hátrahőkölt.
- Az istenfáját!
- Vigyázz vele, Dan, mondtam, hogy még húzza a belét.
Négy férfi állta körül, mindannyian a hegylakók hagyományos öltözetében, és amennyire Clayton ki tudta venni, ruhájukon a Campbell-klán színei virítottak. Az egyik torzonborz alak épp a hengeres irattartót nyitotta ki, és szemmel láthatóan csalódott arccal húzta elő belőle a két összetekert végrendeletet.
- Egy újabb hírvivő, Dougal. Mint amilyet a minap kaptunk el az erdő szélén.
Átnyújtotta a papírokat egy tagbaszakadt vörös hajú fickónak, aki egy ideig zavartan forgatta azokat a kezében.
- Mire készülhetnek ezek a nyomorult MacDonaldok, hogy két napon belül már a második futárt küldik a nyakunkra… – morogta, majd az egyik szélen ácsorgó alakhoz fordult.
- George, fogd ezeket a papírokat, és vágtass velük Mercy báró úrhoz. Ő elolvassa és majd eldönti, hogy mitévők legyünk…
- Jókora paksaméta. – nyújtogatta kíváncsian a nyakát az, akinél az irattartó volt – Ugyan mi állhat benne?
- Honnan tudjam? Épp annyira értek a betűkhöz, mint te. Harcos vagyok, nem egy szaros deák!
Clayton elérkezettnek látta az időt, hogy ő is megszólaljon, de csak egy halk nyöszörgésre futotta az erejéből. Alighanem eltört az állkapcsa, amikor a feje a meder köveihez ütődött, mert a legkisebb mozdulatra is embertelen fájdalom futott végig a koponyája alsó részén.
Minden arc feléje fordult. A George nevű férfi, akire a papírokat bízták, Clayton irányába intett a fejével.
- Hát ezzel meg mi legyen, Doug?
A megszólított megvonta a vállát.
– Rondán összetörte magát, és a pofája miatt kivallatni sem tudjuk…én azt mondom… – itt elhallgatott, és ujjával rábökött a mellette álló férfi puskájára.
Egyetértő morgás tört fel a többiekből.
Clayton fáradtan hunyta le a szemét. A bárót tehát kegyelik az égiek, házhoz szállítják neki a testamentumokat, az egyetlen emberrel pedig, aki tudja mi áll bennük, végez néhány felföldi bugris. Már megint a sors és az ő kegyetlen humora.
Rideg puskacső ért az arcához, mely a závár kattanásával egyidőben kissé elmozdult a bőrén. A vasa hűvös volt és enyhe avarillat érződött rajta. Kinyitotta a szemét, és a sötét égbolton egykedvűen ragyogó fénypontokba bámult. Vajon igaza volt a bátyjának, és egyenesen a csillagokig repíti lelkét a torkolatból kizúduló puskagolyó? Remélte, hogy igen, nem akart gyalog nekivágni egy újabb hosszú útnak…


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához