LFG.HU

Hanna
ismertetőCimkek

Nem könnyű. Senki sem volt még folyamatosan képes rá. Azok, akik a legkeményebben próbálkoznak, elijesztik a rengetegbe. Akik hátat fordítanak és fütyörészve eloldalognak, egyszer csak azt hallják, hogy halkan utánuk lépdel, mert vonzza a gondosan kimódolt közöny.
Természetesen a múzsáról beszélünk.
Mostanra a neve szinte teljesen eltűnt nyelvünkből. Legtöbbször, ha halljuk, elmosolyodunk, és valami törékeny görög istennő ötlik az eszünkbe, aki páfrányokba öltözik, hárfát tart kezében, és az izzadó írnok homlokát törölgeti.
A múzsa a legijedősebb szűzlány. Összerezzen, ha hangot hall, elsápad, ha kérdéseket szegezel neki, megpördül és eltűnik, ha kézzel illeted a ruháját.
Mi baja? kérdezhetnéd. Miért remeg, ha ránéznek? Honnan jön és hová megy? Hogyan tudjuk rávenni, hogy hosszabb időre is meglátogasson? Milyen hőmérsékletet kedvel? A hangos vagy halk beszédet szereti? Hol veszel számára ennivalót, mennyit és milyet; mikor etesd?
Kezdjük azzal, hogy átírjuk Oscar Wilde versét, és a “szerelmet” “művészetre” cseréljük.
Elszáll a művészet, ha gyenge kézzel fogod,
Meghal a művészet, ha szorosan markolod,
Gyengén avagy szorosan, de honnan tudhatom,
Vajon elűzöm innen vagy inkább megfogom?
A “művészet” helyére tetszés szerint beírhatod a “kreativitást”, a “tudatalattit”, a “lázat”, attól függően, milyen szót használsz arra, amikor felpörögsz, akár egy búgócsiga, és a történeted “megesik.”
A múzsát úgy is jellemezhetjük, mint azokat a kis fénypöttyöket, apró buborékokat, amelyek a látóterünkön lebegnek át – a lencse vagy szem külső rétegének irinyó-pirinyó hibái. Évekig nem veszed észre őket, aztán, amikor először fókuszálsz rájuk, elviselhetetlen bosszúságot okoznak, a nap minden órájában elterelik a figyelmedet. Tönkreteszik a látványt, mert az útba furakodnak. Sokan mentek már pszichiáterhez a pöttyök miatt. Azt a tanácsot kapták: ne foglalkozzanak velük, és akkor eltűnnek. Valójában persze nem mennek sehová; de mögéjük fókuszálunk, a világra és annak örökké változó tárgyaira, ahogy kell.
Ez a helyzet a múzsával is. Ha mögé fókuszálunk, megnyugszik, és eláll az útból.
Meggyőződésem, hogy ha meg akarsz tartani egy múzsát, először etetned kell. Kicsit nehéz elmagyarázni, hogyan adhatsz enni valaminek, ami még nincs is ott, de végtére is ellentmondások között élünk. Egy újabb paradoxontól nem dől össze a világ.
Maga a lényeg egyszerű. Életünk során élelem és víz magunkhoz vételével sejteket építünk, növekedünk, nagyobbak, tömegesebbek leszünk. A semmiből valami lesz. A folyamat láthatatlan. Csak időközönként szemlélve lehet észrevenni. Tudjuk, hogy megtörténik, de sejtelmünk sincs, pontosan hogyan vagy miért.
Hasonlóképpen, életünk során megtömjük magunkat hangokkal, képekkel, szagokkal, ízekkel, emberek lenyomataival, állatokkal, tájakkal, kis és nagy eseményekkel. Magunkba tömködjük ezeket a benyomásokat, tapasztalatokat és a rájuk adott reakciókat. A tudatalattinkba nem csak a tények, de a rájuk adott válaszok, az érzékelt eseményektől vagy feléjük történő mozgások is bevésődnek.
Ezek azok a dolgok és ételek, amikből a múzsa táplálkozik. Ez az a rak- és irattár, ahová az ébrenlét minden órájában vissza kell térnünk, hogy a valóságot összevessük az emlékezetünkkel, álmunkban pedig az emlékeket egymással, ami azt jelenti, hogy szellem találkozik szellemmel, s szükség esetén kiűzhetőek.

Ami mindenki más számára a tudatalatti, kreatív változatában, az írók esetén múzsává változik. Ugyanannak a dolognak a két neve. Mindegy azonban, hogyan hívjuk: ez a személyiség legbensőbb zuga, amit dicsőítünk, oltárt emelünk neki, és képmutatóan körberajongjuk. Ez az eredetiség forrása. Mert egy ember csak a megtapasztalt, elraktározott és elfeledett események összességével tűnik ki a világ többi lakója közül. Mert nincs senki, aki ugyanolyan sorrendben szemlélné ugyanazokat a történéseket az életében. Van, aki fiatalabban találkozik a halállal, valaki hamarabb ismeri meg a szerelmet, mint más. Jól tudjuk, hogy két ember egyazon balesetet más-más utalásokkal ellátva, saját, idegen ábécéje szerint tárol el. Nem száz, hanem kétbillió elem létezik a világon. Mindegyik másként jelentkezne a spektroszkópokban és mérlegeken.
Tudjuk, hogy még a leglassúbb észjárású és legostobább emberek is milyen frissek és eredetiek tudnak lenni. Ha megfelelően közelítünk hozzá, társalgunk vele, hagyjuk szabadon beszélni, majd végül megkérdezzük: mit szeretnél? (vagy ha nagyon öreg, mit szerettél volna?), minden ember elmondja, mi az álma. Ha pedig valaki szívből beszél, ami az igazság pillanatában elhagyja az ajkát, az a legtisztább költészet.
Ez nem egyszer, de ezerszer megtörtént velem az életben. Az apámmal nem voltunk nagy barátok, csak amikor már megöregedett. A mindennapokban a nyelvezete és a gondolkodása nem volt különleges, de valahányszor azt kértem: “Apu, mesélj arról, milyen volt Tombstone, amikor tizenhat éves voltál” vagy “milyenek voltak a búzamezők, Minnesotában, húszévesen”, apa mesélni kezdett arról, milyen volt, amikor tizenhat évesen megszökött otthonról, és nyugatra indult. Ez a század elején történt, amikor még nem voltak rögzült államhatárok, sem autópályák, csak lovak által taposott utak, vasúti sínek; Nevadában dúlt az aranyláz.
Apa hangja nem az első, második vagy harmadik percben változott meg, öltött megfelelő hangsúlyt magára, találta meg a megfelelő szavakat. De miután öt-hat percet beszélt és meggyújtotta a pipáját, a régi szenvedély, a régi dallamok, hangok, időjárás, a nap, az éjszaka utazó tehervagonok, a fogházak, a hát mögött aranyporrá olvadó sínpárok és a megnyíló nyugat, mind, mind visszatértek, s egyszeriben ott volt a hangsúly, a pillanat, az igazság ezernyi pillanata, vagyis a költészet.
Apa egyszeriben megkapta a múzsát.
Az igazság nyugodtan pihent az elméjében.
A tudatalatti zavartalanul elmondta a mondandóját, amely lepergett az ajkáról.
Ezt kell megtanulnunk írás közben is.
Mint ahogy tanulhatunk minden férfitól, nőtől és gyermektől, ha valami megérinti őket, és arról kezdenek beszélni, mit szerettek vagy gyűlöltek aznap, azon a héten vagy még régebben. Egy bizonyos pillanatban a gyutacs némi erőtlen pislákolás után begyullad, és kezdetét veszi a tűzijáték.
Ó, természetesen sokak számára nehéz munka ez, mivel a nyelv folyton elgáncsolja őket. De hallottam földműveseket az első földjükön termett első búzatermésről beszélni, miután egy másik államból átköltöztek, s még ha nem is Robert Frost szólt a szájukból, akkor az ötödági unokatestvére. Hallottam mozdonyszerelőket Tom Wolfe hangján szólni Amerikáról, akik úgy lovagolták meg a stílusát, ahogy az acélmasinákat. Hallottam, ahogy az anyák beszélnek az elsőszülöttjükkel együtt töltött hosszú éjszakáról, amikor attól rettegtek, hogy ők és a gyermekük meghal. Hallottam, amint nagyanyám az első, tizenhét évesen megélt báljáról mesél. S amikor a lelkük felengedett, valamennyien költők voltak.

Úgy tűnhet, nagyon körülményes voltam, s talán ez igaz is. Csupán azt szerettem volna megmutatni, mi lakik bennünk; hogy mindig is ott volt, mégis milyen kevesen veszik a fáradságot, hogy észrevegyék. Amikor az emberek azt kérdik tőlem, ugyan honnan veszem az ötleteimet, csak nevetek. Milyen különös – annyira buzgón keresgélünk odakint utak és módozatok után, hogy közben elfelejtünk belülre pillantani.
Hogy ismét hangsúlyozzam a lényeget: a múzsa csodálatos raktár, a mi legteljesebb lényünk. A legeredetibb ötletek is csak arra várnak, hogy megidézzük őket. De tudjuk, hogy ez nem olyan egyszerű. Tudjuk, mennyire törékeny az apáink, nagybátyáink vagy barátaink által szőtt minta, akiknek varázslatos pillanatát egy rossz szó, egy becsapott ajtó vagy egy elhaladó tűzoltóautó is megtörheti. A szégyenlősség, a bizonytalanság, a felidézett kritikák mind elnyomják az embert, s így egyre kevésbé lesz képes megnyílni élete során.
Úgy is fogalmazhatunk, hogy mindannyian elsősorban az életből, később pedig könyvekből és újságokból táplálkozunk. A különbség annyi, hogy előbbi esetben az események megtörténnek velünk, míg a másik kényszeretetés.
Ha diétára akarjuk fogni a tudatalattinkat, hogyan állítsuk össze az étrendet?
Nos, kezdhetjük a következőképpen:
Olvass költeményeket minden áldott nap! A költészet jó, mert olyan izmokat mozgat meg, amiket keveset használsz. Kiterjeszti az érzékeket és kiváló állapotban tartja őket. Tudatában maradsz az orrodnak, szemednek, fülednek és kezednek. A költészet ráadásul tömörített metafora vagy hasonlat. Az efféle metaforák a japán papírvirágokhoz hasonlóan hatalmas formákba képesek kibomolni. A verseskötetekben temérdek ötlet hever, mégis, milyen ritkán ajánlják őket böngészésre a novellaírás művészetére oktató tanárok!
A “Part napkeltekor” című novellám egyenes következménye annak, hogy elolvastam Robert Hillyer gyönyörű költeményét arról, hogyan találnak hableányt Plymouth sziklájánál. A “Csendes esők jönnek” az azonos című Sara Teasdale versből született, és a történet a költemény témáját járja körül. Byron “And the Moon Be Still as Bright” verse ihlette a Marsbéli krónikák egy fejezetét, amelyben marslakók halott fajáról esik szó, akik immár soha nem fogják éjszakánként bejárni a néptelen tengereket. Ekkor és több tucat más esetben is a metafora egyszerűen rám vetette magát, letepert, és elszaladt velem, hogy történetbe öntsem.
Milyen költészetről beszélek? Bármilyen költészetről, amitől lúdbőrözni kezdesz. Ne erőltesd meg túlságosan magad. Csak nyugodtan. Az évek során utolérheted, útitársadul fogadhatod, majd új területek kedvéért magad mögött hagyhatod T. S. Eliotot. Nem érted Dylan Thomast? Te talán nem, de az idegdúcaid igen, mint ahogy titkos tudatod és meg nem született gyermekeid is. Olvasd, ahogy egy lovat nézel, ami egy szeles napon szabadon száguld egy végtelen zöld mezőn.

Mi más illik az étrendbe?
Esszék. Itt is válogass, szemezgess az évszázadok között. Sok olvasnivalód akad majd azokból az időkből, amikor az esszé még nem vesztette el népszerűségét. Sosem tudhatod, mikor kell többet megtudnod a gyalogos közlekedésről, a méhek tartásáról, a fejfák faragásáról vagy a karikahajtásról. Itt dilettáns lehetsz, és hasznot húzhatsz belőle. Gyakorlatilag kavicsokat dobálsz le egy kútba. Valahányszor visszhangot hallasz a tudatalattidból, kicsivel jobban megismered magad. Egy kis visszhang talán csak ötletcsírát jelent. Egy nagy azonban akár egy egész történetet.
Amikor olvasol, keress olyan könyveket, amelyek segítségével jobban látod a világ színeit, alakját és méreteit. Miért ne tanulnál meg többet a látásról és hallásról? A karaktereidnek az orrukat és fülüket is használniuk kell, különben lemaradnak a város illatainak és neszeinek feléről, s a fák közt és gyepek felett szálló vadonszagról és zajokról.
Miért beszélek ennyit az érzékszervekről? Mert ha meg akarod győzni az olvasót arról, hogy ott van, minden érzékét színekkel, hangokkal, ízekkel és tapintásokkal kell ostromolnod. Ha az olvasó érzi a bőrén a nap melegét, az ingujját cibáló szelet, az már fél győzelem. A leghihetetlenebb történetek is hihetővé válnak, ha az olvasó az érzékszervein keresztül biztosan érzi, hogy az események sodrában áll. Akkor már nem tehet mást, részt kell vennie bennük. Az események logikája mindig meghátrál az érzékek logikája előtt, kivéve, ha nem rángatod ki a szövegkörnyezetből valami megbocsáthatatlan módon, például hogy gépfegyverekkel győznek hőseid az amerikai polgárháborúban, vagy egyazon jeleneten belül dinoszauruszok és ősemberek is feltűnnek (több millió év volt köztük). Még ez utóbbinál is elmulaszthatja a hitetlenséget azonban egy jól leírt, technikailag tökéletes időgép.
Tehát versek, esszék. Mi a helyzet a novellákkal és regényekkel? Természetesen jöhetnek. Olvass azoktól, akik úgy írnak, ahogyan te írni szeretnél, úgy gondolkoznak, ahogy te akarsz. De azoktól is olvass, akik másként írnak és gondolkoznak, mint te, így olyan irányokból is kapsz inspirációt, amerre még sokáig nem fogsz elindulni. Ne hagyd azonban, hogy mások sznobériája visszatartson mondjuk, Kipling olvasásától, még ha senki más nem is veszi a kezébe.
A kultúránk és korszakunk legalább annyira bővelkedik szemétben, mint kincsekben. Néha nem könnyű megkülönböztetni előbbit az utóbbitól, ezért hátrébb húzódunk, félünk felvállalni az érdeklődésünket. Mivel azonban tapogatózni akarunk, több szinten igazságot gyűjteni, kipróbálni az életet és mások igazságait, amiket képregényekben, tévéműsorokban, könyvekben, magazinokban, újságokban, színdarabokban és filmekben tálalnak elénk, nem szabad attól félnünk, hogy netán különös társaságban látnak bennünket. Mindig is jó barátságban voltam Al Capp “Li’l Abner” című képregényével. Azt hiszem, a Snoopyból is sokat megtudunk a gyerekek gondolkozásmódjáról. Romantikus kalandok világa nyílt meg előttem, amit Hal Foster rajzolt meg a “Prince Valiant” képregényben. Gyerekként gyűjtöttem, és azt hiszem, a könyveimben is érezhető a hatása J. C. Williams csodálatos, középosztálybeli amerikai “Out Our Way” képregénysorozatának. Legalább annyira vagyok Charlie Chaplin a Modern időkből, 1935-ből, mint Aldous Huxley olvasóbarátja 1961-ből. Nem vagyok egységes. Számtalan olyan dolog összessége vagyok, ami Amerikát jelentette az én időmben. Volt persze annyi eszem, hogy továbbmenjek, tanuljak, fejlődjek. De soha nem fordítottam hátat vagy vetettem meg azokat a dolgokat, amikből kinőttem. Tanultam Tom Swifttől és George Orwelltől egyaránt. Imádtam Edgar Rice Burroughs Tarzanját (még mindig szeretem, és ezen semmiféle agymosás nem változtathat), éppúgy, mint ma C. S. Lewis Csűrcsavar levelei című könyvét. Megismertem Bertrand Russelt és Tom Mixet, a múzsám pedig a jó, rossz és a középszerű keverékéből született. Olyan csodabogár vagyok, aki nem csak Michelangelo vatikáni mennyezetfreskóira, de egy rádióműsor, a “Vic és Sade” rég eltűnt hangjaira is szeretettel emlékszik.

Mi a mintázat, ami az egészet összetartja? Ha szemét és kincsek egyenlő arányú keverékével etetem a múzsát, hogyan lehet az eredmény mások által elfogadható történet?
Azt hiszem, egyvalami tartja össze az egészet. Bármit tettem, mindig fűtött az izgalom, mert meg akartam tenni, mert szerettem megtenni. A világ legnagyszerűbb embere számomra volt már Lon Chaney, Orson Welles az Aranypolgárban, Laurence Olivier a III. Richárdban. A példaképek változnak, de van, ami mindig ugyanaz: a láz, a csodálat, az öröm. Mert meg akartam tenni valamit, megtettem. Amikor meg akartam etetni a múzsát, megetettem. Emlékszem, hogy döbbenten lebotorkálok egy színpadról a szülővárosomban, kezemben egy élő nyúllal, amit Blackstone, a Mágus adott nekem a világ legnagyszerűbb előadásán! Emlékszem, hogy ugyanilyen elvarázsolva bóklászok az 1933-as chicagói Fejlődés évszázada kiállításon; vagy a velencei dózsék csarnokaiban, 1954-ben, Olaszországban. Mindegyik esemény más minőség volt, de ugyanúgy képes voltam kortyolni belőle.
Ez nem azt jelenti, hogy egy adott időpontban mindenre hasonlóképpen reagálunk. Tízévesen Jules Verne jöhet, Huxley viszont nem. Tizennyolc évesen Tom Wolfe-ot elfogadjuk, Buck Rogers viszont menthetetlenül lemarad. Harmincévesen felfedezzük Melville-t, és Tom Wolfe-nak intünk búcsút.
Ami megmarad: a keresés, a rátalálás, a csodálat, a szerelembeesés, a hozzánk közel eső dolgok iránti őszinteség, mindegy, milyen ócskának is tűnnek utólag visszanézve. Amikor tízéves voltam, elküldtem egy olcsó kerámiából készült afrikai gorillaszoborért, mely jutalomként járt annak, aki beküldte Fould makarónijának csomagolását. A postán érkező gorilla legalább olyan ünnepélyes fogadtatásban részesült, mint Michelangelo Dávidja.

A múzsa etetése tehát, amiről az idő nagy részében eddig beszéltünk, nem más, mint állandó rohanás a szerelmek után, ezek jelenben és jövőben jelentkező igényekhez mérése, a sodródás az egyszerűtől a bonyolultabb, a naivtól a tájékozottabb, a kevésbé értelmiségitől az intellektuális felé. Semmi nem vész el. Ha nagy területeket jártál be, és volt merszed a legostobább dolgokba is beleszeretni, még a legprimitívebb összegyűjtött és félretett holmikból is tanulhattál. A minden művészetet érintő kíváncsiságból, a rossz rádióműsortól kezdve a jó színdarabig, a gyerekdaltól a szimfóniáig, a dzsungeltől Kafka Kastélyáig mindenből ki lehet hüvelyezni a tökéletességet, mindben meg lehet találni, tartani, ízlelni az igazságot, hogy később felhasználhasd. Ha ezeket megteszed, akkor korod valódi gyermeke vagy.
Ne fordulj el a pénz kedvéért attól, amit életed során felhalmoztál.
Ne fordulj el az értelmiségiek közti megjelenés lehetőségéért attól, aki vagy, ami igazán egyénivé tesz, s így pótolhatatlanná mások számára.
Ahhoz, hogy a múzsádat etethesd, gyerekkorodtól fogva éhezned kell az életre. Ha nem így történt, most már kicsit késő a kezdésre. De persze jobb későn, mint soha. Készen állsz rá?
Ez azt jelenti, hogy hosszú sétákat kell tenned éjszakánként a városodban vagy nappal a vidéken. S hosszú sétákat a könyvesboltokban és könyvtárakban.
Most, hogy már megetetted, a legfőbb gond az, hogyan tartsd meg a múzsádat.
A múzsának formára van szüksége. Tíz vagy húsz évig naponta ezer szót írsz le, hogy ezt megadd neki, annyit tanulj a nyelvtanról és a történetépítésről, hogy ezek a tudatalattid részévé váljanak, s ne akadályozzák vagy torzítsák el a múzsád.
Ha jól élsz, és ha figyelsz, miközben élsz; ha jól olvasol és figyelsz, miközben olvasol, akkor legeredetibb énedet táplálod. Ha az állandó gyakorlással, utánzással, jó példák megválasztásával képzed magad az írásban, tiszta, világos zugot készítesz elő a múzsád számára. Van helye mocorogni. A gyakorlás során ezenkívül ellazulsz annyira, hogy ne bámuld udvariatlanul a múzsád, ha belép a szobádba.
Megtanultad, hogy azonnal az írógéphez ülj, és mindörökre megőrizd az ihletet azáltal, hogy papírra veted.
Megtanultad a választ a korábban feltett kérdésre: vajon a kreativitás az erős vagy halk hangokat szereti?
Az erőteljes, szenvedélyes, viták során felhangzó, ellentéteket összevető hangot kedveli a legjobban. Ülj le az írógép elé, fogd a különféle karaktereket, és nagy csattanással ereszd őket egymásnak. Szinte idő sem telik bele, és belső éned felébred. Mindannyian szeretjük a döntéseket, kinyilatkoztatásokat; a valamiért vagy valami ellen hangosan ágálókat.
Ez nem azt jelenti, hogy a csendes történetnek nincsen helye. Egy csendes történet is izgalmat és szenvedélyt ébreszthet bárkiben. A milói Vénusz nyugodt szépsége is izgalmas. Ez esetben a szemlélő legalább olyan fontossá válik, mint az, amit szemlél.
Egyvalami biztos: ha az őszinte szerelem beszél, valódi csodálat mozgat, feltámad az izgalom, a gyűlölet pedig füstként tekereg, akkor nem kell kételkedned abban, hogy a kreativitás örökre veled marad. Az ihleted magja legyen azonos a történeted és a főszereplőd magjával. Mit akar a karaktered, miről álmodik, milyen formát ölt az álma, és hogyan juttatja kifejezésre? Ha kifejezi valahogy, akkor ez válik élete, és ezáltal a te életed mozgatórugójává, hiszen te vagy a teremtője. Az igazság felszínre törésének pillanatában a tudatalatti papírkosárból átvált aranykönyvbe író angyalra.
Nézz magadba. Vedd számba, mit fogyasztottál az évek során. Lakoma volt vagy böjt?
Kik a barátaid? Hisznek benned? Vagy gúnnyal és hitetlenséggel akadályozzák fejlődésedet? Ha ez utóbbi, akkor nincsenek barátaid. Menj és keress néhányat!
Végezetül pedig: gyakoroltál eleget, hogy amit mondani akarsz, akadálytalanul közölni tudd? Eleget írtál ahhoz, hogy ellazulj és az igazság úgy bukkanjon elő, hogy nem torzítja el sem a pózolás, sem a nyereségvágy?
A helyes táplálás fejlődéshez vezet. A jól és rendszeresen végzett munka azt jelenti, hogy a tanultakat legjobb formájukban tartod. Tapasztalat. Munka. Ez az érme két oldala, mely megpörgetve sem nem tapasztalat, sem nem munka, hanem a megvilágosodás pillanata. Az érme az optikai illúzió révén kerek, fényes, pörgő, élettel teli golyóvá változik. Ebben a pillanatban nyikordul a veranda ajtaja, és megszólal egy hang. Mindenki visszafojtja a lélegzetét. Apa régmúlt évekről beszél. Egy kísértet ébred az ajkán. A tudatalatti megmoccan és megdörgöli a szemét. A múzsa a veranda előtti páfrányosban sétál, ahol a nyári füvön fiúk hallgatják ülve. A szavak költészetté válnak, ami senkit nem zavar, mert senkinek nem jut eszébe annak hívni. Itt az idő. Itt a szeretet. Itt a történet. A jól táplált mesélő megtartja, és nyugodtan rendelkezésre bocsátja az örökkévalóság rá testált hangyányi szeletét. A nyári éjszakában csodálatosnak hangzik a története. S az is, akárcsak a régi időkben, amikor valakinek volt mondanivalója, és voltak csendes, bölcs hallgatók, akik figyeljenek rá.

Befejezésül

Az első filmsztár, akire emlékszem, Lon Chaney.
Az első rajzom egy csontvázat ábrázolt.
Az első ámulat, amire emlékszem, akkor fogott el, amikor megpillantottam Illinois egy nyári éjszakáján a csillagokat.
Az első történetek, amiket olvastam, az Amazing tudományos-fantasztikus novellái voltak.
Az első alkalommal, amikor elhagytam az otthonomat, New Yorkba mentem, hogy megnézzem a Jövő világa kiállítást.
Először tizenegy évesen választottam magamnak hivatást. Bűvész akartam lenni, aki illúzióival körbejárja a világot.
Másodszor tizenkét évesen döntöttem a karrierem felől, amikor Karácsonyra játékírógépet kaptam.
Eldöntöttem, hogy író leszek. A döntés és a valóság között nyolc év általános és középiskola volt, és újságot árultam Los Angeles egyik sarkán, miközben hárommillió szót írtam le.
Első novellámat Rob Wagner Script magazinja fogadta el, amikor húsz éves voltam.
A másodikat a Thrilling Wonder Stories-nak adtam el.
A harmadikat a Weird Tales-nek.
Illinoisról és vidékéről a Dandelion Wine (Pitypangbor) című regényemben írtam.
Írtam az Illinois feletti csillagokról, amelyek felé egy új nemzedék törekszik.
Papíron megalkottam a jövő világait, hasonlókat ahhoz, amit gyerekként a new york-i vásáron láttam.
S úgy döntöttem, hogy tulajdonképpen soha nem adtam fel első álmomat.
Akár tetszik, akár nem, mégiscsak bűvész lettem, Houdini féltestvére, Blackstone nyúlfia, aki, azt hiszem, egy régi mozi filmjének fényében fürödve született (a középső nevem Douglas; amikor 1920-ban megszülettem, Fairbanks fénykorát élte), és tökéletes időzítéssel ért felnőtté – amikor az ember utolsó és legnagyobb lépését teszi meg, el a dajkáló tengertől, az oltalmat nyújtó barlangtól, a földtől, mert a levegő magához szólította, hogy soha ne pihenhessen meg többé.
Vagyis tömegek által mozgatott, tömegek szórakoztatására épülő, tömegekben is magányos korunk felemás sarja vagyok.
Ez nagyszerű kor arra, hogy benne éljünk, benne és talán érte haljunk. Ebben minden valamirevaló bűvész egyetért velem.

1961.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához