LFG.HU

Marvin
novellaCimkek

- Löttyedt, mi?
Ez japánul volt, a procim villant. Állítólag az óceán innenső oldalán, az ipari romokból emelt szigetek szélén kialakult zárványokban beszélik ezt a mutációt. Az össznépességre viszonyítva növekvő arányban. A procim csak annyit képtelen eldönteni, a löttyedt itt lazát vagy punnyadtat jelent-e. Kicsit odébb pendül egyet egy asztal üveglapja, és a cserediák szemvillanása nyomán a pillantásom leér a kezeimig.
- Ja. A hajad meg, a hajad zselé.
Ami kilátszik a divat diktálta réseken, ráncos és fehér, mintha a rendfenntartók egy frissen előhalászott ügyfeléhez tartozna. Nem is járok messze a valóságtól. Az a medencés buli nem volt apróság, kettőig tartott. Számomra másnap tizennégy nulla kilencig, ennyibe telt, míg a napszemüvegesek végre elhúztak a víz partjáról messze visszhangzó kerregőikkel, a villogó érzékelőkkel, és előmásztam. Kicsit ködösítettem a folyadékon. Alapból vér, egy dobermann darabjai, arany csillámpor, Giaconda és Rohman cuccokból szakadt rongyok szennyezték. Nem sikerült, nagyon nem, ezért vagyok most itt. A célpont éppen akkor állt pályára az L5 felé. Hiába robbantottam, csak az acélkék törpefenyők hajladoztak, és összeizzadtam a zakóm. Ez a parti itt, a májer műmárvány padlón névtelen, és a tömeg elrejt. A procim mondta.
A csávó még rám hunyorog. Otthagyom, esővédő dzsekije sárga és műanyag. Divatérzékem kissé zavart, nem volt időm öltözni. A páfránymintás zakó talán nem megy a zippzáras, kétes szerkóhoz a nagy maszkkal, a csillámló műkarmokkal meg a festékpettyezett lánccal. Vakarok egyet a felületen, ahol a fekete gumi alatt éppen behegedt kopoltyúm feszül, és kipattintom a középső karmot, az igaziak közül. A mozdulat furcsa, nem elég fenyegető. A francba, ezek ismerkednének.
- Terjeszd ki, terjeszd…
- Hova?
- Légy bizalommal.
- A doktor, a specialistám…
- Igen, bizalommal, és lassan, most előlép a kagylóból…
- Partagas szivart szív.
- Nem rezegsz együtt!
- Dr. Saskatoon szerint itt se kellene lennem.
- Dugd föl az aurád. Adj egy slukkot.
A két bige szoknya nélkül, latex övekben és műrongyos kecskeszőr lebernyegben a halvány bőrkanapék mögé szigetelte magát. A belső gyermekkel foglalkoznak, még szép. Az asztalon fehér porból formáltak valami hülye, nyolcágú csillagot, és az egész közepén játékmedve, kis csuporral és egy rózsaszín malaccal. A tarisznyákat szétdobták, öngyújtók csattannak, a basszus rengeti poharamban a lét, mégis, egészen halkan azt a barom indiai nyekergést hallom a közelükben. Szitár.
Egy merev farok a legutolsó dolog, amire szükségem lenne a szűk gatyában, lenyomom a lohasztó rutint, és végiggondolom a cápa fogsorát. Gyorsan fel a lépcsőn, a kanyarban felrúgtak egy asztalt. Az üveglap szilánkjaiban, az olajszínű pia tócsáiban, egy váza kristályrácsának élein ugyanazon celebritások arcképei tükröződnek, torzulnak más és más szögből a plafon tévéfala nyomán. A váza valahogy állva maradt, ezüstszürkék benne a rózsa szirmai, és a hangszórókban egy állat beizzítja a Black Celebrationt.
Egy emelettel feljebb megint összetoltak egy rakás fotelt, és a két tag ezúttal széles vállú, hímnemű. Kezük nehéz, a tekintetük nem rezdül. A légkör biztonságtechnikai kérdésektől feszült, és a talpam csikordul egyet a lépcső szegélyén.
- Hatvanöt egész. Ami marad utána. Az átmérő.
- Izraeli. Az izraelit hallottad?
- Alig.
- A nyesettfarkúak voltak. Azt mondják, akár egy műsoros papírzsepi, gombócba gyűrve. Teljesen úgy néz ki, egy kicsit langyos. Egyszerűen hozzávágja, és ha talál, lehet rajta bármi, négyes vegyvédelmitől lefelé a vírus mindenen átrágja magát. Órákon belül annyi. Ellenszere nincs.
A képernyők ezen a szinten a falat borítják, mindkét oldalon, a tetőkert fényszűrő plexivel leválasztott határáig. Egy pillanatra, a tömeg örvényében mintha megint a japán cseregyerek villanna fel. Fél kéz a dzsekije alatt, szavakat formál. Japánul, a Celebration üvöltése persze lenyomja, és mire eszembe jut átkapcsolni a leolvasást, sehol sincs. A tévék fénye rándul egyet, pillanatnyi kétség, és a zavar után az a napszemüveges rajzfilmcápa ugrik elő a törzsi tetkókkal. Ugyanaz a hegyes vigyor, ugyanaz a pofa több száz példányban, és azt mondja, “Érezd a ritmust.” A négyfogsorú pofa mozgása alapján maori nyelven. A procim mondta.
Az emberek nem mozognak elég könnyedén, és hirtelen távol érzem magam az egésztől, nincs itt senkim, a hegek mégis feszülnek. Valami készül. Bekapok egy Pixikroki szóját, a következő másodpercben fél lépést teszek balra, és kiszúrom. Ott van, a kék villódzás arcára rajzolja azt az ocsmány fehér májfoltot. Röhög, mintha bocsánatot kérne, felteszi a napszemüveget. Keze ügyében egy üveg ipari fokú géptisztító lötty, recés edzőcipőjétől nem messze egy sporttáska meg egy hosszú, görbe műbőr tok. Folt, a nehézsúlyú.
Polaire és Höl jobbrol, balról közelít, míg neki nem hátrálok a bárpultnak. Nem ért itt meg senki, a mixer hipp-hopp eltűnt, az új fiú pedig nigger, fején májfolt, mancsában lassan reszkető vegyszeres flakon. A lé hulló cseppjei apró füstcsíkokat sercintenek a pult fraktálmintájába. A hátam mögött. A két pénzember elém parkol, szemük gyöngyházfényű, mosolyuk nincs.
- Zsákos ember! Hát eltévedtünk, nagyon eltévedtünk… vagy igen?
- Lassú, meg hülye is. És ez a zakó, Eddy! Az ég óvjon.
A levegő íze fémszerű. A pulton egy penge mozog, hallom a surrogást, de inkább Hölt mosolygom arcba. Valami készül.
- Nem volt mit tenni, uram. Ha ott lett volna, könnyen beláthatná…
- Hol?
- Medence… Hát a gránát… Nem volt más kiút.
- A hülyeségeid. Nem izgatnak a hülyeségeid, Eddy. Amiről beszélek… Polaire, nézel te tévét?
- Néz a franc. Mindig ugyanaz. A rádióban viszont hallottam, nyolc hulla, a személyzet számolatlanul. Ott úszkáltak, csak az az egy nem, akinek kellett volna. Tiszteletem a szerzőnek, a stílust, azt hiszem, ezer közül felismerném.
Kezet nyújt, nincs mit tennem, megrázom. Apró, éles szúrás a gumikesztyűn át, hegyes, mint a csillagfény.
- Amiről beszélek, fiam, az a legutóbbi szállítmányod.
- Időben ott volt. Sértetlenül!
- Egen, igen. Az egész rendelés, csomagolás rendben, minden. Csak azt mondták… az íze, érted, az ízével volt a gond.
- Hé! Nem hibernáltam őket, ember, egyet se! Tartósító nélkül, rögtön a kórházból kapták, az istenit!
- Halkabban. Engedj már ki, lazulj, azt mondtam. Lazulj. Folt, a szokásos.
Félrecsavarodva észreveszem, a nigger időközben egy Mentost tett ki a pultra, meg egy penge nélküli, sárga kés műanyag nyelét. Nem értem.
- Kapd be a mentolost, fiam, undorító vagy.
Ellenállhatatlan, lassú erővel tekeri félre a nyakamat egy mancs, ahogy a fa gyökere törhet föld alatt egy betonalapot. Lenyomom a Mentost, és látom, a kés pengéje ott van, szellemképként vibrál a fraktálmintás háttér előtt, csak álcázta magát.
- Ha nem ügyelsz, bekapod a citromost is. Visszadobták az egészet.
- Még meg is kóstoltam, ember…
- Igen, visszataszító egy állat vagy, tudjuk. Lelkiismeretes nekrofág. Az íze viszont… nos, nekünk egyszerűen fogalmunk se lehet, valójában milyen az íze.
- De miért? Miért?
- Azt mondták, elvi különbség. Minőségi ugrás. Ők az utolsó pillanatot értékelik, valójában azt eszik, világos? Amikor a lélek… elszáll.
- És?
- És? És ezeknek nem volt, egyszerűen nem. Semmilyen. El tudod gondolni… Thaiföldit zabálsz? Az önízesítőt. Haha, szóval volt már, amikor nem?
- Nem.
- Azt mondták, nekünk az lehet olyan. Utálod az első másodpercben, amint nyeled, íze semmi, minek is enni. Tápérték sehol, de más nincs. Felháborodtak. Tudod, mi lesz azokból, akik őket csesztetik?
- Hogyne tudnám. Tévésztár.
Bevillan az a ráncos, befelé robbant hulla az Alien Sex Channelről. A falnak támasztották, körvonalai elmosódtak a kézikamerák rángásában, és mintha valahol a bordái alatt támadt volna egy fekete lyuk, az implózió úgy húzta össze. A száradt huzaton kettős lyukak. Éjjeli híradó.
– Vagy örök fiatal.
Polaire kezén a bőr simára csiszolt mészkő, és mintha percek óta nem venne levegőt. Höl felhorkan.
– Ez, ez még a jövő dongása. Te viszont, fiam, rosszul tudod. Ha bármi gondjuk van, először ránk szállnak. Mi meg arra a pöcsre, aki miatt ők szálltak ránk.
Közel hajol. A gallérja alatt a Lapidus márkajelzést, azt hiszem, utólag varrták oda. A belső zsebben kerreg valami, impulzus rúg a bal szemfogamba, a szemem majd kiugrik, és a látképem jobb felső sarkában megjelenik a visszaszámláló. Öreg, digitális számok, vörös fénnyel, még tizenhat óra, és tudom, ott lesznek a csukott szemhéjamon, és ha netán álmodnék valamit, még az álmomban is. Tudatalatti szarságok.
– Kevés az időnk, neked még annyi se. Mielőtt leketyeg, ott legyen az új szállítmány. A szokott helyen. És harmatos legyen, igazi, gyári csomagolás, licenszszerződés, hadd ne magyarázzam.
– Ja. Halottaktól ne várjon sokat, uram. Szabadnaposaktól pláne.
– Aki itt magyarázhat, Eddy…
– Hallom, uram. Viszlát.
Ellököm magam a pulttól, vissza a narancssárga bulicsürhe hullámzásába. Már nem olyan megnyugtató. Fura, a feszültség tovább nő, az izzás nem enyhül, hagyjanak már. Ezen a szinten a macák mind olyanok, mintha egy oktatófilmből ugrottak volna át pihenőre, az ezüst, helyenként magas orrú patacipők mind a helyükön, és a tömeg áramlatai elém passzolják a japcsit. A cserediák.
– Valamit elveszettél, haver…
Hibátlan kiejtés, csak a szájmozgás nem passzol valamiért. Egy Csingtao söralátét a hónom alá. Kiveszem, és a szöveg párolgó, kék filccel tekereg a hátlapon, modern arab kandzsi írásjegyekkel. A procim mondta. Jelentése szerint a cím a lényeg, és egy szám, nulla kettő tíz. Isteni. A Mentosban ott lehetett az a bizonyos plusz, mert a fejem helyett könyöktől lefelé émelygek, eltévesztem a poharam, és a körvonalak körbe-körbe futnak az objekteken itt a látképemben. A hallást viszont élesíti. Ki tudja miért, de eggyel lejjebb tántorogva, az összetolt fotelek hirtelen támadt temetői csendjében tisztán kiveszem a két szekuhentes szavait. Háttal állnak, baltaarcukkal az átlátszatlan ablakok felé.
– Armageddon frakció. Ma este adják át.
– Nem hinném. De állítólag nagyot fog szólni. A metrón, persze.
– Kiosztják a koordinátákat. Annyira biztosak magukban, hogy mindenféle kívülálló nyeretlennek is. A kíváncsi pöcsöknek, hadd csődüljenek oda minél többen, amikor elszáll.
– Taknyos japcsik lesznek, úgy hallottam. Valószínűleg!
– Pont itt, persze! Igazad van.
– Több összetevős. Hely, idő mind külön, és állítólag ló tek, teljesen ló tek a módszer. Papíron, még az is lehet.
A tévéfalon, a képek százain még mindig ugyanaz a rajzfilmcápa, és az egyik hirtelen eltér a többitől, lekapja a napszemüveget, rám kacsint, szeme, mint két szingularitás. Lefejelem a készüléket, mert úgy érzem, a szemek fekete lyukai beszippantanak. Soha többé Mentost. A többszörös fogsor közvetlenül az arcomban, de most a szöveget is hallom: “Mindig az utca napos oldalán, mindig az utca…” A dög ezt a Nullák-slágert dúdolgatja, megint kacsint, és feldobja a szemüveget.
Elég ennyi ma estére, azt hiszem, de lefelé, a lépcsőfordulóban még látok egy génkezelt, dobermann-alkatú szobagátort. Lassan farol görbe lábain, és albínó, fogatlan állkapcsában ott a néhai váza szilánkja, és a szürke rózsai szirmai potyognak. Gazdája nincs.
A kijárat hülye, szükségtelen légzsilipjét orbitálból küldhették le valamikor régen. Cirill betűs, és a krómozott szegélyek mellett két vízköpő. Kőarcuk ráncaiban elemi undor ül, és ha nem csalódom, befelé még nem voltak itt. Fejük körvonalai hullámzanak, és némi kétellyel bár, de fokozatosan Polaire és Höl arcvonásait öltik magukra.
– Mestermunka lesz ez, Eddy! Más nem lehet.
– Felettünk állsz, mi? Nagyon felettünk!
– Veled érzünk. A pálya előtted, csak kissé rövid.
A végszót a Folt mondta ki. Most az elmosódó kapu felett trónol, ugyanúgy, a gettódzsekijében, csak a feje felett lebeg egy kis háromszög, benne fénylő, angyali szemmel. Odakint, az aszfalton hideg nyálka tocsog. Talán nem változott semmi, csak azt a vörös visszaszámlálót keverhetné már végre le szemem elől a látványfelelős. A neonok fényében semmi varázs, kongó kísértethang énekel az utca napos oldaláról, és a hangfalat, a hangfalat nem látom sehol.

A dübörgés messzi körpályán mozog, hol itt, hol ott tűnik elő az alagutak sínekkel fogazott odvaiból. Csak ide nem érhet, mert a csomópontot nem fejezték be. A metró egy vájattal odébb megy, a lépcsőket meg csak átszállni használják ezek az ember alakú tömegtetvek. Lottyadt arcok, feszes arcok, szolibronz arcok menetelnek nappal az ajtók ütemes horkanásai nyomán, szűnni nem képes löketekben. Látszat-lét, bérelt gondolatok, sokat bámultam leképeződéseiket ezeken a reménytelen pofákon. Innen, a lépcső alatti sötétségből, és tűnődtem, egyik vagy másik példány eltűnése kelt-e akármi visszhangot. Egyszer megtettem, hangtompítóval, a sorban utolsó, műanyag szatyros macával, és a környéket elborította a rendőrség. A barmok.
Az üres, fénytelen, hangárnyi lukakban volt valahol az ajtó. Ezen a környéken, ahol az érdes betonfolyosót találtam, mögötte a létfenntartók zöld, pontnyi fényszemein kívül mással meg nem világított kórtermet. A példányok ott feküdtek, szinte pórus és ránc nélküli, tökéletes bőrük világított a zsebpilácsom pászmájában. Nem értettem, milyen kétes kísérlet éri meg, hogy ilyen mélyen túrjanak és rejtőzködjenek miatta, de akkor nem is érdekelt. A pénz gyorsan jött, leadtam az egészet a Polaire és Höl divatosan randomszabású zakói mögött homályló, nagybetűs, rejtélyes, különös étvágyú ügyfeleknek. Emiatt kavartam most erre. A halvány ábránd hajtott, hogy esetleg belerúgok megint, véletlenül a kórház alagsorába, és egy-két szinttel feljebb talán természetes eredetű, a lélek zaftjával vagy mivel felszerelt alanyokat is leakaszthatok azoknak a márványarcú, hideg buziknak. Nem találtam semmit. Kilenc óra negyven van még hátra.
Ez a semmibe vezető lépcső itt mellettem állítólag kovácsoltvas. A korlát csápjai nem moccannak, nem tekeregnek, bármennyire erőltetem, pedig dögös lenne. Lecsengett a Fizz, azt hiszem, azt nyomtak a Mentosba, és a korlát csápjai szecessziósak. A procim mondta, meg azt is, hogy ez elkülönülést jelent, és a csápok tényleg jól leválasztják az egy-két túlélő neontól bederengett, nem teljesen vak tartományt a távolabbi, feneketlen csarnok sötétségéről. A csomópont neve Sunny Side.
A legalsó fokon gubbasztva, fél lábbal lógok a semmibe, akár egy dühösen falhoz kúrt telefon kábelén a kagyló. Nem vagyok nyugodt, de semmi más sem. Az utolsó nap, mit csinálnék az utolsó napon, csak a vállamat vonogattam.
Dr. Saskatoon tenyerén egy színtelen tablettát hozott. Benéztem hozzá egyszer a város túlsó végén, a repedezett sugárutak mögé suvasztott rendelőjébe. Közepes ízlésre vallott, ahogy berendezte, de akkoriban, azt hittem, szükségem volt rá, mert abban az évben kezdtem a pályát, és időről időre előbújt az ügyfelek szétszakított arca, és ez zavarta a belső gyermeket. Nehezen aludtam. Fontos, milyen elképzeléseket alkotunk az utolsó napról, mondta Dr. Saskatoon, és ha magam nem tudom összeállítani, a tabletta segítségével majd ő felszínre hozza a ki nem mondott igényeket.
Volt egy alig koptatott Braun terminálja, benyomott egy korlátozott kis környezetet, és rám lökte a drótokat. A Braun hullámzó, fekete árnyként képezte le igazi énemet. Arca nem volt, a virtuális sivatag dűnéi közt közeledett, és amikor megkérdeztem, azt mondta, mi ez a faszság, az utolsó napon is csak azt tenné, mint rendesen. Kivenne egy-két filmet, és megnézné, mindegy, milyet, csak a vér és a kúrás ott legyen, a legvégén meg egy szennyezett naplemente. A pontos idő két óra kilenc perc.
A dübörgés kicsit erősödik, aztán még tovább, nem értem. Mintha megrezdülne a lépcső kovácsoltvas csáptömege. Nem is rezdül, rezeg, pár másodperc, és üvöltő kongással kileng a falig, az egyre közeledő lökésektől ütemesen kezdi zúzni a burkolatot. Betonpor hullik, pislogok, hiába. A sötét látkép szürkébe megy át, alig látok, csak a számláló vörös számjegyei pislognak töretlenül. A robaj őrjítő lehet, de már nem hallom, nem hallok, és megtörténik.
A földalatti hangár túlsó végében, a sötét semmiből előrobban a metró. Átvitte a falat, sín nincs tovább, gyűrött alumíniumkocsik egymás után, és az egész vonat le. A mélység már nem sötét, a hirtelen meghosszabbított alagútból éles, irgalmatlanul fehér fény vág le a csarnok aljára. Az apró, részben vagy egészben rángó emberi cafatok gazdái még egy ideig hangtalanul sikítanak, míg a földalatti terek visszhangos ordítása el nem ül, és a korlát széléig kapaszkodva elém tárul az egész. Eggyel odébb, a csomópont be nem épített térségének alján totális roncshalom. A brutális fény pászmájában faxlapok, rongyok, valami hülye csillámpor és papírpoharak kerengenek lefelé. Buli lehetett.
Fekete, műanyag doboz csattant tőlem nem is olyan messze. Kicsit közelebbről úgy tűnik, egy Pritek faxgép, ezek aztán bírják. Egyetlen zöld rés ragyog még rajta, és felmordul, elmosódott mintát gyűr ki magából a papíron. A procim kicsit bizsereg, de azért fordítja. Arab szöveg japán kandzsikkal, és egy cápaarcú, agykötős állat homályos portréja. Az Armageddon frakció vállalta magára.
A fejemben megmoccan valami. Lassan vigyorgok, érzékelő módba pöccintem a procit. A vakfoltok közt helyenként gyenge pislákolás. Akadnak túlélők, nem is kevesen, eredetük garantáltan természetes, és egy ideig még biztosan nem lécelnek odébb. Végigfutok pár telefonszámon, szólítom a takarítókat és a fekete nejlonzsákok hordozóit, az enyémek közül. Polaire és Höl szökött halott, fehérarcú májerei megkapják, amire vágynak. Hagytam nekik egy faxot, pár perc, és kész is, a visszaszámláló meg csak vicc, vagy ha nem, hatástalanítják, hatástalanítják, az üzlet megköveteli.
Hazafelé, a hosszú liftezgetés egy átszálló szakaszán a sötétségből még kiszakad két széles vállú, baltaarcú folt, és felém hördülnek. Rájuk dobok egy használt papírzsepit. A magabiztos, döngő roham guruló nyüszítésbe megy át, és mire leállnak, már be is szisszent mögöttem egy másik ajtó. Odafent a napkelte előtti, legmélyebb sötétség vár, a kijelzőn kilenc óra fél perc maradt, négy nagyfilmre elég, talán ötre is, ha a löttyedtebb meneteket áttekerem.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához