LFG.HU

Seremys
novellaCimkek

A vihar elcsendesedett. A nap előbújt bársony rejtekéből, éltető sugarai átsejlettek a völgy fakolosszusainak lágyan ringó levelei között, előcsalogatva a rémült erdei állatkákat búvóhelyeikről. Háncsvillő erre a pillanatra várt már hosszú napok óta, mivel a tavaszi záporocska, amiben elindult ideiglenes kuckójából, gigászi fergeteggé változott, s tombolt ma reggelig. Háncsvillő végre vadászhatott. Apró könnycseppek gyöngyöztek a sápadt tündér arcán. Örömében röpködhetnéke támadt, de szárnyai eláztak az esőben, így csak egy zavaros pocsolyában toporzékoló szánalmas és mocskos manó illúzióját keltette a kis teremtmény. De ő boldog volt…

… amikor elindult szülőfalujából. Több mint egy éve már annak, hogy otthagyta Négytölgyet. Szerelmét akarta meghódítani bátorságával, és azzal, hogy megöl egy gigászi szörnyet, az üde rétek rettegett urát, az Üregi Nyulat, vagy valami hasonló bestiát, annak lenyúzott bundáját kikészítteti, és szőnyeget csináltat belőle…
Bátran, nagy reményekkel indult útnak, hogy beteljesíts küldetését. Éjszaka távozott, csak egy búcsúlevelet hagyott szeretteinek. Ezt azért tette, mert az Öregektől azt hallotta, minden tünde hős így kezdte életét. És Háncsvillő hős akart lenni. Szerencsétlenségére eltévedt a sötétben, majd ragyásképű, bűzös orkok fogták el, de nem ölték meg, hanem klánvezérük porontyának játékszerének szánták. Itt raboskodott hosszú hónapokig, végül elszökött, és Zengőfülű Füvendnek hála folytathatta útját…

Nedvesen clappogva elindult, hogy megszárítkozzon egy tisztáson, s mivel tudott egy ilyen sziklákkal szegélyezett kis lugast, így arra vette az irányt, közben batyuja tartalmát vizsgálgatta. Örömmel nyugtázta, nem hagyott el semmit, bár egy csöppet vizesek lettek gombapogácsái, de ez nem nagyon izgatta. Eszébe jutottak a régi szép idők. Emlékképek árasztották el gondolatait.
Merengéssel telt a délelőtti vándorlás, és mire észbe kapott, a szürke sziklák hegyoromként tornyosultak előtte. Felkapaszkodott az egyikre, élvezte a természet cirógató ajándékát, közben elmajszolta kissé poshadt elemózsiáját.
Magasan járt a nap, mire Háncsvillő minden porcikája teljesen megszáradt. Megmozgatta zsibbadt tagjait, előkészítette övébe tűzött fúvócsövét, tarisznyáját pedig mérgező tüskékkel tömte teli, majd egy könnyed mozdulattal elrugaszkodott a talajtól, és pár kecses szárnycsapás után a fák lombjai között cikázott. Éppen egy famatuzsálem irdatlan törzse körül repdesett, mikor halk neszelésre lett figyelmes az egyik bokor irányából. A tündér hangtalanul leereszkedett a göcsörtös gyökerek óvó takarásába, és fegyverét szájához emelve óvatosan figyelte a zizegő ágakat. Türelmesen várt. Pár idegtépő perc után egy szürke pofájú nyúl ugrált ki a sűrűből. Tűzvörös szemeivel a környéket kémlelte, füleit az égnek szegezte. Szerencsére nem tűnt fel neki a tündér jelenléte, aki meg se mozdult, szíve a torkában dobogott, mintha száz ork sámán ütötte volna harci üstjét. A szőrös bestia közelebb szökkent a fa törzse felé, ahol már Háncsvillő készülődött. Minden idegszálával a célpontra koncentrált, izmait megfeszítette. Nem várt tovább.
– Meghalsz pokolfajzat!- ordította, mármint amennyire képes egy tündér tele torokból kiabálni, majd útjára engedte mérgező lövedékét, ami balszerencséjére célt tévesztett. Iszonyú hajsza vette kezdetét. A rémült préda eszeveszett tempóban cikázott az avarban, üldözője rendületlenül követte. A száraz falevelek ropogása felverte az erdő csendjét. A tündérnek ugyan volt még egy esélye a támadásra, de azt is elrontotta. A zsákmány gyorsabb volt és elmenekült.
Háncsvillő zihálva ereszkedett le újra a talajra. Dühös volt. Karnyújtásnyira volt attól a mocsko… – éppen itt járt az önsajnálatban, amikor ismét valami különösre lett figyelmes. Nem volt már ahhoz sem ereje, hogy rejtekhelyet keressen, pedig most valami nagyobb jött. Talán egy vérmedve, vagy egy annál is hatalmasabb lény.
A tündér pánikba esett. Csordogáló verejtéke tócsában állt alatta. És közeledett…Háncsvillő az ájulás, a lény pedig reszkető főhősünk látóhatárához. A recsegő-ropogó hangok egyre közelebb értek. A tündérnek nem volt választása, újratöltötte fegyverét. A meglepetés erejével akarta megzavarni a jövevényt. Nekiiramodott és teljes sebességével a zaj forrása fele szállt. Már nem gondolkozott a menekülésen, belevetette magát a lombok sűrűjébe. Az elkövetkező pillanatok elmosódtak elméjében a kisebb faágakkal és levelekkel együtt. A távolból egy mély, földöntúli hang visszhangzott:
- Dől a fa!


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához