LFG.HU

Sharkanj
novellaCimkek

18:12 Kensington Nemzetközi Űrrepülőtér, New Hawaii

Bár Jean-Michael kérdő tekintetéből a sötét napszemüveg miatt nem sok látszott, az enyhén megemelkedett szemöldök azért jelezte a többiek felé, hogy a főnök elégedetlen. Az elégedetlenség pedig a reptér dizájnjának, komfortjának és rejtetten – ezt mindannyian tudták- az egész UNAF társadalomnak szólt. “A jólét, az elhízottság és az igénytelenség birodalmának.” Persze az előítéleteket már idejekorán beléjük nevelték, ha akartak volna sem tehetnek ellene. Azért igyekeztek, hogy a megvetés ne nagyon üljön ki az ábrázatukra.
A négy elegáns férfi nyugodt léptekkel masírozott át a fényesen megvilágított, emberekkel tömött, ülések végtelen soraival szabdalt várón. Kívülről a hűvös nyugalom, a magabiztosság élő szobrai voltak egy csipetnyi felsőbbrendűségi érzéssel, de a gondosan kialakított külső mögött feszült figyelem bújt meg. A méregdrága, utolsó New York-i divat szerint készült holmik, az ezüstszín aktatáskák éppúgy az álca részei voltak mint a magánjacht amivel Curacaóra érkeztek. Ügynökök voltak, behatolók. Minden lépésükre figyelniük kellett, jóllehet a Konföderáció és az UNAF között hosszú ideje béke volt. A konkurencia elszánt emberei azonban mindenhol ott lehettek, és a franciák nem kockáztathatták, hogy lebukjanak. Cavaignac ezért mindent gondosan megszervezett. A többiek szerint némileg túl is biztosította a dolgokat, de Jean-Michael nem akart semmit a véletlenre bízni. Az üzletemberek kissé sznob arculatát tökéletesen utánozva sétáltak az egyik EXIT feliratú kapu felé, igyekezve távolságot tartani a reptéri biztonságiaktól. Percre pontosan ki voltak számolva, nem hagyhatták, hogy valami kotnyeles finánc feltartóztassa őket.
Cavaignac meglepetéssel állapította meg magában, hogy Curacao lakossága hihetetlenül bízik az UNAF hadseregben. Ahhoz képest, hogy a híradások szerint pár órán belül megérkezik a Monarchia második és hírhedt nyolcadik flottája, túlságosan nyugodtan viselkedtek. Semmi kapkodás, lökdösődés, félelem az arcokon, vagy ideges pillantások, az utolsó járattal menekülni igyekvő irtózatos tömegek hiányáról nem is beszélve. Biztonsági őrökből, egyenruhás rendőrből ugyan több volt a megszokottnál, s elvétve egy-egy katonai őrjárat is utat tört magának a sokaságon, de az emberek kordában tartására mégsem volt szükség. Hamarosan azt is megtudták, hogy miért.

Az egész reptéren nagy számban elszórt óriási holokivetítőkből egyfolytában friss hírek áradtak. Cavaignac egy pillanatra megállt az egyik alatt, egy idős néger házaspár, és pár fiatal tinédzser között.
-… “az UNAF nem hagyja cserben polgárait, legyenek bár azok a világ legtávolabbi sarkában is. Megvédjük az embereinket, a területünket, az értékeinket. Isten áldja Amerikát!”- mondta az elnök ma délelőtt a Fehér Ház sajtószobájában. Szakértők szerint az Orosz-Kínai Monarchia óriási baklövést követett el az Io megtámadásával, és a Curacaonál is hasonló kudarcban lesz részük. McCoffrey admirális biztonsági okokra hivatkozva nem árulta el, mikorra is ér a bolygóhoz a flotta, de annyit elmondott; a mélyűri aknazár és az Ottawa harcállomás minden bizonnyal ki fog tartani, amíg az erősítés megérkezik. Egy neve elhallgatását kérő magas rangú katonatiszt szerint pedig…
Cavaignac elfordult a kivetítőtől és intett az embereinek. Bár a férfi arcán elégedett mosoly játszott, fejében egymást kergették a sötét gondolatok. Mikor a leszállási engedélyre vártak, látták ahogy két régi Caretaker osztályú cirkáló épp a telepítést végzi. Jean-Michael saját számításai szerint nem tudják befejezni mire VII. Jurij Cár hódító serege kilép a hipertérből, és valószínűtlen, hogy McCoffrey felmentő serege időben megérkezzen. Azaz ismét csakis saját magukon múlik, hogy elvégezzék a feladatot és eltűnjenek a bolygóról, mielőtt az ostrom megkezdődik. Felgyorsította lépteit, és előreküldte a nagyobb darab Clairvaux-t, hogy utat törjön nekik a bamba tömegen át. Cavaignac tudta, hogy a zsúfoltság egészen addig megmarad, amíg az ellenség hajóhada meg nem érkezik, amikor is a védelmi erők már nem engednek több gépet felszállni. De addig ugyanúgy fognak itt várakozni, ücsörögni és a házastársukkal vitatkozni, mint az év bármely más napján. Igazából tetszett neki ez a fegyelmezettség, de mégis idegenül hatott. A butikok, éttermek ugyanúgy tovább üzemeltek mint az ideérkező vendégeket csalogató turista irodák. A négyes már több ilyen fantáziadúsan megépített, vadonatúj háromdimenziós képvetítőkkel, tökéletes alakú, begyakorolt mosolyú férfi és női személyzettel büszkélkedő pult mellett haladt el, amikre ügyet sem vetettek. Aztán Jean-Michael mégis megtorpant az egyik utolsónál. Igaz ami igaz, a projektorok vetítette háttér előtt (homokos tengerpart, mélyzölden hullámzó végtelen óceán, sugárzó napsütés és vidám szörfözők) álló, gyöngyhalásznak álcázott hostess megért volna akár két misét is a Notre Dame-ban. Cavaignac megigazította a fehér v-nyakú póló felett hordott mentolzöld zakót, és odalépett a hosszú combú szépséghez. Három társa némán várakozott mögötte, bár Roché nem bírta visszafojtani a cinkos félmosolyt ami lassan szétterült borostás állán.

- Üdvözlöm uram. – köszöntötte a felborított csónaknak tűnő pulthoz lépő férfit ragyogó mosoly kíséretében a szinte csak tenyérnyi ruhákat viselő lány. – Miben állhatok a szolgálatára? Az akciók vagy a teljes árú utak érdekelnék inkább?
- Engem valami különleges érdekelne. Valami egyedi. – közölte behízelgő hangon Cavaignac, miközben tetőtől talpig végigmérte a nőt napszemüvege mögül. Kissé telt ajkak, egészséges bronzbarna bőr, arányos magasság. A vállra omló csavart frizura szépen harmonizál a szív alakú arccal, és a színe is összhangban van a mélybarna szemekkel, bár a smink az orcán kicsit erős. A derék karcsú, a fenék feszes, és gömbölyű – amilyennek lennie kell -, talán csak a boka vastagabb egy kicsit a kelleténél. A mellek viszont első osztályúak. Félbevágott citromra emlékeztető forma, tenyérbe mászó méret. Külön aranyos a halmok közé ereszkedő csigákból és egyéb tengeri herkentyűkből ragasztott nyakék. Egy nyolcast mindenképp megér, de talán a nyolc felet is megüti.
A lány hátrafordult a régimódi prospektusokat és modern adatlemezeket tartalmazó, másodállásban pálmafát játszó oszlophoz, és kivett egyet a sok színes füzetecske közül. Kagylókkal tömött táskáját – a kosztüm részét – a “csónakasztal” lapjára ejtette.
- Merem ajánlani a Karib Mámor nevű tengerpartot, ahol a számtalan szórakozási lehetőség mellett ötcsillagos hotelek és éttermek várják minden vendégünket. Vadászhat curacaói feketecápára, vagy thorgháton túrákat tehet a végtelen dzsungelben, esetleg a gyöngyhalászat páratlan élményét is megízlelheti. – sorolta csillogó szemmel a lány, miközben Jean-Michaelnek nyújtotta a prospektust.
- Köszönöm. Át fogom olvasni.
Cavaignac a szemüveg felett cinkos pillantást váltott a hostessel. Apjától örökölt sármja ezúttal sem hagyta cserben. Óh, bárcsak több időnk lenne!
Halk sóhajtással fordult vissza társaihoz, aztán intett; folytathatják útjukat. Szorosan fogta a lánytól kapott színes nyomtatványt, mintha félne, hogy kiesik a kezéből.

18:29
Amint kiléptek a parkolóház felé vezető kapun, Cavaignac fél szemmel belelesett a prospektusba. “C. szint, 16-os sor. Metálszürke négyajtós Mercury Shadowblade. Kulcs az első kerék alatt.” Arcizma sem rándult, úgy irányította lépteit a megadott irányba. A többiek szó nélkül követték.
Két emelet és öt perc múlva Jean-Michael a kocsi mellől feltápászkodva dobta oda az indítókulcsot De Fleur-nek. A cég legjobb sofőrje tettetett értetlenséggel nézett egy darabig a kezében tartott műanyag lapkára, aztán fitymáló arckifejezéssel csúsztatta a helyére.
- Jobbra nem tellett?
- Nem a te ízlésed kiszolgálása volt a cél Fabien, hanem az, hogy kevéssé legyen feltűnő, és kényelmesen elférjünk benne. Ugyanakkor masszív, gyors és megbízható. Mi kell még? – kérdezte kissé ingerülten Cavaignac.
- Bőrkárpitozás, repulzoremelők és némi elegancia.
- Nem otthon vagyunk. Különben sem sokáig fogod ezt vezetni. Ha minden jól megy.
Jean-Michael ezt már az anyósülésről mondta. Clairvaux mögötte ült, Roché a csomagtartóba pakolta az aktatáskákat és a két bőröndöt. De Fleur szomorú kifejezéssel ült be a volán mögé.
- De legalább ne lenne ilyen puha ez az átkozott ülés!
- Ostoba vagy, öregem. Az üzletemberek ilyennel járnak. És szerintem kényelmes is – közölte az utolsóként beszálló Roché.
- Jól van, indulás. Kevés az időnk.
Miközben a majd hat méter hosszú limuzin kigördült a Kensington több emeletes parkolóházából, Cavaignac a kesztyűtartóban talált papírlapot tanulmányozta.
- Az úti célunk a Lancaster Lane 121. szám alatt található. Nyolvannegyedik emelet. Körülbelül húsz percre lehet.
- Belváros? – kérdezte a kivezető útra kanyarodó De Fleur.
- Igen. Húzz bele, Fabien! Mire Mademoiselle Brighton megérkezik, még be is kell öltöznünk, és Patricknak is életre kell keltenie Jaquelint.
-Rendben, Jean-Michael. Te vagy a főnök.
A hatalmas motor felbőgött, ahogy De Fleur a gázra lépett, s a szürke Mercury hamarosan a megengedett legnagyobb sebességgel (350km/h) száguldott New Hawaii felhőkarcolókkal és óriáspálmákkal díszített belvárosa felé.

20:25 Lancaster Lane 121.

Julia fáradtan támaszkodott az ajtófélfának, miközben kártyáját áthúzta az ajtóba épített keskeny résen. Kis zöld lámpa gyulladt ki jelezve, hogy a kártya tulajdonosának engedélyezett a belépés, de nem történt semmi. A lány még egyszer megismételte a műveletet – eredmény nélkül.
- Mi lesz már te buzi vacak?- kérdezte ingerülten, és erőset taszított a fémszín ajtón. Halk kattanás után az ajtó fél centire kitárult. Julia dühösen lökte be, és belépett.
Egy tizenkét milis Silverblade 2000-el nézett szembe. A fegyvert egy majd két méter magas, jóképű, felnyírt hajú férfi tartotta, világoskék zakója majd szétrepedt hatalmas vállain. Sötét napszemüveg (vajon minek a lakásban?), fekete pamuting, összeráncolt tekintet, érzelemmentes arc.
- Pierre Clairvaux, ha nem tévedek. Arrébb vinné a pisztolyt, kérem. És ne álljon úgy ott, mint Bálám szamara! Be szeretnék menni a lakásomba. Egyébként jó ez a napszemüveg. Olyan… brr… félelmetes.
Julia az előszobai fogasra akasztotta apró táskáját, és indulatosan félretolta a jókora embert. A reptérről ismerős mentolzöld öltönyös férfi sietett elé bocsánatkérő mosollyal, ezúttal azonban testhezálló alumínium színű kezeslábast viselt. A lány tartott tőle, hogy nagyon udvarias, és beképzelten nyálas lesz, amiért csinos külsővel áldották meg az istenek.
- Bocsásson meg kérem Miss Brighton, tudja fő az elővigyázatosság.
Tudtam.
- Igen persze. – a nő türelmetlenül intett a kezével – Nekem nem említettek fegyvereket.
- Nem is hoztunk. – tárta szét Jean-Michael a karját – Az Pierré. Úgysem lehet lebeszélni róla, mindenhová magával cipeli. Tudja, légiós szokás…
- Sejtem. – húzta el a száját Julia. – Elkészültek már? Nem maradhatnak sokáig.
A lány a nappali felé vette az irányt, Cavaignac pedig a nyomában maradva magyarázott.
- Átnéztük az anyagot, amit volt szíves előkészíteni nekünk. Roché felkapcsolódott a hálózatra, és már feltöltötte a vírust. Pontban este tízkor aktivizálódik. Egyébként épp indulni készültünk.
- Helyes. Könnyen lehet, hogy a Black Lotus emberei engem is figyeltetnek, mielőbb indulniuk kell. Mióta a múltkor olyan szépen kibabráltak velük, sokkal óvatosabbak.
- Reméljük, nem eléggé.
- Főnök! Kész vagyok. A meglepetés a rendszerben van – nézett fel a dohányzóasztalra helyezett hordozható konzol mögül Roché. A lány érdeklődve nézett a számítógépzsokéra, akin ugyanolyan “infraszóró” rejtőruha feszült mint Cavaignacon. Rágyújtott egy hosszú Eve-re.
- Trójai?
Patrick szeme felcsillant. Megigazította ódivatú, szögletes keretű szemüvegét.
- Nem teljesen. Saját fejlesztés. Nem rejtőzködve jut be, hanem kopog. Ráadásul nem szemből támad, hanem az Unafnetes portálon keresztül.
A lány elismerően bólintott.
- Ügyes.
Roché arcán büszke mosoly jelent meg.
- Ő az én kicsikém. Jaquelin a neve. Persze a maga regisztrált vonala nélkül nem sikerült volna.
- Vissza tudnak találni hozzám? – kérdezte a nő rosszul leplezve aggodalmát.
- Semmiképp. A kódolást Jaquelin csinálta. 8 Mb-es, kis extrákkal. A maga gépe csak a legális belépéshez kellett a főportálra.
- Rendben.
- Pakold össze a cuccot Pat, és mehetünk – szólt a főnök a technikusra aztán a lányhoz fordult.
- Van még valami, amit jó ha tudunk?
- A labor környékén nincsen őrség, de a biztonsági rendszer elég jó, és közvetlen kapcsolatban áll a rendőrséggel. Mondjuk amilyen felszerelésük van – bökött a gépet elcsomagoló Patrick felé a lány – nem lehet akadály. Ráadásul ha a hírek igazak, a zsaruknak kisebb dolguk is nagyobb lesz annál, hogysem betöréskódokra reagáljanak. Úgy látom, a lézercsapdákra felkészültek, hát… nem tudom, mit mondhatnék még.
-Kívánjon szerencsét! – kérte Jean-Michael kedves mosollyal.
Julia egy utolsó mélyet szippantott a cigiből, aztán elnyomta a csikket.
-Sok szerencsét. Na húzzanak már! Fárasztó ám egész nap a pult mögött állni, és bamba turistáknak mosolyogni. Fürdőre ételre és alvásra vágyom, nem a maguk sármos pofikájának látványára. Au revoir! Ha gond van: ne hívjanak!

21:34 Black Lotus Corp. 4-es Laboratórium, North Road 56. New Hawaii

A North Road szinte végtelen hosszúnak tűnt. Nyílegyenes aszfaltcsík a Galapagos félsziget felé, két oldalt magas pálmákkal szegélyezve. A franciák óriási, parkos, buja zöld területek között hajtottak át, miközben a gyárnegyed felé tartottak. Ahhoz képest, hogy ez már bőven New Hawaii határának számított, jó egy óráig ültek a kocsiban, mire DeFleur végre bekanyarodott egy hatalmas cégtábla – Black Lotus Corporation felirattal – mellett felvezető útra.
Rövid kocsikázás után a reflektorok fénye végül egy masszív rácsos kapun állapodott meg. A Mercury lomhán megállt az akadály előtt, ami két oldalt három méter magas, barackszín falakban folytatódott. Jobb oldalt, a falba vágott apró megfigyelőablakon egy kíváncsi éjjeliőr tekintett ki.
- Azt mondták, nincs őr. – értetlenkedett Roché.
- Úgy látszik, mégis.
Clairvaux hangja hidegen csengett. A sötétített ablakok biztonságában előkészítette fegyverét.
-Dudálj neki! Hátha kidugja a képét.
Jean-Michael parancsára De Fleur kétszer tülkölt. A szalmaszőke, fiatal portás megvakarta a homlokát, de aztán visszafordult a konzol felé, és megnyomta a kapunyitó gombot. A súlyos barikádot mozgató szerkezet zümmögve teljesítette az utasítást, a fémrács lassan, centiről-centire arrébb gördült.
Mire a limuzin behajthatott a laboratórium területére az őr is kikászálódott kicsiny fülkéjéből. De Fleur Cavaignac intésére megállt a férfi mellett. A sötétített ablak leereszkedett.
- Jó estét kívánok…
- Na végre kinyitotta azt az átkozott kaput! Már azt hittem megint alszik. Remélem, többet nem fordul ez elő – vágott azonnal a férfi szavába Cavaignac.
Az őr meghökkenve nézett be a kocsiba. Az anyósülésről félig áthajoló figura nem tűnt ismerősnek, de a hangja határozottan megrovóan csengett. De hát végül is nem ismerhet mindenkit a telepen. Biztos valami professzorok. Ezek is a francért jönnek ilyen későn? Na mindegy, a szabály az szabály. Le kell igazoltatni őket.
- Szabadna a belépőkártyáját uram? Azaz, mindenkiét.
Úgy tűnt, a portás próbál úrrá lenni a helyzeten.
- A belépőkártyánkat? Persze. Peter kérlek mutasd meg neki! – mondta lemondó hangsúllyal a jóképű férfi a sofőr mellett.
Halkan szisszent a pisztoly, ahogy a lövedék elhagyta a torkolatot. A kicsiny nyílvessző az egyenruhás férfi bal vállába fúródott. Cavaignacnak el kellett ismernie, hogy az őrnek volt lélekjelenléte. Azonnal az oldalán fityegő pisztolytáska után tapogatózott, bár a fegyvert már nem tudta elővenni. A bivalyerős kábítóméreg három másodperc alatt kiütötte. Jean-Michael hátraszólt a volt légiósnak.
- Az akció elkezdődött. Tudod, mi a dolgod.
A férfi összeszorított szájjal bólintott, és kiszállt a kocsiból. A Mercury lassan továbbgördült a három emeletes, csupa fém és üveg főépület felé. Pierre Clairvaux felnyalábolta az eszméletlen testet és becipelte az őrbódéba. Félig sajnálkozva nézett le rá. Szegény flótás biztos nem erre számított egy egyszerű kedd esti műszakban. Aztán elterelte “érzelgős” gondolatait, és gyorsan vetkőztetni kezdte.

A telep csöndes volt, és kihalt, csak a betonút mellett zöldellő pázsit és a fűbe plántált derékmagas kerti lámpák tették némileg barátságosabbá. A parkolót, a bevezetőutat és a vörös kövekből rakott sétálóutakat mindenhol gyönyörűen gondozott füves, parkos térség vette körül. A sötétség az alacsonyan elhelyezett lámpák miatt szinte kupolaként borult az épület fölé. A szürke limuzin némán siklott a főbejárat elé. A féklámpák fénye egy pillanatra véres ködbe borította az aszfalt egy részét.
- Fordulj meg a kocsival Fabien, és légy készenlétben! Kábé fél óra alatt végzünk.
- Rendben.
- Órák egyeztetve?
A három férfi a sebváltó fölé nyújtotta a karját. A teljesen azonos órák másodpercre pontosan ugyanannyit jeleztek. A fekete számlap felett pislogó narancs számok épp átváltottak 21:42-ről 21:43-ra.
- Rendben. Kommunikáció? – szólt bele a piciny mikrofonba Cavaignac.
- Aktív. Tisztán és érthetően hallak – hallotta Jean-Michael Clairvaux érdes hangját.
- Kiváló. Hogy áll az őrposzt?
- Beadtam neki a szérumot. Semmire sem fog emlékezni. Egyébként minden csöndes. Elfoglaltam a pozíciót.
- Minden a terv szerint. Akkor tehát uraim, az akció végérvényesen beindult. Gyere Pat, tegyük a dolgunkat!
A hatalmas autóból két ezüstszürke ruhát, fejükön bonyolult fejhallgatót viselő férfi szállt ki. A halk kattanással nyíló csomagtartóból két vaskos fémtáskát vettek ki, és megindultak a duplaszárnyas üvegajtó felé a kövezett sétányon. A Mercury közben továbbhajtott, hogy megfordulva állhasson az épület elé. Lassan az utolsó mesterségesen keltett hang is elhalt, csak az esti szúnyogok zümmögtek tovább bánatosan a kerti lámpák fénykörében.

A szinte néma csendben iszonyú hangosnak tűnt a Roché kezében felzúgó kicsiny fúró. Bár Jean-Michael jól tudta, hogy társain kívül senki sincs a közelben, aggódva körbenézett. A parancsnok idegességét jól mutatta, hogy e műveletet félpercenként megismételte. Ellenőrizte az óráját, és a kapu felé tekintgetett miközben a technikus a bejárati ajtót védő kártyaazonosító panelja mögött kutakodott. Cavignac pillantása néha az üvegajtón túlra esett, ahol a Cola-automata halvány fényei által életre keltett furcsa árnyékok mögött, valahol mélyen ott volt a cél. A tárgy, amiért jöttek. Elviszik, ellopják, a terv szerint úgy, hogy senki ne vegye észre (egy ideig), és otthon Párizsban felveszik a cégtől a rekordösszegű illetményt.
- Te Stewart. – váltott át a megbeszélt álnévre Roché. – Minek az infraszóró thermoruha?
- Hátha a Spiné csődöt mond. Csupán óvintézkedés.
Cavaignac úgy érezte órák teltek el, mióta utoljára megszólalt. Valahogy teljesen kiszáradt a torka, mégis örült neki. Utálta volna magát, ha annyira hozzászokik a munkához, hogy minden megbízás hétköznapi rutinná válik. Szerette ezt a különös, kellemes feszültséget ami most is hatalmába kerítette.
- Fölösleges teher. – jelentette ki Roché fel sem nézve munkájából. – És kényelmetlen. JQ kicsinálja a rendszert. Ez biztos.
- Inkább dolgozz, ne dumálj!
- Kész is.
A technikus összeérintett két, a szétszedett panelból kilógó drótot. Az üvegajtó halk szisszenéssel nyílt ki. A sötéten feltáruló torok éhesen nyelte el a két csillogó alakot.

21:58 Black Lotus Corp. 4-es Laboratórium, C szint

A teherlift kemény döccenéssel állapodott meg a legalsó szinten. Cavaignac megengedett magának egy megvető fintort. Kifinomultság. Ez az, amit a jenkik soha nem fognak eltanulni az idősebb nemzetektől. Nem is lehet eltanulni. Talán az idő múlásával kialakul, talán nem.
- Még két perc. – közölte Roché.
A széles ajtó lassan felgördült, de a franciák nem léptek ki az előttük húzódó hosszú folyosóra. Jean-Michael szemébe húzta a kombinált szemüveget. A hideg kék fényben úszó folyosó átadta helyét egy vörös drótok által szabdalt sötét alagútnak. A férfi féloldalas mosolyra húzta a száját, és homlokára tolta a szemüveget.
- Pontosan, ahogy a gyönyörű kapcsolatunk által készített anyagban volt leírva. Innen kezdődik a neheze.
- Csak kezdődne.
Patrick az órájára pillantott. 21:59:56.
- Négy, három, kettő, tadamm!
A neonfények kihunytak, aztán pár pillanat múlva már csak a betegesen sárga vészvilágítás kapcsolódott vissza. Fémes hang visszhangzott a folyosón, ahogy az elektronikusan mozgatott ajtók zárai kiengedtek, és a valahonnan távolról mindeddig hallatszódó generátor zúgása is egyre mélyebbé vált, míg aztán pár másodperc leforgása alatt teljesen elenyészett.
- Imádom ezt a JQ-t. – mosolygott kis bajusza alatt Roché miközben sietős léptekkel indultak el a végtelennek tűnő, hideg folyosón. – Az energiavezérlést végző számítógép meghülyítése gyerekjáték.
- Mennyi időnk van az újrabootolásig?
- Pontosan három perc negyven másodperc, de úgy utasítottam a kicsikét, hogy három és fél percnél megint indítsa újra a rendszert. Sajnos a biztonsági protokoll miatt utána mindenképp átveszi az irányítást a tartalék rendszer.
- Szóval több mint hét percünk van, hogy visszaérjünk a lifthez. Kiváló.
- Végül is az meg úgysem megy áram nélkül… – mondta ki hangosan gondolatait Roché, miközben Cavaignac befordult egy bal felé nyíló keresztfolyosóra.
Lombikokkal, mikroszkópokkal, drága tudományos felszereléssekkel zsúfolt laboratóriumok végtelen hosszú sora mellett haladtak el. Cavaignac pontosan tudta, hova igyekeznek, pillantásra sem méltatta a falon futó jelzéseket, hála a Julia által rendelkezésükre bocsátott részletes alaprajznak.
- Még hat perc. – figyelmeztette Roché.
Jean-Michael kicsit gyorsított léptein, kesztyűbe bújtatott ujjai elfehéredtek az alutáska szorításától, bár ennek nem volt tudatában. A folyosó végében strázsáló hatalmas, áttörhetetlennek tűnő fémajtó előtt álltak csak meg. A kapu mellett a falban ülő retina és ujjlenyomat ellenőrző gép épp olyan vakon meredt a semmibe, mint a plafonra szerelt biztonsági kamera.
- Ez az. Gyere, segíts!
A két férfi nekiveselkedett, hogy az egyik súlyos fémpanelt a falban számára kiképzett üregbe tolják. A többmázsás kaput gyerekjáték volt mozgatni a négy, egyenként ötven lóerős elektromotornak, de a franciáknak minden erejüket bele kellett adniuk, hogy egy akkora részt kitágítsanak, amin egy ember átfér. Mikor végül sikerült Roché lélegzet után kapkodva dőlt az ajtónak.
- Még… négy és fél perc… siess!
Jean-Michaeltől ezúttal csak egy bólintásra futotta. A táskát felemelve belépett a “Végső Stádiumú Kutatások” termébe. Nem vesztegette terepszemlére az idejét, egyenesen a szoba északi falát teljesen elfoglaló hűtőkamrához sietett. Mikor kinyitotta az üvegajtót, a hideg úgy csapta arcul, mint valami forgószél. Gyorsan gémberedő tagjaival nem foglalkozva átfutotta a fiókok címsorát. Az egyik oszlopban megtalálta, amit keresett. Ahogy kihúzta a fiókot, a kicsapó pára egy pár pillanatra elhomályosította a rekesz tartalmát, de Cavaignac türelmetlenül keresgélő ujjai rátaláltak a hosszúkás fiolára. A francia kiemelte az üvegcsét a halvány fényre. Különös, narancssárga, sűrű folyadék lötyögött benne, rajta egy címke nyomtatott betűkkel: “Mystic Orange sűrítmény késztermék”. A férfi két másodperc gyönyörködést engedélyezett magának, aztán egy alsóbb fiókból kihúzott három másik üvegcsével együtt a vaskos hűtőtáskába csomagolta őket.
Megszerezte; a kezében volt, amiért jöttek, Jean-Michael mégis habozott egy pillanatig. De az elég volt, hogy döntsön. Gyors egymásutánban kihúzgálta a maradék huszonkét hűtőládát, aztán párafelhőtől kísérten elhagyta a kamrát. Az ajtót szélesre nyitotta és még ki is támasztotta egy fémszékkel. Ezért nem fizették meg, Cavaignac ezt saját sötét lelkiismeretére hallgatva cselekedte. Lelkes hazafi volt, és a cég talpig lojális embere. Nem zavarta a tudat, hogy az előbb egy pár másodperc alatt valószínűleg több tucat ember jó pár hónapos munkáját tette tönkre. Nem zavarta, sőt jó kedvre derítette. A kárörvendő vigyor még akkor sem tűnt el az arcáról, mikor kilépett a szűk átjárón és Roché vállára tette a kezét.
- Mehetünk.
Kocogva indultak vissza a felvonó felé. A felpörgő generátor hangja úgy hatolt a fülükbe, mint holmi vészcsengő. Alig léptek be a nehéz szerkezetbe, mikor a világítás, a mágneses zárak és a biztonsági rendszer visszakapcsolt.
- Nem sokon múlott. Egy perccel tovább maradtunk a tervezettnél – mondta magának is szemrehányást téve Roché.
- Akkor ne vesztegessük az időt!
Cavaignac a Földszint gombra csapott. A lift lassan megindult felfelé, de Jean-Michael szinte észre sem vette. Gondolatban már a “menekülés” részleteit finomította.

23:24 Kensington Nemzetközi Űrrepülőtér, New Hawaii

Bár Jean-Michael jókedvűen csillogó szeméből a sötét napszemüveg miatt nem sok látszott, a rosszul leplezett mosoly azért tudatta a többiekkel, hogy a főnök elégedett. A feladatot elvégezték minden fennakadás nélkül. Talán túl egyszerűen is mentek a dolgok. Clairvaux hangot is adott még a kocsiban baljós érzéseinek, de Cavaignac megnyugtatta az egykori légióst; ez az akció pontosan ilyen csendesre volt tervezve. Végül is nem tehetnek róla, hogy a jenkik még mindig jobban bíznak a technikában, mint a hús-vér gépezetekben. Hiába szeptember tizenegyedike, hiába a huszonkettes rakétabaleset, vagy a nem is olyan régen történt Unafnetes összeomlás. Az észak-amerikaiak nem tanultak az intő jelekből.
Persze az is igaz, hogy a sikerhez nagyban hozzájárult a csodálatos összekötő. A nő természetesen nem a Black Lotus alkalmazottja volt, és nem is volt vérbeli profi de az anyagot olyan jól állította össze, hogy Jean-Michael magasan ívelő pályafutást jósolt neki az ipari kémkedésben. Julia húga, Clarissa dolgozott a kirabolt cégnél, és ő volt az, aki az új termék fejlesztéséről hírt kapva, megkereste Cavaignac alkalmazóját a Terrán. A háttérben valami elmaradt jutalom vagy fizetésemelés bújt meg. Cavaignacot nem érdekelte annyira, hogy rákérdezzen. Hallott már ilyesmiről elégszer. A szegény munkást átveri a munkaadó, nem is gondolva arra, hogy egy kicsit bosszúállóbb ember mekkora károkat tud okozni. Mint ahogy hatalmas bonyolult gépek is mentek már tönkre egyetlen rossz helyre bejutó porszemtől.
A lényeg persze nem ez, hanem az, hogy a fiatal kutatómérnök információkat adott el. Nekik. Cavaignac ismét elmosolyodott. Rápillantott elegáns órájára. Ha minden jól megy – és miért ne menne – hamarosan eltűnnek erről a dzsungelbolygóról. Persze előbb még át kell keveredniük a vámon, de ez igazán nem jelenthet problémát. Az akció során használt felszerelés csendesen pihent a Robert Bradford (New Hawaii lakos) néven bérelt Mercury csomagtartójában, valahol New Hawaii külvárosában egy sötét fészerben. A tűzszerészek természetesen semmi használhatót nem fognak találni a jókora robbanás után, a Cavaignac táskájában lapuló duplafalú termosz – kívül ólomborítással – pedig tökéletesen rejtette a törékeny üvegcséket, és felbecsülhetetlen értékű tartalmukat a gonosz röntgengép sugaraitól. Mivel Clairvaux is apró, felismerhetetlen darabokra szedte féltett fegyverét, a férfi úgy érezte nincs aggódnivalója. Épp egy az utolsó járatokhoz tülekedő tömegen törtek át – akiknek viselkedése azért már jobban hasonlított a pánikhoz, mint pár órával ezelőtt – , mikor kemény tárgyat nyomtak a hátába.
-Csak semmi hirtelenkedés. Szépen menjünk a férfi vécék felé! – suttogta egy kellemes hang a fülébe. Cavaignac orrát megcsapta a kellemes parfüm, és a nő hajának illata. Nem nézett hátra, féloldalas mosoly kíséretében lassan elindult a megadott irányba. A többiek egyelőre semmit nem vettek észre, töretlenül próbáltak előre haladni. Kár, hogy most az egyszer én voltam leghátul, – gondolta Jean-Michael – vagy mégsem?
Mikor kiértek a tömegből, a nő belekarolt de kis bőrkabátja alatt továbbra is Cavaignacra szegezte a pisztolyt.
- Mit akar?
- Tudja, igazából a Lotusnak dolgozom. Biztonsági tiszt volnék. – közölte a nő csevegő hangnemben. Közben odaértek a toilettekhez. Cavaignac szembefordult a “gyöngyhalásszal”.
- Valóban? Elég hihetetlen. Bár így már érthető, miért volt minden adat olyan pontos.
- Megérti ugye? Az akció után kellett elkapnom magukat. Bizonyíték nélkül nem sokra mentem volna.
A férfi a homlokát ráncolta.
- Természetesen. Hát… akkor végül is sikerrel járt. – mondta lefegyverző mosollyal.
- Talán tréfásnak találja? – kérdezte a nő ingerülten. Jó kedve egy szempillantás alatt tűnt el bájos arcáról.
-Ugyan már, Julia! Ne húzzuk itt egymás idejét! Ha tényleg, az aminek mondja magát, nem így fogadott volna minket, és nem csak engem cipelt volna félre. Ráadásul még most is kiszabadulhatnék, a maga, mondjuk úgy fogságából.
Cavaignac oldalra pillantott, és intett a nő háta mögül közeledő Clairvauxnak.
- Nyugi, Pierre.
Julia hátra nézett a válla fölött. A katona megtorpant, de szeme vészjóslóan villogott, keze ökölbe szorult tehetetlenségében. Cavaignac elbűvölve nézte a nőt, úgy tűnt teljesen nyugodtan.
- Szóval mire van szüksége? Százalékot szeretne az összekötői jutalékon kívül?
A nő óvatosan leeresztette a fegyvert kabátja rejtekében.
- Nem. Csak annyit szeretnék, hogy vigyenek el.
- Túl van tárgyalva. Csak annyit mondjon, miért?
- Elegem van Curacaóból. Az igazi Hawaiit szeretném látni. – tört ki a lányból. Aztán még halkabban hozzátette – A cég megtagadta az áthelyezésemet.
- Értem.
Cavaignac átkarolta a nő vállát, és a vámvizsgálat felé irányította lépteit. A többiek lassan felzárkóztak a pároshoz.
- A húgával mi lesz? Nem fogják keresni?
- Nincs húgom. Én küldtem az üzenetet.
Ez a lány agyafúrtabb, mint gondoltam. Érdekes utazásnak nézünk elébe.

00:03

De Fleur behuppant a Penetrator pilótaülésébe, és megkezdte a felszállás előtti szokásos ellenőrzéseket.A megbeszéltek alapján egyből parancsot adott az ugrás pályájának kiszámítására a fedélzeti computernek. Jobb előbb, mint később, ráadásul az idő pénz.
Cavaignac a tárgyalóban ült, előtte a hosszú ovális asztalon ott magasodott a termosz. Óvatosan lecsavarta a tetejét és előhúzta az egyik hengert. A címkén a “Késztermék 0%” felirat volt olvasható. Jean-Michael jelentőségteljesen végighordozta tekintetét a többieken, aztán levette a kupakot. Roché csillogó szemekkel, Julia érdeklődve, Pierre közömbösen nézte, ahogy a férfi az orrához emeli a narancssárga folyadékot tartalmazó üvegcsét és mélyet szippant belőle.
- Épatant, magnifiq, csodálatos! A legteljesebb illat amit valaha éreztem. – ámuldozott az ügynök, aztán egy utolsót szippantva a türelmetlen Roché kezébe adta a parfümöt. Patrick átszellemült arccal, mohón beleszippantott.
- Szentek az égben, ezért a cuccért dögleni fognak a népek. Kicsit tömör, mégis könnyed és … erotikus. És ez a narancsillat… excellent.
- Ez nem csak narancs. – közölte Julia, miközben átvette a tartóedényt. – tele van mindenféle idegen világokról származó állati és növényi esszenciával. Hmm, tényleg isteni. Azt hiszem ha piacra dobják, azonnal rendelek belőle egy tucattal. Szó mi szó, a Chanel tényleg tudja mit kell adni a nőknek. És ha neki nincs olyan, megszerzi attól, akinek van.
Clairvaux röviden méregette a kölnit, aztán óvatosan megszagolta.
- Nem rossz. – közölte végül véleményét.
Cavignac visszacsomagolta a hűtőhengerként is funkcionáló álca termoszba az üveget, épp mikor kürtök hasítottak a csendbe.
- Figyelem ott hátul! Fél perc, és felszállunk. – hallatszott De Fleur hangja a kommból.
Jean-Michael egy az akció közben használthoz megtévesztően hasonlító bőröndbe helyezte a fáradtságos munkával megszerzett holmit, majd társai felé fordult.
-Azt javaslom, csatlakozzunk De Fleur kapitányhoz a hídon.

Fabien a fejére illesztette a fülhallgatót, és beleszólt a kicsiny mikrofonba.
- Kensington irányítótorony, itt a DQ 105-312 jelzésű magánjacht. Felszállásra készen állunk.
- DQ 105-312-es vettem. A felszállási engedélyt megadom. Tizenhármas állás. – hallatszott a légiirányító közömbös hangja.
-Tizenhármas, vettem.
De Fleur begyújtotta az emelőhajtóműveket, aztán előretolta a botkormányt. A fehérre fújt kecses hajó felemelkedett, és lassan kilibegett a hangárból. Fabien a tizenhármas számmal ellátott jókora betonplacc közepe fölé irányította a gépet, jó húsz méteres magasságban. Apránként növelte a hajtóművek terhelését, közben búcsúzólag beleszólt a kommba.
-Kensington irányítótorony, itt a DQ 105-312. Köszönünk mindent, további jó munkát.
-DQ 105-312 itt a torony. Felszállási engedély törölve, ismétlem törölve.
- Tessék? – De Fleur meglepett hangjára a másodpilóta ülésében terpeszkedő Cavignac odakapta a fejét. A pilóta kérdő tekintettel nézett rá. Mit akarnak ezek?
-Jól hallotta 105-312-es. Minden engedélyt töröltek.
-Ki törölte?
-A légierő. Egyetlen civil gép sem hagyhatja el Curacaót. Megjöttek a ruszkínaiak.
A szivar alakú Arrowjet tanácstalanul ereszkedett hol lejjebb, hol kicsit magasabbra, ahogy De Fleur a tolóerőt próbálta szabályozni.
- Most mi legyen? – kérdezte kissé ijedten Roché.
Cavaignac szája elé rántotta a mikrofont.
- Irányítótorony itt a DQ 105-312. Saját felelősségünkre elhagyjuk a légteret.
- Nincs rá felhatalmazásom, hogy engedélyezzem 105-312.
Egy kissé erősebb széllöket oldalba kapta az Arrowjetet, és De Felurnek minden ügyességére szüksége volt, hogy ne sodródjon át a tizenötös állásra. Mikor egyenesbe hozta a gépet Cavaignac intett neki.
- Nincs is szükségem a felhatalmazására. Nem várjuk be idelent a rombolókat. Viszlát. – mondta határozottan, miközben a gép orra negyvenöt fokot emelkedett a zenit felé.
- Várjanak, ezt nem tehetik! Veszélyeztetik a…
A férfi tiltakozása a hajtóművek sivításába veszett. A tejfehér űrjacht rakétaként lőtt ki az ég felé, hosszú lángcsóvát húzva maga után. A folyamatosan gyorsuló hajó pár másodperc alatt elérte a Curacao sztratoszférájának végét hetven kilométeres magasságban. De Fleur fokozatosan visszavette a segédrakéták teljesítményét, aztán beindította a főhajtóművet. Kékes láng lobbant az Arrowjet farában.
- Koordináták betáplálva. Térugrás két és fél perc múlva. Pályára állás megkezdődött. – darálta le De Fleur a szokásos szöveget.
Cavaignac aggódva nézett a nagy hatótávolságú radarra. Reményei egy pillanat alatt semmivé foszlottak. A kör közepén fekvő stilizált űrjacht felé nagy sebességgel közeledett négy vörös pont.
-Azt hiszem most indítottak egy raj vadászt. – közölte halkan.
Mintha csak őt akarná igazolni, a hangszóró megreccsent.
-DQ 105-312. Itt az UNAF hadiflotta AA 13-52-es Medusája. Engedély nélkül szállt fel Kensingtonról. Érvényes tűzparancsom van maga ellen. Kérem, ne tegye lehetővé, hogy lőjjek – mondta egy parancsoláshoz szokott érdes hang.
- Nem áll szándékunkban, igaz Fabien? – kérdezte a mikrofont kezével befogó Cavaignac.
- Mindent megteszek, főnök. Kapaszkodjatok!
A deltaszárnyú Medusák egyike felzárkózott az Arrowjet mellé, de csak egy fél pillanatig. De Fleur ütközésig nyomta előre a gázkart, a törékeny emberi testek az ülésbe süppedtek a gyorsulástól.
- Rosszul döntött, pilóta. – hallották a fülhallgatóból.
A computer szinte azonnal felvinnyogott. Egy rubinpiros lézernyaláb süvített el a hajó bal oldala mellett. Fabien bal oldalra rántotta a gépet a kiszámítható jobb helyett.
- Kezd meleg lenni a helyzet. – szólalt meg hátul a rádiós székébe kötözött Clairvaux.
-Igen, de nem csak nekünk. – vigyorgott erőlködve a botkormányt markoló De Fleur. Remélem kisasszony, nem gondolta meg magát. Mert már késő.
Cavaignac a radarra pillantott. Hatalmas lüktető folt növekedett negyven kilométerre a Penetrator orrától. Az acélüvegen kinézve azonban sokkal szebb, és rémisztőbb látvány fogadta. Kisebb hegy méretű, világoskéken szikrázó transztér alagút nyílt a bámuló franciák szeme előtt, s lassan méltóságteljesen egy óriási romboló csúszott át rajta. A kék aura körbeölelte a vaskos hajótestet, és egyre hátrébb vonulni látszott, ahogy az Orosz-Kínai Monarchia félelmetes hadigépezete haladt előre. Még csak a romboló fele ért át a lyukon, mikor háta mögött először három, aztán nyolc újabb alagút nyílt a csillagoktól pettyes űrben. A Penetrator nyílegyenesen haladt a csatahajó orra felé. De Fleur olyan hirtelen rántotta balra a hajót, hogy a kiegyenlítők panaszosan sírtak fel. Épp csak elkerülték az ütközést, máris újabb korrekcióra szorultak. A hiperkapuk száma időközben tizenötre szaporodott. Az UNAF vadászok gyorsan távolodtak az ellenséges flottától, futni hagyva a béke színét viselő szökevényt, és Cavaignac biztosra vette, hogy a Curacao feletti rádióforgalom hirtelen többszörösére növekedett. Az első hadihajó közben teljesen befejezte az ugrást, és célszámítógépei máris az Arrowjet befogásán igyekeztek. A pilótafülkében kigyulladó figyelmeztető fények egybeestek a támadást jelző idegesítő pittyegés megszólalásával. A Szentpétervár oldalsó ütegei megszólaltak, és a kicsiny jacht körül hamarosan vastag kék lézersugarak tapogatóztak. Julia kétségbeesetten kapaszkodott a szék karfájába.
- Mikor ugorhatunk? – kérdezte.
Fabien leolvasta az egyik kicsiny képernyőn sorjázó adatokat.
- Már ugorhatnánk, ha síkban lennék. De nem vagyok.
- Akkor kerüljön oda! – tört ki a nőből.
- Azon vagyok, hogy a rohadt élet rúgja szájba az oroszokat.
A Penetrator éles csavart csinált és rézsút bedőlt jobbra. De Fleur csak az utolsó pillanatban húzta vissza a gépet egyszersmind irányba állva. Vastag energiasugarak zúgtak el a hajó hasa alatt.
- Most vagy soha!
De Fleur indulatosan rácsapott a térhajtómű indítógombjára. A jacht kúp alakú orra előtt zafír színű koncentrikus körök terjedtek szét egyre gyorsuló ütemben. A számítógép élesen felvisított, ahogy a Curacao felé tartó csatahajó egyik rakétakilövő rendszere befogta a célt. Cavaignac hátrapillantott a lányra. Julia gyönyörű, mélybarna szemében ki nem mondott rettegés halvány fénye játszott. Jean-Michael bátorító mosolyt küldött felé, és óvatosan megfogta a nő kezét. Nem nézett az adatok sokaságát árasztó monitorra, a hátsó kamera által közvetített képre. Talán ezek az utolsó pillanatok az életéből. Valami szépet akart magával vinni. Aztán a zöld ragyogás teljesen betöltötte a pilótafülkét és De Fleur túlkiabálta a térhajtómű bömbölését.
- Au revoir Curacao!

Szorpszkij marsall kissé csalódottan nézett a képernyőre.
- Elugrottak? – kérdezte tömött fehér bajusza alól.
- Igen, uram. Elhagyták a rendszert.
A technikus bűnbánóan nézett a radarra, mintha ő tehetne a célpont szökéséről.
- Nos, nem számít. Csak hab lett volna a tortán. Vagy inkább golyócukor a habon. – motyogta halkan a marsall, aztán fejét felszegve körülnézett a hídon.
- Hódítani jöttünk, nem fogócskázni. – dörögte mély baritonján, és a gallérjára illesztett mikrofont a szájához igazította. – Százados, teljes sebességgel előre a horizont vonalában! Minden egységnek. Támadás!


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához