LFG.HU

HammerTimeCafe
Talaeus
novellaCimkek

Korábban azt hittem, mindig is szeretni fogom Anyát, aki világra hozott, és mindent megpróbált megadni nekem és a testvéreimnek; enni adott és felnevelt, óvott még a széltől is. Ragaszkodtam hozzá, szerettem volna, hogyha a hosszú nyári estéken játszik velem. Soha nem ért rá, mindig csak dolgozott, vagy a nagymamát ápolgatta. Kis házunk volt, de mindig annyi mindent kellett csinálnia. Miért nem tudott foglalkozni velünk?
Velem már soha, senki nem fog játszani.

Anya mindig azt mondta, hogy a rossz dolgoktól óvakodnunk kell, különben mi is gonosszá válunk. Telente mesét olvasott nekünk azokról a gyerekekről, akik nem fogadtak szót a szüleiknek és engedetlenek voltak. Az anyjuk büntetésből odaadta őket a Hegyeket Járó Öregnek, a vénnek, aki ráncos arcával és parázsló szemeivel mindenkit elrémített, aki csak ránézett. Kint lakott a tölgyes szélén, a Fekete Hegyen túl. Oda vitte a sok-sok kisfiút és kislányt, de senki nem tudta, mit csinál velük. Egyszer egy fiú kihallgatta az Öreget, de csak beszélgetést hallott, mire belesett az ablakon. Bent egy asztalon vasedényeket és véres kampókat látott, és mintha kések is lettek volna ott. Az Öreg már elvégezte a munkáját, és beledobta hatalmas üstjébe a hússzeleteket, amik a kampón lógtak, nem volt semmi furcsa. Csak éppen az a gyermek nem volt sehol, akit magával vitt a házába.
Nagyon féltem, amikor ezt először meghallottam, de arra gondoltam, hogy az én anyukám soha nem tenne velem ilyet. Igyekeztem mindig jól viselkedni és mindenben megfelelni, nehogy egyszer én is rossz fát tegyek a tűzre.

Volt egy nagymamám. Ő már nagyon öregnek látszott, nem is tudott menni, naphosszat csak a karosszékében ült a tűz előtt, és kötögetett. Akármikor csak elmentem mellette, kötött és kötött. Amit estére elkészített, másnap felfejtette, majd elölről kezdte az egészet. Szemei világtalanok voltak, csak fehérséget láttam bennük, ezért mindig féltem attól, hogy belenézzek. Néha mesélt mindenféléről, ami az eszébe jutott. Csodálatos erdők, amik élnek és beszélnek, nagy hatalmú tündérek, gonosz farkasok jelentek meg elbeszéléseiben, és én szinte már láttam mindazt, amit elmondott, éreztem, hogy a farkasai az ablak előtt ólálkodnak a sötétben, és azt suttogják: eljövünk majd érted is…
Ha Anya meghallotta, hogy a nagymama ilyeneket mesél, mindig durván rászólt, hogy hagyja abba, majd odajött megvigasztalni minket. A testvéreim soha nem hallgatták meg a meséket, de engem érdekelt, órákon át tudtam volna hallgatni. Csak ne lettek volna olyan félelmetesek.

Ősszel történt valami, azt hiszem. Nagyon szegények voltunk, mióta Apa meghalt, nem volt mit ennünk, a hideg miatt még tűzifára sem volt pénz. A többiek nagyobbak voltak nálam, ők kimehettek a kamrába játszani, de én még kicsi voltam, alig kilenc éves, bent kellett maradnom a házban a nagymamával. Anya éppen az ebédünket készítette, ami elég szegényes volt. Csak néhány szem földes krumplit tudott kölcsönkérni a legközelebbi erdésztől, aki félnapi járásra lakott tőlünk. Miközben a konyhában tett-vett, én egykedvűen játszottam, még aludni sem volt kedvem. Hallottam, hogy Anya keserves sóhajjal jön be; már tudtam, hogy mi fog következni. Odahúzott egy széket a fotelhez, és egy kis lábasból próbálta a nagyit megetetni. Ízetlen, kásás krumpli volt csak, de a semminél mégis több.
Ő azonban nem akart enni belőle, elfordította a fejét, mindig kifordult a szájából a falat. Azt mondta, nem akar több szegényes ebédet, vágjuk le az utolsó, beteges tyúkot, ami a hideg miatt ott kapirgált a konyha kövén. Addig hadonászott, amíg kiverte Anya kezéből az edényt, és az aznapi ebéd végigfolyt a ruháján, le a földre. Erre ügyetlennek és ostobának nevezte, valami olyasmit mondott, hogy Apa halála óta semmit nem tud megcsinálni, és semmire nem jó, még főzni sem tud.

Ami ezután történt, arra nem emlékszem pontosan, Anya sírva kirohant a kertbe, a sírhoz, mert mindig oda szokott menni, ha valami bánat éri, az utóbbi időben egyre gyakrabban. Bennem egyre fokozódó gyűlölet ébredt a nagymama iránt, aki morogva tette le a kötőtűket maga mellé. Nem akartam, hogy többet meséljen, elegem volt a szörnyeiből, és abból, hogy mindig fájdalmat okoz Anyának. Annyi érzelem kavargott bennem abban a pillanatban, hogy nem tudom újra elmesélni, pontosan mi volt. Csak a tehetetlen nyögése maradt meg bennem, ahogy az arcát próbálja védeni a kötőtűk egyre szaporodó szúrása ellen. Kezdtem teljesen belelovalni magam a hisztériába, szúrtam az egyiket a másik után, az idejét sem tudom, hogy meddig.
Csupa vér lettem, amikor abbahagytam, mert az utolsó döfés az arcbőrén keresztül a nyelvét érte. Hangtalanul imbolygott néhány pillanatig, majd elképesztő lassúsággal, fejjel előre a tűzbe dőlt. Lihegve szemléltem, ahogy a ruhája lassan lángra kap, fanyar égett hús és megpörkölődött haj szaga kezdett terjengeni a szobában. Tanácstalanul álltam, percekig nem éreztem semmit, csak ürességet a lelkem mélyét, és valami furcsa megelégedettséget.

Hirtelen azonban jeges rémület szorította össze a torkomat, és eszembe jutottak Anya szavai, amit a rossz gyerekekről mondott. Újra felrémlettek előttem a képek a Hegyeket Járó Öregről, a házról, a késekről, kampókról, a kamrában lógó húsokról, éreztem, ahogy a göcsörtös kezeivel felém nyúl…
Feleszméltem. A nagymama testét már lángok nyaldosták, és már a függöny is égett, a bútorok, a szőnyeg. Sietve kimentem az ajtón, az utolsó, amit hallottam, a testvéreim utolsó, boldog kacaja volt a kamrából. Először rájuk zártam a nagy lakatot kívülről, majd amikor az ablakon kitörő lángnyelvek miatt Anya is befutott, a bejárati ajtóra is rátoltam a reteszt. Ott álltam a bezárt házban, ami pillanatok alatt égő pokollá változott a bennmaradtak számára.

Elindultam nyugat felé, amerre a várost sejtettem. Észre sem vettem, hogy sűrű pelyhekben hullani kezdett az idei első hó. Anyával ilyenkor mindig gesztenyét sütöttünk. Anyával… a torkom egy pillanatra összeszorult erre a szóra. Hajnalig nem tudtam levenni a szemem az égő házról. A gerendák egymás után szakadtak le, fényt adtak a holdtalan éjszakában. Mire megvirradt, és vastag hótakaró fedett be mindent, csak üszkös, füstölgő romok maradtak mindenfelé, a csontok nem is látszódtak a fehérségben.
Már két mérföldet gyalogoltam, amikor észrevettem, hogy a kezemben maradt valami. A véres kötőtű. Nem tudtam, hogy fog alakulni tovább az életem, de az bizonyos, hogy a nagymama meséi mindig kísérteni fognak…


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához