LFG.HU

Kovács Sándor
novellaCimkek

Norman nehezen indult el otthonról. Sosem szerette az ilyen bulikat, de nem akart még jobban kilógni a csoporttársai közül, így hát elment a szabadtéri táncmulatságra, amit kizárólag a jogászoknak rendeztek. Nem volt ő olyan táncolós, sőt még jogásznak való sem, de hát ezt nem tudta megmagyarázni az apjának. Nem illett ő arra a szakra, bár nagyon okos volt. Mindig csak annyit tanult, amennyivel át tudott menni minden vizsgán, a többi idejét legkedvesebb időtöltésével, a zongorázással töltötte. Afféle csodabogár volt, aki természetesen tudta, hogy ma este sem fogja túl jól érezni magát.
Ezekhez hasonló gondolatok keringtek Norman fejében, amikor belépett a kerthelyiségbe, ahol már javában folyt a sör és már mindenki táncolt, akinek volt lába. Egy zenekar játszott és a közönség, nem tudni, hogy a sörtől-e vagy a hangulat miatt, de nagyon jól érezte magát.
Ekkor pár srác a csoportból észrevette őt és nem törődve azzal, hogy normál esetben nem is vették tudomásul, hogy létezik, most a legnagyobb cimborájukként üdvözölték Normant, akinek most is normál eset volt, ezért nem értette a közeledést. Mosolygott és hagyta, hogy sört adjanak a kezébe és a maga módján táncolni kezdett a zenére. Ahogy a hangulat tovább emelkedett, néhányan a részegek közül felmentek a teraszból kialakított színpadra és együtt énekeltek a bandával, akik szintén ittasak lévén nem láttak akadályt ez előtt. Hamarosan már csak a US leendő jogászai voltak a színpadon, a zenekar tagjai már a fiatal leánykák között szórakoztak. Ekkor az énekes helyén álló, a mikrofonállványba igencsak kapaszkodni kényszerülő srác belekiáltott az éjszakai égbe.
Norman közben még mindig az első sörét kortyolgatta és közben talált magának olyan fiatalokat, akik nem akarták hullára inni magukat, így velük viszonylag jól érezhette magát. Még azt sem bánta, hogy a tananyaggal kapcsolatban kell beszélgetnie velük. Ekkor félbeszakították partnerei, mivel a színpadról egyenesen hozzá beszéltek, már isten tudja, mi óta. Az énekes helyén álló egyetemista fiú Norman nevét kiáltotta és amikor látta, hogy az végre odakapja a fejét, boldogan kiáltotta oda neki, hogy:
- Rock and roll!!!!
A többi fiatal pedig már tudta miről van szó és elkezdte Norman-t a színpad felé taszigálni, aki még mindig nem tudta, mi történik. Engedett a nyomásnak és megindult a színpadhoz, majd fel is lépett arra. Ekkor látta meg, hogy minden hangszer mögött van már valaki, csak a szintetizátor mögött nem állt senki. Az újdonsült zenészek vigyorogtak rá, de nem értették, hogy Norman miért akarja, hogy ott virradjon rájuk, ezért segítettek neki beállni a magányos hangszer mögé. Norman felfogta végre, hogy mit szeretnének a többiek, de ő igazi zongorához szokott és még sohasem volt dolga ilyen szerszámmal, de valahogy úgy tűnt, ők sem akarják megérteni, amit mond. Akárcsak az apja, így hát ahogy őt is, ezeket a fiúkat is meghagyta akaratukban. Nagy levegőt vett, amire egyre jobban szüksége lett, ugyanis a táncolni akarók egyre a nevét üvöltötték. Mint a villám, gondolatai úgy cikáztak és a fejében másodpercek alatt összeállt, hogy hogyan lehetne leggyorsabban szóra bírni a különös szerszámot. Felnézett, majd minden elnyomott energiáját beleadva, pokoli tempóban játszani kezdett, amit a frissen összeállt zenekari társai vad kurjantással vettek tudomásul, majd ők is utána eredtek a ritmusban. A kertben lévő összes ember táncra perdült és most az egyszer Norman is átérezte, amit ők, bár neki ez is normál eset volt, olyan, amiben tudott higgadtan gondolkozni, hiszen ő mindig ebben az állapotban volt.
Egy teljes órán át tartott a rögtönzött rock and roll parti, amikor is az eredeti zenekar tagjai vigyorgó diáklányokkal az oldalukon visszatértek és átvették a helyüket. Norman eddigre megitta a sörét, ezért az asztalokhoz ment, ahonnan bárki vehetett magának. Ahogy ott álldogált, egy józannak tűnő lány lépett oda hozzá és megdicsérte a zongorajátékát, majd táncolni hívta. Erre Norman nagyon kedvesen, de elutasítón azt válaszolta, köszöni a bókot, de sajnos nem ismerkedik alkoholos buliban. Erre az ifjú hölgy falfehér lett és eltűnt a tömegben, Norman pedig elkezdte megbánni, amit mondott.
Aznap estére el is ment a jókedve emiatt, egészen hazafelé gyötörte a lelkiismeret-furdalás. Ahogy zúgó fejjel hazafelé ballagott, a csillagokat bámulta. Csodaszép volt az égbolt, ennek tetejébe még csendes is. Felfelé bámult, ami gyaloglás közben elég veszélyes, de most kedvező hatása lett. Felemelt tekintete az egyik ház padlásszobájának ablakára tévedt, ahonnan egy fiatal hölgy kihajolva a csillagokat bámulta. Ahogy ő is. Norman megdöbbent a lány láttán és magán a helyzeten is. Ez volt számára a legnagyobb kincs, egy helyzet, egy véletlen, amiből első látásra szerelem lesz. Az ő szíve meg is dobbant. Megállt és csak nézte az arcot, egészen addig, amíg a hölgy észre nem vette, hogy bámulják és eltűnt a függöny mögött. Ő meg csak állt ott, de hiába várta a romantikus események folytatását, nem történt semmi. A hölgy nem nézett ki újra, még csak ki sem kukkantott. Így Norman hallgatagon, de a látvány miatt mégis megelégedetten tovább indult hazafelé.
Másnap egészen véletlenül tizenkétszer járt az előtt a ház előtt és reménykedett, hogy a titokzatos leány újra megjelenik, de nem történt meg. Nem szomorodott el, vagyis csak kicsit. Egy pár nap múlva viszont újra látta a lányt az ablakban, de mielőtt odakiálthatott volna neki valamit, a lány észrevette őt és behúzódott az ablak mögé és újra eltűnt. Norman nem mert becsengetni, így elkullogott.
Otthon viszont megjött a bátorsága és átérezte magában a szerelem minden erejét. A zongorája elé ült és elhatározta, hogy ír egy csodaszép dalt szíve hölgyének. Teljes erővel dolgozott és a darab percről-percre alakult, szebb és teljesebb lett. Minden kedves gondolata, a szerelem minden szépsége benne volt a darabban, így négy nap folyamatos munka után joggal érezhette magát büszkének. Ameddig kész nem lett, nem ment iskolába és alig aludt pár órát, az evésre is csak másodperceket engedélyezett magának. Amikor kész lett, szinte ájultan esett be az ágyába és legalább egy fél napot aludt. A szülei szerencsére éppen elmentek egy hétre vidékre, lett is volna nagy baj, ha meglátják, hogy fiuk már egy hete nem volt az egyetemnek még a környékén sem.
Frissen ébredt, első gondolata az volt, hogy hogyan játszhatná el a lánynak a dalt. Semmi okos nem jutott eszébe, így hát nem indult el iskolába, amíg nem talált ki valamit. Nos, nem is talált ki semmit, egészen délutánig, akkor pedig arra az elhatározásra jutott, hogy tervét azonnal meg kell valósítania. Az ötlete elég vakmerő volt, nem is tudta eldönteni, hogy honnan lett neki elég bátorsága hozzá, de nem törődött semmivel.
Elindult, hogy megfigyelje, hogy mikor ér haza Ő, akit még alig párszor látott. Egy pár napos véletlen arra sétálgatás után sikerült neki behatárolni, hogy este hat után már otthon szokott lenni. Leszerelte a házuk méregdrága bejárati ajtajának mindkét szárnyát, majd az ajtólapokat a lépcsőre fektette pallóként. Nagy nehezen a másik szobából elguringatta a zongoráját addig, majd keserves munka árán átpréselte az immáron nyitott bejárati ajtón. A nagy testű zongora csikorogva bár, de végiggurult a háromszáz dolláros pallón, majd nagyot zökkent az utca koszos járdáján. Visszarohant a székéért és felrakta a hangszer tetejére. Sajnos azonnal kiderült, hogy a helyhiány miatt nem tolhatja végig a járdán, így az utat, az autók által is használt utat kell igénybe vennie. Szerencséje volt, hogy ebben az esti órában már nem volt olyan erőteljes a forgalom, bár így is sokan rádudáltak, ami rosszul esett neki, de nem tétovázott, hanem tolni kezdte az út szélén a nagytestű hangszert, mint egy jószágot. Lassan elért a házig, ahol a lány lakott. Ott újra lement a járdára és pontosan az ablak alatt zongorástul megállt. Ugyanolyan szertartásosan, mint mindig, felnyitotta a zongora fedelét, ráült a székére és játszani kezdett. Azt a darabot játszotta, amit a lánynak írt és szerinte csodálatosan hangzott. De aztán egyre kevésbé hallotta saját muzsikáját, a fejében ugyanis elkezdett zúgni valami. Valami nagyon rossz, valami, ami azt üvöltötte, hogy hiába játszik. Ekkor kinyílt a várva várt ablak és a hölgy kinézett rajta. Észrevette, hogy egy zongora áll az utcai ablaka alatt és egy fiú éppen szerenádot ad neki róla. Gyorsan eltűnt az ablakból, majd másodpercek alatt kilépett az ajtón és ott állt Norman mellett teljes életnagyságában. Végig ott állt, szó nélkül, amíg véget nem ért a dal. Aztán megszólalt:
- Ez a darab nekem szólt?
- … – Norman meg sem tudott szólalni, csak némán és esetlenül bólintott.
- Hát köszönöm szépen, bár én nem szeretem az ilyen komoly zenét. És egyáltalán, mivel érdemeltem ki én ezt? Szerelemből nem tehetted, hiszen nem is ismersz – azzal tekintetét a fiúéba fúrta, aki megszédült a pillanat keménysége miatt.
- Hát jó. Mi a neved? – kérdezte problémamegoldó női hangon. Idősebbnek tűnt Normannál és olyan ridegnek tűnt.
- No… Norman.
- Jól van, Norman. Köszönöm, hogy játszottál nekem, majd megpróbálom valahogy viszonozni. Mit szólnál, ha a mamám sütne neked süteményt? Látom, hogy sokkal fiatalabb vagy nálam, ami tulajdonképpen nem baj, de én nem szeretem az ilyen fiúkat. Vagyis nem tudom, hogy szeretem-e, de az biztos, hogy ha szeretném, akkor nem lenne soha márkás autóm. Légy jó és keress magadnak valaki hozzád illőt! Szia! – azzal a lány sarkon fordult és bement a házba.
Norman érezte, hogy olyan üres belül, mintha hányt volna. Nem volt szomorú, egyszerűen kiürült. Minden energia elszállt belőle és nem is érdekelte, hogy hova. Semmi nem érdekelte. Azon gondolkodott, hogy hazatolja-e a zongorát, vagy ott hagyja, aztán úgy döntött, hogy csak hazatolja, mert lehet még használni, hiszen lehet könyveket meg fényképeket rakni a tetejére. A kisszéket felrakta a helyére és el is kezdte tolni, amikor pecsétként a nap értékére, elkezdett esni az eső. Nagyon. Az a fajta zápor volt, amely tíz percig (körülbelül ennyi időbe telt Normannak hazaérnie zongorástul) minden eláztat, utána pedig eláll. Norman megállt és egy ideig nézte, ahogy az eső szétveri a tintát a földön szerencsétlenül fekvő kottán, majd tovább indult. Mindkét lábával rálépett a kicsit hamarabb még az egész világnál többet jelentő kottára, de nem tulajdonított neki nagy jelentőséget. Mint ahogy az esőnek sem, és annak sem, hogy a drága hangszerét hogyan teszi tönkre percek alatt az eső. Rezzenéstelen arccal gyalogolt az esőben.
Hazaérve mindent visszavonszolt a helyére, gondosan feltörölt, mintha az lenne a legnagyobb feladata az életben és könyveket, meg fényképeket pakolt a zongora tetejére. Másnaptól példás, de közönyös tanuló lett. Volt egy vizsga pár nappal a zongorával történtek után, amit jelesre teljesített, de nem érdekelte az eredménye. Viszont a vizsga után újra összefutott azzal a diáklánnyal, akivel oly gorombán bánt azon a bizonyos kerti mulatságon. Hosszas tépelődés után odalépett hozzá és halk hangon bocsánatot kért, amit a lány nevetve el is fogadott
- Mi történik veled, Norman?
- Nem tudom – felelt egykedvűen a fiú.
- Máskor sem voltál nagyon izgága, de most különösnek tűnsz. Valami baj van? – faggatta a lány. Norman közönyös volt, így kevés győzködés után is beszélni kezdett:
- Egy lányról van szó. Azt hiszem, szerelmes voltam belé. Elutasított.
- Áh, értem. Szóval ezért vagy ilyen levert. Értem én! Bár egy dolgot had kérdezzek. Adtál neki virágot?
- Tessék?
- Adtál neki virágot? A lányok szeretik a szentimentális fiúkat. Adtál vagy sem?
- Hát nem…
- Ez a baj, látod! Te nem vagy romantikus! Na, jó legyél, mennem kell – azzal elrohant a barátja után, Norman a falat bámulva ott maradt. Elismerte magában, hogy ő nem romantikus. Hazament és mikor az időközben hazaérkezett szülei megkérdezték, mi történt a zongorával és a bejárati ajtóval, egyszerű, kitérő válaszokat adott, amit a szülei örömmel vettek, ugyanis fiuk onnantól élte az egyszerű jogászok színtelen életét.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához