LFG.HU

Feleri
novellaCimkek

A tükör elé állok. Ilyesmit ritkán teszek, pedig az én koromban lévő lányok többsége az idejéből rengeteget fölöslegesen tölt el e tárgy előtt. Miért? Nem tudom. Talán úgy gondolják létfontosságú, hogy az arcukra több réteg fullasztó fölösleg kerüljön mielőtt társaságba mennek. Én nem hordok ilyen fizikai maszkot, ezért nem töltök túl sok időt a tükör előtt. Kis koromban ellenben szerettem a tükröket… úgy gondoltam, rengeteg ikertestvérem van, beleértve tükörképeimet és az árnyékomat. Ez volt az én játékom.
Aztán mindez elmúlt. Egyre kevésbé érdekeltek az ilyen testvérek, tehát önmagam, s inkább a világot kezdtem szemlélni.

Azért én is hordok maszkot. Ez azt takarja el, hogy mi van legbelül. Mit érzek, mi nyomasztja lelkemet, mit tartok fontosnak. Ez az álarc majdnem mindenki előtt ott lebeg, s mindenki mást takar el vele. Mint a többség maszkjai, az enyém is a külső hatásoknak megfelelően változik. Legtöbbször barátságos, vagy legalább is megpróbál az lenni. Persze én sem titkolhatom el teljesen, ki vagyok, legfőképp nem magam elől. Ezért is nézek most a tükörbe. Kíváncsi vagyok, mit mutat, kit látnak az emberek, ha rám néznek. Vajon mennyire más, mint aminek érzem magam?

Végigmérem a tükörképem bírálóan, kíváncsian, majd egyszerűen csak figyelem a vonásaimat, mozdulataimat. A tükör keretei közé szorult alak ugyan ezt teszi. Végignéz rajtam, keresi a válaszokat, talán az érdekli, még mindig megegyeznek-e a mozdulataink. Nem tudom… Szavai mindig engem tükröznek, mást nem is mond… se többet, se kevesebbet, mint én. Kár hogy nincs hangja… akkor talán azt is megfigyelhetném, milyennek hallják a hangomat az emberek, így viszont csak a külsőségeket tudom megnézni. A tükör soha nem hazudik nekem. Talán, mert nem beszél… Mindent megmutat. Az emberi külső olyan jeleket tartalmaz, amelyeket értelmezni lehet, ha valaki ért hozzá. Mivel azonban nem vagyok járatos ezeknek a megfejtésében, a jelek két ellentétes jelentést egyszerre hordoznak. Az értelmezés rajtam múlik.

Testtartásom kamaszos lázadásról, fel nem vállalt erényekről és rossz tulajdonságokról árulkodik. Meg persze arról, hogy nem végzek rendszeres testmozgást, de ez talán csak az orvosoknak és aggódó szülőknek számít.
Vonásaimat, arcomat fürkészem. Elfeledett ősi remény emlékét vélem felfedezni. A régi tűz lángjának nyomait, a földi szomorúság frissen beforrt sebeit, általam érthetetlen de feltűnő jeleket.
Mit látok a szememben? Csintalanságot, kötözködést, komolyságot, komorságot. Mit fedezek fel, ha mélyebbre tekintek? Örök boldogságot, régi szomorúságot. S ha elmerülök benne? Nem tudom… ezt még soha nem tettem elvégre csak nem a saját szemem fényében fogok elmerülni, hogy a lelkem tükrét egy tükörből nézve keressem a lényemet…

A tükörképem megelégeli a vizsgálódást. Bizonyára minden kérdésére választ kapott már, s bár nekem is elegem lett a tükör vallatásából a válaszok még a világban kószálnak… talán engem keresve. Testvérem rám mosolyog, és kisétál a látókörömből. Szótlanul ülök tovább és az üres szobát bámulom melyben az imént még magamat véltem látni. Itt hagyott… elment… ez nem így szokott lenni… emlékezetem szerint nem. Én szoktam kisétálni a tükör határain túl. Lehet, hogy nem az én képemet látom a tükörben, hanem én vagyok az ő tükörképe? A kérdéseimre nem felel senki… a tükör nem hazudik, nem mond nekem semmit, így nincs mivel áltatnom magam. Ezért hát itt ülök a tükörhöz láncolva. Néha látom őt elhaladni előtte, s ekkor valami láthatatlan erő engem is erre a tettre késztet, majd teljesen magamra maradok a szobám csöndjével. Nem tudok mit tenni, hát várok… várok, míg egyszer benne is felmerül a kérdés, hogy milyennek látja a világ, s a tükörbe tekint…


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához