LFG.HU

Novicius
novellaCimkek

Jelen iromány egy nagyon-nagyon – hangsúlyozom, nagyon - hosszú nap eseményeit volna hivatott summázni. Ennek természetesen nem tud maradéktalanul eleget tenni, mert huszonnégy óra vajmi kevés idő a Mai nap minden történését összefoglalni. Ennyi áll ugyanis mindösszesen rendelkezésemre, hogy az élményeimet megosszam egy számomra ismeretlen utókorral. Ezért aztán nem is teszek kísérletet minden apró részlet megörökítésére. Túl sok van belőlük, és a legtöbbjük lényegtelen tölteléke csupán e Mai napnak. Ami lényeges, alant olvasható.

Sólyom László a nevem. Tizenhat éves elmúltam, és Tegnap még a tipikus kamaszok életét éltem. Közepes tanuló voltam egy átlagos gimnáziumban, sokat lógtam a haverokkal, fociztunk, buliztunk, Playstation-ön vívtunk ádáz harcokat. Ha valaha gondterhelt voltam, az csakis Sándory Dia miatt lehetett, akit sehogy sem sikerült meghódítanom és ágyba csalogatnom, hogy végre megszabadulhassak szüzességemtől. Kedves emlékek.
Ma már vén vagyok. Az arcom továbbra is fiatal, mitesszerekkel és pattanásokkal teli, de a lelkemen ráncos, májfoltokkal tarkított, öreg bőr csüng ijesztően. Hol van már a tizenhatodik születésnapom? A messzi múlt ködébe vész az összes gyermeki emlékemmel együtt. Akkor még nem törődtem a jövővel, kellemesen lubickoltam a jelen lágyan hullámzó tavában. Most pedig a Holnapra szomjazom. Jobban vágyom a Holnapra, mint a Szahara eltévedt vándora a vízre, és átkozom a Mát, mert kéretlenül rámcsimpaszkodott, alávaló parazitaként a bőröm alá bújt, és képtelen vagyok szabadulni tőle. A jelen lágyan hullámzó tava először tükörsima állóvízzé, majd bűzős mocsárrá változott, melybe nyakig süppedtem, mozdulatlanságra kárhoztatva.
Szeptember hó 26. napján, hajnali 1 óra 16 perckor vette kezdetét a Mai nap. A kellemes, őszi péntek egy még kellemesebb őszi hétvége ígéretével kecsegtetett. Iskolába mentem, tanítás után az udvaron rúgtam a bőrt, este pedig a Sony Playstation nyitott kaput egy virtuális világba. Nyugodtan hajtottam álomra a fejem, elalvás előtt a szépséges Diáról fantáziáltam, majd a rákövetkező reggelen fél hétkor ébredtem a vekker fülsértő csörömpölésére.
- Miért csörög ez a szar szombaton? Anya, te állítottad be?
- Ma péntek van, kisfiam.
Hát így kezdődött. Már réges-rég abbahagytam a számolást. Vajon hányszor volt már Ma? Vajon hányszor lett szeptember huszonhetedikén 1:16-kor újra szeptember huszonhatodika, hajnali 1 óra 16 perc? Nem tudom.
Az első öt alkalommal sokkos állapotban vitt el a mentő. Kedves szüléim mindig ugyanúgy aggódtak, amikor újra meg újra elnyelt ugyanazon rohamkocsi orvosságszagú gyomra. A neurológus szakorvosok aggasztónak, egyszersmind szakmailag borzasztó érdekesnek találták képzelgéseimet, ám a pontos diagnózis felállításához kevés volt számukra egy nap. Hatodjára már délutánig sikerült elodáznom a sokk beálltát, azután pedig egyszerűen csak szótlan depresszióba estem. Újra és újra és újra.
Teltek, múltak a hetek. Reggelente zokogtam, néha tomboltam, minek eredményeként estére leszíjazva feküdtem az ideggyógyintézet egyik kopott vaságyán, és némán bámultam a plafonról pergő festéket. A szűnni nem akaró Ma ellenére az enyhet adó, végső őrület elkerült.
Az egyik nap aztán egykedvűen bementem az iskolába. Gondolataim robajló csatája mögött az oktatás csupán halk háttérzajként legyintette meg olykor a tudatomat. Ültem magamba roskadva a messziségbe révedő tekintettel, barátaim, tanáraim pedig nem tudták mire vélni hirtelen jött rosszkedvemet.
- Az osztályfőnököd felhívott, hogy rendkívül furcsán viselkedtél ma. Valami baj van?
- Semmi különös. Csak ismétlődik a nap.
- Tessék?
- Nem érdekes.
Minek is beszéltem volna róla? Hiszen reggelre a Nagy Ember odafönn úgyis visszatekeri az Univerzum óráját egy nappal, csak az enyémet felejti ki valamiért.
Így aztán vártam. Vártam, hogy egyszer csak vége legyen a tortúrának, és eljöjjék a Holnap. Minden nap végigültem a százszor hallott órákat, megírtam a már unalomig ismert matematika dolgozatot, hazamentem, bezárkóztam a szobámba, a tévét is bekapcsoltam, hogy normálisnak tűnjek, és az anyám ne kérdezze meg kismillomodszorra, jól érzem-e magam. Sokszor virrasztottam éjjel, farkasszemet nézve az óra fluoreszkáló számlapjával, ám 1 óra 16 perckor kivétel nélkül minden alkalommal megszakadt a film, hogy aztán a fél hetes óracsörgéssel kezdődjön újra a vetítés.
Péntek, péntek, megint péntek. Egy idő után kialudt bennem a remény pislákoló lángja. Döntöttem: véget vetek a rémálomnak. Kiugrottam a negyedikről. Dicsőségesnek nem mondható szárnyalásom egy gerinctöréssel végződött. Estére nyertem vissza az eszméletem. Csak apámat engedték be hozzám, mert anyám hisztérikus lett. Képtelen volt indokot találni az előző nap még életvidám gyermeke szörnyű tettére.
Másnap már ügyesebben ugrottam, a fejemet fordítva az aszfalt felé. Zuhanás, reccsenés, óracsörgés. Azt gondoltam, talán megint csak kómába estem, ezért tettem egy harmadik kísérletet is, immár egy tízemeletes ház tetejéről. Hiába.
Vonat, metró, villamos, érvágás, akasztás, áram, fulladás, méreg.
Óracsörgés.
Depresszió.
Újra kezdődtek kórházas epizódjaim. A teljes reményvesztettség új nevet kapott: Ma. A pokol új nevet kapott: Péntek. Talán már réges-régen meghaltam, és a túlvilágon bűnhődöm az örökkévaló szeptember huszonhatodikán, megőrülésre képtelen.
Fordulhattam volna pszichiáterhez, de korábban már sajnálattal tapasztaltam, hogy az orvosok egy nap alatt nem képesek gyógyírt találni sajátos “betegségemre”. Így aztán életemben először önszántamból felkerestem egy templomot. Másnap egy másikat, hogy ne kelljen ugyanazt a misét végighallgatnom. Nemsoká a város összes templomában tiszteletemet tettem, ám sem a prédikációk, sem a közös imádságok nem világították meg a kiutat. Személyesen is elbeszélgettem hát a papokkal. Őszinte bánatomra legtöbbjük szkeptikusan fogadta mesémet, hiszen ők tökéletesen tudták, hogy tegnap nem Ma volt, hanem Tegnap. Ezért vagy orvoshoz tanácsoltak, vagy tettek néhány gyöngécske kísérletet arra, hogy kicsikarják belőlem szüleim nevét és elérhetőségét. Néhányuk azért megpróbált úgy tenni, mintha hinne nekem, és Isten próbatételének titulálta szenvedésemet.
Feltettem hát a nagy kérdést, ezúttal nem az ég felé kiáltva, költőien, hanem magamnak:
Miért?
Mi lehet a magyarázata ennek a megdöbbentő, rémisztő, iszonyatos jelenségnek?
Lehetséges volna, hogy ez egy ritka fizikai fenomén? Egy tér-idő anomália, amely kizárólag csak rám, a biológiai lényre, a metafizikai szellemre korlátozódik? Nos, ez még így, tizenhat (talán már tizenhét) évesen, csekély fizikai előképzettséggel is lehetetlennek tűnt.
Vagy nem véletlenül történik mindez? Valaki vagy valami felülről mozgatja a szálakat? Isten próbára tesz? Talán célja van ennek a napnak! Egy cél, ami előttem még homályba burkolózik.
A számítógépkorszak gyermekeként helyzetemet egy komputeres játékhoz hasonlítottam. A játékban én vagyok a fő karakter, aki irányítója (Isten?) segítségével végigküzdi magát a kalandos események láncolatán. Egyszer azonban olyan nehézséggel kerül szembe, amivel nem képes megbirkózni, és elbukik. Ezért az irányító kinyitja a menüt, majd visszatölti a legutóbbi mentett állást, hátha másodjára sikerrel jár.
Ez az elképzelés sokkal jobban imponált, mint a másik, már csak azért is, mert így értelmet nyert kényszerű életem. Valamit feltétlenül meg kellett tennem ezen a napon! De mégis mit?
Némi kutatómunka után kiderült, hogy a tudományos-fantasztikus irodalom és filmtörténet már több ízben megörökítette e számomra nagyon is valóságos problémát. Elsőnek ezekből próbáltam “ihletet” meríteni a megoldás kiagyalásához, de antianyaggal működő űrhajóhajtómű, tachion-lökéshullámot kibocsátó időeltológép és hasonló elmés szerkezetek híján sajnos tehetetlen voltam. Ellenben Harold Ramis alkotása, az “Idétlen időkig” követhető példával járt elöl. Főhőse, Phil, az arrogáns meteorológus az ismétlődő napok során gyökeresen megváltozik, így sikerül meghódítania kolléganője, Rita szívét, és létrehoznia a tökéletes napot. Ezzel véget ér az átok, Phil számára eljön a boldog Holnap. Heppiend.
Magamba néztem, és szomorúan konstatáltam, hogy én vagyok az arrogáns Phil. Az osztály nagymenője, aki bulikon berúg, szünetekben cigit szív, és lelkiismeret-furdalás nélkül kötözködik a jó tanuló, ám gyenge osztálytársaival. Nem volt szép felfedezés, de a szégyen mellett a felcsillanó reménysugár megpillantásának öröme is eltöltött. Hiszen ezen képes vagyok változtatni! Más emberré válhatok, és bevehetem Dia keményen őrzött várát! Újjászületve, szerelmemmel az oldalamon léphetnék tovább! A kép, ahogy kézen fogva sétálunk a szombat délelőtti napsütésben, könnyeket csalt a szemembe.
Csakhogy a rendelkezésemre álló huszonnégy órás időablak igen szűkre szabottnak bizonyult eddigi imázsom megváltoztatására. De nem voltam türelmetlen, ahogy Phil sem. Tudtam, hogy csak úgy járhatok sikerrel, ha nem erőltetem, hanem hagyom, hogy magától alakuljon ki a tökéletes nap tökéletes forgatókönyve.
Nem siettem, hiszen a Világmindenség összes ideje az enyém volt. Sokat olvastam. Olyan könyveket emeltem le a polcról, amelyekre azelőtt rá se néztem volna, mert a Playstation jóval érdekesebbnek tűnt. Hosszú évek szagát árasztó regények, novellák, verseskötetek. Természetesen minden alkalommal meg kellett magyaráznom anyámnak, hogy miért nem megyek iskolába, vagy az iskolai könyvtárosnak, hogy miért nem az órán vagyok. Bár megvoltak már a bevett paneljeim, néha nagyon nem fűlött a fogam az ismételt interakcióhoz, így a hónom alá csaptam egy könyvet reggel, és elvonultam egy parkba vagy kávézóba.
Olykor persze szükségem volt valamiféle őrült kikapcsolódásra. Azelőtt ezt egy hajnalig tartó buli jelentette volna számomra, de Ma már nem érdekeltek a partik, diszkók, szórakozóhelyek. Ehelyett kitaláltam számos izgalmas játékot, pl. “házfalmászás csukott szemmel leesés nélkül”, “villanyvezetéken függeszkedés áramütés nélkül”, “kukában gurulás a Bartók Bélán közúti baleset okozása nélkül”. Nem tudnám megszámolni, hány alkalommal haltam szörnyet, vagy végeztem egy rendőrautó hátsó ülésén, és hányszor kellett a szüleimnek lesütött szemmel magyarázkodnom. De mindig jött egy új ma, tiszta lapot nyomva a kezembe.
Dia sosem kedvelte a régi énemet, ezért módfelett nehezemre esett egy igazán felszabadult beszélgetésbe bonyolódnom vele. Amikor sikerült, határtalan boldogság repített a magasba. Mindig újabb és újabb imádnivaló részletet tudtam meg róla, és egyre inkább szerelmessé váltam. Ez már nem a kamaszok szexuális jellegű vágyódása volt, hanem sokkal több. Dia messze intelligensebb, felnőttebb volt a koránál, ahogy én is. No persze, én évek óta tizenhat esztendős voltam, úgy meg nem nehéz. A szülei Elefántcsontparton ismerkedtek meg tizenhét éve, orvosok voltak egy WHO szervezte segélymisszióban. Mindketten nagyszerű emberek. Őket is jól ismerem már, sokszor felkerestem Béla bácsit, Mária nénit is. Mikor betoppanok, meghökkennek, nem tudván hová tenni lányuk osztálytársának furcsa látogatását. A kezdetekben ezért igen nyögvenyelősen folyt a társalgás, idővel azonban szert tettem a megfelelő rutinra, amivel néhány perc alatt maradéktalanul feloldottam a feszültséget.
Az egyik ma végül írtam egy szonettet Diának, amit a nap elején díszborítékban átadtam neki. (Annyiszor olvastam már Shakespeare-t, hogy nem okozott különösebb nehézséget.) A délelőtt folyamán, ahányszor csak az oktatás engedte, az utolsó pad romantikus atmoszférája által körüllengve beszélgettünk. Elmerültem királykék tekintetének tengerében, hagytam, hogy bársonyos hangja hullámokat vessen köröttem, édeskés illata pedig elbódítson. Délután kézilabdaedzésre sietett. Ezalatt én meglátogattam Béla bácsit, aki hamar a szívébe zárta e jó kiállású, szimpatikus fiatalembert. Az edzés végén mindketten a tornaterem bejáratánál vártuk Diát. Szerelmem nem győzött hangot adni a meglepetésének, hogy az udvarlóival egyébként oly bizalmatlan édesapja milyen hamar megbarátkozott velem. Este Béla bácsi és Mária néni beleegyezésével, egyetértésével, sőt maximális támogatásával vacsorázni vittem Diát. Miután hazakísértem, a házuk kapujában gyöngéden, vadul, majd megint gyöngéden, de mindenképpen hosszan csókolóztunk.
- Szeretlek! Találkozzunk holnap!
- Nem. Találkozzunk Holnap!
- Mi a különbség?
- A nagybetű.
Sírtam, amikor becsukta maga mögött az ajtót. A meghatottság, a boldogság és a remény könnyeit hullattam.
Másnap, miután a falhoz vágtam a durván kiabáló vekkert, a bánat, a magány és a kilátástalanság könnyei folytak a szememből. Megint Ma volt. Azonnal kiugrottam az ablakon, bár tudtam, hogy a földet érés után következő élményem ismételten az óracsörgés lesz.
Néhány ma elteltével új próbát tettem a tökéletes nap megvalósítására. Aztán megint. És megint. És megint. Számtalan variációban nyertem el Dia szerelmét, számtalanszor ágyba is bújtam vele, hátha a lélek és a test együttes boldogsága hozza el a Holnapot. Nem így történt. A “tökéletes nap” fedőnevű akcióm elbukott. Leghalványabb elképzelésem sem volt, hogy miként lépjek tovább, de eszem ágában sem volt feladni. Hiszen életem tekintélyes hányadát e probléma megoldásának szenteltem! Túl sok energiát fektettem belé ahhoz, hogy megálljak! Öreg lettem és makacs.
Szélesítenem kellett a látókörömet, szert kellett tennem olyan fokú bölcsességre, amilyennel rábukkanhatok a válaszra. Nagy vehemenciával újra a könyvek közé vetettem magam. Miután házikönyvtárunkat A-tól Z-ig kivégeztem, napjaim túlnyomó többségét a városi főkönyvtárban töltöttem. Régi könyvek, új könyvek, szép- és ponyvairodalom, napilapok archívumai, mind érdekes volt számomra. Nem volt olyan vállfaja az írott szövegnek, amire ne fanyalodtam volna rá. Felkerestem a város legnagyobb hírlapárusát is, hogy a pénteki repertoár teljes egészét magamévá tegyem. Jól emlékszem anyám értetlen ábrázatára, amikor hazaállítottam minden női pletykalap aktuális számával.
Időről időre, amikor már képtelen voltam akár csak még egy betűt belegyömöszölni füstölgő elmémbe, elmentem szórakozni. Jónéhány próbálkozás után sikeresen kiraboltam egy postát, majd a pénzt kisrepülőről szórtam szét a város felett. Így aztán a tévéhíradó is megemlékezett rólam. Nem mintha érdekelt volna a népszerűség, de ily módon végre átrendeztem a híreket, és érdemes volt este leülnöm a varázsdoboz elé. (Igaz, erre már csak a rendőrőrsön nyílt lehetőségem.) Máskor megtartottam a pénzt, hogy kedvemre tivornyázhassak belőle. Kocsit vettem, megtanultam vezetni. Bámulatos, hogy egy Ferrarit látva hány nő hajlandó egy tizenéves suhanccal összeszűrni a levet. Az ilyesféle alkalmi szeretkezések után általában keserű szájízzel bámultam az éjszakai eget, mert boldogságot csak Dia mellett éreztem, aki azonban sajnálatos módon reggelre mindig elfelejtette, ha előző este szerelemben egyesült velem. Ennek ellenére sokszor meghódítottam, csak hogy egy rövid időre a karjaim közt tarthassam.
Másnap persze mindig a szívem szakadt. Ilyenkor kerestem fel a Nyugati mocskos aluljárójában a sebhelyes arcú drogdílert. Egy löket heroin, és máris a mennyország rózsaszín fellegei közt úszkáltam. Sajnos utána a pokol rozsdás üstjeiben főttem hólyagosra, de legalább nem váltam függővé. Nem válhattam, hiszen a testem minden éjjel megtisztult.
Kicsapongásaim után visszatértem a művelődéshez. Előszeretettel olvastam a különböző vallási-filozófiai irányzatokról szóló alkotásokat, és úgy általában mindent, ami segíthetett megérteni a világ – konkrétan az én kis egynapos világom – működését. Leginkább a buddhizmus érintett meg: számtalan reinkarnációs ciklus után az ember eléri a Nirvána állapotát. Mérhetetlen mennyiségű információt szívtam már magamba anélkül, hogy rábukkantam volna a Ma céljára, ezért nemegyszer sóvárogtam a Nirvána után. Körülölel a fekete semmi, nincsenek gondjaim, érzéseim, vágyaim, többé nem érdekel a Holnap. A valóságban azonban nagyon is érdekelt, nem tudott nem érdekelni. Szerencsére a buddhista életmód meditációs technikái, melyeket elsajátítottam, segítettek enyhíteni a kilátástalanság érzését. Bár a boldogság állapotát nem értem el, a könnyed egykedvűségét igen, ami messze jobb volt a reménynélküliség vadállatként marcangoló kínjánál.
Ha ébren tartott éjjel a bánat, hajnalban igyekeztem öntudatomnál maradni 1:16-kor, de hiába. Hiába ittam kávét, energiaitalokat, színtiszta koffeinoldatot, negyed kettő után egy perccel mindig elsötétült a világ. Annyit elértem, hogy még az óra csörgése előtt felébredjek álmomból (a legjobb időm 1:19 volt), de a legfontosabb pillanatok továbbra sem tárulkoztak fel előttem. Miután egyértelművé vált, hogy agyműködésem béta státuszában nem vagyok képes befogadni és feldolgozni az időugrás eseményeit, megkíséreltem a már ismert meditációs módszerekkel átélni a váltást. Végül José Silva agykontrolljának zen technikával ötvözése hozta meg a sikert.
Az ágyamon ültem, légzésem nyugodt volt, szívverésem lassú, még 1:15-kor is. Megtanultam elkerülni az izgatottságot. Érzelmek nélkül figyeltem a másodpercmutatót, ahogy a hatostól nagy nehezen felkapaszkodott a kilencesig, majd szívdobbanásaimmal egy ütemre megközelítette a tizenkettőt.
1 óra 15 perc 57 másodperc, 58, 59…
1:16
Hol vagyok? Ki vagyok? Állok vagy ülök? Nem tudom. Ameddig a szem ellát, hegyek. Gyönyörű, égbeszökő ormok, csúcsokra tűzött felhők, sötétzöld fenyvesek. A Nap nyugodni készül, lágy fénnyel mosolyog a tájra. Hűs szellő emelkedik fel a völgyből. Letekintek a mélységbe, ahol fehér sziklák kandikálnak ki az erdőtakaróból. Csodás, hívogató mélység. Repülni támad kedvem.
Felnyitottam a szemem, és az órára pillantottam: 1 óra 17 perc. Fekvő helyzetemből rögvest kiderült számomra, hogy ismételten péntek van, de sokkal szebb és jobb péntek, mint az eddigiek! Hiszen annyi kudarcba fulladt próbálkozás után végre sikerült ébren maradnom! A látomást egyelőre nem tudtam értelmezni, de mindenképpen a Holnaphoz vezető rögös út kapaszkodójának tekintettem.
Azóta több százszor néztem már végig a jelenést. A látvány minden alkalommal egyre élesebbé, az érzés egyre letisztultabbá vált. Akárki szemével láttam is a világot, nem repülni akart. Zuhanni akart és meghalni. Lelke börtönét apró darabokra törni a legalsó sziklán, és felszabadulni. Erre vágyott mindennél jobban.
Miután mindezt megértettem, összeállt a kép. Rájöttem, mit kell megtennem Ma. Megvilágosodott előttem az én nagy feladatom. Egy számomra teljesen ismeretlen személy valahol a Föld egy másik szegletén szombat éjjel véget vet az életének. Rejtélyes módon ez az ember valamiféle természetfeletti kapcsolatban áll velem, és én a halálának pillanatában visszarepülök egy napot az időben. Hogy miért pont egy napot, nem tudom. Akárhogy is, egy napom van arra, hogy felkeressem ezt a valakit és megmentsem az életét. Amennyiben sikerrel járok, talán levétetik rólam az átok.
Örömömben a bőrömből kiugorva hánytam cigánykereket, amikor mindez tudatosult bennem! A tény viszont, hogy halovány segédfogalmam sincs e személy kilétéről, sem hollétéről, némelyest hervasztóan hatott rám. Akárhányszor éltem is át a látomást, ezen két fontos információra soha nem derült fény. Bizonyos voltam afelől, hogy emberem személyazonosságát esélyem sincs kideríteni, de a hegyek látványa már olyannyira beleégett az elmémbe, hogy bármikor felismertem volna a helyszínt, ha meglátom. Adott volt tehát a feladat, mégpedig kinyomozni a földrajzi pozíciót. Ennek és az időkoordinátának ismeretében nem okozhat gondot a személy felismerése sem.
Útikönyvek, ismeretterjesztő művek, atlaszok, a National Geographic összes megjelent száma, ahányra csak rá tudtam tenni a kezem, mindet végignyálaztam. Hál’ Istennek a lehetséges helyszínek számát behatárolta a Nap elhelyezkedése az égen. Úgy véltem, a horizontot kishíján érintő tűzgolyó éppen lenyugvóban van, ám feltétlenül gondolnom kellett arra az eshetőségre is, hogy valójában pirkadat utáni pillanatokat látok. Eszerint Pityu – ahogy magamban elneveztem – budapesti idő szerint 1:16-kor vagy Észak-Amerika keleti felében tanúja az alkonyatnak, vagy Közép-Ázsiában nézi végig a napfelkeltét. Alaszka, Kanada, USA, Oroszország, Üzbegisztán, Türkmenisztán, Irán, Afganisztán, Pakisztán, Tádzsikisztán, Kirgízia, Kazahsztán, India, Nepál, Mianmar, Banglades, Bhután, Kína, Mongólia összes táját bejártam papírlapok hátán, végül sokszáz nap után az Interneten böngészve bukkantam rá a képre. Más szögből készült, mint ahogy én láttam, mégis egyértelműen sikerült beazonosítanom a görbe tetejű csúcsot a bal oldalon és a nagy, szürkés sziklát középen.
Rocky Mountains, British Columbia, Canada. © Copyright: Ted Robbins, 1999.
Tehát British Columbia, Kanada. Jelentős előrelépésnek könyveltem el, hogy a szárazföld több mint negyedét leszűkítettem egy kb. négy magyarországnyi területre. Sajnos a honlap üzemeltetői nem tudták megmondani, pontosan hol is készült a fénykép, ahogy Ted Robbins elérhetőségét sem. A fényképészről igen kevés információt leltem a Neten. Annyit sikerült kinyomoznom, hogy korábban dolgozott az edmontoni székhelyű Huge Tits magazinnál. Telefonon értekezve a főszerkesztővel megtudtam, hogy az úr két éve Calgaryban él. Legalább egy hónapnyi péntek eltelt, mire szert tettem egy calgary-i telefonkönyvre, amelyben egész pontosan 21 Robbins család címe, telefonszáma szerepelt. Arra nem is akartam gondolni, hogy az én Robbinsom esetleg nincs benne a nyilvántartásban.
- Itt Robbins.
- Ted Robbins, a fényképész?
- Hát, igazság szerint autószerelő vagyok, de korábban fotózgattam, khmm… ezt-azt.
- Hála Istennek! Nem is tudja, mióta próbálom elérni!
- Tényleg? Mióta?
- Nos… egy napja.
Mr. Robbins igen készségesen nyilatkozott, talán azt hitte, alkalmazni akarom. Elmondta, hogy az Interneten található fotót a Monashee hegységben, Revelstoke-tól északra készítette egy csekély forgalmú út szélén. Miután rákérdeztem, azt is megosztotta velem, hogy a közelben állt egy kissé lerobbant ház, melynek lakóiról azonban az égadta világon semmit sem tudott. Feljegyeztem a pontos helyet (majd megtanultam, minthogy információt átvinni a következő napra csak a fejemben tudtam), és nekiláttam kidolgozni Pityu megmentésének tervét.
Ez nehezebbnek bizonyult, mint gondoltam.
Először is ki kellett jutnom Kanadába. Ez a gyakorlatban Torontót jelentette, ami igencsak távol esik Revelstoke-tól. Pechemre sem a Malév, sem a szomszédos országok légitársaságai nem indítottak ennél közelebbi városba járatot szeptember 26-án. Kiszámoltam, hogy a lehető legkevesebb idő alatt Budapestről juthatok el Pityuhoz Toronto-Edmonton-Kamloops átszállással. Magyar idő szerint 23:50-kor landolok az utóbbi városban, tehát mindösszesen 1 órám és 26 percem van kocsit szerezni, odaszáguldani és megmenteni őt. Nem sok. Az első akadály még idehaza jelentkezett, ugyanis a torontói járatra már minden hely foglalt volt. Miután megvesztegettem az ügyfélszolgálatos hölgyet, rendelkezésemre bocsátotta az utasok listáját, akiket rendre felkerestem, és megkíséreltem megvásárolni a jegyüket. Egyikük négyszeres áron hajlandó volt megválni tőle. (A pénz nem jelentett akadályt, hiszen régen kiderítettem már az apu VISA Electron kártyájához tartozó összes kódot és jelszót.) A többi járatra gond nélkül foglaltam helyet az Interneten. A tizenhetedik péntekre sikerült egy olyan ütemtervet kimunkálnom, amelyet szigorúan betartva valóban eljutottam Kamloopsba éjfél előtt tíz perccel. Kocsit béreltem (némi furfanggal, azt hozzáteszem), de Revelstoke-nál lejárt az időm. Hamarosan kiismertem az útvonalat, s a kilométer-számláló napról napra egyre nagyobb számot mutatott az időugrás előtti pillanatban. Sokat szitkozódtam, amikor egy közúti ellenőrzés során a rend szigorú szemű őrei felfedezték, hogy nincsen jogosítványom. Kénytelen voltam a továbbiakban kerülőutat választani.
Akármilyen gyakorlottá is váltam, a kölcsönző akármelyik járművét választottam is, az autóstérkép szerint 13 kilométernél közelebb sosem jutottam. Szükségem volt ezért egy könnyű kocsira, amiben tombolnak a lóerők, és felrántja az aszfaltot, ha rátaposok a gázpedálra. Tettem néhány kört a reptér körül, mire rábukkantam az ideális választásra: Audi TT kupé. Hónapokig gyakoroltam vért izzadva idehaza, mire képessé váltam öt perc alatt feltűnés nélkül feltörni és elkötni egy ilyen paripát.
Minden létező közlekedési szabályt áthágva repesztettem Pityu felé. Egy kikanyarodó autó miatt kénytelen voltam teljesen lefékezni, amivel értékes másodperceket veszítettem. Alig volt hátra 3 mérföld, amikor egy alagútból előtörve elémtárult a görbe csúcs és a szürke szikla fenséges látványa az aranyló napsütésben. Tudtam, hogy közel járok. Szirénázás hangja kúszott a fülembe a hátam mögül, amiből kiderült, hogy az a fekete-fehér maszat, ami mellett az imént több mint 220 km/h-val elszáguldottam, valójában egy rendőrautó volt.
1:15
A távolban feltűnt egy kicsiny ház a fák között. Egyenes szakasz következett, így tövig nyomhattam a gázt, amit a motor hangosan felbőgve nyugtázott. Csak toronyiránt láttam élesen, a táj többi részét elkente a sebesség örvénye.
És ott volt! Ott volt Pityu a meredély szélén! Ahogy közelítettem, nyilvánvalóvá vált, hogy tolószékben ül. Lassú mozdulatokkal forgatta a kerekeket egyenest a szakadék felé.
- Pityu, ne tedd!! NEEEEEEE!!!
1:16
Bár sokadik kudarcom volt ez Kanadában, még sosem jártam ennyire közel. Először bizonyosodtam meg róla a saját szememmel, hogy Pityu tényleg létezik. Tényleg leveti magát, és tényleg az ő halála tépi fel a tér-idő szövetét, amely hasadék aztán könyörtelenül beszippant engem. Legközelebb gyorsabb leszek. Pontosan emlékszem, hol vesztettem időt, és tudom, hogyan kerülhetem el. Legközelebb megmentem Pityut.
Tegnap együtt voltam Diával, hogy erőt gyűjtsek. Könnyeimmel áztattam a vállát, amivel nem is kicsit zavarba hoztam szegényt. Ma ezt a firkálmányt alkottam. Hogy kinek? Nem tudom. Hiszen hajnali 1:16-kor eltűnik ez is, ahogy a mai nap összes terméke. Talán egy másik Univerzumban megmarad, és elolvassák, hogy egy jót mosolyogjanak rajta, mondván, mese. Engem ez természetesen a legkevésbé sem érint, hiszen éjjel – ki tudja, hány ezredszerre – az idő rakoncátlan hullámai visszavetnek egy nappal.
Sok teendőm lesz a holnapi ma. Időben fel kell kelnem, hogy helyet foglaljak a Torontótól Kamloopsba közlekedő járatokra, Miskolcon meg kell vennem Takáts úr jegyét (sajnos a reptéren már sosem volt hajlandó megválni tőle), el kell érnem a torontói járatot, Kamloopsban fel kell törnöm a kocsit, 1:16 előtt találkoznom kell Pityuval, és el kell térítenem indokolt vagy indokolatlan szándékától. Nem lesz sétagalopp, de már volt alkalmam gyakorolni, ha nem is az utolsó mozzanatig.
Egy kis szerencsével holnap lesz utoljára Ma, és holnapután eljön a Holnap.

*

- Tessék, Palotásné.
- Jó napot kívánok, Sándory Dianával szeretnék beszélni.
- Én vagyok. Illetve voltam, leánykoromban. Kihez van szerencsém?
- Jaj, elnézést, Diácska! Elfelejtettem bemutatkozni, Sólyom Andrásné vagyok, a Sólyom Laci osztálytársad anyukája.
- Kezitcsókolom! Anna néni, ugye?
- Igen, igen, jól emlékszel.
- Hogy tetszik lenni? Miben segíthetek?
- Nagyon nagy kéréssel fordulok hozzád, Diácska. A Lacika azt szeretné, ha meglátogatnád.
- …
- Diácska?
- Igen, itt vagyok, csak… csak, úgy tudtam, hogy…
- Jól tudtad, de tegnap óta már nem.
- Ez hihetetlen! Nem is tudom, mit mondjak.
- Ne mondj semmit, csak gyere mihamarabb, mert szegénykém nincs túl jó állapotban!
- Rendben… Budatétény, ugye?
- Nos, az az igazság, hogy Kanada, Revelstoke-tól 60 kilométerre.
- Ööö… Akkor ezt mégis hogy?
- Diácskám, Isten az atyám, hogy minden útiköltségedet megtérítem! Ha nem tudod otthon hagyni a kislányodat, hát hozd őt is, akár a férjedet is, csak könyörögve kérlek, gyere el!
-… Jó. Elmegyek.

Miután megbeszéltük a részleteket, kikapcsoltam a videofont, és csöndesen magam elé bámulva elraktároztam a hallottakat.
Sólyom Laci egy otromba, közönséges gyerek volt. A gimnázium első két évében sokszor kereste a kegyeimet, de egyszer sem érdemelte ki. Az egyik őszi hétfőn nem jött iskolába. Mint kiderült, a megelőző hét péntekén éjjel felébredve néhány percig félrebeszélt, majd kómába esett. Úgynevezett éber kómába, amelyben a motoros aktivitás megtartott; bár az illető nem képes járni, végtagjait, fejét mozgatja, nézeget. Első látásra egy normális ember benyomását kelti, de a környezet ingereiből valójában nem fog fel semmit. Lacit képalkotó eljárásokkal vizsgálva morfológiai eltérést nem lehetett felfedezni, ahogy testnedvei analízisével sem bukkantak metabolikus vagy funkcionális szervi elváltozás nyomaira. Ezek híján az orvosok genetikai eredetűnek valószínűsítették a betegséget. Több gyógykezelési módot is kipróbáltak, sikertelenül. Laci nem tért magához.
Szülei nem voltak hajlandóak egy elfekvőben hagyni fiukat, inkább maguk vigyáztak rá. Gondoskodtak róla, hogy a nap huszonnégy órájában legyen mellette valaki, aki nem csak figyel rá, de szórakoztatja is őt. Nem hallgattak az orvosokra, akik szerint a fiú számára megszűnt a külvilág, ezért teljesen felesleges beszélni hozzá, hisz úgysem hall belőle semmit. Amikor Laci nem aludt, édesanyja, édesapja vagy a fogadott szociális munkás felolvasott neki. A szépirodalomtól kezdve a képregényeken át a történelmi, vallási, filozófiai művekig az írott alkotások igen széles skáláját duruzsolták a fülébe rendületlenül. Az évek során annyi irodalmat hallhatott, amennyit más egy élet alatt sem volna képes elolvasni.
Öt évvel ezelőtt a család Kanadába költözött, a Sziklás-hegységbe. Itt minden este kimentek Lacival a természetbe, hogy megnézhesse a naplementét. A hegyek közt lenyugvó napkorong látványa volt az egyetlen dolog, ami mintha eljutott volna a tudatáig. Sokszor olyan megigézve bámulta, hogy olybá tűnt, mindjárt feláll a tolószékből, és utánanyúl.
Mígnem 14 esztendőnyi kómás állapot után, rekedt, elcsukló hangon megszólalt, és azt kérdezte:
- Ugye, most már Holnap van?
A család zokogott a boldogságtól. Elmagyarázták neki, mi történt vele az elmúlt másfél évtizedben, de nem volt hajlandó elfogadni. Mereven elutasította az elé tálalt tényeket, és hangosan üvöltött, amikor győzködni próbálták. Azt mondta, csak egyvalakinek hajlandó elhinni a szavát. Ez a valaki pedig én vagyok, Sándory Diana.
Repülőre ültem hát, hogy visszahozzak egy embert a való világba. Anna néni hívása után két nappal értem a kanadai házikóba, sajnos már későn. Laci nem sokkal több mint 48 órányi öntudatos lét után álomra hajtotta a fejét, és nem ébredt fel többé. Légzése lelassult, majd leállt. Szülei nem kérték életben tartását a kezelőorvostól.
Ott voltam a temetésén, és magam is meglepődtem, hogy képes vagyok könnyekig hatódni egy tizennégy éves, kellemesnek épp nem mondható emlék búcsúztatásakor. Valószínűleg az a tudat facsarta össze a szívemet, hogy egy gyenge jelleműnek vélt kölyök 14 évnyi kóma után még mindig ilyen erősen kötődik hozzám. Ha jobban sietek, talán még megszoríthattam volna a kezét. Mit nem adnék, ha visszaforgathatnám az idő kerekét huszonnégy órával! Persze tudom, hogy ez lehetetlen.
Ma még bánt az elszalasztott lehetőség tudata, de biztosra veszem, hogy hamarosan visszatér a jókedvem…
Talán már holnap.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához