LFG.HU

Defekt
novellaCimkek

Ágnes lassan nyit ajtót. Hosszú, fekete haja engedetlenül cirógatja arcát, ahogy a küszöbön átlépve cipőit a fal mellé dobja. Halkan lépked a márvány lapokkal borított padlón, óvatosan siet a konyháig. A munkaasztalról felemeli a távirányítót. A tágas nappali szemközti végében életre kel a falnyi plazmatévé. Cica ugrik hozzá, szürke bundájú, zöld szemű kandúr. Kandúr, hát hízeleg.
A nő megcirógatja a macskát, majd a többfunkciós, száz literes mikróban tejet melegít, macska-tápot szór az állat edényébe. Közben elgondolkodva nézi a tévét, néha csatornát vált…
A mikró halkan pittyen. A melegített tejet a táp mellé helyezi, majd kezet mos és a reggeli készítésébe kezd. A macska dorombolva fal, egy hajléktalan gyermek tekintetével követelve a ráadást. Ágnes nem pazarol az állatra több időt, friss kávét bont a vákuumzárt csomagból, a főzőbe helyezi, ami ledarálja és engedelmeskedve a programnak méregerős feketét gőzöl a poharakba. Pirítóst készít, közben a sütőben tányért melegít, külön tálkákba vajat és baracklekvárt szed. Narancsot facsar, és a friss dzsúszt poharakba tölti. A macska a lábai között somfordál, néha hozzádörgölőzve. Aztán tálcára helyezi a finomságokat, és a hálószoba felé indul. A kandúrt nyugodtan tolja félre amikor az a labdáját kerülgetve próbál pár percet erőszakolni magának.
- Casi! Most ne…
A nappaliból leágazó folyosón leterített vastag, puha szőnyeg elnyeli léptei zaját. A falakról Velazquez képek pillantanak rá figyelmesen, az antik görög vázából egy zakó ujja kandikál ki. A folyosó kanyarulatában eldobált cipők. Férfi és női vegyesen. A szobaajtó lassan tárul, Ágnes lelkét remegősre tépi a gondolat. Bent egy éjszaka szagától terhes a levegő, a puha szőnyegeken szétdobált ruhadarabok. A kovácsoltvas ágyban gyűrt, széttúrt selyem ágynemű között egy ismeretlen nő. Mellette Ágnes férje. Ágnes szemei elhomályosodnak, tétován az ággyal szemközti fésülködő asztalra koccan a tálca. Állni látszik az idő, és a percek sem szaporodnak, csak elnyúlt arccal nőnek. Nincs düh, nincs indulat. Csak gyomorba markoló, jéghideg keserűség. Aztán hirtelen lélegzet, hátrasimított haj, fakó, tudatos mosoly. A szemközti üvegfalat takaró súlyos sötétítő függönyhöz lép és óvatos, féltő mozdulattal vonja félre. Eltolja az üvegfal egyik szárnyát, és hagyja, hogy arcát tisztára mossa a kintről betóduló napfény; a lakópark többszintes épületeit körülvevő frisszöld ápolt park fái között megbúvó, a reggelt köszöntő madarak éneke. A férfi lassan felemelkedik, bambán pislog. Álomtól gyűrött arcán zavart félmosoly. Ágnes hozzá lép, puszit nyom az arcára.
- Kérsz kávét? – kérdi. Válaszra sem várva a tálcáról leemeli a feketét és a férfi kezébe nyomja. Majd az ágy szélére ül és megcirógatja a férfi arcát. A férfi elvörösödik, a kávét az éjjeli szekrénykén álló Tiffany lámpa mellé teszi. A csésze halkan koccan. A levegő megvastagszik, a csendet a feleség töri meg.
- Feri, bemutatnál a hölgynek? – hangjában nyoma sincs izgalomnak.
A férje mellett fekvő szőke keblei a takaró alá buknak. A nő ijedten gömbölyödik az ágy végébe, szorosra tekerve teste köré a paplant.
- Nos – mondja Ágnes felállva -, jó étvágyat a reggelihez. És igyátok a kávét, mert ennek a kolumbiai fajtának az ízei csak frissen annyira teltek – aztán kisétál a szobából. Háta mögött hallgat a csend, majd paplan repül és a férje lép mögé.
- Hogyhogy nem vagy a kórházban? – kérdi esetlenül.
- Már reggel kiengedtek, a két napos vizsgálatra nem volt szükség…
- És?
- Fiú lesz – válaszolja, majd az előszobaajtóhoz lép.
- Félreérted a helyzetet – mondja tárgyaláshoz szokott, határozott hangon.
Ágnes nem felel. A vállai szótlanul remegnek, testét zokogás rázza.
- Véletlen volt. Úgy jött… – hebegi a férfi.
A nő a cipőjét köti, úgy tépve a fűzőt, hogy ujjai belefehérednek.
- Most mit vársz tőlem? Bocsánatot kérjek?! – kiáltja Ferenc, bal kezével hevesen gesztikulálva, jobbjával – szemérmét leplezve – a dereka köré csavart paplant szorítja.
- Nem – fordul meg Ágnes. – Nem kell bocsánatot kérned semmiért. Hiszen ez csak egy – ujjai idéző jelet billegetnek – alkalmi kaland volt. Ahogy már hallottuk valahol, épp arra jártál és hopsz, beleakadt a farkad.
- Ez a nő nekem nem jelent semmit. Semmit sem érzek iránta! Érted? Semmit!
- Valóban? – kérdi szipogva, vörösre sírt szemekkel Ágnes.
- Valóban – jelenti ki lassan a párja. – Te vagy a legjobb dolog, ami valaha történt velem. Ne ítélj meg egy éjszakai kaland után.
- Ezt mondtad négy hónapja is. Igaz, akkor vörös volt a szíved szottya.
- Megbántam – lép hozzá a férfi, kezeivel a nő kezeit szorítva.
- Vedd már észre magad! – szabadul ki a férfi szorításból. – Szánalmas vagy. Itt állsz a több tízmilliós lakásodban, a drága cuccaid között, és nem veszed észre, hogy magadnak élsz. Hányszor lesz még négy hónap? Hányszor lesz új “testi” szerelem? Négy havonta azt kell átélnem, hogy mindig más nőkkel állítasz haza. Négy havonta megtaposol, eltiporsz. Megalázol. Szerinted mit kellene tennem, örüljek?
- Szeretlek.
Ágnes indulattól kipirult arcára fanyar mosollyal húz árkot a gúny.
- Nem. Ha szeretnél, nem tennéd ezt velem.
- A lelkem a tiéd. A testemnek nem tudok parancsolni. Ne haragudj!
- Értem – a bejárati ajtót sarkig tárva lép ki a lakásból. – Szia.
- Elhagysz?
- El.
A pofontól a lány fél métert repül, és a lépcsőház szemközti falának tántorodva a földre csúszik.
- Te nem hagyhatsz el engem! – üvölti a férfi habzó szájjal, mindkét kezével a nő után kapva. – Én vakartalak ki abból a falusi szarból, ahol éltél! Én, tartalak el! Én, vettem neked autót! Én adtam neked otthont! Tőlem vagy terhes! Az én gyerekemmel! Nélkülem egy senki vagy! Én tettelek valakivé! Most szépen visszajössz, és elkezdjük újra! Ha a fiunkat megszülted, akkor mehetsz el! Megértetted!?
Ágnes szemeiben a riadalmat nyugalom váltja fel. Lassan feláll, vérző orrára zsebkendőt szorít. Tekintete a férfi apró, fázó férfiasságára siklik. A mindent egy lapra tevők szent, felszabadult magabiztosságával mosolyodik el:
- Mindig túlértékelted magad, Feri!
Aztán lassan elindul lefelé a lépcsőn, férje ordibálásától kísérve. Ajtók nyílnak csodálkozásra tátott sötét, bamba pofák gyanánt, könnyein át pacává mosódott emberfejek kandikálnak ki rajtuk. A szomszédok szörnyülködése és a férje tajtékzó üvöltése lassan távoli lyukká szűkül a feje felett. Ketten maradtak. Nincstelenül, de ketten.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához