LFG.HU

Sharkanj
novellaCimkek

A mezei nyúl óvatosan dugta ki fejét a szélben lágyan ringatózó fű fölé. Körülnézett a széles domboldalon, de semmi ijesztőt vagy veszélyeset nem észlelt. A kora reggeli nap már most hevesen sütött, életet adó fénnyel öntözte a rónaságot. A magasban egy sasmadár körözött, de a nyúl tapasztalataiból tudta, hogy túl messze van ahhoz, hogy egy olyan apró és fürge állatkát észrevegyen, mint amilyen ő volt. Inkább a domb aljában tegnap megtelepedett rengeteg ember izgatta, így arra fordította figyelmét. Ha tudott volna sóhajtani, biztos megteszi, ehelyett csak belül érezhető megkönnyebbülés töltötte el. Nem kell félnie. A sok ember még távolabb telepedett le, mint egy holddal ezelőtt. Úgy látszik, továbbmennek, és nem fogják háborgatni. A boldogság nyulaknál szokásos megfelelőjével fordult meg, hogy táplálék után nézzen. Szeme sarkából épp meg is látott egy igazán gusztusos zöld halmocskát, mikor a talajon apró remegés kezdődött. Először alig lehetett érezni, és a nyuszi hirtelen nem értette, mi is történik. Magasra emelt fejjel szaglászott és fülelt körbe, míg a föld rengése egyre erősebb lett. Gyorsan visszafutott az odújához de még utoljára visszanézett a dombtetőre, ahonnan a fültépő dobogás közeledett. Aztán egyszer csak hatalmas állatok ugrattak ki a gerinc mögül, és a kis nyúl jobbnak látta, ha menekülésre biztató ösztöneinek enged.

A lovak fújtattak, ziháltak, ahogy szorosan egymás mellett vágtattak, hátukon talpig fémbe öltöztetett terhükkel. Lábuk alatt rengett a föld, fűcsomók és földrögök repkedtek szerteszét. Kiáltások, sarkantyúdöfések ösztökélték nagyobb sebességre a majd’ hétmázsás állatokat. Az élen a legpompázatosabb négylábú, egy igazi hófehér marborgi csatamén vágtatott, nyergében főúri lovasával. A nemes paripa szinte könnyedén vágtatott a súlyos lóvértben, és úgy látszott, a hátán hordozott hatalmas teher (egy kimagaslóan nagy termetű lovag és teljes fegyverzete) alatt sem izzadt meg.
Gavin Fleb-Haine del Marborghefl herceg barátságosan megkocogtatta fémkesztyűs kezével kedvenc lovának rákozott nyakvértjét. Ha apja varázstudói nem készítik fel a nemes állatot ráolvasásokkal és titkos formulákkal, biztos, hogy nem bírja ilyen jól. A herceg elsőként ért a domb tetejére, s kézjelével megálljt intett. Kis időnek el kellett telnie, míg mind a négyezer lovas visszafogta hátasát, de végül figyelő csend állt be.
- Csatasorbaaa! – harsant a kiáltás.
A tisztek a herceg köré gyűltek, miközben a sereg szál egyenes sorokba rendeződött. Egy ló sem nyerített fel, nem makrancoskodott; minden olyan pontosan történt, mintha valami hatalmas isten segített volna felülről szemlélődve.
- Uram?
Katonás hang csattant kérdő hangsúllyal Gavin egyik tisztje felől. A feltétlen bizalom és a tisztelet jele.
- Theodore, te viszed a balszárnyat, Reikarrd a jobbot. Ünk kapitány a tartalékot vezeti el Reikarrd háta mögött. Úgy, mint a fleigshafeni csatában.
- Értettem, felség.
– Felség.
-Igenis, nagyúr.
Gavin körbehordozta pillantását vezérkarján felcsapott sisakrostélya alól. Aranyszín páncélján szikrát szórt a nap fénye. Hideg szemében oly harci tűz égett, mely nem hagyott kétséget emberei szívében; győzni jöttek.
- Tudjátok a dolgotokat, de ne értem tegyétek! Tegyétek a hazáért! – sziszegte indulattal, majd megfordította lovát, és szembenézett a Marborg Hercegség félelmetes nehézlovasságával. Három bizalmasa közben elfoglalta helyét a nekik kijelölt egység élén. A herceg aprót rántott az érzékeny manahálón, hogy hangja a legszélen állókhoz is eljusson.
- Fivéreim! Tudjátok, miért vagyunk itt, ezért arról nem is szólok. Aki nem tudja, nem is lehetne ma közöttünk. – Gavin látványosan a levegőbe sújtott öklével. – Harcolni jöttünk és győzni! Ne merjetek meghalni, mert ez nem a miénk, hanem ellenségeink halálának napja. Ha szívetekben kételyek születnek, gondoljatok azokra az emberekre, akik menekülni kényszerültek a dzsrin hordák elől! Gondoljatok az árván maradottakra, az özvegyekre, a felégetett falvakra! Ők tették! – mutatott az alant elterülő sátortáborra Gavin, ahol fejveszett kapkodás folyt éppen.
A lovagherceg érzelemtől túlfűtött hangja feltüzelte az embert és állatot egyaránt. Sokan kipirult arccal, lándzsájukat szorosan markolva néztek fel rá, mások türelmetlenül kapáló lovaikat próbálták visszafogni.
-A barbárok nem tisztelik az életet. Gyermek vagy aggastyán, nekik egyre megy. A felprédált városokat, falvakat még csak nem is elfoglalják, hanem felégetik. A pusztítás élteti őket. Nem is emberek, hanem démonok! Mondjátok hát meg fivéreim! Mivel válaszolnak erre Marborg fiai?
- Halállal! – zúgta a sereg, és a herceg amerre nézett, elszánt embereket látott. Ezüstös vértben feszítő, halálosan hatékony fegyverforgatókat, dühödt vitézeket, a hercegség három lovagrendjének válogatott harcosait. Lassan bólintott.
- Ne értem tegyétek, és ne is a becsületetekért! Tegyétek a hazáért! Jól jegyezzétek meg! A jelmondatunk a mai napon: nincs kegyelem!
A herceg a magasba lendítette Byen papjai által szentelt híres pallosát. A majd emberhosszú fegyver meg sem rezdült arany páncéllal fedett izmos karjában úgy ordította.
- Előre!

Srukh a lándzsájára támaszkodva bóbiskolt. Ez nem volt szokása ugyan, mert a kán jó katonája volt, de előző este cimboráival sokáig mulatott az egyik kis falu templomából hozott boroshordó mellett. Így aztán őrség ide vagy oda, Srukh mély álomba szenderült s táplálás híján az őrtűz is kialudt lábai előtt. Talán föl sem ébred, míg egy felettese oldalba nem rúgja, ha egy szemtelen darázs nem pont Srukh fülénél keresi a napi betevőt. A férfi álmában is megpróbálta elhesegetni a zavaró zümmögést a füle mellől, és ez lett a veszte. A kis darázs fürgén Srukh tenyerébe mélyesztett fullánkját, gyorsan telefecskendezte méreggel, aztán se szó se beszéd elrepült. A csúcsos prémsapkát viselő szakállas férfi úgy ugrott fel a törökülésből, mint akit darázs csípett.
- Ó, hogy Malal hatalmas csarnokaiban szenvedne a lelked az idők végezetéig ostoba kis féreg! – szitkozódott furcsa, hadaró nyelvén kezét markolászva a férfi, mikor észrevette a domb oldalán hömpölygő, ezüstösen csillogó fémtömeget. Mi? Micsoda? Kik azok? De hát… a kémek szerint a hitetlenek hercege egy heti lovaglásra táborozik… Hatalmas Malal!
- Riadó, riadó! Gyorsan a kánnak! – ordítozott Srukh még mindig a kezét szorongatva, majd elkezdett a tábor közepén álló, óriási, lófarkas kopjákkal díszített sátor felé rohanni. Ahogy csak elgémberedett lábaitól tellett.

Ismét megrengett a föld Arturis mezején, ahogy a lovagok megindultak lefelé. Tizenhatezer pata döngette a földet, mintha a világot akarnák kifordítani a sarkaiból. A fűcsomók száz gyökérrel kapaszkodtak a drága anyaföldbe, de az ügető lovak ócska dzsrin szőnyegként gyűrték fel maguk után. Távolról nézve hihetetlen látványt nyújtottak. Négyezer fényesre csiszolt páncél emelkedett és süllyedt ütemesen, az első sorokban több száz nehéz lándzsa hegyén tört meg a nap fénye, kék-fehér, zászlók lobogtak büszkén. Közepükre hímezve a marborgi címer: karmai között kardot tartó koronás griff. Legelöl a talpig aranyba öltözött óriás termetű lovag, kezében kivont karddal. A kitartás és a hit megtestesítője, a fiatal Gavin herceg, akit a szóbeszéd szerint az istenek is hadvezérnek teremtettek. Angyalarcot formázó sisakrostélya fölött a kiélezett, kovácsolt acélkorona, bal karján dédapja vese alakú ősi pajzsa.
- Tartsd a sort! – harsogja Theodore Flinke del Eggzen, a Templom Védelmezői Lovagrend nagymestere. És csak dübörögnek lefelé. Távolról úgy tűnik, megállíthatatlanul.
- Fegyverbe! Fegyverbe! – szálltak a kiáltások a dzsrin sátortáborban. Emberek ezrei siettek a helyükre, kapták magukra sebtiben bőrvértjeiket, töltötték tele tegezeiket, ellenőrizték fegyvereiket.Sahír kán mérgesen, összehúzott szemmel ült lova nyergében az óriási sátor előtt. Mögötte a Dzsrin Birodalmi Lovasság derékhada gyülekezett. A kán dölyfösen húzott méretes szablyájának lapjával egy a kelleténél lassabb szolgára, majd szárnysegédjére tekintett. A magas rangú katona – tízezrek parancsolója – meggörnyedt a hatalmas ember pillantása alatt.
- Föltartod őket a gyalogsággal, míg megkerüljük a dombot. Az íjászokat is alád helyezem, rendelkezz velük belátásod szerint.
A kopaszra borotvált, medve termetű férfi – egykori harin testőrparancsnok – szótlanul bólintott. A kán az égre nézett elrévedve, majd többször gyorsan ökölbe szorította kezét.
- Felmorzsoljuk őket. – hirtelen fordult vissza helyetteséhez. – Használd az ostromgépeket, ha kell, de ne veszíts túl sokat, mert fejedet veszem!
Gesluh főparancsnok újból bólintott majd magasba tartott kézzel jelzett valakinek. Egy futár lépett oda hozzá sietve. Sahír kán közben megfordította dzsrin telivérét és elügetett. Amerre elhaladt, lovasok csatlakoztak hozzá. Mire kiért a táborból ötezer bőrvértes, lándzsával, íjjal, szablyával fölszerelt katonára szaporodott amúgy is népes kísérete.
- Az első négy ezrednek felvonulás az első sorban! – rivallt Gesluh a futárra, a kölyök pedig ijedt szemekkel, de komoly arccal pattant egy lóra, hogy megvigye a hírt a parancsnokoknak. Gesluh morcosan nézett utána, aztán újabb szolgákat szólított. Sok parancsot kell még kiadnia, mire a horda felkészül a lovagok fogadására és kevés az idő. Nagyon kevés… Hadarva adta ki utasításait, aztán válogatott testőrei körében megindult előre, hogy csapatai élén vegye föl a harcot a hitetlenekkel.

- Vágtára gyorsíííts!
A paták még gyorsabb ütemben szaggatják a földet, ahogy az acél sarkantyúk a lovak véknyába vájnak. Dühös nyerítések, harcias kiáltások, millió fémhez ütődő fém csörgő hangja.
- Tarsd a sort!

Gesluh vágtában érkezett meg a harmadik ezred mögé, lova nehézkesen fújtatott a hirtelen megerőltetéstől. A seregek parancsnoka fürgén leugrott a lóról és elkiáltotta magát.
- Íjááászok! Készülj!
A kopasz férfit árnyékként követő segéd pillanatnyi késedelem nélkül üvöltötte utána a parancsokat, míg egy másik katona zászlót lengetve informálta a csapatokat. A négyezer lándzsás gyalogos utat engedett sorai közé az íjászoknak. Gesluh enyhe remegéssel a gyomrában nézte a feléjük őrült tempóban közeledő fémesen csillogó tömeget. Csupa hús és fém tornádónak tűntek, halálosnak, mint a Dzsrin Birodalom sivatagját átjáró homokvihar.
- A szárny ezredek készen állnak? – kérdezte a segédjétől haragosan, hogy saját félelme ne érződjön ki hangjából.
- Igen sa-kán. – válaszolta tiszteletteljesen a fiú.
Gesluh bólintott, majd hátra nézett, ahol épp az alakzatban kijelölt helyére tolták az egyik jókora nyíllövő gépezetet. Négy izmos harin szablyás küzdött a tekerőkkel, hogy kifeszítsék az erős acélívet, ami ki fogja lőni a három tucat nehéz, alkarnyi fémszöget. Aztán tekintetét ismét a marborgi lovasok felé fordította. Nagyon közel voltak, már majdnem tökéletesen ki lehetett venni az egyes alakokat. Gesluh nehezet mordulva legyűrte félelmét és ordított.
- Készülj!

- Kééészülj!A sereg nagy részét másfél lóhosszal megelőző herceg mellé felzárkózik a védelmére kijelölt tizenkét válogatott lovag. Mind a három éve a főherceg védelmében csaknem teljesen megsemmisült Fekete Rózsa Lovagrend katonája.
- Lándzsááát!
Az első sorban hatszáz nehéz, lovagi lándzsa süllyed lassan vízszintes helyzetbe, hegyükön sziporkázik a napfény. A több száz éles szisszenést, ahogy a második sor és az utánuk következők kardot rántanak még a lovak dübörgése sem tudja elnyomni.
Már ott vannak, látni a dzsrin katonák szemében a félelmet. Gavin herceg halk imát mond Byenhez miközben kardot markoló kezébe rántja a manát.

-Lőj, lőj! Hogy Malal forgassa ki a beled! Lőj!
Háromezer nyílvessző röppent a magasba, majd lecsapott a rohamozó lovasságra. Hangosan kopogtak a lövedékek, és egy-két fémruhába bújtatott katona le is esett a lóról – akiket a többiek halálra gázoltak – de a nyílzápor nem sok zavart okozott. Gesluh dühösen ordította újból.
- Lőjetek szerencsétlenek! Két szép rabszolganőt kap, aki kiüríti a tegezét, mire ide érnek.
- Lándzsások készülj!

Nyílvesszők ezrei kopognak a súlyos csatavérteken, de a lovagok rá se hederítenek. A felülről érkező lövedékekben már nincs annyi erő, hogy átüsse a mesterkovácsok remekeit. Marborg vitézei lovuk nyakához simulva, előre szegezett lándzsával robognak a cél felé. Pajzsok emelkednek fel, festésük tarka, több száz különböző nemes család címere.
A herceg előre nyújtja kezét, szent pallosával mutatva irányt, és egyetlen, az egekben is visszhangzó szót kiejtve szabadjára engedi a pusztító energiát. Sistergő, kék fény öleli körül a pengét, majd kivágódik az ellenséges katonák felé. Már csak harminc lépés. Sokan még egy utolsót sarkantyúznak. A kék fény eléri az első sorokat. Húsz lépés.
- Marborgért!
Hörgő hangok, ziháló lovak, csatakiáltások. A dzsrinek közül sokan hátat fordítva próbálnak menekülni, pedig még csak most kezd beteljesedni a mágia. Az első sorokban lándzsát markoló katonák fegyverei töredezni kezdenek. Tíz lépés. Kezükben szétmállik a fa, elporlad az íj, a kis kerek pajzs. Rémült tekintetek. Elemi félelem a biztos pusztulástól és a tehetetlenségtől. Öt. A sor felbomlik mindenki menekülni akar a lovasság elől, amely megállíthatatlan vasökölként csap a dzsrinek hadának közepébe.

Az első pár sort úgy sodorták el, mintha ott sem lett volna. Egyszerűen letiporták azt, aki nem akadt fent a hatalmas lándzsák egyikén. A domb gerincére fölérő kán látta, ahogy a horda dicső katonái meghajolnak a lovagsereg előtt, mint napraforgó az erős szélben, de nem kelnek fel többé. Csak kicsavarodott, összetört testek maradnak utánuk, és a kán a domb tetejéről is meg tudná számolni egyetlen kezén, mennyi fémesen csillogó alak marad a füvön. Nagyon kevés. De már lassulnak. Előbb utóbb kezdetét veszi a véres kézitusa. Sahír kán felemelt kézzel int támadást lovasainak. És újra megdübben a föld Arturisnál.

Fapajzsok és koponyák hasadnak, csont reccsen, ömlik a zöld mezőre a vér. A herceg amerre ellát, mindenfelé dzsrinek futnak, harcolnak, üvöltenek. Oda sem nézve csapkod, és kardjának puszta súlya kétfelé dönti az ellenséget, aki elé mer állni. Körülötte a tizenkét válogatott harcos cséphadaróként aratja a barbárokat: kevesen menekülnek a közelükből.
A fájdalomordításokat, halálhörgéseket elnyomja a küzdők zaja. Horpad a páncél, törik a lándzsa. Vértől iszamos kardok emelkednek újra és újra a magasba. Ünk várkapitány oldalról támad a Liliom Lovagrend harcosaival pont jókor érve az ostromgépek közelébe. Sebtiben kezdik levágni a kezelő személyzetet, de a seregben mélyebben elhelyezettekhez nem érhetnek oda időben.
A turbános dzsrin harin rémülten csap szablyájával a kioldó kötelekre. Három tucat vastag acéltüske tör utat magának az embertömegen, átütve dzsrint, marborgit és páncélozott lovat egyaránt. Rendes kis ösvényt söpör maga előtt, amit a harcoló felek pillanatok alatt betöltenek ismét.
Gesluh főparancsnok kétkezes kardjával egy forgolódó ló csűdjére csap, azonnal csonkítva a nemes állatot. A paripa nyerítve zuhan az oldalára lovasa lábát maga alá szorítva. Rúgkapál, de pillanatok alatt nyolc lándzsát kap fémmel nem védett hasába. A Templom Védelmezőinek jelét viselő harcos fekve próbál küzdeni, de gyorsan végeznek vele.
Hátulról egyre közelebb érnek a…

- Uram?

…Birodalom könnyűlovasai. Tengernyi görbe kard emelkedik az ég felé.
Gavin herceg szeme sarkából meglátja a hatalmas kopasz férfit kezében az embertelen handzsárral. Nyakában a seregparancsnoki medál. A herceg fémből kovácsolt angyalmaszkján mintha mosoly terülne szét. Megugratja lovát a dzsrin vezér felé. A Fekete Rózsa lovagjai a halál tizenkét apostolaként tisztítják előtte az utat…

-Uram. Itt az idő.
- Mmm.

…rendíthetetlenül. Theodore nagymester épp ekkor zuhan le lováról, egy irdatlan pörölycsapásnak köszönhetően. Behorpadt mellvérttel küzdi talpra magát. Nehezen szedi a levegőt. Két tucat hű katonája veszi körül, mögöttük körben ezernyi harcias, vicsorba torzult arcú, füstös képű nomád. Elvágják őket a marborgi főhadtól. Theodore Flinke del Eggzen sisakját elhajítva véreset köp. Kardját markolva körbe néz lovagjain. Talpig férfi mind, bátrak, mint az oroszlán és erősek, mint a medve. Nem fél velük meghalni. Apja ősi pengéjét a magasba lendítve ordítja erőtől duzzadó hangon, melyet nem szakít meg a feltörni igyekvő öklendező köhögés.
Marborgért!
Harcias kiáltások tucatja a válasz, majd az azt elnyomó dühödt morgás.

- Uram! A célterület fölé értünk.
- Jól van már.

A jobb szárny kezd összeomlani, de a bal jól tartja magát. A herceg által vezetett főhadak elsöprik az ellenállást. Gavin Fleb-Haine del Marborghefl épp lováról leugorva párviadalba kezd a kopasszal mikor az igazi vezér, Sahír kán lovassága hátba támadja a marborgiakat.
MENU
SAVE GAME
“ugyiskicsinállak”
SAVE
“GAME SAVED SUCCESFULLY”
MENU
LEAVE GAME
YES
MENU
QUIT

Ivan Kielburger alezredes roppant háta lassan felemelkedett az aprónak tűnő székből, a férfi teljes két méteres magasságában kihúzta magát. Megrovón nézett a konzolával szemközti gép mellett haptákban álló katonára.
- Nagyon csúnya dolog volt hátba támadni őrmester, nagyon csúnya. – lépett a fekete bőrű, szintén óriási termetű, bár vállán alacsonyabb rangjelzést viselő fiatal katonához energikusan.
- Uram, jelentem csak azt tettem, amit taktikailag a legcélravezetőbbnek tartottam. – válaszolta a feszesen vigyázban álló altiszt felettese baljós hangjára. Az alezredes vaskos, sínharapó állkapcsa torz vigyorba húzódott, aminek félelmetes voltát nagyban elősegítette szája bal szögletétől a füléig húzódó forradás. A nehézgyalogság egységeinek parancsnoka rekedten felnevetett, és barátságosan az őrmester vállára csapott lapáttenyerével. (Ebbe sokan belerokkantak volna.)
- Na ne ijedjen meg fiam, nem harapom le a fejét! Ezúttal. De azért árulja el – mondta, miközben a hajó szórakoztató központjának kijárata felé vezette beosztottját – hányadik szintű volt a kán? Csak mert nekem level nyolcas volt Prince Gavin.
- Még csak hatodik szintű volt, uram, de azért már tudott pár speckót.
- Például farombolást? – kérdezte kajánul az alezredes.
-Hú ne is mondja uram, az nem volt semmi. Nagyon kitolt velem, ha szabad így fogalmaznom. Kielburger engedékenyen bólintott.
- Szabad. Ezúttal… Hát igen, tudtam, hogy azt meg fogja enni. Trükközni kell, ha négyszeres a túlerő…
- Egyet áruljon el nekem uram! Hogy az ördögbe darálta le pár másodperc alatt három ezredemet? Rendben, hogy nem volt lándzsájuk, de attól még harcosok, van sebzésük, hápéjük meg páncéljuk…
- Honnan sorozták be magát Darril, a perifériákról? Nem tanult hadtörténetet? – kérdezte fejét ingatva a sebhelyes arcú tiszt – A mágia az egyetlen dolog, ami kitaláció, a fegyverzetek aránya a középkori hadviselésről ismertek alapján van modellezve.
- Na jó, de…
-Őrmester, képzelje maga elé a dolgot! Adott egy kábé hét mázsás ló a számára készített minimum nyolcvan kilós vértben. Ezen a szerkezeten ül egy átlag nyolcvan kilós férfi, plusz újabb ötven kiló páncélzat, és akkor még nem számoltam a fegyvereket meg a pajzsot – magyarázott Kielburger, miközben beszálltak a liftbe. A csatacirkálón szolgáló tengerészek óvatosan húzódtak el a hegynyi méretű férfiak útjából. Az alezredes szórakozottan tisztelgett egy elhaladó korvettkapitánynak, aztán rácsapott a negyedik szint gombjára. – Na, ez testvérek között is majdnem egy tonna. Ráadásul ez az egy tonna tömör csont , hús és fém , ami úgy 30-35 kmh-s sebességgel dübörög maga felé, és az egész középkori négylábú tank meg van toldva egy három-négy méter hosszú kihegyezett rúddal. Nna. Mondja meg őszintén őrmester, szeretne egy ilyen elé kerülni sodronyingben egy szál görbe karddal a kezében?
A fekete tettetett ijedtséggel rázta meg a fejét.
-Még a CMC-660-asomban sem igazán, uram.
- És milyen igaza van. Na, itt vagyunk.
A lift hangos döccenéssel állt meg, aztán kinyílt az ajtó. Kielburger sietősebbre fogta a lépteit, amint kifordult a nehézgyalogság körletének szűkös folyosójára.
- A kis csatánkat majd úgyis folytatjuk, ha visszatértünk a küldetésről. Most beszéljen Darril! Részleteket!
- Igen, uram. Pályára álltunk a bolygó fölött, a kapitány szerint T mínusz húsz perc múlva kioldhatunk. A 142. és a 79. század teljes állománya bevetésre kész, és eligazításra vár. A dropshipek feltöltése folyamatban, nyolc percet ígértek. – olvasta a kezében tartott kommunikációs panelről Howie őrmester.
- A célterület?
- A Norad IX. szenzorai semmit nem fogtak mióta a rendszerbe értünk. A jelzett pozíció látszólag néma és kihalt. A srácok szerint semmi komolyabb nem lehet odalent a dízeltraktornál. A szokásos bogarászásnak tűnik.
- Pazar. – állt meg az egyik vaskos fémajtó előtt Kielburger szempilláját sem rezdítve az odabentről hangzó éktelen ordításra és röhögésre. Az alezredes hanyag mozdulattal – amolyan nyugtató jelleggel – beletúrt rövidre nyírt ősz hajába, aztán roppantott egyet bikanyakán, majd belépett az eligazító terembe. Darril Howie két lépéssel lemaradva követte.
A középkorú tiszt azonnal lehúzni kényszerült a fejét, amint átlépte a küszöböt. A nyomában járó őrmester épp hogy félre tudott ugrani a repülő karszék útjából. Darril óvatosan a fal mellé húzódott, egyik vastag karját mindenre készen maga elé tartotta, úgy nézte az eligazítóban folyó verekedést. Rodriguez közlegény épp a földre teperte Sapic tizedest, belenyomta a világos hajú fiú arcát a tükörsimára söpört, fémszegecsekkel díszített padlóba. Mindkettejük gyakorlója csurom víz volt, Rodriguezé kicsit szakadt is. A többi húsz férfi, akik az alezredes érkeztéig hol egyik, hol másik katonát bíztatták, most némán, lesütött szemmel tágultak a küzdők mellől. A két harcoló nem vett észre semmit. Rodriguez éppen azzal volt elfoglalva, hogy szilánkosra rugdossa a másik bordáit, Sapic tizedes pedig a fájdalomnak csupán összeszorított fogakkal adózva megpróbált felállni, a kreol fiú azonban mindannyiszor kirúgta alóla a lábait.
Kielburger, aki ez idáig némán nézte az összecsapást, megelégelte a dolgot és Rodriguez vállára tette a kezét, hogy arrébb tessékelje, de a fiú heves vérének engedelmeskedve azonnal hátrakönyökölt. Bizonyára azt hitte, valamelyik társa akadékoskodik, mert a nehézgyalogságnál nem lehetett akárkiből vezénylő tiszt. Howie őrmester már a mozdulat közepén elfintorodott.
Az alezredes jobb alkarjával védte az ütést a ballal pedig a közlegény tarkójára sújtott. A százharminc kilós férfi letaglózva rogyott térdre. Az ezredes hátralépett kettőt, némi időt adott a vénemberként összegörnyedő fiúnak, hogy összeszedje magát, és hogy eldöntse, folytatja-e a harcot. A közlegény két kézzel dörgölte hasogató koponyáját mélyeket lélegezve, aztán sebesen megfordult, kiegyenesedett. Még fel sem fogta ki áll előtte máris ütött. Darril látta, hogy mikor a fiú ökle félúton jár a felismerés szikrái kezdenek pattogzani a szemében, de a meglepődött katona már nem tudta – talán nem is akarta – visszafogni az ütést. Pedig jobban tette volna. Elvégre senkiből sem lesz véletlenül a szabad stílusú küzdősportok négyszeres világbajnoka…
Ivan Kielburger negyven éves is elmúlt, mégis játszi könnyedséggel hárította az ifjú támadását. A közlegény karját hóna alá kapva rövidet, gyorsat mozdult, a hangos reccsenésre pedig sokan fintorogva fordultak el. Rodriguez megsebzett medveként ordított fel, de az alezredes egy visszakezes pofonnal elhallgattatta, és mellékesen a padlóra küldte.
- Tacskó! – köpte Kielburger, miközben bakancsos lábával a hátára fordította a magzatpózba gömbölyödő, hörgő katonát. – Egy nehézgyalogos soha, ismétlem: SOHA nem mutatja ki a fájdalmát! – közölte hangosan, és a soha szavaknál kicsit jobban rátaposott Rodriguez vállára.
– Igen uram… ér… értettem. – nyögte a törött kezű katona.
-És egy nehézgyalogos soha, ismétlem: SOHA nem támadja meg a feljebbvalóját! Még a tizedesét sem. Ezt is érti, közlegény?
- Igen uram.
Kielburger levette a lábát Rodriguezről és a mellkasát markoló Sapicra nézett. A tizedes nem nézett ki valami jól: az arca kissé elszürkült, kapkodva szedte mázsás testébe az éltető levegőt.
-Kísérje le Rodriguez közlegényt a gyengélkedőbe! A mai akcióból kimaradnak.
Sapic ijedten egyenesedett ki, bár arca egyből grimaszba torzult.
-Alezredes úr, kérem, ne hagyjon ki az akcióból! Harcképes vagyok – bizonygatta hevesen.
A tiszt az állát vakargatva nézte pár másodpercig az alig húsz nyarat látott esdeklő katonát, míg végül megszólalt.
- Hajtsa végre a parancsot tizedes!
-Igenis, uram. – tisztelgett Sapic de hangjában nyoma sem volt az előbbi elkötelezettségnek. Felnyalábolta a szerencsétlen Rodriguezt, aki most cseppet sem tűnt ellenségesnek. Összekapaszkodva indultak a kijárat felé, mint két részeg jó barát. Az alezredes hangja az ajtóban állította meg Sapicot.
- Tizedes! Tetszik a hozzáállása. Tizenöt perce van, hogy a Kecskebékához érjen. Hozassa rendbe magát!
- Igenis uram! – ismételte a férfi jóval lelkesebben.
Kielburger mosolyogva fordult vissza az eligazítóban maradt embereihez és belefogott a mondókájába.

- Akkor műsor indul. Üzemanyag feltöltve, ajándék bepakolva, harci személyzet a helyén. Minden rendszer él, és zöld. Irányítás, itt a Kecskebéka, indításra készen állunk. – sorolta Mauzar százados a sisakmikrofonba. A hangárban életre kelő vörös fények beömlöttek a pilótafülkébe is. A dropshipet mozgató vaskos fémkarok a lassan szétnyíló padlólemezek fölé szállították a csapatszállítót. Fémesen súrlódó, nyikorgó hangok töltötték meg a hármas teherfedélzetet.
- Vettem. Kettes dokkoló kamra harminc másodperc. Rilka négyes kód—
- Értettem, központ. Hadnagy, kapcsoljon droidra és dőljön hátra! Az atmoszféráig csak a kijelzőket kell ellenőriznünk.
- Igen, uram. – mondta kötelességtudóan a másodpilóta. A hajó hasa alatt teljesen kinyílt a padlódokk és az űr feketesége vált láthatóvá. egy szeletnyi kék-fehér bolygóval egyetemben.
- Kecskebéka, tíz másodperc a gravhevederek kiengedéséig. Jó utat!—
- Viszlát Norad IX. Arrivederci.
- Otthon, édes otthon… – motyogta elrévedt arckifejezéssel Shelton hadnagy.
- Úgy ám. Négy, három, kettő, és kiengedve.
Az aprócska dobóhajó súlyos kődarabként zuhant alá az óriási, sötétkékben tündöklő golyóbis vonzásának engedve. A katonák feszesen ültek a székek pántjainak szorításában, legtöbbjük arcán egy izom sem moccant. Kielburger aprót biccentett elismeréssel adózva a pszí tréningeket tartó doktornő munkája előtt. Az ormótlan nyomáskiegyenlítős páncélban ülő férfiak semmit nem érezhettek a sok G-s gyorsulásból, de a hajó rázkódása mindannyiuknak ugyanazt jelentette. Egy újabb bevetést, ahol megmutathatják rátermettségüket, bátorságukat és kamatoztathatják emberfeletti képességeiket.
Pár perc elteltével Mauzar megcélozta a gép orrával a célzónát és beindította a hajtóműveket.

Az alezredes fél kezével a fejmagasságban húzódó korlátba kapaszkodva végigment emberei két sora között, és gyakorlott szemmel ellenőrizte a katonák felszerelését.
- Szóval fiúk, röviden elismétlem a lényeget. A szent annai üdülőtelepről megszökött pár kísérleti alany, s mivel a helyi milícia nem bírt velük, most a profik jönnek. – többen elmosolyodtak Kielburger szavaira, a férfi pedig mélyen előredőlve a sor végéről tovább magyarázott az enyhe rázkódás közepette. – Tudom, hogy eddig még nem voltak mutánsvadászaton, és talán nem is tekintik harci bevetésnek. Ha így van, akkor nem néznek elég híradót. Biztosítok mindenkit, hogy nem lesz sétagalopp. A mutánsok nem adják olcsón az életüket, és némelyik olyan tulajdonságokkal rendelkezik, amit maguk fiatal barátaim el sem tudnak képzelni. Én már harcoltam kevertek ellen… és higgyék el, szívesebben lettem volna a fronton.
A hatalmas ember visszacsattogott a pilótafülke ajtónyílásáig, és onnan szólt vissza az elgondolkodó nehézgyalogosoknak.
- Mindenkit óva intek tőle, hogy lenézze az ellenséget!
Kielburger robosztus termete teljesen kitöltötte a pilótafülkét, ahogy fél lábbal belépett. A vállpáncél beépített fényszórói szinte súrolták az ajtókeretet.
- Mennyi még? – kérdezte Mauzar tarkójára összpontosítva.
Az üveg előtt gomolygó erős köd – felhő? – úgy nyílt szét a Kecskebéka orra előtt, mintha késsel vágnák. A pilóta leolvasott egy műszert, majd gyors fejszámolás után megszólalt:
- Még három perc, alezredes.
- Pazar.
Kielburger visszatért a csapatszállító belsejébe.
- Három perc.
- Három perc! – kiáltották a katonák hangosan.
- Szereléket ellenőrizz, fegyvert kézbe!
A hét medvetermetű férfi szinte egyszerre kapcsolta ki a biztonsági öveket és emelkedett fel, hogy eleget tegyen a parancsnak.
- Gyerünk, gyerünk, gyerünk, mintha élnétek! Dwight ne ácsorogjon ott! Ha kész van, akkor nézze meg a társát is, minden rendben van-e! Nna. Elmondom maguknak, hogy fog lezajlani az akció. – pattogott Kielburger hangja – Roppant egyszerűen három pontban. Egy, megkeressük az ellenséget. Kettő, megsemmisítjük az ellenséget, és három, veszteség nélkül visszatérünk a cirkálóra. Van kérdés?
- Uram! Jött velünk medic is, uram? – kérdezte Porley közlegény.
- Ha az egészségügyi tisztre gondol, akkor igen, jött velünk, közlegény. DeMarco hadnagy ott csücsül a Döglött Bivaly fedélzetén Howie őrmester oltalmazó kezei alatt. – erre többen felröhögtek, ugyanis köztudott volt, hogy a lány és az őrmester régen együtt jártak. – De egyébiránt ha az eligazításon, ahol mindezt említettem, jobban figyel, akkor nem kérdezősködne feleslegesen. – közölte olyan nyájassággal Kielburger, amitől egy kismama nyomban elvetélt volna.
- Igen, uram. Elnézést, uram.
- Elnézem Porley. Ezúttal.
- Alezredes, harminc másodpercük van. – hangzott Ivan sisakjában Mauzar hangja.
- Rendben lányok, elhagyási pozícióba!


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához