LFG.HU

Sharkanj
novella

A csapatszállító másfél méterrel a föld fölött lebegve megállt, hasán nyolc kör nyílt szét íriszesen. Két és fél méter magas, robotszerű katonák potyogtak a kékes sziklákból álló talajra, földet érésük után azonnal fedező pozícióba térdelve. Reflektorok kapcsolódtak a vállakon és a nyak két oldalán, nagy kaliberű fegyverek pásztázták körbe a kihalt bádogváros összetákolt házait. A sötétség nem volt olyan sűrű, mint lehetett volna, de az alsóbb légrétegek magas portartalma miatt a nappal és az éjszaka nem sokban különbözött a Hijaron.
- Várunk a jelzésére, alezredes – hallotta Kielburger a Kecskebéka pilótájának hangját.
- Pazar.
A három dropship tökéletes alakzatban emelkedett fel a viskók között megbújó kicsiny térről. A kör alakú védőformációt felvevő három szakasz szinte mozdulatlanul várakozott pár másodpercig, egymástól húsz méterre. Csak a TCC-428-asok csöve mozgott némán, miközben a dombra felfutó szél sivító hanggal próbálta borzolni a nehézgyalogosok idegeit, hasztalanul.
Kielburger az alkarjára szerelt taktikai kijelzőt figyelte emberei gyűrűjében. A 2344-es magaslat – ahol a terv szerint földet értek – a térkép szerint nem adott otthont semmilyen ideiglenes településnek. Az alezredes nagyobb zoomra állította a vizorját, és mindent alaposan megfigyelve körülnézett. A hullámpalából és fémhulladékból összetákolt házakat meg-meg nyikordította az erős esti szél, az egyik, Silhouette típusú űrsikló maradványaiból készített – a kotkodácsolás alapján csirkeólnak használt – építmény előtt koszos olajlámpás himbálózott. Az egyetlen fényforrás a katonák reflektorain kívül. Az alezredes elfintorodott a felismerésre.
- Észlelt valaki mozgást?
- Nem, uram. – válaszolt pillanatnyi szünet után Howie őrmester.
- Párokban szétszóródni! Senki sem tüzel a jelzésemig!
A hatalmas bádogemberek a szokott módon indultak a házak közé, úgy, ahogy az akadémián tanították, és ahogy eddigi bevetéseiken is csinálták. Kielburger megcélozta a csirkeól mögötti, jótékony árnyakkal fedett lapos tetejű épületet. Az amúgy vörös CMC-660-as gömbölyű vállvértjein meg-megcsillant a sárga lángokat ábrázoló festés az alezredes hátát fedező Dabiri közlegény lámpáinak fényében. Kielburger megkerülte a kibelezett siklót, és megállt a deszkaajtóval elbarikádozott, mellközépig érő, gyanús épületnél.
- Óvatosan uram. – mondta Hamoud Dabiri halkan, egyik szemével a lehajoló tiszt válla fölött átlesve, másikkal a maguk mögött hagyott területet figyelve.
Kielburger egy mordulással megköszönte az aggódást aztán – azért óvatosan – félrehajtotta a deszkaajtót a tizenkét milis karabély csövével. Aztán egyszerre sok dolog történt. A tákolmányból furcsa, hörgő röfögés hangzott fel, és valami nagy és rózsaszín test robbant ki fellökve az alezredest. A szomszéd lakóház felől kavicsok csikordultak egy talp alatt és éles fény vágódott a két katonára egy ajtóból, Dabiri közlegény a szökevény után perdült, valaki pedig rossz angolsággal kiabálni kezdett.
-Jájj, hát a cocákat ne! Hámos’fonnak fijallni!
Az ól mellett álló ócska lakókocsiból egy különös figura toppant a feltápászkodó alezredes elé karjaival az égben kaszálva. Egy-hetven körüli, kreol bőrű, jól táplált férfi volt, hatalmas tömött bajusszal és háromnapos borostával. Kockás favágóinget és kopott kék mellényt viselt, alul színes sínadrágot és nemezcsizmát. A képet a fejébe nyomott vörös csillagos kucsma tette teljessé. Körülbelül mellközépig ért a nehézgyalogosoknak.
-Állj! Kezeket fel! Azonosítsa magát! – kiáltotta Dabiri közlegény a mikrofonba – a kis külső hangszórók kristálytisztán közvetítették a katona hangját -, a TCC-428-as csöve a férfi nyakának szegeződött. A pléhlakás tulajdonosa kezeit imára kulcsolva nézett hol egyik, hol másik robotemberre, és közben be nem állt a szája.
- De kérem naccságos vitézurak, mink nem csinátunk semmit se nem, mink csak itten élünk. Vannak ugye a disznyók, de… Ugye nem fogják csak azé’ lepuffogtatni őket, mer kicsit genohibásak? Dejszen aszt esszük, kérdezzék csak meg a vajdát mer ő…
- Kussolj, mutáns terrorista! – rivallt Dabiri a férfira, és karabélya csövét a torkának nyomta.
- Nyugalom közlegény! – morogta higgadtan Kielburger. – Nincs semmi baj. Ismétlem nincs semmi gond, riadó lefújva.
A két oldalról érkező két-két nehézgyalogos lelassította lépteit, és a fegyverek csöve is kissé a föld felé szegeződött.
- Mutáns? Terroros? Hova gondol az úr? Há’ mink is emmberek vónánk! – szabadkozott sértődötten a dzsipó, kezével lassan a lakókocsi ajtajára mutatott, ahol egy asszony és három szurtosképű lurkó feje jelent meg.
- Rendben. És van tartózkodási engedélyük? Miért nem a városban laknak? – kérdezte az alezredes, aztán a belső sávon odaszólt a helyettesének: – Őrmester jöjjön ide!
- Igen, uram.
- Csókolom a kezsit, hát hogyne vóna? Maga a polgárőrmester adta ki nekünk az útat, hogy ide gyühetünk. Kérdezzék csak meg a vajdát, mer ő…
- Jól van, értem. Figyeljen ide! Hogy hívják?
- Engemet Vendelnek neveztek el a nemzőm után, aki az apám. Lakatos Vendelnek.
Őrmesteri sáv festéseket viselő, mélykék páncélú katona lépett az alezredes mellé.
- Alezredes úr?
- Hívja vissza az embereket, és vegyenek fel körkörös védekező formációt!
- Értettem. …uram, az a disznó akkora, mint egy ökör és négy szeme van. A fiúknak el kellett törniük a lábát, hogy tovább ne szaladjon. A többi állat sem jobb. Mi legyen velük?
- Nem ezekre a mutánsokra vadászunk, őrmester. A telep lakói egyelőre a védelmünket élvezik. – közölte Kielburger aztán visszafordult a kucsmás emberhez, aki kezét tördelve, bánatos szemekkel nézett fel rá.
- Figyeljen, Vendel! Mi a Szövetségi Hadsereg Különleges Alakulatának tagjai vagyunk. Tisztogató akciót folytatunk, szökött rabokat üldözünk. Maga vagy a húga, nénje, nagyanyja, vagy bárki más látott errefelé mutánsokat, vagy bármilyen rájuk utaló nyomot?
A cigány elgondolkodott egy pillanatra aztán hevesen bólogatni kezdett, amitől hárman is megemelték a fegyverüket.
- Úgy, ahogy mondja, vezérigazgató úr, – az alezredes szeme alatt rándult egyet egy apró izom – mer pont láttunk is. Az Orsós Dzsoni fia nemrég aszonta, látott valami fura láblenyomatokat arra a Sipító Kanyon felé, de meg is kérdezheti, mer nem laknak messze ide. És arról is szólhatnók, hogy a Lajos kutyája három nappal ezelőtt úgy ugatott, mintha csak nyúznák. Aztán a Lali, aki a feleségem hugát vette el, a Mérit, – Kielburger homlokán ráncokba gyűrődött a bőr – na, a Lali elengedte az ebet, had nézze meg, amit akar.Az ostoba kutyája meg szalatt, mintakit a muskétából kilőnek, de vissza nem gyütt azóta se nem. Ráadásul a Terka rosszat álmodott vagy egy hete, és az mindig rosszat jelent főtizedes elvtárs úr, mert teccik tudni a Terka az látó.
Vendel elhallgatott, a katonák pedig némán bámultak rá. Végül az őrmester szólalt meg halkan.
- Lelőhetem, uram?
- Köszönjük az információt. Meg tudná mutatni pontosan, merre is van az a kanyon? – kérdezte Kielburger egy mozdulattal leintve helyettesét.
- Hát persze, instállom! Arra. – mondta széles mosollyal a fickó, és karját északnyugatnak lendítette. Az őrmester nagyot sóhajtott, az alezredes beharapta az ajkát. – De ugye nem akarnak ilyenkor setétben oda menni százezredes úr? Isten álgya meg a csizmájuk szárát, az veszélyes vidék! A micilisták sem gyüttek vissza…
- Vendel, maga nélkül elvesztünk volna. Isteni szerencse, hogy a sors az utunkba vetette. – morogta Kielburger, miközben az alkarjára szerelt mini konzolon kiadta a gyülekezési parancsot.
- Nem vetettek sehol sem kapitány úr, gyüttem én magamtól. Bár az anyám is, Isten nyugosztalja, mindig azt mondta, Vendel te eccer nagy dógokat fox végretenni. – mondta büszkén a cigány.
- Igen, azt elhiszem. Még egyszer köszönjük a segítségét a Szövetség nevében. Nyugodalmas jóéjszakát – mondta az alezredes és óvatosan vállon veregette a romát.
Miközben Vendel feltápászkodott a földről és sajgó izmait dörzsölgette, a vörös páncélos óriás parancsokat osztogatott.
-Emberek, indulás a 345-ös szektor felé! Bosco és Kenney elővédbe, Sapic tizedes és Jackson hátvédbe! Indulás lányok, még dolgunk van.
A 79. nehézgyalogos század emberei tökéletes alakzatban kimasíroztak a roma telepről. Lakatos Vendel felesége ölelő karjaiban állt a lakókocsi ajtaja előtt, három apró pulyája az asszony szoknyájába kapaszkodott.
- Ezek vajon visszagyünnek, te Vendel?
-A jóisten se tuggya. Én reménykedem. Kellemes úriembereknek tűntek, igazán kár vóna értük…

A Sikító Kanyon alig öt kilométerre feküdt a földetérési ponttól, amit a katonák körülbelül húsz perc alatt tettek meg. A táj vigasztalanul egyhangú képet nyújtott a rövid menetelés alatt. Kisebb nagyobb sziklák, kék kitüremkedések, itt-ott egy-egy tükörsima, hófehér folt, ahol hajdanán a talajból feltört egy kristálygejzír. Növényzetnek, állatvilágnak se híre se hamva, az egyetlen mozgást végző valami a kék homokszemcsékkel rohamozó szél volt. Kihaltan poros vidék, ahol még a Szövetségi Hadsereg neurálisan felkészített katonái sem igazán érezték jól magukat, pedig ennél jóval kietlenebb terepen is vetették már be őket. Kielburger nehezen tudta elképzelni, hogy valaki ép elmével pont ide szeretne letelepedni, pedig a Szent Anna Géntechnológiai Kísérleti Laborokon, a Hijari Büntetésvégrehajtási Központon és a 142. Reszocializáló Bázison kívül még jó százmillió lakossal büszkélkedhetett a bolygó.
Az első kilométer megtétele után Bosco közlegény egy pár a kanyon felé futó keréknyomot fedezett fel, amiről a nehézgyalogosok feltételezték, hogy a szökevényeket üldöző helyi félkatonai szervezet konvojának nyomai lehetnek. Kielburger százada azokat követve jutott el a Sikító Kanyon bejáratához.
Először a felderítők vették észre. Rapier típusú, könnyű, de jól felfegyverzett légpárnás tank volt, oldalán a Hijari Milícia felségjelével. A kék porba fulladva állt, egyik oldalával fennakadva egy tarajos szélű, keskeny sziklán. A lövegtorony az ellenkező oldalon lógott, végével csaknem a talajt érintve. Igen megviselt állapotban volt, ha a tucatnyi sötét foltból – ahol egy nehéz plazmapuska szétégette a festéket és a páncélzat jelentős részét – nem is, az oldalára hasított jókora lékből biztosan észre lehetett venni. Előtte egy füstölgő, idomtalan hatkerekű csapatszállító félig eltakarva egy, az ég felé mutató fura képződménytől.
A 79. század katonái tökéletes összhangban, egymás hátát és oldalát fedezve nyomultak be a roncsok közé. Kielburger óvatosan bekukkantott a Rapier belsejébe, miközben emberei egyik fele a csapatszállítót és a két LARVEE terepjárót ellenőrizte. A maradék a helyszínt biztosította.
- Ezeket jól elkapták, uram. – mondta Howie.
A tank belseje üres volt, a kétfős személyzet a pilótaülésekkel együtt eltűnt. Kielburger közelebb hajolva azt is megállapíthatta, hogy az üléseket csavarostul tépték ki az aljzatból.
- El, hogy a faszom akadna az admirális torkán! – sziszegte az alezredes. – Egy szóval sem említette, hogy így kifilézték őket. Csak annyit mondott, hogy nem bírtak a szökevényekkel.
- A jelek szerint nem hazudott, uram.
A tiszt elhúzta a száját.
- Valóban nem, csupán elfelejtett némi apróságot megemlíteni. – Kielburger roppantott egyet a nyakán és ellépett a légpárnás mellől. – Majd elbeszélgetek vele, ha fölértünk.
- Nem kéne erősítést hívnunk alezredes úr? – kérdezte a kettős mellé lépő DeMarco hadnagy. Bájos arcán, telt ajkain apró szikrákat vetettek a szervópáncél belső információs fényei. Szemében az alezredes által várt félelem helyett őszinte aggódás gyülekezett.
- Nem hadnagy, hiszen ön is tudja, hogy takarékossági év van a flottánál. – közölte szemernyit sem lassítva Kielburger.
- De uram, nem kockáztathatja…
A vörös páncélban feszítő ötvenes férfi olyan hirtelen állt meg, hogy az őrmester csaknem beleütközött. Ivan szemei még két plasztüveg vizoron keresztül is szikrát szórtak.
- Világos választ adtam, hadnagy. Eméssze meg! Nem fogom idecsődíteni a tengerészgyalogság színe virágát csak azért, mert a kisasszonyon kitört a harctéri stressz.
Julie DeMarco tiltakozásul épp szóra nyitotta a száját, de az alezredes belefojtotta a szót.
- Puhány milicisták első rangú felszereléssel, harmadrangú kiképzéssel és tizedrangú emberanyaggal! Az eredmény pedig az a kudarc, amit itt lát. Mindazonáltal ha mégis zordra fordulnak a körülmények, ott van Bridenbecker közlegény a nagyhatótávú adóval. Szóval nem pazaroljuk fölöslegesen az időt, energiát és a feletteseink jóindulatát világos? Helyes.
Kielburger válaszra nem várva fordult el a megalázott medikustól, és az elővédet alkotó két éber férfi felé tartott. Darril bátorítólag a hadnagy hófehér fémmel övezett vállára tette a kezét aztán sietve az alezredes után indult.

-Holttestek?
-Egy darab sem uram, csak némi ruhafoszlány és pár bezúzott sisak. A fegyvereket és a muníciót sem találtuk meg. – jelentette Pearce őrvezető kissé feszült hangon.
A két nehézgyalogos a kanyonba levezető meredek lejtő mellett állt, Kielburger szeme aprólékosan vizslatta a két oldalt húzódó magas, megmászhatatlan falakat és a közöttük vezető poros, kavicsos utat. Nyugtalan vadászkutyának tűnt, aki nem tudja eldönteni, eltépje-e a láncát, vagy várja meg a gazdit. Maga a mélyedés egy az istenek által élével leejtett tárcsa lenyomatának tűnt. Körülbelül tíz méter széles volt és tízszerannyi hosszú. Homorú horpadás a dombság közepén, melyből a felgyorsuló szél kísérteties hangokat csalt elő, ahogy a levegő átpréselődött az oldalsó sziklafésűkön.
- Csapda szaga van – állapította meg az alezredes halkan mormolva az orra alatt.
- Ahogy mondja, uram.
- Na jó. Egyes és kettes szakasz felzárkózni! A hármas támogató állásba helyezkedik itt a lejáratnál! – az óriás az érkező Sapichoz fordult. – Nem leszek hülye lemenni fedezet nélkül, úgyhogy fiam, magán múlik, hogy legyen szabad kijáratunk, ha odalent lecsóba tenyerelünk.
- Nem fog bennem csalódni, uram!
- El is várom, fiam. McNaughton a mesterlövésze igaz?
- Igen uram. A legjobb. Kilencvennyolcas az átlaga.
Howie őrmester vezetésével párokban haladtak el a hátramaradók mellett a színes szervópáncélokba öltözött harcosok. Fegyelmezetten, óvatosan indultak lefelé a lejtőn, a karabélyok vágyakozva keresték a célpontokat fémkesztyűs kezükben.
- Ültessen fel valakit a LARVEE lövegállásába, jól jöhet még a plusz tűzerő! – mutatott Kielburger a tizedes háta mögött tíz méterrel füstölgő terepjáróra.
- Magam is arra gondoltam, alezredes úr.
Kielburger megajándékozta Sapicot ritka, fanyar – kedvesen fanyar – mosolyainak egyikével, tisztelgett, aztán Howie után sietett.

A tizenhat ember már jó mélyen bent járt a kanyonban mikor rábukkantak a tágas bejáratú barlangra. A hátvédet alkotó Takata közlegény nyolcszoros zoomal még épp ki tudta venni a fallal övezett természetes rámpa tetején kémlelődő Jackson mellén a feliratot: “Tichunauga 19’”. Kielburger a barlangot felfedező Crook mögé lépett és bevilágított.
-Jó mély. És tágas. És csöndes…
- Ideális búvóhely. – jegyezte meg Howie őrmester.
-Az, hogy nyalna viperamérget az ásója!
Az alezredes felegyenesedett, és Pearce felé fordult.
- Rendben, kettes szakasz…
Kielburger sohasem fejezhette be a mondatot. A sötéten ásító barlangszáj kéken vibráló plazmát köpött az őrvezető vállának, miközben a szemközti fal szinte megelevenedett. A szikladarabok formát és színt cserélve alakultak át sosem látott, rémmesékbe illő eltorzult lényekké. A sarlópengékben végződő karokkal, csonttarajakkal, szarvakkal, duplasoros állkapcsokkal, csontlemezekké torzult csigolyákkal megáldott szörnyek öt méter magasból szakadtak Howie őrmester szakaszára. Pearce őrvezető vállpáncélja elpárolgott, mintha sosem létezett volna, a katona pedig széles ívben megpördült. Még földet sem ért a sebesült férfi mikor Kielburger medvehangja az éterbe ordított.
- Tűűűz!

McNaughton féltérdre ereszkedve pásztázta a kanyon mélyét. A szemébe épített retinacélzó rendszer célkeresztje tervszerűen ugrált ide-oda. Az Impaler C-10 mesterlövészpuska 200x-os nagyításának a fele is elég volt, hogy kivehesse az apró csavarokat társai hátpáncélján. McNaughton jól látta, hogy a srácok megállnak körülbelül a mélyedés közepén. Az alezredes vérvörös alakja utat tört magának a katonák között, aztán rövid párbeszéd zajlott le, amit a közlegény egyáltalán nem értett a statikus zörejektől.
- Mi van, elment a rádió? – kérdezte ingerülten.
- Nem tudom. Valami zavarja az adást. – mondta Sapic a belső szabályzókat állítgatva.
McNaughton távcsövében ekkor szakadt bajtársaira a dühös organizmussá alakult fal. A katonai karbélyok érdes hangja szilánkosra törte a csendet.
- Mi a faszom?
-Alezredes! Hall engem? – érdeklődött azonnal Sapic idegesen.
- Bazd meg! Kettes fázis… – suttogta Lijeux.
- Uram! A francba…
A tizedes magához intette egyik emberét és alkarjából egy kábelt húzott ki, amit saját páncélja egyik csatlakozójába dugott.
- Magas az interferencia. Jelerősítünk. – Alezredes hall engem?
-Sapic? Maradjanak ott–a kurva anyád!–ránátot! Vi—-pic figyeljen!—dezzenek minket, de—ismétlem ne jöjjenek—-vigyázz!
Artikulálatlan fájdalomordítás szakította szét az erős háttérzajt. A tizedes csak egy tizedmásodpercre gondolkodott el rajta, vajon miért az ilyen drámai eseményeknél tisztul ki az adás, aztán szinte kétségbeesve kiáltott a mikrofonba.
- Uram! Uram!
- Felcseeer!–kos kis rohadékok—őrmester! Körbe rendeződ—
- Uram? – próbálkozott újra a tizedes, de úgy tűnt, Kielburger a túléléssel van elfoglalva. Sapic tanácstalanul nézett szét szakasza tagjain.
- Most mi legyen, tizedes?
A fiatal katona gyorsan döntött.
- Ti ketten maradtok. – mutatott a lövészre és a terepjáró gépágyújánál álló Jacksonra. – A többiek utánam!

Howie őrmester megkövülve nézte, ahogy az őrvezető elhanyatlik, és közben az járt az eszében, honnan szereztek ezek plazmapuskát, jézusom honnan szereztek ezek plazmapuskát? Pearce őrvezető nyögve próbált meg talpra állni. Vaskos kábelkötegek, a taktikai számítógép egyes szétsült részei és a férfi meztelen karjának egy véres darabja vált láthatóvá az elfüstölt fém alatt. Aztán megelevenedtek a sziklák.
Az első sortűz nyomán körben mindenhol fakószürke húscafatkák, csontszilánkok röpködtek morbid balettot járva, beteges színű vérrózsák bontottak szirmot, hogy tizedmásodperceken belül szétterüljenek.
Dabiri és Crook közlegényt egyszerűen maguk alá temették a támadók. Az őrmester csak jóval később, a felvételek visszanézése után fogta fel, hogy a két katona az első percben halott volt. Akkor ott nem ért rá ezzel foglalkozni, mert úgy látszott, a semmiből tűnnek elő a mutánsok, hogy elevenen emésszék fel szakasza maradékát. Egy csontkardokká alakult kezű, kifehéredett szemű nő vetette magát az őrmesterre, míg egy másik hasonló a rádiós vállába mélyesztette sarlópengéit. A kanyonfal mellett guggoló Bridenbecker rekedten ordított fel, és megpróbálta lerázni magáról az erősen kapaszkodó, újra és újra lesújtó szökött kísérleti patkányt. Spazza őrvezető ugrott a rádiós mellé, és az alkarra szerelt Kárhozat lángszórókkal beterítette Bridenbecker hátát, miközben Dillon és Teleky közlegény zárótűzzel próbálták távol tartani a tajtékos szemű, csontlemezeket sarjasztó mutánsokat. A lény felsikoltott és elengedte Bridenbeckert, aki élettelenül dőlt el, mint egy meglökött tejeskanna, vállából élénkpiros vér spriccelt a szabadba. A tüzet fogott génpatkány kétségbeesetten csapkodott félméteres csontpengéivel, de Spazza őrvezető nem végzett félmunkát és gyorsan ropogósra sütötte.
Eközben a másik fronton sem tétlenkedett az ellenség. A barlangból a milícia zsákmányolt felszerelését viselő emberek rohantak ki 12 mm-es uránmagvas lőszereket és plazmalövedékeket eregetve a harapófogóba zárt szövetségiekre. Ezek nem voltak annyira eltorzulva, mint a sziklafalról támadó, testi valójukban is mutálódott alakok, és minden probléma nélkül használták az emberi kézbe tervezett fegyvereket. Ezt jelezte Porley közlegény korai halála is, akinek vizorját egy jól irányzott lövés lőtte szét a mögötte megbújó arc nagy részével együtt. Hogy a “barlanglakók” különleges képessége miből állt, azt egyelőre titok fedte a nehézgyalogosok előtt.
Az őrmesternek végre sikerült megszabadulnia belécsimpaszkodó és veszettül csapkodó őrülttől. Még genetikusan felerősített izomzatával és a páncél által megnövelt erejével is eltartott egy ideig, míg leszedte magáról a nyaka felé kaffogó némbert. Sajnos a nővel együtt ment a jobb vállpáncél a taktikai adatbázis egy részével és a helymeghatározóval. Darril gondolkodás nélkül irányította a lángszórókat a torz vicsorral felugró, egykor valószínűleg csinos nőre, és izzó napalmmal köszönte meg az együttműködést.

A gépfegyverek ugatása egyetlen folyamatos kerepeléssé olvadt össze Kielburger fülében. Pár másodperc alatt már a második tárat engedte halk kattanás után a földre. Újat emelt ki a derékon elhelyezett tartóból, de a helyére tenni már nem maradt ideje. A csökevényes karokkal, viszont annál fejlettebb fogsorral rendelkező szürke bőrű lény éleset sivítva vetette rá magát.
Kielburger a rohamozó torzszülött állkapcsába tolta a gránátvető pár centivel hosszabb csövét, és meghúzta a ravaszt. Az egykor emberi arc érett görögdinnyeként robbant szét, a fickó tagjait szétdobva hanyatlott hátra elsodorva egy másik rémmesébe illő alakot is. Az alezredes vizorját beterítette a sűrű fekete vér és az apró húscafatkák. Kielburger késedelem nélkül csapott az alkaron elhelyezett “rostély-felhúzó” gombra. Épp jókor pillantott fel ismét a halk motorzúgás közepette felemelkedő üveg alatt, egy a milícia hadipuskáját szorongató, meglepően emberi kinézetű, hosszúhajú férfi ugyanis épp célbavette a túloldalról. Ivan enyhe nyomást érzett az agyán – ami kísértetiesen hasonlított ahhoz az érzéshez, mikor az ember Ghostokkal beszélget – és fél másodpercig gondolkodott, míg eldöntötte, merre térjen ki. Végül bal felé vetődött, ahol több volt a tér és kevesebb az ellenség. A varkocsos mintha csak erre várt volna, meghúzta a ravaszt. Kielburger érezte az oldalának csapódó golyók erejét, ahogy átrágják magukat a neoacél ötvözeten és elérik a kábelkötegekkel és mesterséges izomhuzalokkal fedett hasát. A fájdalom éhes vadállatként mart az alezredes idegrendszerébe. A vörös óriás a hátára zuhant.
- A rohadt anyátokat!
A tiszt halálos ólomesővel borította be azt a helyet, ahol támadója egy másodperccel azelőtt állt, de már senkit nem talált ott. Mielőtt elgondolkodhatott volna a dolgon egy árnyékot vett észre, ami hátulról közeledett felé. Egy hatalmas árnyékot, aminek felemelkedő kezében felvinnyogott egy ipari lézerfűrész.

Sapic tizedes futólépésben közeledett a század harcban álló részéhez négyfős különítményével. Útközben lehetőségük volt jól megfigyelni az ellenséget, és a tizedes a “szörnyeket” látva úgy érezte, érdekes kérdéseket tudna feltenni a Kísérleti Laboratórium vezetőjének. Volt ott…

- Uram?

…minden, mi szem szájnak ingere. Balról nagyjából emberszerű humanoidok özönlettek elő a barlangból, felszerelésük jórészt az elpusztított milicista csapatoké lehetett egykor, de akadt egy-két igencsak kísérleti típusnak tűnő finomság is a kezükben. Ezt bizonyították az – igaz mind ritkábban – eleresztett kék plazmalövedékek és az éles hangon felsivító, tekergőző zöld lézernyalábok látványa is. Jó pár figura élettelenül feküdt rögtön a barlang szája előtt, de azok, akik kijutottak, hihetetlen megérzésekkel rendelkezhettek, mert a nehézgyalogosok már nem nagyon találták el őket. Mintha előre tudták volna ki hova lő legközelebb…
Jobbról, a kövek árnyékának oltalmából megelevenedett rémek rontottak a katonákra, Sapic szemei elkerekedtek a láttukra. Némelyeknek csak a kezük és az állkapcsuk alakult át éles, kampós, horgos szerszámokká, míg másoknak a bőre is megkeményedett, mint a rinocérosz vagy a thorg bivaly háta. Soknak kétélű csontpengében végződő farka nőtt, mások csökevényes szárnyaikkal csapkodtak feleslegesen. Volt két nagyobb példány, hatalmas, a páncél ellenére is fél méterrel a katonák fölé magasodó góliát. Tar fejükön Sapic jól látta a fémszínű modul csatlakozókat. Karjaik, mint két kőszín fatörzs, hátukon, mellükön beépített acéllemezek. Szemük szinte teljesen eltűnt az alacsony homlokeresz alatt, ami talán jobb is volt, mint társaik hófehér pupillájú, könyörtelen, élettelen, hideg szemének látványa. A két óriás közül az egyik hatalmas erdészeti lézerfűrészt forgatott – csak a jóisten tudja, honnan szerezhette – a másik egy zsákmányolt nehézgépfegyverrel botladozott a harc felé.
A tizedes futtában is jól látta, ahogy az egyik Vochenkóra támadó félember megrándul egy hirtelen találattól. A tarkóján születő apró bemenet alapján Sapic elégedetten gondolt McNaughtonra, aki fáradhatatlanul végezte odafent a dolgát. A férfi elmosolyodott, és vállához emelte féltett 428-asát. Mellette jobbra és balra ugyanígy cselekedett a három közlegény.

McNaughton egy pöccintéssel kiengedte a tárat, és le sem pillantva csúsztatta a helyére a következőt. Az egyik óriás már kapott a nyakába két lövést de ez úgy tűnt nem volt elég, mert igaz lesántulva de lépett még kettőt, majd célra emelte ormótlan mordályát. McNaughton hidegvérrel célozta be a megamutáns fülkagylóját, nem törődve vele, hogy az közben szinte félbevágja sorozatával Varmas közlegényt. Hiába, a szigorú pszí tréning néha igazán kedvező táptalajra lel, mint például McNaughtonnál. Talán ezért is vált belőle a legjobb mesterlövész. Hihetetlen nyugalmából szinte nem lehetett kizökkenteni. Tökéletes katona volt, aki a Szövetségi Hadsereg akaratának megfelelően parancsokat végrehajtó, lelketlen gyilkológéppé vált. Meghúzta a ravaszt. A hangsebesség fölött szárnyaló halál nyílegyenesen a szelte át a levegőt és halk pukkanással hatolt be a hallójáratba. Az óriás kimerevedett tekintettel omlott össze.
A közlegény újabb célpontra emelte a C-10-est.

Yobo közlegény fél méterrel Dillon előtt szórta az ólmot a “rohadt mutánsokra”, és semennyivel sem volt messzebb, mikor egy kéken villogó energiapenge lemetszette a fejét. A Dillon lába elé pattanó fémsisakos koponya szájából vércsík kezdett szivárogni. A megtermett néger fickó szemei hihetetlen rettenettel tapadtak halott társa csonka torzójára. Az eldőlő testet átlépő hamuszínű nő karján arany foglalat villant, s a benne rejtező energiapenge újra materializálódott. A mutáns…

-Uram!

… halálos céltudatossággal lendült Dillon felé. Nem ő tehetett róla, hogy soha nem érte el. Az életét és a törzsét két részre osztó robbanást Teleky közlegény gránátvetője okozta. A katona megrázta ledermedt társa halálfejjel díszített fekete páncélját.
- Láttad ezt, bazdmeg? Zerg gének és protoss technika. Valaki nagyon belenyúlt odafönt.
Dillon lassan megrázta a fejét és tisztuló elmével nézett fel Telekyre.
- Mi? Ja.
- Hol az őrmester? – kérdezte két sorozat közben Teleky.
- Faszom tudja.

McNaughton újabb emberformájú célpontot ártalmatlanított, de mindhiába. Bajtársai odalent úgy fogytak, mint a legyek, és tiszta célpontot is nehéz volt találni a nagy kavarodásban. A második óriásbarom fölemelkedett a tömeg közepén, kihúzta magát és félelmetes üvöltést hallatott. Fűrészgépéről kábelek és szétroncsolt vajszínű páncéldarabkák lógtak, Takata maradványai. McNaughton tüzelt, de a tűpuska lövedéke egyszerűen lepattant az egyik hátlemezről. A mutáns meg sem érezte a dolgot, épp magasba emelte a lézerfűrészt, hogy újabb célpontját – térdeplő, vérvörös páncél – széttrancsírozza. A mesterlövész irgalmatlan hosszú ideig, két másodpercig célzott, aztán átlőtte az óriás védtelen tarkóját.

Kielburger sebesen megfordult, hogy szembenézzen az életét fenyegető veszéllyel. Egy térdet látott, ami egy vaskos, rücskös csontkinövésekkel tarkított combhoz csatlakozott. Felemelte a fegyverét, de érezte, hogy hiába. A mutáns lába között látta, hogy DeMarco hadnagy újabb adag löttyöt tölt fel a fél karját elveszítő Dwightnak, miközben Spazza próbálja fedezni. Az alezredes kommjában kérdések özöne, statikus zörejek, orrában a mutánsok nem evilági bűze és saját fegyverének kellemes lőporszaga, elméjében sajnálkozás, hogy nem adta ki a visszavonulási parancsot. Aztán egy utolsó kísérlet, a ravasz beragad, – persze, mikor máskor? – aztán sötét árnyék bont szárnyat az alezredes felett, majd reccsenő fájdalom és a vaksötét.

-Uram! Felség! Ébredjen!
Marborg hercege álmos pillantással nézett fel az állán még alig szőrös szárnysegédre. A vezéri sátor végében egymásra halmozott puha, cifra vánkosok között majd elvesző főrang nehézkesen feltápászkodott, mire két szolga lépett hozzá, hogy éjjel viselt ingét frissre cseréljék, s megmosdassák, ha úgy parancsolja.
- Csodálatos és borzalmas látomásom volt Jerom. – nyögte nehézkesen, álomtól terhes hangon Gavin herceg.
- Valóban, felség?
-Igen. Álmomban egy idegen helyen jártam. Fekete fegyverbotokat markoló páncélos vitézek közt utaztam egy fura szekérben, mi a szelet lovagolta meg. Aztán letett minket egy kihalt tájon, hol a kék csillagok vetettek csupán fényt. Majd szörnyetegek támadtak ránk, régi mondákba illő, mesés sárkányfajzatok, kik kék és zöld villámot okádtak a lovagokra. Olyanok, amilyenekkel a gyermekeket szokták ijesztgetni. – mondta Gavin élénkebben, majd kérdőn nézett szárnysegédjére. A szolgák közben a herceg sok dicső tettet megért, mágikus aranyvértjének darabjait hozták elő.
- Szerinted őrültségeket beszélek Jerom?
- Nem, felség. Bizonyára jósálmot látott. És… nyertek a csatában felség?
- Nem tudom. Nem láttam… Ez azt jelentené, hogy a sorsunk még nincs megírva?
A fiatal fiú szóra nyitotta száját de végül nem mondott semmit. A herceg maga válaszolta meg saját kérdését.
- Bizonyosan. A sorsunkat magunk irányítjuk! – jelentette ki meggyőződéssel a felkarvértet csatoló herceg bólogatva. – Talán ha visszatérünk, meg is kérdezem az öreg Ferount ezen dolgokról, de most készülj fiam! A mai napon nemzetünk sorsát vagyunk hivatottak eldönteni. Győzelem és dicsőség vár reánk!

THE END

“Lebilincselően izgalmas, letehetetlen munka! 9-től 99 éves korig ajánljuk.” – Herold Turbine

“Ez büntet, vedd meg! Beszt zeller.” – New York Crimes

“Bazmeg!” – Robert Bartusovszky (E.F.A.C.T.)

“Nem ezt vártam, de nem rossz.” – Joszip Rakonczai (független kritikus)


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához