LFG.HU

Kovács Sándor
novellaCimkek

A padon üldögéltem, mint ahogyan mostanában minden nap. Magányos és közönyös öregember voltam és a magánnyal nagyon nyugodt életet éltem. A hétköznapokból, a rohanó és kapkodó, emberekkel telezsúfolt hétköznapokból nekem csak annyi jutott, hogy lemehettem a bérház elé, a térre, és a fából készült játszótéren a minden nap ugyanabban az időpontban kiengedett óvodások gondtalan játékában gyönyörködhettem. Minden egyes nap pontban félórával déli tizenkettő után a kacagó-kiáltozó gyereksereg kiözönlött az óvoda ajtaján és én már akkor a kis boltban vásárolt három meggyes rétest tartalmazó papírzacskót szorongatva a homokozó melletti padon ültem. Minden egyes alkalom más volt, a gyerekek mindig találtak izgalmat maguknak, és én ezt csodálattal bámultam, emellett a mosolygó arcú óvónők is mindent megtettek annak érdekében, hogy a gyerekek ne unatkozzanak és így az érdeklődésüket mindig helyes irányba terelték. Volt úgy, hogy a fatestű, sodort köteles mászóka kalózhajóvá változott, vagy éppen bunkert építettek a csúszda alá, és az is előfordult, hogy a kislánykák élelmiszerboltosat játszottak a minden jel szerint százféleképpen is felhasználható mászóelemekben. Amikor a meggyes réteseket majszolva néztem őket, mindig elszomorodtam, mert roppant életkorom ellenére majdnem pontosan emlékeztem a saját gyermekkoromra, ezek a visszaemlékezések viszont mindig a mostani, megkeseredett öregkoromat juttatták eszembe. De amikor a templom tornya a kettő órát jelezte és az óvodásoknak vissza kellett menniük, én mindig jóleső melegséggel a szívemben álltam fel a padról és ez az érzés kitartott egészen a másnapi alkalomig.

Tizenkettő óra huszonhat perc, néztem rá az órámra. A boltos már alighanem a pultra helyezte a három meggyes rétest, amelyet én minden nap megvettem és amely többnyire az ebédemet jelentette minden nap. Tizenkettő óra huszonkilenckor már a padon ültem, kezemben a zacskóval, élményre készen.
És nyílt az ajtó, a gyermekek hangos kiáltásokkal magukévá tették a szabadságot és megrohamozták a hajót, és ahogyan én láttam, a lányok is éppen azt a mászókát szerették volna játékra használni, nem hiába volt az a mászóka a legnagyobb és a legizgalmasabb, a legtöbb féleképpen játékba illeszthető játékelem. A fiúk persze jobban futottak és mire a lányok odaértek, már három kiskalóz állt diadalmasan a “hajó” fedélzetén. A csalódott arcú lányok követelni kezdték a mászóka átadását, és valószínűleg megmondással fenyegetőztek, mert pár pillanat után magabiztosan az óvónők felé vették az útjukat és mire odaértek, már a többi lányka is csatlakozott hozzájuk. A kalózok sem bízták a véletlenre a dolgot, mert a többi gyerkőcöt felszólították a fedélzetre és bátran várták a fejleményeket. A folytatás az lett, hogy a lánykák meggyőzték az óvónőket az intrika valamennyi eszközét bevetve (sírással való manipuláció, könyörgés és egyéb módszerek.), akik megadásra szólították fel a kalózhordát. Ezt a kalózok szomorúan vették tudomásul és szemmel láthatóan azon tanakodtak, hogyan szerezzék vissza a “hajót”, legalábbis számomra, aki a padon ücsörögve éppen végzett az első meggyes rétessel, számomra úgy tűnt, hogy a kapitány, aki az előbb először ért fel a hajóra, ezért mereszt bosszús tekinteteket az elkobzott mászóka felé.

Ekkor az óvoda ajtajában megjelent egy volt-kalóz, és kezeit gondosan a háta mögé rejtve, a cirkuszi nagy attrakciók előtti izgalommal az arcán a halkan tanácskozó társaihoz szólt:
- Na, mi van nálam?
Erre minden kis kalóz odafigyelt, a fiúcska pedig előhúzta háta mögül kezeit, amelyek egy sárga gumilabdát markoltak és amelyet ebben a pillanatban fel is rúgott, amilyen magasra csak bírt. Nagy üdvrivalgás tört ki és elkezdték sajátságos foci-játékukat, csak úgy csapatok nélkül, mindenki mindenki ellen. Aki megszerezte a sebesen guruló gumilabdát, az megpróbálta minél tovább magánál tartani, majd végső esetben hatalmasat bombázott a közepébe, így aztán a játék örökké is folyhatott volna. Roppant boldogok voltak és én nagyon élveztem. Az éppen a labdát birtokló gyerkőc hirtelen jelentőségteljes akadállyal találta szemben magát: ahogyan futott, folyton hátrafelé tekintgetett, így csak az utolsó utáni pillanatban vette észre a tér szélén méltóságteljesen álldogáló gesztenyefát és menthetetlenül belerohant, ennek következtében pedig eldőlt, mint egy zsák. Tettét pár másodperces szünet és nevetés követte, aztán a labda egy nagy rúgást követően átívelt a téren, így a játék már folytatódott is tovább a játszótér másik oldalán, nélküle.
Mindez tőlem pár lépésre történt és engem igencsak meglepett. Ijedtemben meg sem tudtam mozdulni, csak bámultam a földön fekvő és nyöszörgő gyereket. Ő lassan felült, én pedig újabb akcióba kerültem: láttam, hogy a labdát eszeveszetten hajkurászó csapat éppen felé tart és a sebességükből ítélve elképzelhetőnek tartottam, hogy a fergeteg letarolja a még nem teljesen magánál lévő kölyköt. Leküzdve meglepetésem, odakiáltottam neki:
- Vigyázz! Jön a labda!
Erre ő hátrafordult és meggyőződött a felől, hogy igazat mondok- e, és amikor látta, hogy igen, lassan a padom felé kezdett mászni, majd felült rá. Láttam, hogy beütötte a térdét, amely vérzett is és a seb telement fakéreggel és földdel.
- Figyelj, fiú! – mondtam neki. – Egyességet ajánlok. Ha bátor leszel, és a kútnál kimosod a sebedet, akkor bekötözöm azt zsebkendővel és adok a rétesemből is.
- Milyen rétes? – kérdezte érdeklődő arccal.
- Meggyes.
Valószínűleg meggyőztem, mert szó nélkül, de mosolyogva elindult a pár lépésre lévő játszótéri kúthoz és a sebére nyitotta a vizet. Halottam, ahogyan felszisszent, de igyekezett hangtalan lenni, így amikor visszajött, úgy tettem, mint aki nem hallott semmit. A víz kimosta a föld- és fakéreg darabkákat, úgyhogy bekötöztem a hófehér zsebkendővel, és neki adtam a maradék két rétesem közül az egyiket, így együtt falatoztunk addig, amíg a rétesek el nem fogytak. Nagyon örült a rétesnek, azt mondta, ez a kedvenc rétese, valamint, hogy az almás fele ilyen jó sincs.
Éppen megtárgyaltuk, hogy milyen jó, hogy mi közös véleményen vagyunk a rétest illetően, mikor a templom tornya elütötte a kettőt és a kisfiú felkiáltott:
- Köszönöm a rétest! – azzal felpattant a padról és nekiiramodott, hogy a többi óvodáshoz hasonlóan eltűnjön a térre nyíló ajtón.
A pad háttámlájára támaszkodva felálltam és felmentem a lakásba. A kisfiú nagyon felvidított, úgy éreztem, most akár száz emeletet is meg tudnék mászni. Ez persze nem volt igaz. Örülhettem, hogy még tudtam bot nélkül járni, és a lépcsők nagy akadályt jelentettek számomra. A másodikon laktam és mire kínkeservesen felértem, már elmúlt a nagy lelkesedés a lépcsőmászás iránt.

Másnap izgalommal vártam a tizenkettő óra harminc percet. Reménykedtem, hogy tegnapi segítségemet talán ma is meghálálja az élet és ma is történik valami izgalmas, valami jó, amely kiragad öregkori magányom függönye mögül. Nekem már igen kevés boldog perc jutott, így hát nagyon örültem minden, a sivár semmilyennél kicsit kellemesebb pillanatnak. ám tizenkettő óra huszonnyolckor furcsa dolog történt. Az ajtó kinyílt, de csak az egyik óvónő és egy nagyon drága kabátos hölgy lépett ki rajta és felém jöttek. Az óvónőnek kifejezéstelen tekintete volt, a másik asszonynak viszont vészjósló, amely szinte villámokat szórt. Ahogy odaértek hozzám, a dölyfös idegen nő bele vágott:
- Uram, én Márk édesanyja vagyok, és mélységesen felháborít, hogy egy a szabadidejével mit kezdeni nem tudó idegen aljas szándékkal édességet tukmál a fiamra, és ki tudja milyen sötét és gonosz lelke van önnek, hogy ilyet merészel. Hát én nem hagyom, hogy maga rosszra tanítsa, vagy megrontsa az én fiamat, mert én ismerem a maga fajtáját és tudom, hogy mire készül, de én ezt nem hagyom – mondta a nagyon dühös nő egyetlen levegővétellel. Megértettem, hogy anyaként aggódik, de azt hiszem, rosszul ítélte meg a helyzetet.
- Hölgyem, ne haragudjon, én csak segítettem a fiának, aki elesett…
- Ne merészeljen mellébeszélni, én ismerem a maga fajtáját, és tudom, hogy rosszban sántikál, maga gazember, de én nem hagyom, mert az én fiamat nem ronthatja meg senki, mert azzal én magam bánok el – mondta ezt felemelt hanggal, olyan módon, amely nem érdemeltem meg.
- Nézze, engedje, hogy megmagyarázzam…
- Maga ne magyarázzon semmit! – vágott közbe újfent. Hordja el magát a térről, különben hívom a rendőrséget!
Ez nagyon rosszul esett, hiszen én nem akartam rosszat, én nem vagyok más, csak egy rakás szerencsétlenség és nekem nem jár semmi, csak az elszigetelés, a kirekesztettség, a magány. Fogtam a zacskót, amely a meggyes réteseket tartalmazta és könnyes szemmel kisétáltam a térről. Láttam, ahogy az óvónő, aki végig a földet bámulva hallgatott, most zavarában nem igen tud cselekedni, a felfuvalkodott hölgy pedig elviharzott. Felmentem a bérházbeli lakásomba és lehuppantam az egyik fotelba és csak bámultam a semmibe, de még azt sem láttam rendesen, mert mindig könny szökött a szemembe, akárhányszor is töröltem ki.
Nem tudom megmondani, hogy meddig ücsörögtem bánatomban, azt viszont igen, hogy másnap a szokott időben azon kaptam magam, hogy a kis boltban vagyok és a meggyes rétesek nincsenek a kis félretevős polcon, ahová a kedves eladóhölgy szokta tenni, pontosan tudva, hogy jövök, hogy miért jövök, és hogy mikor jövök. Ahogyan a hiányon meglepődve kértem a hölgyet, hogy csomagoljon be nekem három darab meggyes rétest, ő közönnyel az arcán, semmitmondó hangon, mintegy elutasítva, még csak rám sem nézve így szólt:
- Nincs rétes. Elfogyott – azzal már kérdezte is a következő vásárlót, hogy mit adhat neki, engem meg semminek nézett.
Az újabb megaláztatástól kábultan és könnyektől vakon szédelegtem ki a kis boltból és döbbenten álltam ott, mozdulatlanul. Éreztem, hogy egyre melegebb lett, éreztem, ahogyan az izzadság apró cseppjei megjelentek a homlokomon, de a melegérzetem ellenére a bőrömet a homlokomon hidegnek és nyirkos tapintásúnak éreztem, mikor letöröltem róla a verejtéket. Kiszáradt a torkom és forogni kezdett velem a világ, majd a lábaim összerogytak, elestem és a földön fekve, a saját szívverésemet a fülemben zakatolni hallva az eget bámultam, melyet pár másodpercen belül az eszméletvesztés homálya borított el.

Egy hófehérre festett, gyógyszerszagú vaságyas szoba volt, ahol magamhoz tértem, amelyről rögtön ki is találtam, hogy kórház. Már nem gondoltam arra, hogy mi történt, már nem gondoltam semmire, csak nézem a sivár falakat és semmilyen jelét nem bocsátottam ki az épelméjűségnek. Sokáig merengtem és talán ezért is látta jobbnak a főorvos, hogy bent kell maradnom, így biztonságosabb, később pedig majd meglátja, miként alakul a helyzet.
Nos, a helyzet különösen alakult. Én már lemondtam a külvilággal való kommunikációról, amikor egyszer belépett a nővér a kórtermembe, mert egyedül voltam, tehát az enyém, és azt mondta, hogy vendégem van, majd kiment. Nem reagáltam. Hamarosan nyílt az ajtó és aki belépett rajta, olyan alacsony volt, az ágyam pedig olyan magas, hogy nem láttam belőle semmi egyebet, mint egy sapka bojtját. Érdeklődéssel vártam, hogy közelebb jöjjön és titkon reméltem, hogy a fiú az, akinek bekötöztem a lábát, a nevére ekkor már a betegség és a gyógyszerek miatt nem emlékeztem. De az arcára igen és arra is, hogy szerette a meggyes rétest.

Nem ő volt, hanem a kalózkapitány, aki felmászott az ágyam melletti kis székre és ezért pillanthattam meg.
- Ezt a Márk küldi – azzal átadott egy papírzacskót, amelyet már a tapintásáról megismertem.
Abból a kisboltból származik, amely a bérház és az óvoda sarkán van, és ahonnan én már legalább százszor vettem ilyen papírzacskóban rétest. Remegő kézzel nyúltam bele, igaz a kezem mindig remegett, és ez ebben a korban már szinte természetes, de most az átlagosnál jobban. Izgalommal vettem ki az elsőt a zacskóból (még legalább három volt benne, ahogyan éreztem), és gyönyörködtem benne. Igazi meggyes rétes! Azonnal nekiestem, így már csak annyit láttam, hogy a bojtos sapka kimegy az ajtón, ahol egy kedves hangú hölgy azt mondta neki:
- Nagyon ügyes voltál, kisfiam!
- Anya, emlékszel, Márk mondta, hogy jöjjünk el.
Aztán a hangok elhalkultak és újra egyedül maradtam. A rétesek gyorsan elfogytak, bár az utolsónál már észbe kaptam és két napig kibírtam, hogy ne egyem meg. Ezek után már kimozdultam a kórteremből, és igyekeztem az orvos tudtára adni, hogy meggyógyultam és haza szeretnék menni. Ám ő ennyivel elintézte:
- Nem engedhetjük el, mert nagy az esélye újabb idegi sokknak és az azt követő collapsusnak.
Nem nagyon értettem, hogy mit mondott, a nővér viszont, aki a látogatót bejelentette, a védelmemre kelt, így sikerült elérnem, hogy hazaengednek, ha holnapig tovább javul az állapotom. Boldogan újságoltam a többi, más szobákban lévő betegnek, hogy hazamegyek. Volt, aki velem örült, volt, aki nem és volt, aki kérte, hogy meséljem el, hogy miért kerültem be, így aztán elmeséltem az egészet, töviről hegyire, még azt is, hogy volt bent nálam a kalózkapitány és hozott meggyes rétest.

Mikor végeztem a meséléssel, a betegek (én már nem is tekintettem magam annak) különféle módon reagáltak. Egyesek együtt éreztek velem és jólestek a szavaik. Volt egy férfi, aki viszont azt mondta, hogy én, bár jól tudok történeteket kitalálni és előadni, tényleg elmebeteg vagyok és megérti, hogy behoztak és hogy kizárt, hogy hazaengedjenek.
A többi beteg leteremtette, de nekem már mindegy volt. Nagyon rosszul esett és szó nélkül kiballagtam a kórtermükből és az én kórtermem felé mentem. Lehorgasztottam a fejem és csoszogtam a folyosón. Sajnos a sors úgy hozta, hogy összetalálkoztam a főorvossal és a nővérrel.
- Nővér, látja? Most is rendkívül instabil lelkiállapotban van. Így engedjük haza? Kérem, kísérje a kórtermébe! – rendelkezett a főorvos, mint valami bíró, az arcán azzal a bizonyos “előre megmondtam” jellegű mosollyal.
A nővér be is kísért én pedig próbáltam megköszönni neki a segítségét a múltkori beszélgetés miatt. Erre ő megnyugtatott, hogy nem lesz semmi baj és ez igazán jól esett. Nem mehettem haza másnap, sem harmadnap. Ez nagyon összetört és újra a szobámba szigetelődtem, bámulva a hófehér falakat és tömték belém a nyugtatókat, amelyektől mindig kába lettem. Ráadásul az íze is rossz volt, úgyhogy egy idő után elkezdtem átverni az ápolót és nem nyeltem le a gyógyszert. Így már tudtam gondolkodni is és kitaláltam, hogy nem szabad csüggednem, hogy nem engedtek haza tegnap, hanem azon kell pedáloznom, hogy hazaengedjenek holnap. Így is tettem, a nyugtatókat a párnába tömködtem, néztem a televíziót a közös társalgóban, örültem, kacagtam, beszélgettem, járkáltam, így aztán egy hét múlva sikerült kikönyörögnöm a saját felelősségre való távozást.

Alá kellett írnom egy papírt a teljes kijelentkezéshez. Persze, boldogan megtettem, ám a mosoly lefagyott az arcomról, mikor láttam, hogy a papír szerint pontosan egy éve vagyok bent. Nem hittem a szememnek. Ez azt jelenti, hogy az egészet csak képzeltem?
“nagy az esélye újabb idegi sokknak”
“tényleg elmebeteg vagyok és megérti, hogy behoztak és hogy kizárt, hogy hazaengedjenek” – visszhangoztak bennem emlékeim hideg szavai.
Az utcán tántorogva álltam, majd visszanéztem, hogy egy utolsó pillantást vessek a kórházra, és megdöbbenve olvastam a táblát az ajtó felett:
Városi Elmegyógyintézet


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához