LFG.HU

HammerTimeCafe
Ottó András
novellaCimkek

A reggel harmatos illata messzire űzte az éjszaka árnyait. A nap egyre magasabbra kúszott az égen, talán délfelé is járhatott, mire Ármány és Hűség a palota déli kertjébe értek. Csak úgy mint minden nap – ha fújt, ha esett -, ma is végigjárták a nagytermeket és a falak szegélyezte kertet. A Nagyúr testőrségének ifjú parancsnokai voltak ők.
A Nagyúr neveltette őket gyermekkoruktól fogva. Nevet maga adott nekik: Ármánynak nevezte a ravasz, hatalomvágyó, idősebb fiút, és Hűségnek a fiatalabbat, aki közelebb állt a földesúr szívéhez. Mindkettőt szerette, és mindkettőre büszke volt. Egyikükben önmagát látta, míg a másikban azt a férfit, akivé ő is válhatott volna.

- Testvér! Szavamra, e szép nap megkívánná a jó bort, és a nőt magát. A pince hűvösébe jut majd ital és szép is egyaránt! Jer, menjünk!
- Nem úgy Ármány! Fékezd a nyelved, bolond! Elhagyni őrhelyet, délidőben? Ilyet ki hallott? Tán korbácsra vágysz? Mert ezért megkapod!
- S te magad lennél a hóhér, ki megszántja hátam… Te ily büntetést nem kapnál, mert a gazda téged nálamnál jobban szeret, és mégis benned gyúl félelem?
- Oh, megint e régi sérelem… Hát nem érted meg már sosem? Téged, engem, egyaránt szeret!
- Vagy úgy! S oldaladon miért lóg a kard, mi engem illet? Enyém ezüst, tiéd arany veret. Ez tán csak képzelet?
- Maradj magadnak, ha balga vagy! – zárta le a vitát Hűség, és otthagyva fivérét a kert belseje felé indult.
- Átkozott légy mindezért, és én magam is az legyek, ha tovább tűröm e hangnemet. Meglásd testvér, a bosszú közelg!

Ármány dühösen, gyors léptekkel indult vissza a palotába. Útközben gondolatai a múlton és az őt ért, vélt sérelmek körül forogtak. Ahogy éppen befordult volna az egyik kapun, útjába állt Nefelejcs, az egyik szolgálólány. Szerencsétlen nem tudta, hogy éppen egy két lábon járó, dühöngő fergeteg szalad neki, ám gyorsan ráébredt, hogy itt és most rossz helyen próbált átkelni.

- Uram… – Nyögte fájón, mert szeplős orcáján hatalmas pofon hagyott piros nyomot.
- Te mihaszna, hát utamba állsz? Tán még inkább bosszantani vágysz?
- Nem Uram, én sosem… Miattam ne dagadjon dühöd! Inkább add még jussomat, ha megnyugszik szíved.
- Szavad túl nyájas nekem, te lány! Mit forgatsz fejedben?
- Bármi gond gyötör, nekem mondhatod, és majd segítek bárhogy, ahogy csak tudok.
- Segítenél? -kacagott fel tébolyult módon- Az én bosszúm az enyém! Hűség megtanulja majd, hogy hatalom itt csupán nekem terem.

A testőr több szót nem vesztegetett a fehérnépre, túl sok gond nyomta vállait. Szobájába tartott, hogy mindent alaposan átgondoljon.
Nefelejcs már két éve szolgált a Nagyúrnál, pontosabban az úr felesége mellett. Bizalmasa volt ő a ház asszonyának, és bolond szerelmese Ármánynak. Régóta vágyta már a percet, hogy karjaiban meglelje boldogságát. Most azonban sietnie kellett, nem fordulhatott a férfi után. Asszonya már várta őt a kerti tónál.

Hűség lelkét nem hagyták nyugodni testvére újult vádjai. Gondterhelten sétált a fák és bokrok között, egyre közeledve a kerti tó felé. Az egyik pillanatban csobbanásra lett figyelmes, és ahogy körbe fordult, észrevette a vízben fürdőző nőt. A Nagyúr asszonya merült a tükörfelszín alá, hogy a melegben megmártózzon kissé. Ruháit mind a parton hagyta, épp elég okot adva arra, hogy az ifjú testőr arcát a pír lángjai mardossák. Mikor a nő megpillantotta kétségbeesett szemeit, csupán mosolygott, és halk, mézédes hangon odaszólt neki.

- No lám, uram kardjának őrizője, csak nem leselkedsz asszonyod után?
Hűségnek több se kellett, hogy hátat fordítson a mezítelenül fürdőző asszonynak.
- Bocsáss meg Úrnőm, tudod jól, tiszteletem mind tiéd!
- Enyém lenne hát? No és mondd, szavadra szólván, uram mit érdemel?
- Övé az életem.
- Enyém a tisztelet, s övé az életed. Ha ily bátran beszélsz, mondd hű szolga, ki bírja szerelmed? De szólok neked, vigyázz, ne sérts nőt szavaddal!

E szív bizony csak az úrnőé volt, más nem gyújthatta lángra. Régóta látta már az úrnő is a szikrát szemében, és, mint vadász a prédával, játszadozott vele.
Bevallani nem lehet, s tagadni is tilos. Mást nem tehetvén, Hűség csak hallgatott.

- Nem felelsz, szolga? Jól teszed! Azonban, ha vígságom benned nem lelem, mást kell találnom.
- Úrnőm boldogtalan?
- Lelkem örül, mert férjem új nyakéket adott a minap. Csodás darab, a parton hagytam, a ruhám zsebében. Vígságra ez már elég ok.
- És ez csak mi fontos?
- Mi lenne más? Hisz nézz magadra! Számodra tán nem e díszes kard a legfontosabb?
- Nem enyém e kard!
- Tudom jól, tudom. Férjem bízta rád, övé. Többet ér neki, mint más, pedig hitványabb gyűrűimért is tízszer többet adnának boldogan.
- Nő ezt nem értheti.
- Vigyázz nyelvedre, tudd kivel beszélsz! Eredj, s vissza ne nézz!
- Óhajodra.

Hűség visszaindult szállására, hogy néhány órát pihenjen a vacsora előtt. Nagy nap volt a mai. A Nagyúr e napon született kerek ötven esztendővel ezelőtt. Ünnepség készülődött.
Szobájába lépve, furcsa vendég várta őt.

- Nefelejcs? Mi járatban felém?
- Indulni készültem urunkhoz, hogy tudtára hozzam úrnőm szörnyű vétkét.
- Mit beszélsz, te lány? Nem értelek!
- Nyakéket találtam párnáid közt. Úrnőm hagyhatta itt az éjjel.
- Az úrnő szobámba nem járt soha!
- Tudom jól. Ám a gazda nekem fog hinni!
- Mily ördögi játékot űzöl asszonyoddal?
- Veled játszom, balga!
- Velem?
- Ha ma este a Nagyúr kezébe kerül e díszes nyakék, rátok halál vár! Tudom jól, számodra e szó jó barát, ám hagynád, hogy ártatlan nő haljon kínhalált?
- Nincs nálad nyakék, hazudsz!
- Meglested asszonyunk fürdőzés közben, ám nem voltál egyedül. Míg háttal álltál, és ő hozzád beszélt, a nyakék előkerült.
- Szajha vagy, ki meglopta jótevőjét!
- Az én jótevőm más, de ne félts, el nem kárhozok. Nem kívánom halálotok. A kardot add nekem cserébe, és síró úrnőnk elébe, te viheted a hiányzó kincset.
- A kardot, te esztelen? Hogy kérhetsz ilyet?
- Csak egy díszes kard és az én szabadságom. Mennyit ér az élet, ha ennyit nem adsz meg érte?
- Nő ezt nem értheti.
- A Nagyúr majd megérti!
- Légy átkozott! Legyen, a kardot, a nyakékért megkapod!
- Bölcsen döntöttél, lovag.

A kard és a nyakék gazdát cserélt. Nefelejcs szerelméhez sietett, hogy megmutassa neki a fondorlattal szerzett fegyvert, ami után annyira vágyakozott. Szobájában találta meg Ármányt, aki dühét elfelejtve aludt az ágyon.

- Kelj fel, ébredj Ármány! Ajándékot hoztam neked!
- Hagyj aludni, most nem lelem kedvem benned!
- Szavamra, megleled, csak kérlek, nyisd ki két szemed!
- Jól látom vagy szemem csal meg?
- Ha megcsal, úgy engem is sajátom. E kard volt a vágyad, hát elhoztam neked!
- Mégis hogyan? Hisz testvérem életénél jobban féltette!
- Volt más, kinek élete többet ért ennél!
- Jer, és add csókod is, most vígsággal áldozunk a kegyes Istennek!

Hűség egyenest az Úrnőhöz igyekezett. Az ajtón belépve, már vártak rá a kesergő szemek, amik felcsillantak a nyakéket meglátván.

- Hát te vitted el?
- Tolvaj volt, úrnőm!
- S te kaptad el?
- Én voltam, úrnőm!
- Hozd elém, hadd lássam arcát annak, ki ilyet mer tenni ellenem.
- Látod mindennap asszonyom.
- Tréfálsz velem? Mutasd, a tolvajt mely’ börtönben lelem?
- Nem ily egyszerű. A tolvaj szabad, a nyakéket cserébe adta.
- Miért cserébe?
- A kardot kérte zálogul.

Az úrnő őszintén felnevetett.

- Bolond tolvaj lehetett, ha egy ócska kardért adta ezt a műremeket.
- Nő ezt nem értheti.
- No, ismét ezt mondod nekem? Tán nem értek a drágakőhöz, aranyhoz, ezüsthöz?
- Mindenhez ért asszonyom, mi lényegtelen. Tán ezek nélkül nem lenne élet?
- Balga szavak! Kenyeret, bort, kényelmet, tán nem aranyért kapsz? Tán dolgoznál, mint egy paraszt?
- Téged jól ő lakat!
- Nekem mindent férjem ad!
- Úrnőm ezt nem értheti, a felszínen átlátni képtelen.
- Ma felvágták a nyelved szolga!
- Ma, és immár mindörökre!

A Nagyúr egyik hírnöke lépett a szobába. A dühödt pillantások hűlni látszottak.

- Uram, a gazda hivat, és téged is, asszonyom!

A Nagyúr már korán vendégeket fogadott. Messziről jöttek királyok és fejedelmek, hogy tiszteletüket tegyék előtte. Két büszkeségét akarta megmutatni nekik, hogy a dicsekvésben alul ne maradjon. Feleségét, kinél szebbet nem látott e föld, és a kardját őriző ifjú katonát, akinél hűségesebbet anya nem szült még a vidéken.

- Látjátok, nagyurak? Itt van asszonyom! Bőre selymes, ajka, mint az érett gyümölcs, ifjú és szelíd. És itt az én szolgám, szinte saját fiam! Vigyázza kardomat, becsületem tárgyát, és óvja országomat! Mutasd csak meg Hűség a bizalmam zálogát!
- Nemes Nagyúr! – szólott fél térdre ereszkedve. – A kardot, melyet rám bíztál, furfanggal tolvaj ragadta el.
- Hogyan?!
- A kard elveszett.
- Te átkozott! Micsoda szégyen ez nekem! Ódát zengtem rólad, és hűséged megszeged? Miért élsz még, ha a kardom odalett?
- Még élek uram, de életem most is a kezedben van.
- Csak volt! Őrök, vigyétek! Elárult engem, cserbenhagyott ily nagy urak előtt! Többé élve ne lássam!
- Férjem, jó uram! Hűséget vérpadra küldöd egy díszes kard miatt?
- Hallgass asszony! Nő, ezt nem értheti.

Hűséget két őr ragadta meg, és elhurcolták a vesztőhelyre. Mire az óra újra egészet ütött, a hóhér keze lesújtott.
Mikor az est leszállt, Ármány és Nefelejcs már a nagyterem előtt várakoztak.

- Meglásd virágszál, ma testvérem helyébe lépek!

Ármány magabiztosan, arcán mosollyal lépett a terembe, és egyenesen a Nagyúr elé ment.

- Jó uram, nézd, megleltem kardodat, mit öcsém oly hűtlenül elhagyott! Helyezd belém bizalmadat, lásd, megőrzöm neked e pengét!
- Derék fiam, Ármány, mondd hol találtad meg kardomat?
- Az udvaron leltem rá. Hanyag fivérem a fű között hagyta, miközben aludt.
- Mindent bevallott.
- Hazudni mindig is képtelen volt, Nagyuram.
- Most, hogy a kard megkerült, szeretnél öcséd helyébe lépni?
- Megtisztelsz Nagyúr!
- Akkor hát hulljon a te fejed is a porba tolvaj, mire az óra elüti a felet! Magad mondtad, testvéred hazudni képtelen. Kinél a kard van, az csente el mellőle.

Ármány elsápadt, s mire szólhatott volna, két őr már vitte is, hogy Hűség után haljon árulásáért. Mindezt az ajtóból nézte Nefelejcs, kinek könnyei záporként hulltak a márvány kövezetre.
Eljött az idő, mit megszabott a Nagyúr, és a bárd másodszor is lesújtott.

- Látjátok nemes urak? Bölcsességem oly végtelen, hogy összes bölcsetek sem ér nyomomba!
- Leghűbb embered mégis halálát lelte oktalan. Bölcs lennél? Csupán bolond!
- Asszony! Ezt tőled sem tűrhetem! A korbács majd megtanít, hogy tiszteld rangom és nevem. Még egy szót ma ne halljak, mert gyöngyöd s éked, mind elveszem! El vele!
- Vedd el hát, te bölcs, vedd el minden kincsemet! Drágakő, ékszer, semmit sem jelent. Életemért nagyobb árat fizettem!
- Mi lelt asszony? Tán bolond vagy, hogy így szájalsz velem?
- Félek jó uram, ezt nem érted meg sosem…


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához