LFG.HU

Hamlet
novellaCimkek

Omán, 1933

- Itt is volnánk uram. Ez Tawi Attatir, a Madarak Kútja; a víznyelő, amit keresett. – böktem az ablaktörlőkön túli smaragdszín tájra, és leállítottam a motort. Mindannyian kiszálltunk a katonai terepjáróból a szemerkélő esőbe. Eddinghton őrnagy szivarra gyújtott, majd pár kurta parancsot vakkantott a háromfős különleges alakulat felé. A zord tekintetű katonák vállukra vették ütött-kopott hegymászó felszerelésüket, hátukra szíjazták puskáikat, majd legnagyobb meglepetésemre múzeumokból ismerős relikviákat – ékszerberakásos kovás pisztolyokat – szuszakoltak bele a tiszteknek kijáró Webley-k revolvertokjába.
- Köszönjük a segítségét, tizedes. Maga nélkül valószínűleg még mindig a kősivatagban bolyonganánk – pöfékelte az őrnagy, majd ellentmondást nem tűrően odébb tessékelt. Már nem láthattam, mi mindennel töltik meg a katonák zubbonyuk zsebeit.
- De ismeri a parancsot, lefelé csak mi megyünk.
Térdig érő, nedves fűben gázoltunk a szakadék felé. Belebámultam a hatszáz lábnyi mélységbe, és a zöld lombfüggöny ékítette falak között legalább száz fecske és szirti galamb kecses sziluettjét csodálhattam meg.
- Épp olyan, mint nálunk odahaza, Skóciában – vont vállat az őrnagy – És úgy tűnik, itt is zuhog minden másnap.
- Egy évben csak egyszer, uram – jelentettem ki magabiztosan – Igaz, akkor három teljes hónapig.
- Remek! – dohogta a vén skót, majd visszadugta jókora szivarját a szájába, és nekiállt belekalapálni a sziklába az első kötélgyűrűket. Emberei szó nélkül csatlakoztak hozzá, kipakolták a felszerelésüket, előkészítették a beülő-hevedereket, majd hosszú köteleiken ereszkedni kezdtek lefelé. Az őrnagy maradt utoljára.
- Mint bizonyára tudja, ez egy szigorúan titkos küldetés, tizedes – nézett vissza rám. – Aminek a végét maga ezen a szent helyen fogja megvárni. Sehová nem vonszolja el a seggét! És még csak eszébe se jusson utánunk jönni, mert esküszöm, hadbíróság lesz a vége! Olyan dolgok folynak odalent, amiből maga jobb, ha kimarad.
- Értettem, uram.
- A saját érdekében mondom ezt, tizedes – vicsorgott rám az őrnagy a szakadékból, majd elrúgta magát a sziklafaltól, és megkezdte ő is a lefelé vezető, jó tízperces utat.
Egy ideig szabad szemmel is követni tudtam a távolodó alakokat, de egy idő után a kinyúló ágak eltakarták őket. Gyorsan visszamentem a terepjáróhoz a messzelátómért, és a biztonság kedvéért a mesterlövész puskát – a magamfajta sivatagi felderítők rendszeresített fegyverét –
is magamhoz vettem. Bár nem bántam vele olyan hatékonyan mint a pisztolyokkal, de az irányzék lencséi a látcsövekénél jobb nagyítást produkáltak, s a fegyver nem egyszer tett már jó szolgálatot ezzel.
Lehasaltam a fűbe a meredély szélén, és visszapöcköltem a rutinszerűen beélesített puska biztosítószegét, mielőtt a vállamhoz emeltem volna. Az őrnagy és az emberei időközben leértek, és most egy bányabejáratra emlékeztető nyílás előtt álltak. Egyikük hátra maradt, a többiek pedig már keresztül is óvakodtak a feketén ásító barlangszájon.
A bejáratnál hagyott katona egy ideig a környező sziklapadokat pásztázta fegyvere csövével, aztán hátát a falnak vettette, és bagólevelet kezdett rágcsálni, nagyokat köpve a barlangnyílás elé. A madarakat kezdtem bámulni inkább. Villás farkú fecskék csaptak le egy felhőbe tömörült szúnyogármádiára, vidám csicsergésük felhallatszott egészen a peremig. Lentebb ragadozó madarak – talán sólymok – kutattak zsákmány után, éles vijjogással le-lecsapva a szakadék alján a bozótosban megbúvó apró áldozatokra.
Még most sem akartam hinni a szememnek.
A sivatagot járva megszoktam, hogy a fejem felett madarak köröznek – dögevők, akiknek éles csőrükkel gyerekjáték feltépni egy szomjan halt utazó hasát, vagy betörni a koponyáját, hogy hozzáférhessenek ízletes csemegéjükhöz. Itt azonban nyoma sem volt keselyűknek, a hegyek túloldalán maradtak, a Rad-el-Háli forró homokjával és kőtengerével együtt.
A sziklás magaslatoktól a tengerig húzódó vékony sáv évente egyszer, az esős évszak hatására valóságos édenkertté változott. A Madarak Kútjának zöldellő mélyedését egy barlangtető beszakadása hozta létre valaha – és én örültem, hogy annyi év után megint teljes pompájában láthatom. Még ha nem is tudományos kutatásban veszek részt, hanem a katonai akcióban. Az első szigorúan titkos katonai akcióban ezen a földrészen, hogy egészen pontos legyek.
A nevem Joseph Callaghan. Jelenleg a Brit Királyi Hadsereg kötelékében teljesítek felderítő szolgálatot a gyarmatügyi hivatal felkérésére, jóllehet, ez már az Ománban tartózkodásom harmadik éve. Kairói ösztöndíjjal hagytam ott az Oxfordi Egyetemet, de már a fekete kontinensre érkezésem első hónapjában terepmunkára cseréltem fel a zsúfolt előadótermeket. Sokan akár fél évet is halasztanak azért, hogy századmagukkal egy-egy jó nevű professzortól tanulják el a hieroglif írás megfejtését abban a reményben, hogy egyszer talán majd maguk fedeznek fel egy addig ismeretlen sírkamrát a Királyok Völgyében. Én a magam részéről készítettem vagy kéttucat fényképet a Rosetti-kőről, a görög szöveg segítségével egyetlen éjszaka alatt betanultam minden jelet – majd rögtön másnap csatlakoztam dr. Ravenwoodhoz, aki egy chicago-i régészcsoporttal a núbiai királysírok keresésére indult. Sajnos az expedíciót idejekorán ott kellett hagynom, mert kis híján ölre mentünk egy később hozzánk csapódó puhakalapos fickóval, aki valamiért nem nézte jó szemmel a professzor lánya és a köztem szövődő románcot. Faragatlan egy fickó volt, viseletes ruháját és az övére akasztott ostort elnézve inkább tűnt kincsvadász kalandornak, mint egyetemi tanárnak. Egyáltalán nem bánom, hogy ismeretségünk ilyen rövid életű volt.
Az ősi népek halottkultuszának tanulmányozása mindezek ellenére nem hogy hidegen hagyott volna, de egyre jobban érdekelt, és ebben nem kis szerepe volt Ravenwood professzor széleskörű ismereteinek. A következő évben bejártam egész Algériát és Szudánt. Megtanultam vagy fél tucat helyi nyelvjárást, majd az arábiai sivatagon átkelve Ománba jöttem, hogy tanulmányozhassam az itteni második századi barlangtemplomokat, mielőtt végleg elpusztulnak az alattuk húzódó olajmező miatt.
Buriani térségében ugyanis igen nagy mennyiségre leltek a fekete aranyból, és nem telt bele sok idő, a nagy olajtársaságok egymást túllicitálva próbáltak kedvező szerződéseket kicsikarni a brit gyarmati hatóságtól, hogy aztán pénzt és emberi erőforrást nem kímélve megkezdődjön a kitermelés – és örökre eltűnjön egy hajdanvolt nép emléke.
A helyi politika azonban közbeszólt. Fél évvel ezelőtt Maszkat új szultánja véget akart vetni a középső területek – a tulajdonképpeni Omán – majd’ tizenhárom évvel ezelőtt kivívott függetlenségének, és csapatai élén háborúba vezette félelmetes hírű lovasnomádokból verbuvált martalócseregét az ománi imamátus ellen. A véres sivatagi harcok kezdetben a szultán embereinek gyors győzelmét hozták, ám később, mikor már beszorították a hegyek közé az ellenállókat, megtört a kezdeti diadal-sorozat. Bár csak egy kis számú, de annál elszántabb harcosokból álló csoport védte a völgyeket és a hágókat, a támadás hosszú időre elakadt. A dühöngő szultán ekkor egész falvak kiirtására adott parancsot Omán-szerte – mire válaszul az éj leple alatt fanatikus orgyilkosok lopóztak a palotába, és végeztek az uralkodó két fiával és a tíz legszebb ágyasával. A válasz persze nem késett sokáig…
Heteken át tartott a szakadatlan öldöklés, míg végül Őfelsége úgy döntött, Ománba küld egy nagyobb hadsereget, akik felváltják az ottani helyőrséget. Mint kiderült, a Maszkat mellett állomásozó angolok jó része már a harcok első napjaiban kereket oldott – egy nyugalmazott tábornok vezényletével, aki a Verdun-nél szerzett háborús érdemei miatt kapta meg a luxusszállodának is beillő tengerparti erődöt, öreg napjaira.
Kingsley ezredesnél aligha találhattak volna alkalmasabb vezetőt az új zászlóalj élére, hiszen – bár ő maga eredetileg Királyi Légierőnél szolgált – afrikai vadászatai során igencsak kiismerte már magát a sivatagban. Rövidesen véget vetett a zavargásoknak, de a hegyek lábához érve be kellett látnia, hogy kellő helyismeret híján nem tudja elejét venni a további harcoknak. Mikor tudomására jutott, hogy egy oxfordi diák – jómagam – korábban már végzett terepmunkát a hegyekben, és a helyi nyelvjárásokat is korán elsajátította a még sikeresebb kutatómunka érdekében, azonnal megkeresett. Elfogadtam az ajánlatukat, és lázasan bele vetettem magam a munkába. Nem pusztán Angliáért – bár ez volt az elsődleges ok – hanem az ezredes által biztosított anyagi erőforrások feledtetni tudták velem az utóbbi időben egyre alacsonyabb összegű, és hónapokat késő egyetemi juttatásokat.
Kezdetben térképeket kellett rajzolnom, és volt, hogy követként a helyi törzsek és nemzetségek elöljáróinak tolmácsoltam az ezredes üzeneteit. Később kétszemélyes biplánok géppuskái mögül fényképezőgépet kattogatva segítettem a légi felderítést, majd egy három hónapos gyorstalpaló kiképzés után már komolyabb – és veszélyesebb – megfigyelési feladatokat is kaptam. Egyszóval, nem először voltam a tűzvonalban, éppen ezért elégedetten vettem tudomásul, hogy ez a titkosnak minősített akció semmiben sem különbözik az eddigi küldetéseimtől.
Éppen ezért lepődtem meg annyira, amikor a célkeresztben megpillantottam egy különös alakot, aki a barlang felé araszolt az ágak takarásában. Copfokba font körszakálla és hosszú, egyenes szálú haja határozottan nem emlékeztetett az itt élő arabokéra, mint ahogy aranyszínű öltözéke sem. Kék-sárga mintás burnusza hátul két helyen is olyan hosszú volt, hogy a földet súrolta; mintha a két vászoncsík valamiféle túlméretezett szárny lett volna. Hogy hogyan kerülhetett ide ez az alak, sejtelmem sem volt. Tudtommal a Madarak Kútját csak egyetlen irányból, felülről lehetett megközelíteni – ebben az esetben viszont biztosan észrevettem volna az illetőt sajátos külseje miatt. Azon, hogy esetleg már korábban is itt volt, és elrejtőzött az őrnagy emberei elől valahol a sziklapárkányokon, már nem volt időm gondolkodni.
A férfi egyre közelebb lopózott a bejáratot őrző katonához, és a kezében megvillanó lazúrkő markolatú tőr nem sok jót ígért.
Meglebbent a sárga kaftán – olyan gyorsan, hogy kiáltani sem volt időm – és a bajtársam a földre hanyatlott a torkába fúródott pengétől. Kibiztosítottam a fegyveremet, és azonnal meghúztam a ravaszt. Úgy tűnt, eltaláltam a merénylőt, de a következő pillanatban már nyomát sem láttam, mintha egyszer csak elnyelte volna a barlang sötétje.
Nem sokat vacakoltam, azonnal megragadtam a szakadékba lógó kötelet. Szerencsére a biztonsági előírások nem engedik a tartalék hevederek nélküli mászást, és ezzel az őrnagy is tisztában kellett, hogy legyen, de volt egy olyan érzésem, szándákosan rejtette el mindegyiket. A tízperces távolságot végül sikerült hét perc alatt legyőznöm – bár az utolsó métereket már ugrálva-gurulva tettem meg a sziklák közt, sikeresen kificamítva a bal bokámat.
Letérdeltem a katona mellé. Halottabb már nem is lehetett volna. A tőr átszakította a nyaki ütőerét, pillanatok alatt elvérzett. Felkaptam a puskáját, és feltéptem a pisztolytáskát is. Nem a szokásos tiszti oldalfegyver volt benne, hanem egy színezüst csappantyús mordály. Bár ránézésre megvolt vagy háromszáz éves, mégis makulátlanul ragyogott és a súlya alapján nem lepődtem volna meg, ha még töltve is lett volna. A szerencsétlenül járt katona egyik mellényzsebéből apró feszület kandikált ki, a hozzá tartozó vékony láncra pedig még vagy tucatnyi szentképet ábrázoló medaliont fűztek fel. Sohasem voltam igazán vallásos, de úgy döntöttem, most az egyszer jó szolgálatot tehetnek az effajta holmik.
A barlang levegőjét sokkal forróbnak éreztem a kintinél, a tömény kátrányszag csak ezután csapta meg az orromat. Pár lépés után már az orromig sem láttam. Vakon botorkáltam előre, egyik kezemmel végig az iszamós, agyagréteg borította falat tapogatva. Izzadó tenyerem hirtelen megakadt valamiben. Szikkadt fadarab volt egy mélyedésbe szorítva, olajba mártott rongydarabbal a végén. Már évekkel ezelőtt leszoktam a dohányzásról, de egy doboz gyufát mindig tartottam magamnál. Sajnos két szálat is összetörtem, mire az utolsó előttivel végül sikerült meggyújtanom a fáklyát. A remegő fénykör megmutatta a tovább vezető utat: a csarnok túlsó oldalából szűk átjáró futott tovább a barlangrendszer mélyébe.
Kisvártatva monoton kántálásra lettem figyelmes. A kanyargós sziklafolyosó végében fényt láttam, ezért jobbnak láttam lerakni a fáklyát. Közelebb óvakodtam, és alig akartam hinni a szememnek.
A barlang akkora volt, mint egy katedrális belseje. Fény egyedül egy meredeken felfelé tartó kürtőn át jött, de a környékén jó néhány tükröződve csillogó aranytálat helyeztek el kínosan szabályos alakzatban, ezzel igyekezve eloszlatni a sötétséget. A terem távolabbi végében, gőzölgő medence volt, színültig tele fekete vízzel. A közepén hátborzongató szobor állt egy gigantikus kőemelvényen: torz vonású, lehetetlenül magas, kétfejű emberi alak, hatalmas aranytollas szárnyakkal. Egyik lábát csontokból rakott halmon nyugtatta, testéhez képest aránytalanul izmos, kinyújtott kőkezeiben egy levágott fejű, hús-vér alakot tartott. Előtte egy hangosan kántáló, félmeztelen alak, a barlang előtt látott burnuszos, befont szakállú gyilkos kiköpött mása vonaglott teljes önkívületi állapotban. Hosszú kőlépcső vezetett a kátrányszínű tavon át a bálványhoz, a fokokat díszítő kitátott szájú szörnyetegarcok mohón nyelték a lefelé csordogáló vért. A lépcsősor alján három, sivatagi rabló kinézetű alak állt, kivont szablyáik hegye csupán centikre volt félholtan a földön heverő katonatársaim nyakától. A lépcsősor tetején ugyan az a férfi állt, aki odakint végzett a bajtársunkkal. Előtte az őrnagy térdelt, zilált külsővel, hátrakötözött kézzel. A rá mért ütésektől feldagadt az arca, és hiába próbált szabadulni kötelékeitől, a nyakába akasztott csillogó ékszer mintha mérhetetlen kínokat okozott volna neki, valahányszor megcsillant rajta a fény. A fölébe magasodó vigyorgó aranyruhás egy vértől iszamos pengét megemelve épp arra készült, hogy lesújtson rá.
Gondolkodás nélkül tüzet nyitottam a kezemben szorongatott fegyverrel. A régi kovás pisztoly legnagyobb meglepetésemre öklömnyi lyukat ütött a férfi bordái közé. Az elővillanó csontokról kísérteties gyorsasággal foszlott le a hús, és mire a sisteregve lángra kapó aranyhímzésű ruha a földre hullott, már csak egy megfeketedett csontváz maradt a fickóból.
Meg mernék esküdni, hogy az őrnagy, látva megdöbbenésemet, rám vigyorgott. De nem sok idő jutott a gondolkodásra, a vén skót elkezdett felfelé mászni a bálvány lábához vezető emelvényen – nekem pedig három dühödten rikoltozó, görbe kardokat lóbáló turbános martalóccal kellett szembe néznem.
Az első nagyot puffanva terült el a szeme közé kapott golyótól. A második keserves áron tanulta meg, hogy a puskatus bizony keményebb a halántékcsontnál. Az utolsónak maradt haramia azonban kiütötte a kezemben szorongatott fegyvert, és ha nem perdülök időben odébb, sokkal mélyebben felszántja pengéjével az oldalamat. Felkaptam az egyik halott bandita kardját, és szembe fordultam a még élő társával. Kivédtem a gazfickó első meglepetésszerű támadását, hátratáncoltam, azután a vívóegyletben tanult, és a kosztümös matinéfilmekben látott elegáns pengeváltásokat teljes mértékben mellőzve olyan erővel söpörtem félre a szablyáját, hogy mindkét fegyver pengéje eltörött – így már csak a markolat fölött megmaradt arasznyi vasat tudtam a másik gyomrába döfni.
A haramia kétrét görnyedve nyöszörgött a földön, de pillanatok alatt elhalgatott mikor az a velőtrázó üvöltés végigvisszhangzott a termen. Elkerekedett szemekkel bámultam a hang irányába, és döbbenten láttam, hogy a szobor előtt hajladozó alak a körülötte örvénylő fekete köd ellenére keményen megvetett lábakkal, ökölbe szorított kezekkel ordított – miközben az általa istenített groteszk bálványéhoz hasonló hatalmas aranyszárny kezdett növekedni a hátából.
Az őrnagy – velem ellentétben – nem veszítette el hidegvérét. Bár a keze még mindig meg volt kötve, egyszerűen nekirontott a félelmetes átalakuláson keresztül ment férfinak, hogy saját súlyával lelökje őt a kőemelvényről, egyenesen a fortyogó, fekete vízbe.
A szárnyas rémalak nagyot csobbanva tűnt el a bugyborékoló tóban, és Eddinghton őrnagy a lendülettől elveszítve egyensúlyát, átbukva a peremen, követve őt a mélybe.
Lélekszakadva rohantam föl a hosszú kőlépcsőn, nyomomban az időközben magukhoz térő katonákkal. Az őrnagy ott himbálózott a kőemelvény oldalán, egy tátott szájú szörnyeteget ábrázoló dombormű alkarnyi tépőfogába kapaszkodva. Hárman is alig tudtuk felráncigálni, de végül talpra állítottuk, és miután messzire hajította a nyakában lógó láncot, a két katona elindult vele kifelé.
A következő pillanatban újból felhangzott a kísérteties üvöltés, és a szárnyas jelenés – aki ekkor már csak nyomokban hasonlított emberre – lassan kiemelkedett a kátrányszagú medencéből. Tetőtől talpig beborította a gőzölgő, fekete víz, és bár úgy tűnt, a szárnya használhatatlanná vált az olajosan csillogó folyadéktól, tudtam, csak idő kérdése, hogy kimásszon, és embernagyságúra duzzadt karjaival egyszerűen kettéroppantson mindnyájunkat.
Hacsak ki nem találok addig valamit.
Ahogy a félelemtől reszketve elhátráltam a vértől csúszós köveken, odébb rúgtam egy aprócska fémtárgyat. Az őrnagy öngyújtója volt az – és pont a legégetőbb szituációban nem akart sehogyan sem meggyulladni. Kétszer is elejtettem, mire lebukdácsoltam a kőemelvényről, ám a második alkalommal egy pillanatra meggyulladt, azonnal lángba borítva a lépcsőt borító nyúlós, kátrányszagú, alvadt vérpatakot.
A lény eszeveszetten üvöltött a hátam mögött, bele sem akartam gondolni, milyen testi elváltozások okozhattak neki ekkora kínt. Csak egy pillanatra néztem hátra, nehogy elvétsem a dobást – az öngyújtó pislákoló tüze belobantotta a kőmedencényi, forró nyersolajat.
Maga az eleven pokol tátotta lángoló száját a vízben vergődő démoni jelenésre.
Még akkor is éreztük a mélyben tomboló forróságot, mikor felértünk a zöldbe borult sziklameredély tetejére, a terepjáróhoz. Félájultan rogytunk le a kerekek tövébe, de Eddinghton őrnagynak még maradt annyi lelki ereje, hogy egy jókora szivart tömjön a szájába.
- Van tüze, Callaghan? – fordult felém – Vagy fáradjak le inkább a szakadékba?
Mosolyogva halásztam elő a gyufásdobozomat, aztán gyorsan meg is bántam a hirtelen mozdulatot, mert hasogatni kezdett az oldalam. Az utolsó kettétört szállal azért nagy nehezen meggyújtottuk a Colonialt.
- Ugye tud róla, hadnagy, hogy azt az öngyújtót magától Chamberlaintől kaptam ajándékba?
- Nem uram, nem tudtam – ráztam meg a fejem. – De mit mondott az előbb?
- Hadnagyot, Callaghan – pöfékelte. – Parancsmegtagadásért most szét kellene rúgnom a seggét, és jelentést küldeni a felettesének. De mivel megmentett három belbiztonsági tisztet, és egymaga kifüstölt egy vörös veszélyességi szintű Ningiszida-szentélyt, magam fogom kitüntetésre előterjeszteni Kingsley ezredesnél.
- Uram, ha azok ott lenn valóban egy akkád halálisten papjai voltak…
- Tudom, tudom, Callaghan. Ez gyökeresen ellenkezik mindazzal, amit Oxfordban és Kairóban eddig tanult. De tudja mit? A Sálalahig tartó autóút pont elég lesz arra, hogy elmeséljek magának néhány roppant érdekes dolgot.

Cohors Scriptorium


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához