LFG.HU

Hanna
novellaCimkek

Már a Gerlos-hágónál jártak. A kanyargó út fölé zöld és kék falként magasodtak a hegyek, a sziklák összezárulni látszottak körülöttük, mintha fényes, erdőfalú alagútban járnának. A felhők páraszoknyájukat felemelve suhantak el a csúcsok felett, melyek a napfényben olyan élességgel rajzolódtak ki, hogy már-már kiszakították az égbolt takaróját.
Az autóban osztrák könnyűzenei adó szólt – a magyar csatornák már réges-régen elmaradtak mögöttük. Zoli lába alatt ide-oda görgött a dinnye, amit még Győr előtt vettek az út szélén. Tomi az ablaknak dőlve aludt, hugi pedig középen a Witch magazint olvasta.
Zoli szerette volna, ha Tomi végre felébred. Meg akarta mutatni, hol van a ház, ahová tartanak. Innen ugyan még nem lehetett látni sem a hegycsúcsot, sem a szerpentint, de hamarosan, a kanyar után…
Fészkelődni kezdett. A Pókember-képregényt lesöpörte az öléből, és behajolt szülei közé, hogy jobban kilásson a szélvédőn.
- Nem bírsz már magaddal, mi? – kérdezte az apja. – Húsz perc, fiam.
- Tomi alszik – mondta Zoli. – Felkeltsem?
- Hagyd csak – szólt közbe anya. – Nemsokára ott vagyunk.
- Épp azért – morogta Zoli, de visszahúzódott.
- Csússz odébb a seggeddel! – szólalt meg Juli, és felpillantott az újságjából. – Nem férek el tőled.
- Jucus! – figyelmeztette szelíden anya.
- Ja. Popsi. – De aztán Juli az ülés takarásában Zoli felé fordult, és ajkával némán formálta a tiltott szót: “segg”. Utána vihogva nekidőlt Tominak.
Előbukkant a hegy – az ő hegyük. Az aljában piros tetős, apró, fehér házak pettyezték a hegyoldalt, akár egy csoport gomba, és feljebb, a legelők mentén egy-két barna tanyaépület bújt meg a kanyargós út mentén. Legfelül sötétzölden, hűvösen a Nagyerdő terült el. Olyan hatalmas volt, hogy Zoli a házat csak később vette észre. Ott, a fenyők alatt, a legelők és a rengeteg peremén fehér folt csillant.
- Látom! – kiáltotta Zoli, és előremutatott.
Tomi felrezzent. – Mi? – motyogta.
- Odass! Ott a ház!
Tomi kicsit lassan – Zoli szerint túl lassan – mozdult, hogy előrenézzen. Juli leengedte a magazint, és bosszúsan összecsukta.
- Nem lehet tőletek semmit se csinálni.
- Kuss!
- Zoli!
Zoli hátradőlt, és keresztbefonta a karját. Ez az egész megérkezés rosszul indult. Ott volt a ház, az erdő, a hegyek… de mintha ez senkit nem érdekelt volna igazán.
Ő fontosnak érezte. Minden porcikája emlékezett a tavalyi évre, a fenyőtűk illatára, a keserű füstre, amikor tüzet raktak, a kénsárga gombák csokrára a fák tövében, a medvelábnyomra az ösvényen, a nagy esőre, amikor a mindig hűvös faházban pasziánszot rakott ki a szarvastrófeák alatt. Volt egy év, amikor egy sötétzöld mohával benőtt mélyedésben tiszta tavacskát talált, és áttetsző szőlőfürtként lebegtek benne a békapeték.
Ő azért ment, hogy megint azt érezze, mint előző évben. Azért hozta Tomit, hogy őt is bevonja ebbe a világba, de a barátja meg a húga elrontották az egészet.
Pedig Tominak értenie kellett volna. A kövérkés fiú mindig kész volt elfogadni Zoli véleményét, és könnyen fellelkesült. Kettejük közül ő volt a követő, az apród, és az iskola udvarán a szünetben úgy vágtak keresztül, mint egy apró, vörös hajú csillag és annak nagy, szőke bolygója. Náluk minden fordítva volt: Zoli védte meg Tomit, ha a nagyobb fiúk nyaggatták, és ő volt a hangosabb is: egy kicsi, éles hangú látnok.
Most is előre eltervezte, hogyan zajlik majd az egész utazás, mit mond majd Tomi, és mit válaszol ő. A barátjának ugyanúgy lángra kellett volna lobbannia, mint neki, ugyanúgy várnia kellett volna a zöld csendet. Hiszen eleget beszélt neki róla. Akkor miért nem érti?
Az út hátralevő részén csendben üldögélt. Tomi megpróbálta szóra bírni, de nem járt sikerrel, és egy idő után zavartan és sértődötten ő is elhallgatott. Juli nem olvasott ugyan tovább, de előrehajolt a két első ülés közé, és eltakarta a látványt.
Szürke csendben kanyarogtak fel a szerpentinen. A tehenek megbámulták őket. Fehéren és vörösen virítottak a fűben, mint óriási virágok, a vadvirágok pedig lilák voltak, mint a reklámban a tehenek. A falu minden kanyar után egy leheletnyivel kisebb lett, az út pedig egyre szűkebb. A hegycsúcsok mögött újabbak tűntek fel, és fehéren haraptak az égbe.
Zoli némán nézett kifelé az ablakon. Az egyik legelőre barna sas csapott le, és ahogy elhaladtak mellette, felemelte fejét zsákmányáról. Borostyánsárga szeme megvillant a fűben. Zoli szólhatott volna a többieknek, hogy itt egy sas, de inkább szó nélkül visszanézett. A tekintete összeakadt a madáréval, aztán az autó maga mögött hagyta a rétet. Zoli megnyugodva fordult vissza, és rámosolygott Tomira hugi feje fölött. Úgy érezte, magával viszi a sast, amely csak az övé, mint ahogy a fenyves és a Nagyerdő titokzatos fensége is.

Ültek a tornácon, fogaik között hersegett a Kisalföld napsütötte, dinnyében őrzött íze, balatonparton lesült, barna lábszárukat szétvetették, hogy a cukros lé a fenyődeszkákra és a fűbe csöpögjön. Tomi lába fehér volt – ő csak leégni tudott. Fejük felett csattogás hallatszott: anya rázta ki a paplanokból az egyéves dohot.
- Nagyapáé volt a ház – magyarázta Juli, és rózsaszín cicanyelvével lenyalta álláról a dinnyelevet. – Amikor kicsik voltunk, ő még itt lakott.
- De aztán otthonba kellett mennie. – Zoli érezte a fenyvesből felé szálló, nedves élet-illatot. Már nem neheztelt senkire. Ott volt, ahol lenni akart. – Na, akkor kezdtünk el idejárni. Jobb, mint a Balcsi.
- Én szeretem a Balcsit – mondta Juli lojálisan. Már két éve minden nyáron eltöltöttek Tomiék fenyvesi telkén pár hetet.
- Nekem tetszik az erdő – nézett Tomi Zolira. – Van farkas is?
- Meg medve meg hiúz meg minden – vágta rá Zoli, noha ő lábnyomon kívül mást nem látott. – De majd meglátod. Holnap elmegyünk egy kicsit kirándulni.
- Ahová szoktunk? – kérdezte Juli.
Zoli horkantott. – Valami új helyre. Keresünk valami szuper zugot.
- És mi van, ha farkassal találkozunk? – kérdezte Tomi. Nemrég megnéztek egy horrorfilmet Balatonon a vérfarkasokról, és bár akkor mindannyian félve bújtak össze a takaró alatt – Juli meg bezárkózott a vécébe, és addig nem jött elő, amíg a fiúk meg nem nyugtatták, hogy vége a filmnek -, csak Tomiban hagyott akkora nyomot, hogy még most is megborzongott, ha rágondolt. Pedig végig se nézhették, mert a nagymamája bejött, és kikapcsolta a videót.
- Nem gond. Belenézel a szemébe és kész. Az állatok nem támadnak arra, aki a szemükbe néz. Félnek tőle – jelentette ki Zoli magabiztosan.
Egy darabig hallgattak, mert a dinnye vastagabb, világosrózsaszín részéhez értek, és ügyelniük kellett arra, hogy ne kenjék össze magukat. Zoli végzett először. Ledobta a héjat a fűbe, és hátrahanyatlott a fenyődeszkákra. Nézte a tornác fagerendáit, a régi darázsfészkeket a sarkokban, és behunyta a szemét. Az erdő susogott. Valahonnan messziről kolomp és kaszálógép hangja hallatszott, de jóval erősebb volt a sziklák közt fütyülő szél és az összesúrlódó tűlevelek neszezése. Madár vijjogott, és Zoli arra gondolt, hogy az ő sasa az. Nem kellett kinyitnia a szemét, hogy lássa a magasban körözni. A szemhéja belső felére rajzolódott ki a sziluett, mintha odaégett volna.

- Kettőkor van ebéd – mondta anya, és átadta az uzsonnászacskót. – Ide mentek az áfonyásba, ugye? – a kérdése félig fenyegető kijelentés volt.
- Mindig oda megyünk – vont vállat Zoli.
- Megnézzük a várat – tette hozzá Juli.
- Ne késsetek el, különben utánatok megyek.
- Ne menjek veletek? – kérdezte apa bentről. Arca nem látszott az osztrák újság mögött. – Szívesen körülnéznék én is az erdőben.
Anya hátrafordult, és rámosolygott.
- Holnapra úgyis nagy kirándulást szerveztél. Majd akkor. Hadd fedezzék fel a környéket! Tomi még úgysem látta – azzal visszafordult, és kacsintott.
Zoli ilyenkor szemernyi kétség nélkül tudta, hogy az ő anyukája a legjobb fej. Büszkén vigyorgott rá.
- Ne izgulj, anyuszi. Nem esz meg bennünket semmi.
- Na, azt remélem is.
Anya kikísérte őket, és jelentőségteljesen az órájára mutatott. – Kettőkor. Különben nem marad semmi. Apátokat ismerve.
- Mit főzöl? – kérdezte Juli.
- Tejfölös-sajtos húst sütök. Jó lesz nem elkésni.
- Akkor tuti hazajövünk – kiáltott vissza Zoli az erdőbe vezető ösvényről. Már vitte a lába.
Amikor beléptek a fák közé, megcsapta őket a hűvös. Mintha a réten, mögöttük nem is sütne a nap; a színek elmélyültek, a fenyők pedig hideg, friss illatot leheltek a nyakukba. Elindultak a fekete ösvényen a zöld világba.
Zoli jobban emlékezett az útra Julinál, akinek minden évben újra meg kellett tanulnia az erdőt, mintha a város kitörölt volna belőle minden emléket. A bátyja azonban otthon, Budapesten, az iskolapadban, kocsiban, villamoson, az aszfalt folyóin végigcsorogva is magával vitte a rengeteget. Talán álmában újra- és újra bejárta a csapákat, mert világosan emlékezett minden kanyarra. Nem ismerte ugyan fel a fákat, de határozottan tudta, merre forduljon. Úgy érezte az erdőt, mintha tisztásai a tulajdon bőrének különböző foltjai volnának. Letért az ösvényről.
- Ez bizti jó ötlet? – kérdezte Juli, és megállt. Tomi kettejük között, fél lábbal az erdőben, fél lábbal az úton állt.
- Ha átvágunk ezen a sziklás részen, akkor ott leszünk a várnál. Az út csak kerül egyet. Nem emlékszel?
- De – mondta Juli.
Zoli elindult felfelé a hegyoldalon. Tomi vállat vont és követte, s végül Juli is úgy döntött, inkább velük megy, mint egyedül a sötét fenyőalagútban, és lihegve utánuk szaladt, vörös copfjai repkedtek utána.
Zoli előreszaladt, egyik fenyőtől a másikig, és sorra megérintette gyantás törzsüket.
- Ne… olyan… gyorsan! – zihálta hátul Tomi. – Már szúr az oldalam.
Juli érte be először a szikla tetején. Nem szólt semmit, csak a bátyja mellé állt, és lenézett. Alattuk a lejtőn négy fenyő ugrott ki a többi közül. Törzseiket földre fektetett és összefont faágak kötötték össze derékmagasságig. Hátul, az ő irányukban csak néhány leszúrt karó jelezte, hogy ott is fal van, de elöl a fonadék egészen vállig magasodott. Innen fentről be lehetett látni a közepébe. Belülről a fal tövét kövekkel erősítették meg, és egy görbe ág dőlt ferdén előre a középre halmozott kőhalomból, tetején piros ronggyal.
Zoli nem volt tudatában, hogy mosolyog. Ő azt hitte, csak moccanatlanul áll, és hagyja, hogy átmossák a tavalyi emlékek.
- Ez a vár – mondta Tominak, aki akkor ért fel mellé. A barátja hevesen kapkodott levegő után, mint aki rohant, de az arca fehér volt. Az oldalára szorította a kezét. – Megvagy?
- Minek úgy rohanni? – kérdezte Tomi bosszúsan, aztán lepillantott. – Á.
Lassan leereszkedtek a hegyoldalon. Lábuk előtt megjelentek az első áfonyabokrok, és mire a favárhoz értek, már térdig gázoltak a cserjésben. Nadrágjukon szétkenődött a bogyók nedve.
Zoli egy pillanatig úgy érezte, hogy a múltba ereszkednek vissza, de aztán oldalra nézett Tomira, aki időnként lehajolt egy-egy áfonyáért, és érezte, hogy bár az erdő sosem változik igazán, most mégis frissebb, ismeretlenebb. Viszketett a bensőjében az újabb, hegyi nyár, és lerohant az áfonyásba, el a vár mellett, amikor pedig megbotlott az ágakban és felbucskázott, csak vigyorgott. Mire felült, vörös karcolások és lila áfonya csíkozták arcát.

Később a gombaszedésre fogta.
Miközben guggolva áfonyát szemezgettek, észrevett egy nagy kalapú vargányát a szemközti lejtőn. Odasétált, leszedte, aztán odahívta Tomit is, hogy az uzsonnától megszabadított hátizsákba beletegye a gombát. Miközben a szendvicset és a zsebkéssel szétvágott almát ették, Juli még egy vargányát pillantott meg valamivel feljebb. Csak egy kicsivel mentek odébb. Mindig csak egy kicsivel.
- Nem kéne most már visszafordulnunk? – kérdezte Tomi egy idő után, amikor egy patakhoz értek, és tétován megállt mellette.
- Nyugi, tudom, honnan jöttünk – mondta Zoli. Nem gondolt utána, valóban így van-e. Eddig még mindig mindenhonnan visszatalált, és különben is csak egy keveset jöttek. A hátizsák is csak félig volt tele gombával.
- Azt hiszem, én is – motyogta Juli elgondolkozva, és beleharapott az almájába. A fiúk már rég megették a sajátjukat.
- Nem vinnéd most már te a hátizsákot? – kérdezte Tomi habozva. – Nekem már elég volt.
- Nehéz, mi? – kérdezte megvetően Zoli. Mindig is puhánynak tartotta Tomit. Jólesett erősebbnek, nagyobbnak lenni a nagy fiú mellett.
- Nem, csak nem igazságos, hogy csak én viszem.
- Persze, vigye Jucus?!
- Nem Juli. Ő lány. De te vihetnéd. – Tomi már le is dobta a zsákot a földre, és fellélegzett.
- Mi van azzal, hogy lány vagyok? Pár vacak gombát én is el tudok vinni – csattant fel Juli, de nem mozdult a hátizsákért.
- Gyengusz – morogta Zoli, és felvette a zsákot. – Na, így már jobb?
Tomi arca zöldnek látszott a fenyők árnyékában. – Nem vagyok gyenge, csak nem igazságos…
- Oké, oké – torkollta le Zoli, amikor meghallotta Tomi hangjában a vékony nyafogást. A köveken egyensúlyozva átkelt a patakon. A víz fehér habot vetve zubogott a völgy felé.
A másik oldalon már nem csak vargányát találtak, de megegyeztek abban, hogy ami piros vagy szürkéskék, azt nem szedik le. Néhányat felborogattak cipőjük orrával, de aztán ráuntak.
- Hihetetlen, hogy hátizsák nélkül lassabb vagy, mint Juli – nézett vissza Zoli Tomira, aki egy fának támaszkodva pihent a lejtő derekán. Már nem tudta, hány emelkedőre kaptattak fel, és hányszor ereszkedtek le.
- Fáj a hasam – mondta halkan Tomi.
- Hány óra? – kérdezte hirtelen Juli. – Én is éhes vagyok.
Fél kettő volt.
- Nem érünk haza kettőre – húzta el a száját Juli.
- Azt én is tudom! – förmedt rá Zoli, és feszengve kihúzta magát. Érezte, hogy valamit tennie kell. Két szempár szegeződött rá döntést várva. – Na jó, menjünk vissza.
- Pillanat – mondta Tomi, és behunyta a szemét.
Zoli elindult visszafelé, és megállt a barátja mellett. Megvárta, míg Tomi kinyitja a szemét, aztán bátorítóan belebokszolt a vállába.
Eltévedtek, döbbent rá néhány kaptató után. Még nem szólt semmit, de már átkozta a vállát húzó gombákat. Azok miatt történt az egész! Beharapta az ajkát, és ment tovább, mert mintha ott, annál a sziklánál megálltak volna korábban…
Nem volt ismerős. A nagy kőtömb mélyedéseiben apró, csenevész fenyőmagoncok nőttek, akár a japánkertek csodái. De fekvő oroszlánra hasonlító formáját egészen biztosan észrevették volna, ahogy jöttek, és hogy mégis most csodálkoztak rá először, azt jelentette, hogy teljesen máshol vannak, mint korábban.
- Fáj a hasam – mondta Tomi sírósan, és leült egy kőre. Arca fehér volt.
- Nem tudsz másra gondolni? – pördült meg Zoli, és fellángoltak a szeplői. – Például hogy merre jöttünk?
- Nem azt mondtad, hogy emlékszel? – kérdezte bátortalanul Juli.
- Ti sem erőltettétek meg magatokat! – vágott vissza Zoli. Egyikük sem vitatkozott vele. Juli leült Tomi mellé, és kinyújtóztatta a lábát.
- Nem jöttünk olyan sokat – mormolta a kislány Tominak.
Tomi nem figyelt rá. Hasára szorította a kezét és összegörnyedt.
- Mi bajod? – kérdezte élesen Zoli, de megbicsaklott a hangja. Ólálkodott valami érzés a tudata peremén, amivel szembe kellett volna néznie, de az, akárcsak az alpesi farkasok, távolabb lohol.
Tomi felnézett, és Zoli ekkor jött rá, hogy a barátja valóban rosszul érezheti magát. A pupillája egészen kitágult, és kék szeme éjfeketének tűnt krétafehér arcában.
- Fáj a hasam.
- Nagyon? – A kérdés felesleges volt, és ezt Zoli is tudta. Tomi bólintott. – Figyelj – nyalta meg az ajkát Zoli. – Muszáj továbbmennünk egy kicsit. Ha feljebb megyünk, onnan látszik majd a ház… vagy a falu. Hallod?
Tomi megint bólintott. – Mindjárt.
Vártak egy kicsit, és Zoli szíve hidegen dobogott a mellkasában, mintha egy fagyott szárnyú madár csapdosott volna bordái kalitkájában. Amikor megszólalt, már csendes és mentegetőző volt a hangja.
- Menjünk.
Nem beszéltek. Zoli bevárta Tomit, és hozzá igazította a lépteit. Nem ajánlotta fel a segítségét. Még nem.
A kiszemelt csúcs messzebb volt, mint gondolták, és többször is meg kellett állniuk, hogy pihenjenek, míg végül Tomi az utolsó meredek kaptató felénél lerogyott egy fenyő tövébe, és nem volt hajlandó felállni. A homloka merő verejték volt.
- Mióta fáj? – kérdezte Juli együttérzően, és megfogta Tomi nyirkos kezét.
- Most, az erdőben fájdult meg.
- Miért nem szóltál? – kérdezte Zoli, de Tomi csak visszanézett rá. A kisebbik fiú elfordította a tekintetét.
- Várjunk egy kicsit – javasolta Juli.
- És hol fáj? – kérdezte Zoli hirtelen.
Tomi felhúzta a pólóját, és rámutatott.
Zoli a saját bőrén érezte a helyet. Neki ott sebhely volt. Kiszáradt a szája, és összenézett Julival. A lány szemén látszott, hogy még nem érti, de az egyre erősödő sejtelem úgy készülődött a tekintetében, mint egy árhullám. Mindjárt kimondja, döbbent rá Zoli, és gyorsan megelőzte a húgát.
- Itt? – nyúlt előre, és megnyomta Tomi hasát. A barátja felkiáltott, és összegörnyedt az avarban.
- Hülye állat! – nyöszörögte Tomi, és kicsordult a könnye.
- Bocs – motyogta Zoli hirtelen merev ajkakkal. – Figyelj… Figyelj, Tomi, azt hiszem, tudom, mi bajod.
- Vakbél – mondta ki Juli, és tekintete megtelt bizonyossággal.
- Hülye picsa! – kiáltott rá Zoli, és amikor mindketten értetlenül és megbántva néztek rá, reszketni kezdett a tehetetlen dühtől.
- Vakbél? – kérdezte Tomi.
- Ja. Nekem is volt. Nagyon fájt, úgyhogy bevittek a kórházba és… miért nem szóltál hamarabb?
- Azt hittem, csak elrontottam a gyomrom. Nem gondoltam…
- Ja. Nem gondoltad.
Zoli lehuppant mellé. Belsejében egyáltalán semmi nem moccant.
Tudta, mit jelent a vakbélgyulladás, ő hallotta, mit beszél az orvos a szüleivel, és apa sietett neki elmagyarázni az egészet. Vagy csak a műtét után beszéltek róla? Hogy mennyire veszélyes, de milyen kis csipcsup műtétről van szó? Rutin, mondta a doki, vagy apa, vagy a szemközti ágyban fekvő gyerek, akivel egy hétig vicceket mesélve röhögtették egymást, mert a nevetés fájt, és nagyon keménynek kellett ahhoz lenni, hogy az ember megállja, és csak befele nevessen.
Most pedig itt voltak a hegyen, és tudta, mi a vakbélgyulladás és tudta, hogy eltévedtek. Csak ült és az ajkát rágta, míg ki nem serkedt a vére.
- Zoli… – szólította meg bátortalanul Juli.
- Igen? – morrantotta oda. Nem akart tudni semmiről.
- Felmennél oda? – mutatott Juli az emelkedő felé. – Talán… látsz valamit, és akkor hazatalálunk.
Zoli ránézett Tomira, aki összegömbölyödve feküdt a fa alatt.
- Így jobb egy kicsit – magyarázta erőtlenül.
Zoli lerázta a hátizsákot és felállt.
- Megyek – mondta, és elindult felfelé. Nem nézett hátra, és csak az ötödik fánál sírta el magát, könnyek nélkül, elfojtva, dühösen. Miért pont most? Miért most kellett Tominak megbetegednie, nekik eltévedniük? Nem az én hibám! kiáltott fel magában.
Akkor eszmélt csak fel, amikor már fent volt, és egy kicsit megritkultak a fák. Zoli felmászott a sziklára, és kiegyenesedett. Zöld fenyők vették körül, lombjuk elborította a csúcsokat és völgyeket. A felhők ráereszkedtek az ormokra, és nem látszott más, csak a Nagyerdő.
Sehol egy ház. Sehol egy ismerős völgy.
Mellkasát fagyott súly nyomta.
Lefelé már lassabban ment, és hozta magával a sűrűsödő árnyakat is. Kezdett későre járni az idő.
- Na? – nézett rá reménykedve Juli, amikor visszaérkezett, de aztán meglátta a bátyja arcát, és kis arca elfancsalodott. – Most mi lesz?
- Nem láttam semmit… – Zoli mély levegőt vett. – De ha elindulunk lefelé, előbb-utóbb eljutunk egy völgybe… az összes út ott megy.
- Én nem tudok menni – szólalt meg Tomi a földön erőtlen hangon. Csukva volt a szeme.
- Nem baj, felhozzuk a segítséget – jelentette ki Zoli a szokásos határozottsággal. Csak belül nem hitt saját magának. – Nyugi – tette hozzá. – Ha kilépünk, nem lesz gond. Gyere, Juli!
- Itt hagytok? – nézett fel Tomi ijedten. – Ne menjetek el!
- Muszáj. Visszajövünk.
Tomi sírni kezdett.
- Gyere, Jucus – fogta meg a húga kezét Zoli. Juli hátrafordult, és ő is úgy festett, mint aki menten sírva fakad. – Gyere! – húzta maga után. – Sietnünk kell, amíg még van fény.
- Ne aggódj, Tomi! – mondta Juli megakadó hangon. – Sietünk. Tényleg.
Azzal megfordult, és most már ő húzta Zolit. Futva indultak el lefelé a lejtőn, és meg sem álltak egy emelkedők közti mélyedésig, ahol ismét lefelé fordultak. Nem beszéltek, de nem engedték el egymás kezét.
Zoli Tomira gondolt. Ott hagytuk, gondolta. Ott van egyedül. Nem sokáig, tette hozzá, és még inkább gyorsított léptein. Segítséget keresünk és…
Hirtelen megtorpant.
- Nem lesz jó – mondta, és ismét hevesen verni kezdett a szíve.
- Miért?
- Nem fogunk visszatalálni. – Zoli már meg is fordult, és elindult visszafelé. Juli kénytelen volt követni, mert az ujjai foglyul estek bátyja markának szorításában.
- De hát akkor mi lesz? – kérdezte Juli és sírni kezdett. – Te is tudod, mi van vele! Amikor neked volt, apa azt mondta, hogy még jó, hogy ilyen gyorsak ma a kórházban, mert különben meg… meg… m…
- Kuss már, én is tudom! – förmedt rá Zoli. – De ha nem találunk vissza hozzá, az rosszabb, és nem hagyhatjuk egyedül, mert az gyávaság. Úgyis megtalálnak. Anya már biztos kihívta a hegyimentőket különben is.
Juli tovább sírt. Zoli dühösen rángatta maga után. Merre is kellett továbbmenni? Honnan futottak le? Merről jöttek?
Eltévedtem megint, hasított belé.
- Tomi! – ordította.
- Tomi! – sikoltotta Juli is zokogva. – Engedj már el, te állat!
Zoli elengedte, és tovább kiabált, aztán feszülten fülelt, miközben tovább rohant felfelé. Végül halk hahózás ütötte meg a fülét. Négykézláb, feltápászkodva, majd megint megcsúszva kapaszkodott fel, aztán zihálva összeesett Tomi mellett. Barátja arca maszatos volt és tűlevelek tapadtak rá, ahol az avarba fúrta.
- Olyan ijesztő az erdő egyedül – habogta Tomi. Az arca maszatos volt a könnyektől, és ettől valahogyan ijesztő. – Csendes, de mégis zúg, és egyre sötétebb lett… Olyan jó, hogy visszajöttetek…
- Minden rendben, oké, nem megyünk sehová – mondta Zoli, és reszkető kézzel megveregette Tomi vállát. – Biztosan megtalálnak. Szuper hegyimentők vannak errefelé. Nyugi…
- Éjjel meg biztos jönnek a farkasok… szörnyű az erdő, ha nincs itt senki… azt hittem…
- Tudom – mondta Zoli, és mert mást nem tehetett, megfogta Tomi kezét.

- Figyelj… ha nem jönnének, akkor mi lesz? – kérdezte Tomi később.
Zoli lenézett rá. Már erőltetnie kellett a szemét, hogy lássa a barátja arcvonásait.
- Jönni fognak – mondta Juli, és megszorította a kezét.
- Fáj még? – kérdezte Zoli.
- Ha nem mozdulok, akkor nem. Így egész jó… de…
- Mi?
- Hülyeség, ha félek?
Zoli lenézett rá, és megrándult az ajka. Kitapintotta a saját sebhelyét.
- Nem. Nem hülyeség.
Csend volt, csak a tűlevelek susogtak szárazon a sötétben, ahogy összesúrlódtak.
- De megtalálnak. – Zoli továbbra is magabiztosnak hallatszott. Mint mindig.
- Láza van – súgta Juli, de Tomi így is meghallotta.
- Az nem baj… csak a hasam ne fájna.
Zoli azonban jobban tudta, és épp ezért nem szólt semmit. Vártak tovább a fekete törzsek és még feketébb sziklák között, reszketve a hideg éjszakában.

- Tomi?
Némaság. Az ágak szövedékébe már hajnali szürke sugarak fonódtak.
- Tomi?
- Azt hiszem, elájult. – Bátortalan suttogás.
Zoli megrázta Tomit, de a barátja nem kelt fel. Lehajolt, de hallotta a lélegzést. Tomi teste tüzelt a láztól, és közelebb húzódtak hozzá. Ő legalább meleg volt.
- Nem jönnek – Juli megint sírdogált. Nem hüppögött, de a hangján hallani lehetett, hogy folynak a könnyei.
- Tudom – préselte ki Zoli.
- Mi legyen?
Rutinműtét, gondolta Zoli. Rutin… Zsebébe nyúlt és elővette a zsebkését, de nem pattintotta ki.
- Mit csinálsz?
Felhúzta a saját pólóját, és kitapintotta a sebhelyet. A medence kiálló csontja fölött kezdődik, valamivel beljebb, és ferdén fut alá ujjnyi hosszan… Megkereste Tomi hasán a helyet.
- Zoli…
Ott volt, ujjával ki tudta rajzolni a vonalat. Ott volt, és mégis, mintha nem is lett volna. Mit keressen? Hogy néz ki a vakbél? Mi van odabent? A kezében szorongatta a kést. Elképzelte, ahogy belevág a fehér bőrbe, és aztán…
- A francba… – fordult el, és ő is összegörnyedt. Rázkódott a válla. – Rutinműtét. Ja.
Olyan, mint kivenni egy mandulát, hallotta a fejében az apja hangját. Hipphopp, már kint is van… semmi probléma.
De hogyan? Ki mondja meg, mit és hogyan kell tennem? Rutin. Egy gyerek is meg tudja csinálni.
Visszafordult, és kipattintotta a kést. Juli a túloldalon a szürkeség felé fordulva feküdt, valószínűleg éberen. Félt az éjszakától, de a hajnali hangoktól még jobban. Tomi közöttük feküdt meleget sugározva.
Végigsimította a vonalat, a képzeletbeli seb nyomát. Nem is tudnám megtenni, mondta magában. Aztán: gyáva vagy!
Odaérintette a kést, és ajkát beharapva lenyomta a hegyét, majd végighúzta a holdfénytől kék bőrön. Utána reszkető kezéből kihullott a bicska. Tomi hasán vékony karcolás látszott. Épp csak egy hajszálnyi.
Zoli két térde közé szorította a kezét, és Tomihoz bújt.
- Ne haragudj – suttogta.
Nem válaszolt neki senki.

Arra ébredt, hogy valaki rázogatja, és hangok veszik körül. Felnézett. Juli hajolt fölé, és arca olyan volt, mint még soha. Zoli kábán felült, elengedte Tomit, akinek nem volt többé láza, és körülnézett. Négy férfi rohant felfelé az emelkedőn, az egyiket nagy kutya húzta. A németjuhász hevederjén vörös kereszt virított.
Már dél körül járt, a fák ágai közé sárga fénypászmák estek. Zoli felkiáltott, maga sem tudta, hogy mit, és felpattant. A férfiak egyszeriben ott voltak előttük, körülöttük, a kutya megnyalta a kezét, valaki átölelte, németül mondta, hogy minden rendben. Juli már megint sírt.
Hátrafordult. Tomit két leguggoló férfi háta takarta el.
- Mi… mi van vele? – kérdezte németül.
Mindenki Tomit nézte.
Aztán megmondták. Zoli rájuk nézett, és nem érzett semmit, mintha kiröpült volna végre az a madár a mellkasából. Üres volt a borda-kalitka.
Az a férfi, aki mellette állt, átkarolta a vállát, míg egy másik felemelte Tomit a földről. Nyomást érzett a vállán, és engedelmesen elindult. Juli megfogta a kezét – távoli, hideg ujjak szorítása. Hallotta, hogy mögötte a férfiak halkan beszélgetnek.
- Úristen, látod ezt itt? Figyelj, kölyök…
- Ne, ne mondj semmit!
- De miért?
- Csak ne szólj semmit, rendben?
Hangok, messziről, a zöld rengetegen, a fenyővilágon kívülről. Nem érdekes, gondolta Zoli. Nem érdekes.

Kleinheincz Csilla (Hanna)


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához