LFG.HU

HammerTimeCafe
Novicius G
novellaCimkek

A férfi nehezen talált be kulcsával a zárba, és nem elsősorban a folyosó sötétje miatt, sokkal inkább, mert jobb keze használatát kénytelen volt mellőzni. A lakásba toppanva nem bajlódott kabátjának fogasra akasztásával, egyszerűen csak ledobta a földre. A landoló ruha kavarta szellő felemelte a porcicákat a kopott linóleumról, hogy aztán gyors keringőt lejthessenek a férfi tovasuhanó lába nyomán.
Győző erőtlenül lerogyott a konyhában egy hokedlire, majd az asztalra támaszkodva megmaradt bal kezébe temette az arcát. Mit sem törődve a könyökbúbját szúró, száraz morzsákkal, homlokát a tenyerébe csapkodta néhányszor.
- Nem! Ilyen nincsen! – motyogta. – Nem létezik, és kész!
Súlyos léptek csosszanó hangja hallatszott a konyhaajtó felől, ami Ildikó közeledtét jelezte. A termetes asszony a küszöbnél megtorpant, s a szája elé kapva kezét elszörnyedt.
- Uramég! – suttogta, miközben végigmérte az üresen csüngő ruhaujjat.
Legszívesebben azonnal megölelte volna férfit, hogy beborítsa csókjaival, majd könnyeivel, és zokogva kérjen bocsánatot a rákulcsolódó karok – helyesebben egy kar – közt. Ezzel persze elárulta volna, hogy tud a történtekről, ami így is, úgy is elkerülhetetlen volt, de most még nem érezte alkalmasnak a pillanatot. Ezért aztán igyekezett úgy tenni, mintha meglepetésként érné Győző félkarúsága. Eddigi életét a boldogság színlelésével töltötte, így nem esett nehezére megjátszani a döbbent feleséget.
- Győző… Mi történt veled? – kérdezte elhaló hangon.
Nagy, reszkető sóhajjal kezdődött a válasz.
- Én… én nem is tudom. Nem is értem, hogy… hogy ez hogyan… Ehh! – a férfi megrázta a fejét. – Drágám, csinálnál nekem egy kávét?
- Hát persze – mozdult meg az asszony.
- Mégsem! Inkább legyen tea. Zöld tea… Köszönöm.
Ildi nekilátott vizet forralni, elővenni csészét, kanalat, teafiltert, cukrot. A készülődés zörejeit Győző viszonylag magas frekvenciával remegő szuszogása festette alá. Mire a víz homályos foltot varázsolva az ablakra gőzölni kezdett, a férj összeszedte magát.
- Hazafelé jöttem a munkából. Éppen befordultam itt a Havanna sarkán, amikor egyszerre csak… szóval egyszer csak bizseregni kezdett a jobb karom, aztán…
Ildi hiába várta, hogy a férfi tátott száján kijöjjék a mondat második fele, ezért elzárta a gázt a rotyogó kanna alatt, hátha a csend segít.
- Aztán, a bizsergés után… Szóval ránéztem a karomra, hogy miért bizsereg, és hirtelen az egész, tehát az egész karom… eltűnt.
- Hogy tessék?
- ELTŰNT!!! Érted? EL-TŰNT! – üvöltötte, majd szótagolta. – És most nincs itt semmi! – ráncigálta meg az inge ujját. – Itt a vállam… – mutatott rá. – Itt meg semmi!! – bökött a hiányzó testrész felé, majd elkeseredett dühében elpottyantott néhány könnycseppet.
Felesége odalépett hozzá, és gyengéden a keblei közé hajtotta fejét. A simogató kezek alatt Győző sírva folytatta meséjét.
- Csak álltam ott az úton a kocsival… Aztán, amikor rámdudáltak hátulról, nagynehezen lehúzódtam. Hüpp… Tudod, nem egyszerű bal kézzel váltani és kormányozni egyszerre… Én ezt az egészet nem értem. Ilyesmi nem létezik. Hüpp… Senkinek nem tűnik el a karja egyik pillanatról a másikra!
- Szia! – szólalt meg a háttérben Terike kedves kislányhangja.
- Szervusz, kincsem! – válaszolt Győző, de nem tekintett hátra, nehogy a gyerek sírni lássa.
- Fáj? – érdeklődött Terike.
- Nem, kicsim, nem fáj.
- Akkor jó.
Győző megemberelte magát, és könnyei alapos elmorzsolása után megfordult, hogy hátravessen egy mosolyt. Ekkor érte a nap második rémisztő meglepetése, melynek hatására úgy pattant fel ültéből, hogy a szék is eldőlt. A csattanásra Terike összerezzent, a mellette álló apró termetű lény viszont majdhogynem halálra rémült.
- Mi… mi az ott? – kérdezte a férfi tágra nyílt szemekkel bámulva a kislánya háta mögött reszkető szőrös figurát, ami épphogy kidugta fél szemét a takarásból, miközben mancsával szorosan markolta Terike nadrágját.
- Hát Pumfi! – vigyorgott a gyerkőc.
Jónéhány mély levegő lecsúszott Győző torkán, mire képesnek érezte magát megszólalni.
- Pumfi… egy… plüssmackó. Pumfi… nem… mozog. Pumfi… NEM ÉL! – nyögte ki szavanként. – Most nézz oda! – beszélt immár a feleségéhez. – Olyan, mint az az öblítős maci a reklámból, Cicciolino vagy hogy a francba hívják!
- Drágám, beszélnünk kell – tette Ildi gyöngéden férje vállára a kezét.
- He? Te… te tudod, mi ez?
- Igen, én tudom. Sőt, azt is, hogy mi történt a karoddal.
A férfi összehúzott szemöldöke alól nézett meghökkenve az asszonyra, majd Pumfira.
- Gyere velem a szobába! Szeretnélek bemutatni valakinek – kezdte a nő lassan befelé tessékelni.
Győző engedett a gyönge húzóerőnek, de tekintetét képtelen volt levenni az élő plüssmackóról, ami időközben óvatosan előmerészkedett Terike háta mögül. A szobába érve végül Ildikó unszolására elfordította a fejét, így pillantotta meg az arab vonású, félmeztelen, török bugyogós, turbános férfit. Az úr nem igazán illett egy dohos, XVIII. kerületi, lakótelepi lakásba, de nem a megjelenése volt a leginkább különös rajta, hanem hogy lótuszülésben lebegett jó egy méterrel a föld felett.
- Heh! – buggyant elő egy kényszeredett kacaj Győző szájából. – Ez nekem sok! – jelentette ki, majd kicsörtetett a konyhába kishíján felrúgva a kislányával játszadozó Pumfit.
Kirántotta a forró vízben ázó teafiltert, a zöldes, gőzölgő lébe heves mozdulatokkal belelapátolt két kanál instant kávét, aztán némi kevergetés után megkísérelte felhajtani kotyvasztmányát. Persze nem sikerült neki, ahhoz túl forró volt, ezért kilöttyintette a felét a mosogatóba, és felengedte hideg vízzel. Így már néhány másodperc alatt legördült az egész, de csak azért, hogy a férfi gyomortartalmát felkavarva visszatérjen, és a lefolyóban végezze.
Ildi átkarolta a csap felett harákoló férjét.
- Van magyarázat! Mindenre. Lehet, hogy nem éppen tudományos, de van! Hagyd, hogy elmondjam, és meg fogod érteni!
- Oké – helyeselt végül megadóan Győző, majd lifegő ingujjával megtörölte hányadéktól nedves orrát.
- Gyere, menjünk be!
A férfi bólintott, és feleségével karöltve átsétált a nappaliba, az előszobában majdnem átesve a nő sáros cipőjén.
- Az úr itt Lomdzsalah – mutatott Ildi a változatlan pózban levitáló török felé. – Foglalkozását tekintve dzsinn.
- Szóval dzsinn – Győző széttárta (volna) karjait. – Hát, ha dzsinn, akkor dzsinn.
- Ez pedig az ő otthona – markolt fel a nő egy görbe csövecskét az asztalról, majd a férje kezébe nyomta.
- Mi ez?
- Ez egy olajlámpás füle. A legnagyobb darab, ami megmaradt belőle, ezért Lomdzsalah ebben lakik.
Győző minden irányból megvizsgálta a fragmentumot.
- Hehehe! Dzsinn! Ez nagyon jó!
Ildi nem nevetett.
- Khm! Na jó! – köhintett a férfi komolyságot erőltetve magára. – Tételezzük fel, hogy elhiszem! Hogy került hozzátok?
- Terike óvodájában csőtörés volt. A Vízművek nekilátott feltúrni a földet, és a sárban megtalálták ezt – mutatott a fülre. – Terikének megtetszett, és eltette. Itthon aztán nekilátott tisztogatni, és ahogy dörzsölgette… hát, ahogy dörzsölgette, megjelent a dzsinn.
Győző rezzenéstelen pókerarccal hallgatott.
- Igen? Folytasd!
- No, persze, mindketten majd’ szívbajt kaptunk, de Lomdzsalah illedelmesen bemutatkozott, és azt mondta Terikének, hogy… ööö… Hogy is volt pontosan? – fordult a dzsinn felé.
- Ki engem megidéztél, teljesítem egy kívánságodat! De jól vigyázz, cserébe áldoznod kell valamit! – duruzsolt a török lágy basszusa.
- Így, így! – bólogatott Ildi. – Terike pedig azt kívánta, hogy az ő Pumfikája legyen élő, és lélegző maci!
- Huh! – fújt egy nagyot a férfi. – Oké, még tudom követni. De mi volt az áldozat?
- Háát… – kezdett neki a kínos résznek az asszony. – Az az igazság, hogy… hogy Terike Pumfi életéért cserébe… szóval a karodat adta.
Ildi szája lefelé görbült, szeme elé könnyfüggöny ereszkedett.
- A karomat… – nyöszörgött Győző, majd kitört belőle méreg. – A KAROMAT ADTA EGY KURVA MACKÓÉRT??!!
A kislány elpityeredett ijedtében, Ildi pedig lehajtott fejjel szipogott. Győző a dzsinnhez lépett.
- És ezt maga csak úgy…?! – széles mozdulatokkal hadonászni kezdett. – Csak úgy felelőtlenül teljesíti?!
- Ez volt a kívánsága. Nem az én osztályrészem eldönteni, hogy helyes-e – válaszolt Lomdzsalah vérfagyasztó nyugodtsággal.
- Hát ez remek! Hát ez baromi jó! Nincs karom, de szerencsére van egy élő plüss… izém!
Miután kipuffogta magát, amit a többiek türelmesen végighallgattak, átkarolta Terike derekát, és félkézzel odalendítette lányát a szellem elé.
- Most pedig szépen visszacsinálod, kicsinyem! – parancsolta ellentmondást nem tűrő hangon, ám a gyerek egyre csak hüppögött.
Győző nagyot sóhajtott.
- Figyelj, kicsim! – guggolt le Terikéhez. – Apucinak kell a karja, tudod? Pumfi pedig csak egy játékmackó. Neki ilyen állapotban nincs helye ebben a világban, mert… mert ebben a világban nem léteznek élő plüssállatok. Neki is jobb lesz úgy, ha megint kedvedre szorongathatod, ráléphetsz és rácsukhatod az ajtót.
- De én nem akarom… – tiltakozott szomorkodva a kislány.
- Tudom, drága, de biztos azt sem akarod, hogy apucinak ne legyen karja. Ugye?
- Nem – suttogott már majdnem meggyőzve Terike.
- Na, ugye! – ölelte magához mosolyogva Győző, teljesen megtörve az ellenállást.
- És akkor játszunk apukásat?
Ildi az ajkába harapott.
- Hát, ööö… úgy is fogalmazhatjuk! Miféle kérdés ez, te csacsi? Na, beszélj szépen a dzsinn bácsival! – így a férj.
- Sajnálom, de Terike további kívánságait nem áll módomban teljesíteni – vágott közbe Lomdzsalah, mielőtt bármi történt volna.
- De… de miért? – kérdezte Győző.
- Mint azt mondtam, minden személynek csak egy kívánságát teljesítem.
A férfi eltöprengett.
- Annyi baj legyen! Akkor majd én visszakívánom a karom, és így még Ildi is kívánhat egyet! – mutatott a nő felé.
Lomdzsalah mondani készült valamit, ám Győző beléfojtotta a szót.
- Na! Hát akkor, kedves dzsinn! Azt kívánom, hogy újra legyen jobb karom!
- És mit áldozol cserébe? – kérdezte a szellem, ahogy arra számítani lehetett.
- Nos… Pumfi életét! Legyen ismét plüssállat, ahogy az rendjén való!
- Ez nem elég nagy áldozat – jelentette ki Lomdzsalah.
Győző reménykedő mosolya egy szempillantás alatt lehervadt.
- D-de hát… – dadogott. – A másik irányba működött!
- Természetesen. Hiszen a karod jóval többet ért Terikének, mint Pumfi élete.
- Ugyan, miért ért neki olyan sokat az én karom? – hitetlenkedett a férfi.
- Egyszerű. Csak bele kell gondolni. Persze megértem, ha most ehhez túl izgatott vagy, ezért elmondom. A jobb karod nélkül nem vagy képes elvégezni a munkád. Fel fognak függeszteni, új állást találnod pedig igen nehéz lesz nyomorékként. Ha végül sikerül is elhelyezkedned, a fizetésed alacsony lesz, és nem is dolgozol majd szívesen. Mindez együtt jelentősen rontja az általad eltartott kiskorú gyermek jövőbeni esélyeit.
A hűvös válasz kimerítő volt és logikus, Győző nem is tiltakozott.
- Akkor az autóm! – kiáltott fel. – Feláldozom a kocsim!
- Nem elég – ingatta fejét a dzsinn.
- Hogyne volna?! Vadiúj Totyota!
- Sajnálom, de akkor sem.
Győző kétségbeesetten jártatta körbe tekintetét a lakáson, hátha rábukkan valamire, ami legalábbis értékarányos lehet hiányzó végtagjával. Repedezett lakkozású ruhásszekrény, zárlatos foglalatú csillár, késő reneszánsz tévé. Nem az igazi. Kinézett az előszobába is, és ha már ott volt, felemelte kabátját a földről, kiszabadítva alóla Terike vászoncipőcskéjét. Száraz vászoncipőcskéjét.
- Várjunk csak! – egyenesedett fel. – Hiszen én ma eljöttem az óvoda mellett! Nem volt ott semmiféle csőtörés, földtúrás meg sártenger!
Ildi sáros csizmája, amin az imént majdnem hasraestek, azonnal magára vonta a férfi tekintetét, de nem sokáig, mert felesége határozottan aggódóvá váló ábrázata sokkal többről árulkodott.
- Te találtad meg a lámpa fülét, nem Terike! – mondta ki a látottak alapján felépített következtetését Győző.
Az asszony lesütött szemmel hallgatott.
- De miért nem mondtad? Mit akartál eltitkolni előlem?
Ildi kövér könnyeket hullajtva keservesen zokogni kezdett, Győző pedig majd egy percen keresztül szólongatta hiába, artikulált emberi beszédet nem volt képes kicsikarni belőle. Végül magához ölelte, és zsíros, pattanásos homlokát csókolgatva próbálta megnyugtatni.
- Sajnálom. Úgy sajnálom, hogy így történt – rebegte az asszony nemsokára. – Én csak egy rendes férjet akartam.
Győzőn jeges borzongás futott végig.
- Tessék? – suttogta. – Úgy érted, hogy… hogy én nem voltam jó férjed?
Ildikó új lendülettel folytatta az egerek itatását.
- Tehát akkor, ha jól értelmezem, én… korábban… rossz ember voltam, és te… te azt kívántad, hogy legyek! Igaz? – kérdezte a férfi.
- Nem – fordította felé könnypatakoktól csíkos arcát a másik.
- Hát?
- Győző. Drága Győző… – cirógatta férje nyakát. – Te ma délelőtt… még nem is léteztél.
A férfi körül meglódult a világ, aztán valami furcsa, sípoló hang kezdett táncot ropni a dobhártyáján. Az imént hallottak annyira hihetetlenek és borzalmasak voltak, hogy kevés híján az eszméletlenségbe taszították. Meg is szédült egy pillanatra, de Ildi izmos karjai megóvták a hanyatteséstől.
- Az nem lehet – köpte ki cérnaszál hangon.
- Nézz körül, Győző! Úgy néz ez ki, mint egy jól kereső, tisztes családapa lakása? Úgy nézek én ki, mint akit egy jóízlésű férfi megkíván?
A logika Ildikó oldalán állt.
- És a megismerkedésünk? Az együtt töltött éveink?
- Sosem voltak – rázta fejét az asszony.
- De én emlékszem rájuk! – kiáltott Győző.
Lomdzsalah félbeszakította meditációját.
- Azok hamis emlékek. Én adtam őket neked, hogy életszerűbb légy. A többi már csak Ildikón múlott, no meg a kis Terikén.
Győző elájult.
Szeretett felesége szépnek nem titulálható látványa fogadta, mikor magához tért. Hamarost észrevette a hálóban rohangáló Pumfit és a nappaliban lebegő dzsinnt, ami könyörtelenül szembesítette a valósággal. Nem álom volt.
- Akkor is szeretlek. Szívből. Igazán. – fordult a nő felé.
- Tudom, mert én akartam, hogy így legyen.
Megcsókolták egymást. Ildi évek óta először érezte egy másik ember ajkát a szájához tapadni.
- És mondd csak… Mit áldoztál értem? – szegezte kérdését az asszonynak Győző.
- Az életem harmadát. Meg fogok halni Terike tizennyolcadik születésnapján.
- Jézusom! – szörnyülködött a kívánság-férj. – Hisz akkor még csak… még csak 44 leszel!
- Tudom.
Hosszan, szerelmesen néztek egymás szemébe. Csodás pillanat volt, de Győző – szíve heves tiltakozása ellenére – eszével tudta, hogy nincs ez így rendjén és soha nem is lesz. Feltápászkodott a kanapéról, majd magához ragadta a csodalámpa fülét.
- Jó férjed vagyok, Ildi, mert annak teremtettél. Eszerint döntöttem – húzta ki magát. – Kérlek, Lomdzsalah, jöjj velem, volna egy kívánságom.
- Ahogy parancsolod – engedelmeskedett a dzsinn.
- Mire készülsz, Győző? – kérdezte nem kevés aggodalommal Ildikó.
- Nem mondhatom el, drágám – válaszolt amaz, miközben betessékelte a szellemet a mellékhelyiségbe, majd ő is belépett, és gyöngéden, de határozottan félretaszítva a tiltakozó asszonyt, magukra zárta az ajtót.
- Hát akkor először is… – Győző a WC-kagylóba dobta a varázstárgyat, ami nem sokat csilingelt a fajanszon, mert elsodorta a tartályból érkező áradat. – Kérlek, nézd el nekem! A budapesti szennyvíz 90%-a tisztítatlanul ömlik a Dunába, úgyhogy semmi perc alatt kellemesebb helyen lesz az otthonod.
A dzsinn arca mozdulatlan maradt, csak Ildi dörömbölt egyre a háttérben nyisdkit kiabálva. Győző elővette a mobilját, majd a 197-et tárcsázta.
- Jó napot kívánok! A Sertével Klub Fókuss című műsora telefonszámát kapcsolja, legyen szíves! Köszönöm. Jó napot kívánok! Nagyon érdekes sztorival lehetnek gazdagabbak, ha meglátogatják a XVIII. kerületi Havanna utcai lakótelep 135/A ház 3. emeletének 17. számú lakását. Jobb, mint a négylábú kiscsirke Dabason. Pontban egy óra múlva legyenek itt! Viszlát.
Ugyanezt végigjátszotta a TV Szeplő Passzív című műsorával is, aztán kikapcsolta a telefont. Próbált nem figyelni felesége könyörgésére a túloldalról.
- Hát akkor kedves dzsinn úr! – ismételte egy órával ezelőtti önmagát. – Azt kívánom, hogy a családom felejtsen el téged és a kívánságaikat, így tehát engem is!
- Mit áldozol cserébe?
- Az életemet – válaszolt elszántan Győző. – El akarok tűnni, mintha soha nem is léteztem volna – itt elmosolyodott. – Mert hát nem is léteztem. Ha mindezzel végeztél, szabadon elmehetsz, Isten áldjon!
- Elfogadom az ajánlatodat.
- Oh, és még egy apróság! Ha megkérhetlek, akkor még mielőtt távoznál az éterbe, nyisd ki a zárat! Talán ezt szívességből is megteszed.
Lomdzsalah bólintott.
- Ég veletek, Ildi, Terike! Vigyázzatok magatokra! – ordította túl Győző a felesége sirámát.
Ildikó kinyitotta az ajtót, de nem értette igazán, hogy miért, hiszen nem is szólította a természet.

*

Somlói Ildikó döbbenten vette észre, hogy kislánya egyik játékmackója valamilyen csoda folytán megelevenedett. Terike, a gyermek kimondhatatlanul boldog volt, mert az állatka szemmel láthatóan erősen kötődött hozzá. Alig egy órával a felfedezés után két televízió hírműsorától is kopogtattak az ajtón, és Ildikó – minthogy titkon mindig is nagy népszerűséget szeretett volna – szívesen nyilatkozott, természetesen a legtöbb pénzt felajánló stábnak.
Innentől nem volt visszaút. Világszenzáció lévén az eset, híre nem maradhatott határainkon belül. Somlói anyukára, kislányára és a kedves Pumfira az egész Földgolyó kíváncsi volt, Ildikó pedig, aki tűrhetően beszélt angolul, örömest elfogadta a külföldi meghívásokat. Idővel pártfogójuk akadt a show-businessben, aki természetes talentummal intézkedett a megfelelő tárgyi és anyagi körülmények közt zajló fellépésekről, amelyeken Pumfi már betanított mutatványokat adott elő a közönség nagy örömére.
Tudományos kutatóintézetek is érdeklődtek az élő plüssállat iránt, amely kíváncsiságukat jó áron kielégíthették, persze csak kíméletesen, hiszen Pumfi volt Terike legjobb barátja. Ildikó – ha nem is vált topmodellé – megszépült az egészségesebb életmód (és a szépségklinikákon eltöltött idő és elköltött pénz) hatására. Így aztán – lévén gazdag és jó megjelenésű – a férfiúi érdeklődés középpontjába került. Néhány balul sikerült próbálkozás után megtalálta az igazit, aki vele maradt egészen haláláig, amely tragikusan fiatalon, 44 évesen érte szegényt, éppen Terike születésnapján.
Igaz, hogy addigra már régen lecsengett a világraszóló Pumfi-őrület, Terike párizsi Moulin Rouge-ban tartott rendszeres előadásai továbbra is nagy érdeklődésnek örvendtek, így a kislány az öröksége nélkül is meg tudta volna keresni a kenyerét. Már csak azért is, mert a rivaldafényben felnőtt fiatal hölgy már a szórakoztatóipar más területein is sikerrel kipróbálta magát, s a francia színjátszó társulatok előszeretettel alkalmazták női szerepek alakítására.
Pumfit az utókor a világ nyolcadik csodájaként emlegette, egészen addig, amíg huszonkét évvel a mackó debütálása után fel nem tűnt a színen egy Duna-delta mellett élő halász, aki megdöbbentő módon képes volt repülni, akár a madarak. Sokan faggatták a titkáról, de senkinek nem árulta el, csak annyit mondott: Bizony, sokmindent feláldoztam érte!


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához