LFG.HU

Tiana Shadow
novella

A Jég-hegység fagyos tája vette körül, ahová ember nem nagyon merészkedik, főleg ezekben az időkben. A Viharok Havának azon napjainál jártak, amikor a hegylánc megkeményedett, sziklái csúszóssá, fagyossá váltak, amiket sem ember, sem bármely teremtmény nem bírt ki. De ő mégis tovább ment. Ostobának mondanák, ha rájönnének, hogy egy alig huszonhét esztendős férfi nekivágott a fagyos csúcsoknak, melynek hidege egészen átjárta, hiába takarta be magát farkasbőrrel, mely klánja szent állatának számított. Jelképük, a fehérfarkas, igen jó szolgálatot tett neki, hogy erőt merítsen belőle, de bárhogy is igyekezett, úgy tűnt, nem képes legyőzni a viharos szeleket, mik hideg havat szórtak szemébe és még tovább dermesztették. Hátközépig érő fekete haját lassan fehérnek mondhatta, annyi hópehely ragadt rá, a homlokán díszelgő vörös homlokpánt, melybe gondosan beleszőtték a Fehérfarkast, már átvette a zord hőmérsékletet, azonban semmiért sem vált volna meg tőle. A nyílt hegycsúcson, amire majdhogynem végkimerültségében jutott el, még könnyebb áldozatává vált a szelek rohamainak, játszadozásának. Senki nem állt mellette.
“Te ostoba! Itt fogod halálodat lelni, mert képtelen voltál rá! Már az sem számít, hogy hol rontottad el, hiszen a hó fog betemetni és a szelek sem siratnak majd! Klánod pedig majd a feledés homályába űz, ahonnan nem szerezheted vissza becsületedet! Száműzött lettél, Samanu! Kitagadott!” Így szidta magát a férfi, azután térdre rogyott. Nem bírta tovább azokat a gyötrelmeket, mik lelkét és testét egyaránt érintették. Erős, edzett kezeiben minden izma átfagyott, úgy szorongatta a farkasbőrt, némi védelmet remélve. Amikor megpróbálta kinyújtani ujjait, rá kellett döbbennie; teljesen megfagytak kezei. Lábait is felsértették a már elhagyott sziklák fagyos kövei, bőre ezernyi helyen felszakadt, és megfagyott vér borította ruganyos izmokkal ellátott testét, arcán jéggé dermedt könnyek mutatták: lelke megtört teste fájdalmai alatt. Arra gondolt, vajon rá találnak-e valaha, vagy valóban a feledés emészti el. Többször megfordult már a fejében, hogy feladja, mégis éltette valami fajta remény, amit még ő sem értett. Lelke legmélyén hitt valamiben, amit elfelejtett, és úgy gondolta, erőlködni sem érdemes a felkutatásán. Elveszett. Pedig igazi Bajnokká akart válni, az Északi-tartomány híres Győztesévé, klánja elismert harcosává. Megtörve térdelt a hóban, mikor az eget fekete felhők lepték el.
“Vihar közeleg. Lábaim, kezeim megfagytak, becsületemet bepiszkítottam saját hibám miatt, így már nem vagyok méltó a Fehér Farkasokhoz! Pedig klánom a Farkas Síkság legveszélyesebb harcosait nevelte ki, az egész Északi-tartományban. Mindenki tudni akarja titkunkat, hogy legyőzhessenek minket. Számos csatát megnyertünk, bajnokaink nevét egész Drakhanban ismerik, és elismerés övezi őket. De én elbuktam a végső próbán!” A komorrá változott égre nézett, majd bűnbánóan lehajtotta fejét utolsó gondolatánál.
“Azt rebesgették, hogy démonhordák vadásznak itt, elveszett lelkek, kik az emberek fájdalmában lelik örömüket, és fekete fellegként jelennek meg az égen. Azt hittem, ez nem más, mint tündérmese, kitaláció, de lehet, hogy tévedtem.”
A fekete felleg egyre sötétebb árnyalatot vett fel, eltakarva a végtelen fehérség csillogását, de a szeleket nem tudta megfékezni. Ugyanúgy tépték, kínozták az ifjú harcost, míg számára az egész Jég-hegység csak egy fehér folttá vált, összeolvadva a fekete égbolttal, a horizonton pedig egy szürkesáv keletkezett. Volt ott már egyáltalán látóhatár? Fejét keze mögé rejtve próbálta védeni szemeit, csakhogy már hiába. Fáradtan, mindent feladva terült el a hóban várva a démonhorda eljövetelét, mik megváltják nyomorúságos életét, s lelke végül nyugalomra térhet. Egy sötét alak, testetlen árny suhant felé a magasból, de mire rájöhetett volna, miféle, elragadta az üresség.

Mi történik velem? Hol vagyok? Újra érzem a süvöltő szeleket és a fagyos hideget körülöttem. Vajon meddig fog ez még tartani? A sziklák felszántották bőrömet, és újra vérem csöpög a hóra. De valami megváltozott. Mintha ez az egész elmúlt volna. Lehet, hogy mégis elhagytam testemet, mit éppen az a sötét árny marcangol? Viszont akkor mit keresek itt? ÉN MIT KERESEK ITT? MIÉRT JÖTTEM VISSZA? Hiába kiabálok, csak a visszhangom hallat emberi hangot ebben a barlangban. A jég alkotta cseppkövek sem olvadnak már a barlangtó felett. Majd a Hajnal Havában. Addig még jó pár hónap áll előttünk. Egész Drakhan lázban ég. A Fehéridők Havában támadásra számítanak a varázstudók valamelyik másik síkról, amibe már nem csatlakozhatok. Hát igen, erre számítottam! A barlangtó eléggé széles, és nem tükröződik vissza alakom. Mégis, mi ez a fehérség a közepéről kiemelkedő sziklán? Áh, értem. Most jön valaki, aki elkísér őseimhez. Egy ilyen szégyenteljes embert még jobban megaláznak ősei előtt. Számíthattam volna rá, hogy a szellemek móka tárgyaként kezelnek. Hogyhogy nem haragszom? Miért lettem ennyire nyugodt? Mitől? Vagy nem is az Ég Kapujának őre van itt? Akkor ez nem lehet más, mint…
- Üdvözöllek Samanu! Régen nem láttalak ilyen fájdalmas állapotban.
Lassan kezd alakot ölteni, és nem vakítja tovább a szemeimet. Talán el kellene neki mondanom mindent. De lehet, hogy tudja. Akkor miért jött el?
- Mi a baj, Samanu? Összetörtél.
- Elvesztem, Fehérfarkas. Elbuktam az utolsó próbán, amikor klánom harcosai közé avattak volna. Ezért felküldtek a hegyekbe. Száműztek.
Talán megrezdítettem azzal, amit mondtam? Csak áll a sziklán. Meg sem rezdül. Tömött fehér bundája a sámánunk farkasára emlékeztet. Apáméra. Valószínűleg ő jött el. Akkor mégsem felejtettek el.
- Sosem vesztél el, Samanu… sosem voltál száműzött… sosem buktál el.
- Hogy érted ezt? Már sose lehetek harcos, sose lehetek Bajnok! Sose lehetek Győztes! Így más veszi át a helyem.
- Sose léttél volna Győztes, Samanu… mert sosincs Győztes a Hold alatt!
- Nem értem! Hogyhogy nincs Győztes a Hold alatt? Akkor mégis mi volt a hírhedt Fehér Vadász? Igazi Bajnok, Győztes! Ki mindegyik csatáját megnyerte, győzelemre vezette klánunkat és az Északi-tartomány szövetséges klánjait.
- Tévedsz!
Vajon miért morog rám? Hangja menydörgésként visszhangzik a barlangban.
- Szánalmas halandó tested semmit sem ér, Samanu! Ahogyan a testben tett hősi cselekedetek sem! Kinek teste erős… a lelke gyenge.
Úgy tűnik, lenyugodott. Hangja újra lágyabbá vált. Ekkor kérdezhetek.
- Magyarázd el nekem, apám, miért nincs Győztes a Hold alatt?
- Most is tévedsz… nem vagyok az apád… csupán testvére vagyok a Havasi Látónak… a válasz pedig igen egyszerű: mivel tested nem számít, így lelked tisztaságát kell megőrizned… a Hold szülötte vagy te is… lelked fénye a Hold fényének mása… csak akkor jutsz fel a Hold Udvarához, ha megőrzöd ezt a tisztaságot…
- És a győzelem?
- Fogalom… ne a fogalmakból indulj ki! A győzelem olyan dolog, mely csak a szemlélettől függ… bárki győz, valaki mindig veszít… és a győztes sem győztes… csak az emberek szemében válik azzá… magával szemben egy senki… igazi bajnok akkor lennél, ha le tudnád győzni magad…
- De hát az lehetetlen, Fehérfarkas!
- Éppen ezért nem leszel győztes a Hold alatt… és nem te vagy az egyetlen… senki sem képes rá…
- Akkor mit tegyek?
- Ne gondolkodj fogalmakban! A fogalmakat egyik szellem sem érti… márpedig szükséged lesz rájuk…
Szóval legyek sámán? Ezek szerint azért jött el, hogy sámánná tegyen? Hogy olyan legyek, mint az apám? Csak bólint. Ezek szerint gondolataim nyitottak a számára.
- Rendben van, Fehérfarkas! Elfogadom, hogy Sosincs Győztes a Hold alatt, de tanítsd meg, hogyan jussak fel a Hold Udvarába!
- Megtanítalak, Kisfarkas… mert kíváncsi vagyok, komolyan gondoltad-e szándékodat… de válthatsz, elhagyhatsz, ha úgy gondolod…

Fájdalom hasított testébe, ahogy megpróbált megmozdulni. Mintha minden tagját égetné valamilyen ismeretlen tűz. Kinyitotta szemét, mely érzékenyen reagált a kandallóból áradó fényre, miközben az éjszaka sötétjéből a Hold ezüstös fénye világított.
- Hol vagyok? – erőlködött kinyögni legalább ezt a kérdés, hátha kap valamilyen választ. Hangja halk volt és rekedt, így a viszonzás lehetősége is kétségesnek bizonyult.
- Egyelőre ne beszélj! Még nem épültél fel teljesen! – figyelmeztette egy női hang, kinek csak körvonalait látta. De legalább látott. Furcsa lázálma még nem izgatta, csak az a gondolat melengette a szívét, hogy ágyban fekszik, és egy idősebb hangú nő van mellette.
- Hol vagyok? – próbálkozott újra, mert kérdésére még mindig nem kapott választ.
- Hagyd, Édua! Innentől én veszem kezelésbe! Te nézd meg a fiút! Liána nagyon aggódik miatta – csatlakozott egy hasonlóan idősebb férfi a nő vállára téve erős kezét, mire az asszony csípőre tette kezeit.
- Hagyd már ezt a szerencsétlen fiút pihenni, Ilián! Még csak tíz napja van nálunk, és te máris foglakoznál vele! Az a szerencséje, hogy Arvid megtalálta…
- Menj! – hangsúlyozta a férfi, azután megvárta, míg az asszony kimegy a szobából.
- Ilián – ismételte a nevet az ifjú, mire az idegen felé fordította csalafinta mosolyú arcát.
- Rég nem láttuk egymást, igaz Kisfarkas? Mondd, kit látsz bennem?
- Te voltál… – erőlködött Samanu, de csak köhögött.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához