LFG.HU

HammerTimeCafe
Pierre Corbeau
novellaCimkek

A feketén csillogó, obszidiánból faragott maszk átrepült a ágak között, könnyed ívben hullva Laylair kezei közé. A megtartó tanítványa önkéntelenül szorította melléhez, azonnal megszédülve a faragványból áradó ősi hatalom érintésétől.
- Fuss, kicsi nővér! – a deinn, aki a kezébe hajította elfordult tőle és íját földre dobva húzta elő kardját.
- Menekülj! – kiáltott rá még egyszer, mielőtt társai után vetette volna magát – A megtartó meghalt érte! – biccentett a fekete maszk felé
- Nem adhatjuk az ő kezükre! Vidd innen minél messzebbre! Mi feltartjuk őket, már amíg lehet! – ezzel eltűnt a bokrok között, csak aranyhaja villant búcsúzóul a levelek közül.
Laylair Tarsaen, Sirenar Tarsaen házának másodszülöttje, a határvidék vén megtartójának, Myrhanernek első tanítványa remegő térdel meredt a harcos mögött összecsapódó ágakra. Féltucat szívverésnyit állt így, a finoman hajladozó lombokat bámulva, mígnem az erdő mélye felől felhangzó csatazaj kibillentette a merengésből.
Megpördül a sarkán, hátat fordítva a távoli tisztásnak, ami három évtizede volt az otthona, mióta a komor és magának való Myrhaner maga mellé fogadta. A vén megtartó azonban már halott volt, és vele pusztult összes tanítványa is, Laylair kivételével.
A fiatal elf nem gondolt velük, inkább nekiiramodott a vaskos tölgyfák között, minden erejével a futásra koncentrálva. Bár rőtvörös, szarvasbőr ruháját nem ilyesféle céllal készítették, Narmiraen hatalmából az egykori vad erényei most mind őt segítették. Sebesen szökellt a mohával benőtt fatörzsek között, lélegzetét gondosan kordában tartva.
Vissza kellett jutnia a népe körébe, valamelyik Rehynn védelme alá, hogy minél előbb biztonságba juttassa az ereklyét. Karjait védelmezőn fonta a maszk elé, mellkasához szorítva a törékenynek tetsző varázstárgyat.
Az ősi, Myrhaner szerint ezredéves ereklye volt minden baj forrása, és persze az emberek, a kérészéletű, nyughatatlan fajzatok.
Három éjszakával ezelőtt, mikor még nem kellett az életért futnia, a déli határsávot őrző deinnek koszlott, lerongyolódott emberfajzatot találtak az erdő szélén, sebektől borított, háborodott roncsot. A határt vigyázó harcosok kalandozónak, az emberek legrosszabb fajtájának gondolták a férfit, már amennyire felszereléséből és lázasan mormoló szavaiból megállapítani lehetett. Végeztek volna vele, de az idegen testére kötözve vékony selyemzsákot találtak, rúnákkal, varázsjelekkel hímzett készséget. A nagyhatalmú mágiával óvott csomag rejtette az obszidiánból metszett maszkot, elkendőzve baljós kisugárzását.
Különös maszk volt, és nem csak a belőle áradó hatalom miatt. Gondosan megformált, szépséges elf vonásokat mintázott, az összhatást csak a torz mosolyba dermedt ajkak rontották, mintha a maszk készítője magát az Éjben Kacagót akarta volna kőbe álmodni. De a legfurcsább dolog mégis a maszka homlokába foglalt jelvény volt, egy gondosan csiszolt rubinból formált szív, ami a napvilágon olybá tűnt, mintha izzana a fekete kristálymaszk szorításában.
Myrhaner, a határvidékhez legközelebb élő megtartó fájdalmas arccal hördült fel, mikor a vadászokat vezető deinn elébe hozta. Meg sem merte érinteni, inkább gyorsan egy ereklyetartó ládát kerített, annak mélyére zárva a különös varázstárgyat.
Nem tudhatta, hogy már jócskán elkésett ezzel.
Laylair könnyezve rázta meg fejét, kiszorítva a rettentő képeket gondolatai közül. Meg kellett pihennie egy pillanatra, mivel lábai már remegtek az erőlködéstől, az oldala pedig vadul szúrni kezdett, akárha egy tüskét döftek volna a bordái közé. Az elmúlt évek, amit tanulással és elmélkedéssel töltött a megtartó ligetében, alaposan kikezdték erőnlétét.
Lihegve támaszkodott egy mohával benőtt vaskos fatörzsnek, megmerítkezve a kéreg alatt áramló élet nyugalmában. Alig pár pillanatig élvezhette, majd rémülten kapta fel a fejét, hátrafelé, a maga mögött hagyott tisztás felé figyelve.
Csend volt az erdőben.
A csatazaj, a harcba induló deinnek kiáltásai, az egymásba harapó acél csengése mind abbamaradt, lassan terjedő, nyúlósan kúszó csendnek adva át a helyét, ami idegen volt ezektől az erdőktől. Laylair lassan hátrálni kezdett. Ez nem lehet, gondolta, miközben egyre gyorsabban hátrált, szinte menekülve az elnémult erdő elől. Két tucat deinn volt a tisztáson! Két tucat! Ráadásul három sereneya, akiknél ravaszabb harcos nem akad a határvidéken. Nem lehetnek mind halottak! Pillantása riadtan pásztázta a fák árnyékát, miközben azon gondolkodott merre is kellene indulnia.
A háta mögött nem volt már semmi. Néhány iramodásnyi erdő, a határsáv pereme, majd a Tiltott puszta. Sirenar belső erdeit, a mágiával védett tölgyesek biztonságába vezető utat maguk a támadók zárták el. Ha oda akar jutni, meg kell próbálnia az átkozottak megkerülését, és az oldaluk mellet elsurranva indulni a belső tartomány felé.
Nem is vesztegette tovább az időt, inkább újra nekiiramodott, nyugatnak fordulva a fatörzsek között. A határsáv széléhez közeledve már egyre sűrűbb lett az aljnövényzet; széles levelű páfrányok, indák, fákra csavarodó folyondárok. Laylairt nem akadályozta egyik sem, a lombok maguktól tértek ki útjából, hogy a háta mögött összecsapva elrejtsék nyomait. Már gyermekkorától jól értette az erdő szavát, ezért is kerülhetett a nagytiszteletű Myrhaner tanítványai közé.
A vénséges, köszvénytől gyötört elf másfélezer esztendeje élt már a határsáv erdeiben, magányosan, még fajtársai társaságát is kerülve. Ritkán fogadott tanítványokat, de aki mellette tanult, azt soha sem hagyta el a lomb és kéreg varázsa.
Laylair már az első tanulóéve alatt megértette, miért választotta otthonául pont ezt a helyet. A vén még a határ közelségének veszedelmét is vállalta, hogy a liget legöregebb fájának közelében élhessen.
A vén feketetölgy ezredéve állt már a szent tisztás peremén, törzsét nem merte érinteni a korhadás, a nyári viharok villámai messzire kerülték. Hatalmát egy eszét vesztett tisztavérűnek köszönhette, akit maga Mallior, az Éjben Kacagó érintett meg, elemésztve lelkét a keserűség örvényei között. A szerencsétlen tisztavérű – aki Sirenar legnemesebb családjából származott – menekülni próbált az elméjét elborító éjszaka elől, elhagyva Olian ősi földjeit.
Útját a vén feketelevelű ágai között végezte be, hogy szándékosan vagy valami véletlen folytán, az soha sem derült ki. A nyakában viselt mithrillánc fojtotta meg, melynek vége az egyik ág csonkjára csavarodott. Haláltusája közben a lánc a torkát is átvágta, vérével szentelve az Éjben Kacagónak az akkor még csak növendék feketelevelűt.
A vén Myrhaner azóta vigyázta a kiterebélyesedett faóriást, amelynek még az árnyéka is mérgezett, elborítva azok elméjét, akik a lombjai alatt kívántak megpihenni.
Laylair hirtelen megtorpant futtában, a sűrű aljnövényzet árnyékai közé kémlelve. Valami mintha mozdult volna előtte a zöldszín homályban, a páfrányok széles levelei között rejtőzve. A megtartó tanítványa meggörnyedve, lélegzetét visszafojtva figyelte az erdő csendjét, pillantását a lombok közé fúrva. Már épp mozdult tovább, mikor az árnyékok közül érkező nyílvessző átütötte a vállát, tompa, nedves csattanással állapodva meg húsában. Felsikoltott a fájdalomtól, majd gondolkodás nélkül oldalra vetette magát, rá egy korhadó fatönk maradványára, ami ruháját felszaggatva végigtépte oldalát, összezúzva bordáit. A vállába fúródott nyílvesző aranyzöld tollakkal ékített vége recsegve tört le – újabb sikoltást csalva elő ajkai közül.
A fájdalomtól félőrülten ugrott talpra, bevetve magát a fák közé. Hátra sem pillantott, nekiiramodott a határsáv felé, ahol az erdő előbb cserjésé szelídült, majd lassan beleolvadt a pusztaság fűvel borított lapályai közé. A háta mögött rejtőzködő íjász felől éles füttyszó harsant, amire azonnal válaszolt még vagy féltucatnyi, széles ívben elszórva a mögötte elterülő erdőben.
Nem fordulhatott vissza, Olian felé: a gyilkosok láthatóan számítottak erre és szélesre húzták a háta mögötti csatárláncot, elzárva a menekülés útját.
Jóval lassabban, sérül vállát markolva rohant a fák között, minden maradék erejét a menekülésre fordítva. Az erdő eleven volt körülötte, Narmiraen kegyéből a fák és bokrok félrehúzták ágaikat útjából, az avarral borított föld elnyelte a sebéből hulló vércseppeket, a páfrányok pedig összébb hajoltak nyomai felett.
Laylair remélte, hogy üldözőivel már nem bánnak ilyen kegyesen. Remélte hogy az ágak az arcukba vágnak, a bozót tövisei szemüket keresik, remélte, hogy a nedves avar megcsúszik a lábuk alatt és a fák gyökerei bokájukba akasztják göcsörtös ujjaikat. Megérdemelték. Százszorosan is.
A rongyos emberroncs, akit Myrhaner vett gondjaiba, harmadnapra kilehelte lelkét – már ha ezek a fajzatok bírnak ilyesmivel – kétségek között hagyva a megtartót. A sereneya, akit a határsáv deinnjei hívtak a ligetbe, próbált valami értelmet kihámozni lázas zagyválásából, de nem járt sikerrel. A haldokló a vérből beszélők földalatti birodalmáról, kalandozókról, a sötétség haragjáról zagyvált, mielőtt a sebeiből terjedő méreg végképp elemésztette volna.
Meg a maszkról, amit nem érinthet a nap fénye.
A holtesttel már nem maradt idő törődni, mert a megtartó tisztásának szélén álló vén feketetölgy törzsét hosszú rianás repesztette meg, felhasítva az ezredéves fa törzsét. Mallior fájának szétrepedt tönkjén keresztül tucatnyi elf özönlött a tisztásra, szálas, büszke léptű harcosok, arany és lombzöld selymekbe öltözve. Oldalukon íj, kezükben kettősívű ezüstszín pengék.
Fonatokba rendezett vagy épp szabadon hagyott hajuk feketére festve csillogott, egy-egy arany vagy platinafehér sáv kivételével. Az arcukat furcsa ábrák, tűvel-festékkel szúrt képek díszítették, bonyolult formákba foglalt jelvények. Elfek voltak, bár az arcuk hideg, akár fegyvereik acélja. Nem kérdeztek semmit, vezetőjük, aki ragyogó vértezetett viselt, szótlanul intett a liget peremén pihenő deinnek csapata felé.
A levegő megtelt nyílveszőkkel és az egymásnak rontó harcosok kiáltásaival. Laylair, aki a megtartó lombkunyhója előtt térdepelt mestere oldalán, leginkább a páncélba burkolózó elf tekintetére emlékezett. Ibolyakék volt, és izzott, akárha valami varázstűz lobogna a homloka mögött. Harcosai nem törődtek a több mint kétszeres túlerővel, nekirontottak a deinneknek, furcsa alakú kardjaik acélja villogott a napfényben.
A megtartó és Laylair felé hárman is elindultak de a vén Myrhaner nem ijedt meg az élesre fent acéltól. A maszkot rejtő ládikát tanítványa ölébe lökte, majd Narmiraenhez fohászkodott segítségért, az erdő hatalmát parancsolva a hollóhajú elfek ellen.
A tisztás hibátlan gyepszőnyege felhasadt, csápokként nyújtózó gyökereket, tüskékkel borított liánokat engedve a napvilágra. Elevenen kígyózva vetették magukat a támadásra lendült harcosok felé, bokájukra, karjukra fonva göcsörtös testüket. A lábaik alatt kétökölnyi gombák sarjadtak, vörös foltokkal tarkított csontszín pöfetegek, amik haragos puffanással bomlottak szét, csípős méregfelhővel orozva a támadók lélegzetét. Megállítani nem tudták őket, de elég időt nyertek ahhoz, hogy néhány határvadász körbevegye a megtartó mozdulatlan alakját.
Laylairt két deinn fogta közre, elvonszolva a csatatér közeléből. Az egyik a karjánál fogva húzta maga után, a másik a maszkot tépte ki a nehéz ládából, amit nem akart magával cipelni. Innentől kezdve az egész menekülés káoszba veszett, amiből csak itt-ott emelkedett ki egy véres jelenet.
Az egyik tetovált arcú jövevény egy fatörzs oldalához szegezve, nyakában hófehér tollú nyílvesző. Egy levágott kar a vérrel mocskolt földön, ujjai karomként mélyednek a rögök közé. Kard tépte arcú, vakon botorkáló deinn, szemére szorított karja alól könnyel kevert vér csorog. Vérvörös kavargás a megtartó mozdulatlan alakja körül, ahogy védelmezői közül egyre többen buknak a rozsdaszínre mocskolt fűre.
Laylair megtántorodott futás közben, sérült vállával egy vékony fatörzsnek ütközve. Felsikoltott a fájdalomtól, majd térdre esett a ritkás páfrányok között, félig aléltan a fáradtság és félelem szorításától. A gondolatai össze-vissza csapongtak, sehogy sem tudott a menekülésre koncentrálni. Rémülten érezte meg a válla felől terjedő jéghideg zsibbadást, ami lassan már a mellkasát szorongatta, egyre nehezebbé téve a levegővételt. Óvatosan a sebesült vállához hajtotta fejét, és a vér sós illata alatt megérzett valami nehéz és keserű szagot, minden bizonnyal a nyílveszőre kent méreg párolgását.
Nem maradhatott már sok ideje.
Könnyes szemmel kecmergett talpra, körbekémlelve a körötte elterülő tájon. Közvetlenül az erdő szélén állt, a háta mögött zöld falként magasodott a rengeteg pereme. Az estébe hajló délután fényét elnyelte a lombsátor, komor árnyékokat festve a fatörzsek közé.
Előtte – ameddig csak ellátott – a Tiltott puszta végtelen síksága terült el, néhol derékig, olykor nyakig érő lándzsafűvel borítva. Szakadatlan hullámzott, a magasba nyúló növények végén zászlóként lobogtak a sárgára fakult kalászok. A fűtenger egyhangúságát csak néhány lankás domboldal törte meg, ahol az esővíz fehérre mosta a föld alatt megbúvó sziklákat. Nem volt ott semmi, ami menekvést kínálhatott volna a háta mögött közeledő gyilkosok elől.
Keletnek fordította a fejét, végignézve a messzeségbe nyúló erdő peremén. Az emberek, a percéletű fajzatok városai arrafelé törték meg a vidék harmóniáját, kőből-vasból vert sebhelyekkel torzítva a föld arcát. Nem sok esélyt látott rá, hogy elérje őket, és nem is hitte, hogy megvédhetik a tetovált arcúak ellenében, akik könnyedén végeztek a határőrizettel megbízott deinnekkel.
Nagyot sóhajtva fordult nyugatnak, de ott sem talált semmi reménykeltőt. A rengeteg pereme felfelé, északnak kanyarodott egészen az óceán pereméig. Lakatlanul és érintetlenül, akárcsak korokkal ezelőtt. Ha elég messzire jutna, előbb-utóbb biztos összeakadna a határt őrző harcosok valamelyik csoportjával, már ha lenne ereje odáig jutni.
Lenézett a melléhez szorított maszkra, ami mintha gúnyosan vigyorgott volna torzzá facsart mosolyával. Az Éjben Kacagó nem állt túl nagy becsben a Sirenariak szívében, talán csak a harcosok tisztelték valamelyest. A kalahora első és egyetlen tanítása a bosszú, míg kegyéből a haldoklók vesztükben is magukkal ránthatják bukásuk okozóit. Laylair keserűen nevetett fel, újra a melléhez szorítva az obszidiánból faragott ereklyét. Ezt fogja tenni ő is, és ha Mallior megsegíti, az ereklye sem kerül a gyilkosok kezére.
Összeszorított fogakkal lendült neki újra, egyenest a Tiltott puszta lándzsafűvel benőtt közepe felé.

*

Rianar Ly’Shematenel, az Ötödik Domb házának harmadszülöttje, a Quirrta Khinn felesküdött lovagja némán figyelte a tisztás közepén fekvő lányt, az elveszettek megtartójának tanítványát. Alig volt már benne élet; a vállába tört nyílvesző mérge lassan elemésztette.
Harcosai körbezárták a tisztást, hárman kifelé, hárman befelé a földön fekvő elfre figyeltek, mindannyian felajzott íjakkal. A kíséretére rendelt testőrség száma már hatra apadt, a ligetet őrző elveszettek nagyobb veszteséget okoztak, mint amire számított. De a győzelem jutalma megért minden fáradtságot.
Az Ötödik Domb megtartója – akinek segítségével átkeltek a Birodalmat az Elveszettek földjétől elválasztó végtelen távolságon – nem tévedett. Évezredek multán Mallior maszkja újra napvilágra került, időn és téren keresztül szólítva magához véreit.
Rianar leguggolt a haldokló elveszett mellé, kezébe kapva a teste mellett heverő obszidiánmaszkot. A fiatal elf hörgött valamit, keze erőtlenül mozdult az ereklye után, de a lovag elhúzta előle, majd csizmájával rátaposott a kézfejére, ropogva törve össze a finom csontokat.
- Nem vagy érdemes rá! – vetette oda, futó pillantást vetve a nőre. A méreg lassan végzett vele, a jobb vállába fúródott nyílvessző csonkja körül alaktalanná dagadt a hús, a nyakán felfelé terjedő duzzadás pedig eltorzította arcának vonásait. Nem szolgált kedvére a látvány, ezért inkább visszatért a maszk tanulmányozásához, ujjaival finoman végigcirógatva a szemek fölé foglalt szívforma rubint. A kő tüze valósággal megigézte, az óidők sárkányainak tűzét idézve elméjébe. Percekig meredt a rubin mélyére, mígnem a halk, alig hallható nevetés magához nem térítette.
Először azt hitte, hogy a maszk belsejéből hallatszik, de aztán rájött, hogy a lábai előtt fekvő elveszett ajkáról fakad.
Az alaktalanná dagadt arcú lány nem a maszkot nézte, inkább valahová oldalra, a dél felé nyújtózó pusztaság irányába figyelt, ajkán elégedett mosollyal.
A tisztás déli peremén őrködő harcos szinte ugyanebben a pillanatban kiáltott figyelmeztetést, hangjában a megszokottól eltérően jókora adag félelem is csendült.
Rianar ingerülten emelkedett fel, kisimítva arcából a szent küldetés miatt feketére festett fürtjeit. A tisztás oldalán, a magasra nyúló fűben furcsa alakok mozogtak, látványuk hideg gyűlöletet és valahol a zsigerei mélyén lappangó félelmet ébresztett a Quirrta Khinn lovagjában.
Szelvényezett, kitinpáncéllal borított lények voltak, négy kezük karcsú fegyvereket markolt, miközben hátsó lábaikra emelkedve kémleltek a magasra nyúló növények fölött. Összetett, kristályként csillogó szemük ékkőként ragyogott a napfényben. Rianar leginkább a föld alatt fészkelő ősi fajokhoz találta őket hasonlatosnak, de kis idő múltán rájött, hogy nem lengi körül őket az aquirok eltéveszthetetlen aurája. Ezek csak valamiféle külvilági fajzatok lehettek, talán az Elveszettek gyepűvidékének ragadózói. Ingerülten köpött egyet, majd a maszkot a vértezetének derekára tűzve húzta elő kardját.
A háta mögött felharsanó figyelmeztetésre megpördült, épp időben, hogy lássa a tisztás távolabbi végén elősereglő lényeket, amint zajtalanul surrannak elő a nádnak is beillő fű közül. Egyre többen lettek, hamarosan minden oldalról körbefogták a kardot húzó elfeket. Bár szándékaik nyilvánvalóak voltak, a Rianar nem értette, miért méregetik őket olyan éhes pillantásokkal.

*

Laylair moccanásra képtelenül feküdt a gyilkosok gyűrűjének közepén, eltelve a feje alá gyűrődött selyemfű illatával. Elégedetten nézte a sáskanép harcosait, akik egyre többen vették körbe a hollóhajúak csapatát. A maszk nem fogja érdekelni őket, itt marad majd, és a gyilkosok nyomába induló deinnek visszaviszik Oilan tölgyesei közé, a Rehynnek védelme alá. Még egyszer nem kerülhet idegen kezek közé. Elégedetten csukta le szemét, majd újra nevetni kezdett, sötéten és tisztán. Mallior kedvére valón. Egész addig nevetett, míg a támadásra lendülő aunok véget nem vetettek az egésznek.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához