LFG.HU

HammerTimeCafe
Ulpius-ház
hírekCimkek

Új-Crobuzon városa gigászi folt a világ közepén, emberek, mutánsok és idegen kultúrák lakóhelye. A szennyezett folyók partján, a nyomornegyedek, gyárak és paloták felett több mint ezer éve a diktatórikus parlament és a milícia uralkodik vasmarokkal, de most történik valami, ami a feje tetejére állítja a megszokott rendet.

Isaac Dan der Grimnebulin, a renegát tudós és törvényen kívüli fantaszta különös megbízatást kap: Yagharek, a nomád madáremberek kitaszítottja ismét repülni akar. Kérése azonban olyan eseményláncolatot indít el, amely egyre nagyobb örvénnyé duzzadva elnyeli Isaacet, a barátait, a férfi khepri szeretőjét, Lint, sőt az egész várost pusztulással fenyegeti. A helyzetet ráadásul bonyolítja egy embernek nehezen nevezhető maffiafőnök, egy öntudatra ébredő számítógépezet, illetve a polgármester túlvilági ügynöke.

Idegen hatalom szabadul el a városban, és milliók élete egy csapatnyi szedett-vedett renegáttól függ. A lidérces kőrengetegben, a gőzmasinák, tudósok, titkosrendőrök és bűbájosok világában kirobbanó küzdelemben bárki áldozattá válhat, és a végső győzelemhez kegyetlen döntések és személyes áldozatok árán vezet az út.

Kiadó: Ulpius-ház
Fordította: Juhász Viktor


Részlet a regényből:

A szavannából bozóterdő lesz, aztán szántóföld, aztán tanyavidék, majd az első roskadozó kunyhók is előbújnak a földből. Régóta tart az éjszaka. A folyópartot kéregként lepik el a kalyibák, a sötétben nőttek ki körülöttem, mint a gombák.
Megbillenünk. Sodró áramlatban bukdácsolunk.
A férfi a hátam mögött idegesen a kormánylapátnak feszül, és a bárka visszaáll a helyes irányba. Hintázik a lámpás, vonaglik a fény. A férfi fél tőlem. Kihajolok a kis hajó orrából, a sötéten vonuló víztömeg fölé.
A motor olajos dörmögése és a folyó simogató locsogása mögül halk hangok, házak hangjai gyülemlenek fel. Mestergerendák suttognak és zsúptetőbe kap a szél, megállapodnak a falak, padlók nyújtóznak, és kitöltik a teret; a házak tucatjaiból házak százai, ezrei lesznek; egyre hátrébb húzódnak a parttól, aztán fénybe borítják az egész lapályt.
Körülvesznek. Növekszenek. Egyre magasabbak, püffedtebbek és lármásabbak, tetejük pala, faluk szívós tégla.
A folyó csavarodik egyet, és szembefordul a várossal. A házrengeteg homályos tömegként dereng fel előttem, lenyomatként préselődik a tájra. Fénye kibugyog a környező sziklás dombokra, mint horzsolás alól a vér. Koszos tornyai ragyognak. Közönségesnek érzem magamat. Kénytelen vagyok imádni ezt a helyet, a két folyó kereszteződésénél lerakódott rendkívüli jelenséget. Gigászi szennyező góc az egész, maga a bűz, a felvonyító ködkürtök hangja. Még most, az éjszaka közepén is kövér kémények öklendezik a mocskot az égbe. Bárkánkat nem az áramlat sodorja, maga a város súlya szippant be minket. Halk kiáltások, imitt-amott állatias üvöltés, a gyárakból obszcén dübörgés és csattogás hallatszik, roppant gépek üzekednek. Vasútvonalak rajzolják ki a város anatómiáját, mint megannyi kidagadó ér. Vörös téglák és sötét falak, zömök templomok gubbasztanak vaksi, földalatti lényekként, rongyos ponyvatetők reszketnek, macskaköves útvesztők az óvárosban, zsákutcák, kanálisok vájnak a talajba, mint szenteletlen sírgödrök, új táj születik, csupa szeméttelep, morzsolt kő, elfeledett kódexekkel belakott könyvtárak, ódon kórházak, toronyházak, hajók, ahol fémkarmok emelik a rakományt az égbe.
Miként lehet az, hogy eddig észre sem vettük, mi vár ránk? Talán a domborzat játszik velünk, és hagyja, hogy ez a szétfolyó szörnyeteg a sarok mögül előugorva riogassa az érkező vándort?
Túl késő: most már nincsen menekvés.

A férfi motyogva beszél hozzám, azt magyarázza, hol járunk. Nem fordulok felé.
Ez az elállatiasodott nyomornegyed körülöttünk Hollókapu. A rothadó épületek kimerülten támaszkodnak egymásnak. A folyó szennyes iszapot mázol a téglából emelt rakpartokra, vaskos falak emelkednek ki a mélyből, hogy féken tartsák a vizet. Orrfacsaró bűz terjeng.
(Szeretném tudni, hogyan néz ki mindez fentről, mert a városnak esélye sincsen elrejtőzni, ha az utazó a szél szárnyán érkezik, mérföldekről láthatja ezt az elkent, koszos pacát, ami olyan, mint egy darab halott hús, tele vonagló nyüvekkel, nem szabadna ilyesmire gondolnom, de most már nincsen megállás, megülhetném a kéményekből áradó áramlatokat, a kevély tornyok fölé röppennék, és lepiszkítanám a talajhoz kötötteket, meglovagolnám a káoszt, ott szállnék le, ahol kedvem tartja, nem szabad erre gondolnom, nem lehet, abba kell hagynom, nem most, nem itt, még nem).
Az itteni házakról fakó nyálka csöpög, szerves vakolat tapad a homlokzatokra és szivárog elő a tetőtéri ablakokból. A hideg, fehér mocsokból újabb emeleteket formáztak, és kitöltik vele az épületek meg a zsákutcák közötti réseket. A környéket arctalanná változtatja a fehér kéreg, mintha hirtelen dermedő, forró viaszt öntöttek volna a tetőkre. Nem emberi lények telepedtek meg ezeken az utcákon.
Feszes drótkötelek húzódnak a folyó meg a csurgók felett, stabilan megtapadnak a felgyülemlett tejszínű köpetben. Zümmögnek, mint a basszushúrok. Valami csörömpöl felettünk. A csónakos harákol, ocsmányat sercint a vízbe.
A nyálas csomót elnyeli a víz. A köpet-habarcs gyérülni kezd felettünk. Ismét felbukkannak a keskeny utcák.
Sípoló vonat zakatol át előttünk egy vasúti hídon. Tekintetem követi, délről keletre fordulok, látom, hogy a sorban felfűzött apró fények tovasuhannak, elnyeli őket ez az éjszakai világ, ez a behemót, aki felfalja saját lakóit. Hamarosan elérjük a gyárakat. Emelődaruk bontakoznak ki a félhomályból, mint ösztövér madarak; imitt-amott mozognak is, hogy legyen munkája az éjszakai váltásnak. Holtsúllyal terhelt láncok inganak, mint elhalt végtagok, aztán zombiként moccannak, amikor egymásba harapnak a fogaskerekek és megpördülnek a lendkerekek.
Kövér ragadozómadarak portyáznak az égen.
Döndülés hallatszik és tompán visszhangzik, mintha üreges magva lenne a városnak. A fekete bárka társai tömege közé préseli magát, körülötte szénnel és fával és vassal és acéllal és üveggel tömött hajók lebegnek. Csillagok fénye csillan a vízen, a szennyes, büdös, szivárványszín hártyán, a folyó nyugtalanító és csigalassú a beömlő kosztól és a khémyai latyaktól. (Bárcsak a magasba emelkedhetnék, hogy ne érezzem ezt a mocskot, ezt a koszt, ezt a trágyahalmot, ne egy latrinán keresztül érkezzek a városba, de abba kell hagynom, nem lehet, nem folytathatom, nem szabad).
A motor lassul. Megfordulok és a férfira nézek, aki elkapja a tekintetét, és úgy tesz, mintha levegő lennék. Bekanyarodunk egy dokkba, zsúfolásig töltött raktárépületek mögé, ahol a támfalak közül kibuggyan a rakomány, és hatalmas dobozok útvesztőjébe rendeződik. A csónak a többi hajó között evickél. Tetők bukkannak ki a vízből. Elsüllyedt házak tapadnak a rakpart rosszul megválasztott oldalára, feketén csöpög bitumenes faluk. Alattunk kavargás. A folyó szinte forr a víz alatti örvényektől. Döglött halak és békák forognak a bárka lapos oldala és a betonpart között, feladták, nem is próbálnak életben maradni ebben az erjedt levesben, és most csapdába estek a fodrozódó habzásban. Bezárult a hasadék. A kapitányom kiugrik a partra, kiköti a csónakot. Fárasztó látni a megkönnyebbülését. Durva hangon büszkélkedik, aztán gyorsan kiterel a partra, el a hajótól, és én kiszállok, lassan, mintha parázson járnék, átkecmergek a szemét meg az üvegcserepek között.
A csónakos örül a köveknek, amit tőlem kapott. Ez itt Füstmartalék, mondja, és kényszerítem magamat, hogy félrenézzek, amikor megmutatja a helyes irányt, ne tudja, hogy eltévedtem, hogy új nekem ez a város, hogy félek a sötét, fenyegető épületektől, mert nem rúghatom őket félre, ne tudja, hogy rosszul vagyok a klausztrofóbiától meg a rossz előérzetektől.
Nem messze, dél felé két hatalmas oszlop mered elő a folyóból. Az Óváros kapui, valaha lélegzetelállítóak, most sömörrel csúfított csonkok. Az obeliszkek oldalába faragott történelmi jeleneteket megrongálta az idő meg a sav, és csak elnagyolt spirálformák maradtak, mint elvénült csavarmenetek. Mögöttük alacsony átjáró (Banyahíd, mondja a férfi). Nem figyelek pergő szavaira, elsétálok onnan, átvágok ezen a mésztől kifakult területen, ásító kapubejáratok mellett, amelyek az igazi sötétség kényelmével kecsegtetnek, és talán meg is védenének a folyó bűzétől. A csónakos most már vékonyka hang csupán, és halvány vigasz, hogy soha nem látom többé.
Nincsen hideg. Keleten a fény ígérete.

A vasúti síneket fogom követni. Az árnyékukban lopózok majd, házak és tornyok és kaszárnyák és hivatalok és börtönök mellett, a boltívek nyomdokaiban, amelyek a földhöz horgonyozzák a vágányokat. Utat kell találnom a városba.
A köpönyegemet cibálja a szél (a nehéz, ismeretlen anyag fájdalmasan dörzsöli a bőrömet), érzem az erszényem súlyát. Ez védelmez meg a városban, ez meg az illúzió, amit eddig dédelgettem, minden bánatom és szégyenem oka, a szorongás, ami idáig űzött, ide, ebbe a hatalmas golyvába, a csontból és téglából álmodott koszos városba, az ipar és az erőszak történelemben pácolt, hatalomtól duzzadó közös konspirációjába, a kegyetlen vidékre, amit nem ismerek.
Új-Crobuzonba.


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://www.ulpiushaz.hu/]
A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához