LFG.HU

diandra
ismertetőCimkek

Oliver Stone zseni. De legalább annyit el kell ismernünk, hogy filmjeire figyelni kell. Nem csak a rengeteg begyűjtött jelölés és díj miatt, inkább azért, mert emellett még a közönség szívébe is képes belopni magát. Sokkoló, emlékezetes, nem egyszer elgondolkodtató, intelligens alkotások, elég talán csak a Született július 4-én vagy a Született gyilkosok címeket említenem. Ezért is ért meglepetésként, mikor új filmjéről érkező hírek enyhén szólva nem voltak dicsérők… de természetesen csak a saját szememnek hiszek, így a premiereste a moziban talált, hogy legújabb, Nagy Sándor, a hódító (Alexander) c. filmjének értékeiről személyesen győződjek meg.

Impozáns, kissé szürrealista kezdés, ismerős Vangelis dallamok… majd a halott Nagy Sándor. Kissé mellbevágó, bár egyre inkább megszokott filmes eszköz a végéről indítani egy történetet. Meglepetést nem okozhatnak, hiszen általános iskolás tananyagról van szó, és biztos csak én nem éreztem belőle azt a tragédiát, aminek meg kellett volna adnia – hiszen minden bizonnyal ez volt a szándék – az alaphangot a kezdéshez. Ha valaki netán elfelejtette volna, amit annak idején meg kellett tanulnia, ne aggódjon, meglehetősen szájbarágósan meséli el a narrátor szerepét felvállaló Ptolemaiosz (Anthony Hopkins által megszemélyesítve).

Az idősíkok a későbbiekben is variálódnak néha, de mivel izgalmat nem hoznak, csak olyan hatást keltenek, mintha tévedésből rosszul illesztették volna egymáshoz a megvágott részeket, elég feleslegesnek, öncélúnak tűnnek, ezáltal elég idegesítőek.

Röviden összefoglalva a filmbéli történetet: belekukkantunk a későbbi világhódító gyermekkorába, megismerjük szépséges és romlott anyját (Angelina Jolie), ellenszenves apját (a szinte felismerhetetlenné torzított Val Kilmer), későbbi szerelmét (Jared Leto) és a szívszaggatóan rideg környezetet, amiben férfivá serdült. És a dráma elkezdődik: kitagadás, királygyilkosság, koronázás, hatalmas csaták, ostromok, hullahalmok, világhódítás, intrika, árulás, egzotikus kultúrák, kincshalmok, gyönyörű hercegnők… Izgalmasan hangzik? Ugye az? Hiszen mi lehet érdekesebb a világtörténelem egyik legnagyobb formátumú hadvezérének és hódítójának életénél, akit bár fiatalon utolért a végzete, de talán épp ezért őrizte meg őt a történelem olyan csodálóan.

Oliver Stone megmutatja, hogyan lehet egy ilyen bőséges, nagyszerű alapanyagból egy félelmetesen érdektelen és unalmas filmet készíteni – és mindezt több mint három óráig húzza. Az egy dolog, hogy a legizgalmasabb csatákat egy öregember monoton monológjából ismerjük meg. Az egy másik, hogy a címszereplő aranyszín fürtös, szenvedő vonású fejét látva képtelen vagyok őt komolyan venni, nemhogy férfiszámba. Hogy minden harmadik férfinak ki van szúrva az egyik szeme. Hogy vér kizárólag sugárban és vödörnyi mennyiségben képes fröccsenni, a seb milyenségétől függetlenül. Hogy a két várva-várt csatajelenet hihetetlen vacakul koreografált, mert az egyiket a mindent elborító homokfelhőtől, a másikat a rejtélyes okból rángatózó kamera miatt egyszerűen nem lehet követni. Legyen. Akkor nézzünk egy drámát, könnyfakasztó emberi sorsokat, hősök felemelkedését és bukását, érzéseket, barátokat, szerelmeket.


De hiába nézzük. Szomorú, hogy ennyi nagyszerű színész mennyire képtelen megmozdítani, érzéseket, sorsokat közvetíteni. Két ecsetvonásos személyiségek szenvelegnek a vásznon, nem egyszer indokolatlanul, előzmények nélkül cselekedve. A nézőt megérintő drámáról, tragédiákról, rokonszenves szereplőkről ne is álmodjunk.
Nagy Sándor iszonyúan szerelmes egy férfiba, ez kétmondatonként az orrunk alá van dörgölve. Hogy rajta kívül minden útjába kerülő szépszemű egyénnel is ágyba bújik, annak nemétől függetlenül, ez szintén. A néző pedig értetlenül figyel, nem értvén, miért olyan fontos ez, hogy a játékidő nagy részét ez és az ebből fakadó bonyodalmak teszik ki. A hadvezérből annyit látunk, hogy időnként beszédet tart a katonáinak, akik felváltva éljeneznek és néznek komoran. Ez persze nem biztos, hogy Colin Farrell hibája, akit a magam részéről nagyszerű színésznek tartok. De még azt sem érzem, hogy megkötözve vergődik egy rosszul megválasztott szerepben… egyszerűen csak rossz. Nagyon rossz. A többiekről pedig csak azért nem beszélek, mert olyannyira jelentéktelen és semmitmondó az alakításuk, hogy arra kár szót vesztegetni.

A történet íve adott volt, de az az érzésem, csak alibiként használt háttérdíszlet, hogy az előtérben bemutatásra kerülhessen egy tulajdonképpen romantikus szerelmi dráma, mely lehet, csak azért nem bír megérinteni, mert két izmos, sebhelyes férfit fűt nagy hévvel. A kalandból – mert ugye kalandfilmként hirdetik a művet – semmi sem látszik a vásznon, elveszik a nagy szavak, könnyek és szerelmetes sóhajok közepette.

A filmnek a zenéje mellett sem lehet elmenni szó nélkül – Vangelis olyan formátumú zeneszerző, akinek dallamaira sokáig emlékezünk. Nos, ez esetben alkotása nem mondható maradandónak. Enyhén szólva zavart, mikor egy-egy drámainak szánt jelenet alatt egy az egyben felcsendültek az 1492 dallamai. A zene jellegtelen, unalmas, és még lopott is – már ha önmagától lophat valaki.

Kamerakezelés, trükkök, jelmezek… jaj. Olyannyira szeretnék valami pozitívumot is mondani a filmről, de egyszerűen nem megy. Ez félresikerült. Minden izében. Jöhet a következő, Mr. Stone. Ennél biztos jobb lesz…


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához