LFG.HU

Aingus_Og
novellaCimkek

- Elég legyen már! – kiáltotta a kétfejű víziló jobb oldali, öregebbnek tűnő feje olyan bődületes hangon, hogy a közeli tóban fél lábon álldogáló flamingók egyszerre letették a másik lábukat is, és riadt tekintettel pislogtak körbe. Azonban a víziló lábánál heverő sivatagi cickányt ez a bődületes hang egy cseppet sem zavarta, tovább folytatta beszámolóját kalandos útjáról. A flamingók is felmérték a helyzetet, abbahagyták a riadt pislogást, felemelték fél lábukat, valamint együttéreztek a kétfejű vízilóval.
A jobb oldali, öregebbnek tűnő fej, aki bantu nyelven a Bluagu’ Gubla névre hallgatott (szabad fordításban ez annyit tesz: Ráncos’ Homlok), valójában nem volt türelmetlen, csak már harmadszorra hallgatta végig a cickány legújabb történeteit. A kétfejű víziló másik fejét mindez egyáltalán nem zavarta, ő ugyanis már a második mesélés elején elaludt, és ilyenkor akár még ágyút is sütögethettek volna a füle mellett. Nem mintha a szavannán sűrűn sütögetnének ágyút. Ez a bal oldali, kissé fiatalabbnak tűnő fej egyébként a Lampalampa nevet viselte, ami szó szerint Bambulit jelent. A fűben lelkesen sztorizgató cickányt pedig eredetileg Világutazónak hívták, ami Utazóra, később pedig Zó-ra rövidült.
Szóval Zó, a világlátott cickány csak nem hagyta abba a mesélést. Ráncos’ Homlok ráncos homlokán kövér izzadtságcseppek jelentek meg, részint a heves szavannai déltől, részint pedig a Zó vékony hangja miatti, a napsütésnél is hevesebb migréntől. Ráncos’ Homlok egyébként éppen azért látszott idősebbnek Bambulinál, mert álmatlanságban szenvedett így sosem volt képes elaludni, mikor a sivatagi cickány mesélni kezdett.
A kétfejű víziló jobb oldali fejét Trampapa, a csíkos és rendkívül falánk elefánt mentette meg. Trampapa valójában nem születésétől fogva viselte ezt az elefántoknál – valljuk be – szokatlan mintát. Csak akkor vált ilyenné, mikor egyszer kiderült, hogy falánkságában elette a gyerekei elől a friss füvet, és szégyenében becsíkosodott. Már messziről látta az apró cickányt kétfejű barátja előtt, s már meg is értette az előbbi kiáltás okát, melyet persze ő is meghallott.
- Zó, te itt vagy? – tette fel az ilyenkor szokásos kérdést az elefánt, habár egyébként is nyilván való volt: Zó ott van.
- Mint látod – felelte a cickány bölcsen rávilágítva, hogy az ő ottlétéről kérdés nélkül is meg lehetett volna bizonyosodni. – De hamarosan útra kelek megint. Most délnek veszem az irányt.
- És felkészültél már? Nem kéne hazamenned csomagolni? – csűrte tovább a gondolatot Trampapa, hogy kimentse ráncos homlokú barátját a bajból, s egyszersmind megkímélje a flamingókat a szívrohamtól
- Deee… igen – kapott észbe Zó, és szélsebesen hazaszaladt.
- Köszönöm – nézett Trampapára hálásan Ráncos’ Homlok.
- Ne köszönd! Ez a trükk mindig bejön. Valahogy sosem veszi észre, hogy ő nem is szokott összecsomagolni. De ne is foglalkozzunk ezzel… Inkább ebédeljünk! – s azzal mindketten nekiláttak a békés legelészésnek. Kicsit később Bambuli is felébredt, és csatlakozott, habár erre egyáltalán nem volt szükség, mivel a két fejhez csak egy éhség tartozott. Kisvártatva megérkezett a legelésző baráti kör utolsó tagja is, Szökdécske, a bőr nélküli zebrakanca. Ő a bőrét kölcsön adta egy becsületesnek látszó embernek, mivel annak úgy megtetszett. Szökdécske immár öt éve várta, hogy visszakapja csíkos bundáját. Azóta sok mindent megtanult a becsületesnek látszó emberekről.
- Sziasztok fiúk, hogy vagytok?
- Mi jól vagyok – felelte a kétfejű két feje egyszerre. Trampapa nem tudott felelni: túlságosan el volt foglalva az étkezéssel.
- És veled mi van, Szökdécske? – kedveskedett Bambuli, aki különösen szerette a zebrát.
- Velem semmi különös – felelte a Szökdécske, miközben nekilátott a kicsit aszott szavannai fűnek. – Viszont a faluban történhetett valami, igencsak nagy volt a sürgés-forgás. Este felé körülnézhetnénk.
Ennyiben is maradtak. Evés közben tovább morfondíroztak azon, hogy mi történhetett a számukra oly kedves bantu falucskában.
Ebéd után a két vastagbőrű behúzódott a tóba egy kis hűsölésre, a bőr nélküli pedig kint ácsorgott a parton. A flamingók tiszteletteljesen odébb lépdeltek a társaság közeléből. A kellemes hűsöléstől Ráncos’ Homlok migrénje is alább hagyott.
Azonban nem sokáig élvezték a délutáni sziesztázást, ugyanis kisvártatva megjelent Tungalu, a bantu falu számukra nagyon kedves lakója. Arca rendkívül feldúlt volt, ami a bantuknál igen ritka esemény, így hőseinkben mély aggódást keltett. A nagy rohanástól alig kapott levegőt.
- Sziasztok, Trampapa, Szökdécske, Bluagu’ Gubla és Lampalampa – hadarta a köszönést zihálva, még a híres bantu udvariassági formák jó részéről is megfeledkezve. – Baj van.
- Szervusz, Tungalu – köszöntötték az állatok, kivéve Bambulit, aki éppen szundikált.
- Szökdécske is említette, hogy valami nincs rendben nálatok – kezdte Trampapa kihasználva, hogy Tungalu épp levegőért kapkodott. – Ha tudjuk hogy ilyen komoly, már rég odamentünk volna.
- Még annál is komolyabb. Azért jöttem ide, hogy a segítségeteket kérjem.
- A mi segítségünket? Miben tudunk éppen mi segíteni? Főleg, ha tényleg annyira nagy baj van… – Csodálkozott Szökdécske.
Tungalu nagy levegőt vett, és belekezdett:
– Klundala, a kedvesem elkapott valami szörnyű kórt a múlt héten. Nagyon beteg szegény. A falu asszonyai és a sámán is megpróbált mindent, amit tudott. Hiszen tudjátok: Nó, a természetanya, az összes betegségre elrejtette az ellenszert a növényekben. Ki is próbáltunk minden ismert gyógynövényt, főztünk, füstöltünk, végül már azokat a növényeket is odaadtuk neki, amiket eddig nem ismertünk. Hátha. De semmi eredmény. Klundala csak sorvad, sápad, egyre betegebb – Tungalu arcára egyre jobban kiült az aggodalom, majd a düh, ahogy folytatta: – Azt hiszem, az a fehér kereskedő fertőzte meg a múltkor, aki mindenféle vackot próbált meg ránk sózni. Ő hozhatott valami nyavalyát onnan Északon Túlról, ahonnan jött, mert nagyon köhögött. Ráadásul azt hiszem, mára többen is elkapták a nyavalyát Klundalától. Ma reggel a sámán varázslatos álmot látott. Azt mondta, hogy az egyetlen megoldás, ha Nótól kérünk segítséget. De Nót az emberek nem kereshetik fel, már mi bantuk is túl messze szakadtunk tőle. Ezért kérjétek meg ti, hogy adjon egy új növényt, ami meggyógyítja Klundalát és a többieket!
- Mindent megteszünk, amit tudunk – tette ormányát a férfi vállára Trampapa. A többiek is ezt tették volna a legszívesebben, de nekik nem volt ormányuk.
- Te menj vissza a faluba, mondd meg, hogy elindultunk – szólalt meg Ráncos’ Homlok, szokásos rövid és lényeglátó modorában. – Mi meg induljunk!
Tungalu megköszönte a segítséget és hazaszaladt beteg kedveséhez, a kétfejű víziló és két barátja pedig útnak indult dél felé, Afrika Szívébe, ahol Nó lakott.
A beszélgetés végének fültanúja volt egy bagoly, aki egy közeli majomkenyérfán aludt, s néhány perce felriadt. Ez a bagoly, akit errefele mindenki csak Furcsa Madárnak hívott, most éktelen nevetésben tört ki:
- Még hogy ti elmentek Nóhoz? Hiszen mindenki tudja, hogy őhozzá nem lehet bejutni.
- Ugyan miért ne lehetne, kedves Furcsa Madár? – nézett rá szelíden Szökdécske, aki nagyon szelíden tudott nézni.
- Hát azért, ha éppen te lennél az egyetlen, aki nem tudja, mert egy félelmetes krokodil rázárta otthona kapuját, és most rabként őrzi. Egyébként is, én neki szurkolok, és ezt vegyétek tudomásul.
Furcsa Madár azért volt ilyen rosszmájú, mert nem bírta a klímát, ugyanis őt Északon Túlról telepítette be egy fehér telepes. Nevét is annak köszönhette, hogy ő volt a szavannán az egyetlen ilyen állat. Mindazonáltal rendkívül kíváncsi – vagy inkább mondjuk úgy, kotnyeles – is volt, úgyhogy továbbra is a kis csapat felett repkedett, úgy követte őket.
Alighogy elérték az általuk ismert vidék határát, mikor egy apró pontot pillantottak meg a távolban.
- Ni csak, ott van Zó! – szökdécselt örömében Szökdécske.
- Remek – jegyezte meg rezignáltan Ráncos’ Homlok, miközben még jobban összeráncolta homlokát. – Most van egy röpködő rosszakarónk és egy vinnyogó migrénforrásunk.
- Ne légy ilyen, ő roppant világlátott, biztosan nekünk is tud segíteni – csitította a zebralány, – ha meg sokat beszélne, majd…
- Majd megetetjük Furcsa Madárral – fejezte be a gondolatot a kétfejű jobb oldali, egyre ráncosabb feje, persze nem egészen úgy, ahogy Szökdécske tette volna.
- Hééééé, Zóóóóó! Vááárj! – bődült el Trampapa, ezzel egyszer és mindenkorra lezárta a vitát, mert ezt a kiáltást még mérföldekkel odébb is hallották. Még szerencse, hogy a Zó viszonylag ritka név volt a szavannán, így kevesen vették magukra a kérést. A meglepett sivatagi cickány alig hitt a szemének, mikor hátrafordulva megpillantotta a barátokat.
- Hát ti mit kerestek itt? – kérdezte Zó, mikor a többiek utolérték.
- Képzeld, képzeld, megyünk Nóhoz! – ugrándozott a vidám Szökdécske. Egész elfeledkezett arról, hogy voltaképpen miért is indultak el.
- Nagyszerű, akkor egy irányba megyünk, Afrika Szíve felé! – örvendezett Zó.
- Akkor te tudod az irányt. Ez jó – állapította meg Trampapa, csalhatatlan éleslátásával.
- Miért, hova is megyünk? – kérdezte Bambuli, aki épp most ébredt fel.
A többiek összefoglalták a történteket Zó és a bal oldali fej számára, majd tovább indultak. Hogy gyorsabban haladjanak, Trampapa a nyakába vette Zót, aki fellelkesülve mesélte korábbi utazásainak kalandos és kevésbé kalandos részeit. Bambuli ismét elaludt, Ráncos’ Homlok pedig megpróbált minél messzebb húzódni az éles hangú kalandortól. Estére elértek egy nagyobb facsoportot, ami minden kétséget kizáróan jelezte, hogy a szavannák csupafű világa nem is olyan végtelen, mint látszik.
- Éjszakára itt kéne maradni – mondta Zó. A többiek hallgattak rá, minthogy ő volt a legtapasztaltabb. A társaság megvacsorázott, majd mindnyájan nyugovóra tértek. Furcsa Madár sehogy sem tudott elaludni, hiszen ő mégiscsak éjszakai madár volt, így hát egész éjjel virrasztott. Egyszer csak emberi hangokra lett figyelmes. Két férfi közeledett azon az ösvényen, hol ők is jöttek.
- Itt kell lenniük valahol.
- Ebben a sötétben úgysem találjuk meg őket. Majd reggel folytatjuk az üldözést.
- Pedig biztos, hogy van köztük egy elefánt. Nem is kicsi, tutira hím. Ha meg hím, akkor agyara is van.
- Akkor sem láttam még ilyet: egy elefánt, egy víziló és egy ló.
- Az a ló lehet zebra is, te nagyon hülye. Na nézzünk be még oda a fák közé, aztán ha ott sincsenek, akkor holnap.
Ezek vadászok! – gondolta rémülten a bagoly, akinek rosszmájúsága ugyanakkor érző szívet takart. Felriasztotta az utazókat.
- Bújjatok el! Fehér emberek jönnek! – suttogta. – Szökdécske, te maradj itt és feküdj le! A többi az én dolgom. Ha jelt adok, mozdítsd meg a lábad, kezdj el lassan mocorogni, állj fel, és lassan indulj el. De addig ne moccanj! Rendben?
Mindenki beleegyezett, mert nem volt túl sok idő vitatkozni, bár fogalmuk sem volt, hogy mit akar a madár. Nagyon izgultak, nehogy valami baja legyen a zebrának, a legjobban Bambuli aggódott, akinek esze ágában sem volt éppen most elaludni. A társaság egy bokor mögül nézte, mi történik.
Hamarosan megérkezett a két ember, kezükben puskával.
- Ni csak, ott van valami – szólalt meg az akadékoskodóbb férfi.
- Ez egy zebra volt. Valaki megelőzött minket. Pedig nem hallottam lövést. Ez érdekes. Nem baj, holnap megkeressük az elefántot.
Ekkor Furcsa madár éktelen huhogásba kezdett.
- Hallod? – rezzent össze az akadékoskodóbb, és egyben gyávább férfi. – Egy halálmadár! Egy bagoly!
- Dehogy is, itt nem élnek baglyok.
- Hát épp ez az!
Furcsa Madár ekkor leröppent a zebra fölé, és tovább huhogott.
- Nem értem, ez tényleg egy bagoly. Vajon mit keres itt? – szólalt meg a bátrabb vadász.
- Nem tudom, de ez nem jó jel.
- Lelőjem?
- Szökdécske, most! – kiáltotta Furcsa Madár, persze az emberek nem értették, számukra az is csak huhogás volt. A zebrakanca lassan mozgolódni kezdett, ahogy megbeszélték.
- Nézd, Francois, mozog! Mozog a döglött zebra!
A bagoly egyre hangosabban huhogott, és közben eszeveszett gyorsan röpködött Szökdécske felett, aki a terv szerint ébredezett. Társaikat a bokor mögött az aggodalom és az elfojtott röhögés furcsa egyvelege hatotta át, mikor rájöttek, mit akar a bagoly.
- Az áldóját, ez föléleszti a nyúzott zebrát! – kapott a puskájához a bátrabb férfi.
- Az ilyet nem fogja a golyó! Gyere, Francois! – üvöltött a másik, és elszaladt.
- Várj, Sergeant! – kiáltotta Francois, és puskáját eldobva elmenekült. Szökdécske, a feltámadt zebra jól megkergette őket.
- Úgy, ezek vissza se jönnek. Ettől függetlenül az utazásotok úgy sem fog sikerülni – summázta véleményét alig leplezett büszkeséggel Furcsa Madár.
Az éjszaka többi része nyugalmasan telt, végül még Furcsa Madár is képes volt elaludni, és másnapra teljesen kipihente magát.
Ráncos’ Homlok nagy szerencséjére Zó teljesen berekedt, egy hang se jött ki a torkán. A cickány némán mutogatta a rejtett ösvényeket a társaság számára. Mi tagadás, ezeket nem találták volna meg nélküle. Így jutottak el az ötödik napon Afrika Szívéhez. Nó lakhelye, s egyben börtöne egy csodálatos tavacska közepén levő kis szigeten volt. A tavat sűrű, magas zsombék szegélyezte, magasabb, mint Trampapa, így csak Furcsa Madárnak volt esélye belátni.
- Egy helyen közel van a sziget a parthoz, ott akár át is ugrálhatnánk, ha ez a magas fű nem szegélyezné a partot – jelentette felderítő repülése eredményét a madár.
- Hol van ez a rész? – kérdezte a csíkos elefánt.
- Azzal a nagy fával szemben – mutatta a madár a szárnyával, miközben elfelejtette, hogy éppen repül, így majdnem lezuhant. – Mit tervezel?
- Figyelj! – mondta Trampapa titokzatosan. Odament a mutatott helyre és elkezdte legelni a füvet.
- Ezzel sohasem végzel – hitetlenkedett a bagoly, aki még nem ismerte az elefánt falánkságát.
Csakhogy Nó őrzője, a félelmetes és hatalmas krokodil meghallotta a csörtetést, és már messziről bőszen kiabálva feléjük rohant.
- Na tessék, mondtam, nem fog sikerülni. Épp itt a végén! – tört elő ismét a bagoly rosszmájúsága.
- Ti bújjatok el! Ez most az én dolgunk lesz! – kiáltotta Ráncos’ Homlok. Úgy fordult, hogy az alvó Bambuli legyen a közeledő krokodil felé, s ő pedig jól összehúzta magát, hogy ki ne látszódjék a másik fej mögül, ezután trappolni kezdett, hogy zajt csapjon. Kisvártatva megérkezett a zöld fenevad, hatalmas fogait már jó előre fenyegetően villogtatta (annak idején messze földön híres fogvillogtató volt). Amikor azonban a helyszínre ért, igencsak meglepődött, fel is kiáltott:
- Ni csak, egy alvajáró víziló!
Az alvajáró víziló nagyon lassan, nagyon óvatosan a rémséges krokodil felé oldalazott, aki így folyamatos hátrálásra kényszerült. A zöld rettenet elhatározta, hogy megvárja, míg a víziló felébred, s csak azután vonja kérdőre. A kétfejű jobb oldali, Ráncos’ Homlok nevű feje – aki egyre öregebbnek látszott – eközben elég messzire elvezette a krokodilt a többiektől, s mivel ő volt a társai felé, pontosan látta mi történik. Közben folytatta a trappolást.
Mikor a krokodil biztos távolban volt, Trampapa ismét előmerészkedett, s a lehető leghalkabban nekilátott az útjukat szegő fű elfogyasztásának. Nagyon sajnálta, hogy otromba lába nem képes arra, hogy lábujjhegyre álljon. Néhány óra alatt a csíkos elefántnak sikerült utat ennie a fűben, így ő, valamint Zó és Szökdécske beugrálhatott a szigetre. Ekkorra Ráncos’ Homlok már igencsak elfáradt.
Míg a többiek a szigeten Nót keresték, Bambuli váratlanul felébredt. S ha már felébredt, rögtön bajt is csinált.
- Ott vagyunk már Nónál? – kérdezte még csukott szemmel, majd megdöbbenve vette észre a krokodilt.
- Vagyunk? Szóval többen vagytok? – kérdezte roppant mérgesen a hatalmas fenevad.
- Igen – fordult felé mindkét fejével a kétfejű. – Én például ketten.
A krokodil, rosszat sejtve körülnézett, s meglátta a frissen rágott ösvényt. Hatalmasat üvöltve a szigetre rohant (a rohangászó krokodilok igen komikusan festenek, így a Krokodil Tanács azóta betiltotta ezt a fajta mozgást). Bambuli és Ráncos’ Homlok követte a hüllőt. Éppen akkor érkeztek mikor a többiek megtalálták Nót. A Természetanya egy hatalmas, két ölnyi méretű csiga volt. Mivel mindnyájan másra számítottak, most egy kicsit meglepve nézték a malomkerék méretű házat és a belőle előbújó fatörzs vastagságú csigát
- Üdvözöllek benneteket! Mi szél hozott erre titeket? – szólt a kis csapathoz Nó kedves, mély és lágy hangon, s a csapat örömmel vette tudomásul, hogy legalább a hangja olyan igazi természetanyás.
- Mi is üdvözlünk, Nó. Egy új gyógyító virágot kérni jöttünk bantu barátaink számára, akiket egy új betegség fertőzött meg – válaszolt röviden Ráncos’ Homlok, aki még mindig nem vesztette el lényeglátó képességét.
- Mi tudjuk, hogy ez szokatlan kérés, és hogy a világ kezdete óta nem teremtettél új növényeket -folytatta Szökdécske -, ám ezt a nyavalyát a fehér emberek hozták Északon Túlról, s itt nincs rá ellenszer.
- Rémesen sietünk – tette még hozzá a nyomaték kedvéért (meg hogy ő is mondjon valamit Nónak) Trampapa.
- Átéltünk egy csomó kalandot, úgy bizony! – suttogta Zó, mert még mindig be volt rekedve. Furcsa Madár bölcsen hallgatott. Sajnálta, hogy az utazás során rosszmájú volt.
- Nos, mivel ilyen bátrak voltatok, úgy döntöttem, segítek. Van egy különös virág, a hagymája a föld alatt él, és csak minden tíz évben hoz virágot. Ez rejti a gyógyszert, hisz tudjátok: a világ kezdetén minden betegség ellenszerét elrejtettem a növényekben. Mától fogva megváltoztatom ezt a növényt, s minden évben virágozni fog. Meglátjátok, mire hazatértek, fehér szirmok tengere lesz a szavanna, és senki nem lesz beteg. De van itt még valami – fordult Nó a krokodilhoz. – Te vagy az, aki ledöntötted a hidat, ami a szigetemről kivezetett, és rabul ejtettél otthonomban. Miért tetted?
- Mert rájöttem, hogy nem gondoskodtál rólam. A krokodiloknak nem adtál nevet. Az apámat is krokodilnak hívták, a nagyapámat is; az öcséimet, bátyáimat, húgaimat, nővéreimet mind-mind krokodilnak hívják. Én például régen híres fogvillogtató voltam, de nevem az nincs, így mára senki sem emlékszik rám. Bezzeg az antilopok, amiket megeszünk. Még másnap, harmadnap is ott sír a csorda, hogy szegény Fehérpetty, szegény Vidámka, szegény Ugribugris. Én meg már majdnem száz éves vagyok, és nincs nevem – tette hozzá meg-megremegő hangon a krokodil.
- Megértelek. Ezennel elrendelem, hogy a krokodiloknak is legyen nevük – mondta Nó. – De csak ha megígéred, hogy hazamész, és többet nem ejtesz rabul. A te nevedet én adom, elnevezlek Cseppnek arról a könnycseppről, amit megpróbáltál az imént eltitkolni előlem, de sikertelenül. Most menj, keress egy száraz fát, és fektesd le hídnak ahelyett, amit leromboltál.
Csepp, a titokban érző szívű zöld krokodil egészen elpirult, és egy alig hallható “köszönöm”-mel az ajkán elindult fát keresni.
- Titeket pedig barátaim, bátorságotokért és leleményetekért megjutalmazlak. Trampapa, mivel belelátok a szívedbe, ismerem a vágyadat. Minthogy már nem kell szégyenkezned, sőt büszkének kell lenned arra, amit tettél, íme, eltörlöm a csíkjaidat. – Ezzel hopp, a csíkoknak hűlt helyük sem volt, Trampapa, a Valaha Csíkos elefánt pedig a világ legboldogabb ormányosai közé került. A többiek is nagyon örültek, alig fértek a bőrükbe, kivéve a zebrát. Mikor a viháncolás alább hagyott, Nó folytatta:
– Szökdécske, te régen naiv voltál, de mára megváltoztál. Tessék, adok neked egy új bundát, viseld örömmel – ezzel átadta az új bundát, ami ki tudja honnan termett ott hirtelen. Erre aztán megint feneketlen jókedv kerekedett, főleg mikor a zebra megpróbálta felvenni az új bundát, de véletlenül fordítva próbálkozott, és kilátszott a varrás. Azt meg ugye be kell vallani, hogy egy bundátlan zebránál csak egy varrással kifele felvett bunda mulatságosabb.
- Te pedig, Furcsa Madár, mindig is szerettél volna hazamenni – folytatta a fökdanya. – Most akaratommal erőt adok neked, hogy kibírd a repülést a hazádig. Kövesd a gólyákat! Jó utat!
- Köszönöm – mondta megszeppenve a madár, majd néhány tiszteletkör után megindult régen látott hazájába Északon Túlra.
– Most te jössz, kedves Zó, neked is azt adom, amire a legjobban vágytál. Te leszel a leghíresebb sivatagi cickány, mert mától fogva minden fa a te nevedet is susogja majd a leveleivel.
- Köszönöm – suttogta a cickány és már hegyezte is a fülét: hallja-e a fák susohását.
– Viszont ti, Ráncos’ Homlok és Bambuli, nem tudom, mit kívántok – fordult a kétfejű felé Nó. Így nektek szavakkal kell kérnetek.
- Én azt kérem, hogy jobban tudjak aludni – kérte Ráncos’ Homlok, a jobb oldali, öregebbnek tűnő fej némi töprengés után.
- Megkapod – mondta a földanya nyugodt hangon, és szinte érezhető volt, amint nyugalom telepedett a víziló homlokráncai közé.
- És te, Bambuli, mit kérsz? – kérdezte kicsit fáradtan Nó, mert ennyi varázslás még egy földanyát is kifáraszt.
– Hát… én egy puszit kérek tőled a homlokomra… ha nem nagy kérés.
A meglepett állatok dermedten álltak egy pillanatig. Nó méltóságteljesen odakúszott Bambulihoz, és egy leheletfinom puszit nyomott a homlokára.
- Most induljatok – mondta Nó. – rengeteg dolgom lett hirtelen, hogy végre ismét el tudom hagyni a szigetemet.
A kis csapat szerencsésen hazatért. Bantu barátaik messze eléjük jöttek, bár alig ismerték meg őket: a cickány egy hang nélkül, a zebra bundában, az elefánt csíktalanul érkezett, Bluagu’ Gublának meg jóval simább lett a homloka. Meg aztán Bambuli homlokán is megjelent egy ezüstszínű folt, ami valami furcsa módon magára vonzotta a tekinteteket és jóleső érzéssel töltött el mindenkit, aki ránézett.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához