LFG.HU

Loran
novellaCimkek

Előbb az álmatlanság hozta ki éjjelenként Theobald Franken-t a háza mögött futó vasúti sín mellé. Pontban éjfélkor érkezett a vonat, hangos dohogással, zakatolva haladt el a férfi előtt. Az öreg állomásfőnök fejét rázta kérdései hallatán; már évtizedek óta nem járt gőzös, sőt, éjféli időpontban teher-, vagy személyvonat egyáltalán nem szerepelt a menetrendben.
Majd a kíváncsiság, a természetfeletti megnyilvánulás megtapasztalása iránt érzett olthatatlan vágy hajtotta a töltés lábához, hogy megbabonázva bámulja a szerelvényt, melyet – és ebben egyre inkább biztos volt, – még nem illetett az övéin kívül emberi szem.
Előbb az tűnt fel neki, hogy éjfélkor mindig köd van.
Majd rémülten rádöbbent, hogy a szerelvény fokozatosan lassulni kezdett, de valamilyen megmagyarázhatatlan módon csak akkor, amikor szemtanúja volt elhaladásának.

A vagonok ütközői sorban egymásnak koppantak, ahogyan az ősöreg mozdony megálljt parancsolt nekik. A kiengedett gőzfelhő lassan, komótosan gomolygott lefelé a tüskés bokrokkal és kórókkal benőtt töltésen, körülölelve Theo lábát, egészen combja közepéig, majd feloldódott a mindent elborító ködben.
A mozdonyból kiszálló rémalak mozgásában volt valami furcsa. Theo szinte azonnal rájött, mi az: mintha most tanulna járni. A förmedvény esetlen bicegésével megkavarta maga körül a sűrű ködöt, utat tört magának a növényzeten keresztül, majd megállt a rettegő férfi előtt. Legalább egy fejjel magasabb volt nála, és Theo nem tudta az arcát kivenni, mivel a mozdony ablakából kiszüremlő beteges, sárga fény kísértetglóriát rajzolt köré az átkos éjféli gőzölgésben.
Dohos, nehéz levegőt hozott magával a fülkéből, mintha annak ajtaját időtlen idők óta zárva tartották volna. A vagonokból hirtelen kaparászás és hörgés zaja szűrődött ki. A jelenés lassan elfordult tőle a kocsik felé; utasai azonnal elhallgattak a néma haragtól.
Theo ráirányította zseblámpáját, és felkattintotta. Kicsit igazítania kellett a fénynyalábot, mivel éppen a középső, sötét rész vetődött az előtte álló alak arcára. A lámpa nem engedelmeskedett, idegesen lepillantott rá, két kézzel megmarkolta, ekkor sikerült egyet fordítania rajta. Közben hallotta, ahogy a kísértet szörcsögve lélegezni kezdett.
Visszanézett a mozdonyvezetőre, és a sors most minden részletet látni engedett. Theo egy számára borzalmasan hosszú szempillantásig megkövülten bámult a fényben fürdő rettenetes arcra, majd maradék józan eszének megőrzése érdekében lekapcsolta a lámpát. Jéghideg borzongás kúszott fel lábain keresztül a gerincébe, s onnan nyújtogatta őrülettől csöpögő csápjait a férfi rémülettől szűkölő tudata felé. A félhomályban megpróbálta felidézni a látványt, de örömmel állapította meg, hogy nem sikerült. Valaminek az elképzeléséhez jól körülhatárolható fogalmak kellenek, olyanok mint a színek, alakok, formák. Az előtte álló túlvilági rettenet arca azonban mindezeket nélkülözte.
Valami mozgott, nem, inkább nyüzsgött a szellem-masiniszta kabátján, de Theo inkább tudni sem akarta, micsoda nyálkás férgek, undorító bogarak és csillapíthatatlan éhségű molyok fészkelhették be magukat a ködben úszó, a tömegvonzással ellenkezve lebegő, istentelenül régen szertefoszlott, megállapíthatatlan színű, toldozott-foltozott vasutaskabát eldugott redőiben, szétszakadozott ujjaiban. Rongyos sapkája alól nedves, tetvektől és mindenféle nyüvektől vastag hajszálak meredeztek elő, önálló életre kelve a kinti világban.
Rájött, miért kezdett a lény az imént lélegezni: beszélni akart, s ehhez levegőre volt szüksége, amit keresztülprésel a gennyező hangszálain, megformál az örök éjszakában sötétre aszalódott, pestises nyelvével, feketén málladozó, rothadó fogainak undorító csonkjaival és keléses, lebernyeges, cikkcakkosra harapdált ajkaival.
- Ki-kicsoda maga? – kérdezte az előtte álló őrületes jelenéstől.
Csak egy hörgés hallatszott, a rémlény egyenesen az arcába lehelte érthetetlen válaszát. Theo úgy érezte, vége a világnak. A fertelmes bűz, mely elmondhatatlanul hosszú idő óta gyülemlett és erjedt az ocsmányság lassan rothadó beleiben, felszínre törve összekeveredett a szörcsögő tüdő miazmás leveivel és a szájban tanyázó savanyú posvánnyal, megőszítette az őrület határán egyre reménytelenebbül egyensúlyozó férfi szemöldökeit és homlokának tincseit. Az arcába fröccsenő ragacsos nyálat félig öntudatlanul törölte le. A fertőző cseppek nyomán undormányos kelések jelentek meg arcán és kézfején, melyek azonnal fel is fakadtak, és ocsmány, kísértetiesen halványzöld, sűrű folyás indult belőlük.
- Neeem… – nedvesítette meg csontra száradt torkát Theo.
- Nem értem… – nyögte ki, mivel úgy tűnt neki, a lény válasznak gondolta az előbbi megnyilvánulását, s várakozva elhallgatott. Csak most fogta fel a helyzet abszurditását: egy minden bizonnyal túlvilági lénnyel próbált társalogni, akiről azt sem tudta, érti-e egyáltalán őt, s abban még kevésbé volt biztos, hogy ő megérti-e, sőt, meg akarja-e érteni majd a választ.
A rémlény válaszra tartotta száját, ezt a nyílt sebként vonagló förmedvényt, de hörgés helyett ezúttal szavak áramlottak elő belőle, s Theo tökéletesen értette azokat. A férfi észrevette, hogy a kísértet már nem lélegzik; feladta tehát próbálkozását, nem próbált meg a beszédre teljesen alkalmatlan, eltorzult szerveivel hangokat formálni. Egyszerűen csak ömlöttek belőle a szavak, miközben száját résnyire nyitva tartotta. Theo biztosra vette, csukott szájon át is hallotta volna a mondanivalóját. A hang a legszörnyűbb volt, ami valaha is megütötte fülét. Nem ember szólt hozzá, hanem a legkülső kozmosz jéghideg őrületéből süvített elő egy meghatározhatatlan szubsztancia, mely iszonyatos módokon telítődött tartalommal, s ez a lény világra okádta azt. Üresen kongott a szó, élettelenül, érzelmektől mentesen, észveszejtő monotonitással.
- Én a legrosszabb rémálmod vagyok, legbetegebb képzelgéseidnek megtestesülése.
- De hát hogyan lehetséges ez? – dadogta halálra váltan Theo. – Miért éppen vonat? Miért maga? Miért ilyen szörnyűséges?
A mozdonyvezető megfordult, s végignézett a szerelvényen.
- Ez egy vonat? – meredt újra a férfira.
- Igen, ez egy vonat, maga a masiniszta… – Theo elakadt, elgondolkodott. – …Létezik pokol és mennyország? – nyögte ki az utolsó szót reménykedve.
- Hogy mennyország létezik-e, azt nem tudom. Ha létezik is, akkor én mindig az ellenkező irányba haladok. A pokol mindenesetre létezik. Számodra legalábbis.
- Számomra? – sápadt el Theo.
- Én a te legbenső, legmélyebb tudatalattidban megtestesülő félelmed vagyok, ezzel az egész… – eltöprengett egy pillanatig a szón, – vonattal együtt. Te teremtettél engem. Nem tudom, hogyan, talán a világodnak egy különösen jelentős pontján élsz, mely anyaggá sűríti a képzeletet, a félelmet. Anyaggá sűrítetted a poklot is. Mást mindenesetre nem tudok mondani. Én csak a megoldást ismerem.
- Tehát azért jöttél… azért lassítasz fél éve minden éjjel és álltál meg végül a házam előtt…
A jelenés közbevágott:
- Én az idők kezdete óta arra várok, hogy elvigyelek magammal a pokolba, ahol még sosem jártam.
Ezzel kinyújtotta kezét, legalábbis az annak látszó, foltos, csomókban szőrös, gennyes körömágyú ujjakban végződő végtagját, melyet az emberek világában karnak neveznek. Theo mozdulatlanná dermedve meredt a feléje nyúló rettenetre. Egy köröm már annyira meglazult, hogy amikor megragadta a férfit, leesett a földre, a kialudt zseblámpa mellé. Helyén a bűzös, rothadóan folyós húsból egy átlátszó, halványan fluoreszkáló féreg kandikált elő, s fürgén bemászott a kabát foszladozó ujja alá.

Theo egyszer csak a vagonból szemlélte a földi világot, az ügyetlenül egymás mellé sorolt deszkák résein keresztül. Szája üvöltésre nyílt, s bár úgy vélte, teli torokból sikolt, nem hallotta saját hangját. Körülötte megsűrűsödtek az árnyak, ahogy útitársai előbújtak a sötét sarkokból, ahová vezetőjük néma haragja megállás után száműzte őket.
Theobald Franken sem sikoltott már; tomboló túlvilági téboly lett úrrá rajta, mely velőtrázó kacagásban tört elő belőle. Ő legalábbis annak vélte, de nem volt egyéb a vagon néma csöndjében a sűrű ködöt megremegtető lélegzetnél. A vonat elindult.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához