LFG.HU

HammerTimeCafe
Alan J. Ripley
novellaCimkek

Fushyo hátradőlt a hatalmas járműben. Izzadt tenyere rátapadt az ülés antilopbőr huzatára. Fejét hátrahajtva próbálta rendszerezni benyomásait. Képek vágtak elméjébe az első találkozásról, vakító profilja szinte beleégett a retinájába. Határozottan lépdelt felé. Szemhéját megfeszítve itta a látványt. Az első érintés… Polimerek és nanók kígyóztak bőre alatt, ahogy a hatalmas gép magába fogadta tenyerének lenyomatát. Szintetikus és organikus anyag legintimebb találkozása ez. Új és régi struktúrák simulnak össze anélkül, hogy valódi kötések alakulnának ki köztük. Háromszor járta körbe, kezét végig a simulékony anyagban nyugtatva. Lassan elhátrált a járműtől, tekintetével fokozatosan fogta át a látványt. Tizenkilenc lépés után leült a földre és egy teljes napig mozdulatlanul nézte. Nézte homogén tárgyként, nézte összetevők kaotikus halmazaként, nézte egyes alkatrészek precízen összeillesztett szövetségeként. Szemeivel mereven bámult előre, próbálta megszerezni a látvány lényegét. Hagyta, hadd öntse el a mintázat. Agyába bekígyóztak a valóság és a mítosz szálai. A kézzel készített elemek képei, az elemet készítő korzikai munkás öntudatlan üzenete, mely magában hordozza családja, kultúrája, történelme legtisztább eszenciáját, mely most időn és téren tör utat magának Fushyo neuronjai között. A benyomások özöne dagályként lepi el gondolatait. Ebben a közegben keverednek a buborékok, amelyek törékeny belsejükben hordozzák Fushyo összes emlékét. Faluk egymással ütközve elpattan, tartalmuk feloldódik egymás, illetve a benyomások anyagában. A keletkező massza lassan hullámzik, átlépi a tudatosság határát. Rég elfeledett emlékek szűrődnek át a friss benyomásokon. Elemeik egymással összeakadva úsznak tovább. Idővel egyre nagyobb és nagyobb objektumok ütköznek, míg végül a rendszer mozgása megáll és egyetlen kristályszerkezetű struktúrává merevedik. A szinapszisok sokaságában ott rejtőzik a mintázat, maga a megoldás. Fushyo feladata a milliárdnyi rajzolatból ráérezni arra az egyre.

A következő napon már korán reggel ott ült a lökhárítónak támaszkodva. Günther, a segédje távirányítással beindította a wankelmotort. Meghatározott program szerint üveghangig hajszolta a dugattyúkat. A gép dorombolt a háta mögött, a maga mechanikus módján beszélt hozzá. Titkokat súgott a fülébe Malájzia párás éjszakáiról, Taiwan zajos napjairól. Kényes állat módjára dörgölőzött hozzá, szinte szexuális ingereket képzett benne. Gyengéden masszírozta bőrét szamoai kasmír ingén át, kínosan precíz ütemességgel rezegtette pórusait.

A lány arca deréktájról indult el a gerince mentén. Végigkúszott a hát csigolyáin, fel a nyakába, és onnan ráterült az emlékek és benyomások kegyetlenül szabályos szerkezetére. Nem jött egyedül. Magával hozta a ószakai biolaborok erőltetett csendjét, a csusszanó talpak neszeit, az arcokra ráfagyott merev mosolyok maszkjait. A technikusok kiszámított mozdulatokkal dolgoztak. Mozgásuk a szingapúri virágkötő robotokra emlékeztette.

Ebben a derékszögekre teli világban bukkant fel az ívelt, tökéletes szimmetriával bíró arc. Idegen test volt egy szintetikus szervezetben, maga volt az élő ellentmondás. Éteri angyalként lebegett a laborok gyémántfehér fényt sugárzó neonjai alatt. Gyerekként meg volt róla győződve, hogy sötétben ragyogó aurája bevilágította volna a teret.

Aztán emlékezett az izzadtságszagú időre a dodzsóban, a feszes-pattogó utasításokra, a vállalati talpak csattogására. Gyakorló küzdelmek három ájulásig, a tatami közelgő, elsötétülő képe. Ébredés a terem sarkában, az ő hűvös tenyerével a homlokán, s két perc múlva megint csak az ütések suhogó hangja marad. Akkor látta utoljára. Apja nem engedte, hogy benézzen az ajtó mögé, ami mögül sötétvörös folyó kúszott elő. Ott toporgott a folyosón és furán érezte magát. A szobából kihallatszottak a technikusok vérben cuppogó, csontszilánkokon tipró lábainak zajai. Még egy darabig ott téblábolt, aztán az ürességtől kongva elindult alvófülkéje felé. Két nap múlva a bolygó másik oldalán landoltak a De Gaulle reptéren.

Dupla üvegfal mögül tekintett alá, része volt a város testének. Nézte a vérkeringést, a világító vércseppek meglóduló mozgását. Csillogó acél és üvegszövetek verték vissza a fényeket, megsokszorozva az áramlás látszólagos keresztmetszetét. A város élte a maga félig-meddig organikus életét. Különböző égésterméket köhögő sejtek szállították az információt, az embereket. A mechanikus massza pulzálva hömpölygött a szürke cementszagú véredényben. Világoskék, közelről szinte láthatatlan füstfelhő vonja be, tartja össze a heterogén rétegződésű elemeket. Fentről úgy tűnt, mintha egy kék folyó törné magát előre a poros falak között.

Három napja éltek abban a csendes, puha, üvegfalú világban. Naponta háromszor betolták az ételt, majd a pincér halk léptekkel kihátrált. Nyomasztó csendben ettek, a monitorfalon rendszertelenül villantak fel a képek. Apjának szeme idegesen ugrált, rövid időre fókuszált csak a képernyőn feltűnő eseményekre. Az étkezések közt feszült hangulatban teltek az órák. Minden neszre a telefonra kapta tekintetét. Ő többnyire a homlokát az üveghez támasztva nézte az utcát. Élesen érezte a határvonalat a kinti lüktető, vad világ és a benti túlszabályozott, védett környezet között. Mesterséges ingerek befolyásolták tudatát. Idővel megtanulta elkülöníteni őket egymástól, de ráérzett a benyomások egységes rendszereire is. Megszerzett élményeit újra meg újra átgondolta, elemezte részeit, azokat ismét összeillesztette. Aktuális hangulatától függően ugyanaz az élmény is más és más mentális csapadékot képezett benne. Minden alkalommal újabb nézőpontot fedezett fel, tovább tágítva az emlékhez csatlakozó látószögét. A negyedik napon megszólalt a telefon és még aznap ismét másik földrészen landoltak.

Az első úton Günther vezetett, Dallasba mentek. Az aktív zseléülés biztosan tartotta helyén, a mágneses rugózás tökéletesen tompította a legkisebb rezgéseket is. A mindkét irányból elsötétített ablakoknak köszönhetően a mozdulatlanság illúziója teljes volt. Mégis zsigereiben érezte a motor megváltozott remegéseit, ahogy az mozgásra bírta a járművet. Figyelte viselkedési tendenciáit, fejében megalkotta személyiségprofilját. Minden érzékszervét csúcsra járatva használta, a beérkező ingerek pókhálószerű fonalai rátelepedtek elméjére. A szálak egymásra tekeredtek, vaskos köteggé álltak össze. A rostok körbetekeredtek az agyában, majd az idegpályák kusza rendszerét kihasználva lekígyóztak a szövetek mélyére. Az egész teste egyetlen túlfeszített idegrost volt, ami a valóság és a legmélyebb tudattalan közé volt kihúzva. Saját lénye lassan feloldódott az autómobil kisugárzásában. A két szervezet lényegi vonásai egybefolytak, majd ez legyűrűzött a sokadrangú elemek szintjéig. A kölcsönhatások eredményei egymásnak ütköztek, emlékeket szívtak föl a közös múltból. Arcok, képek, hangok olvadtak össze és együtt keringve próbálták átlépni a tudati szint bizonytalan határát. Amorf, változó szigetként lebegtek a kettősszerkezetű mentális közegben. Egyre mélyebbre merült alá, elfojtott – elfeledett szituációk bukkantak a felszínre. Határaik elmosódtak, az asszociációk, mint gyilkos villámok életre keltek. Múltjának idősíkjai egymásba olvadtak, életének minden pillanata egy pontba sűrűsödött. Belső energiái ősi erővel törtek föl. A tudat rejtett zugai önnön erejüknél fogva kerestek folyást jogos tulajdonuknak. A régi élmények konokul törtek előre nem kímélve sem közeli, sem távoli idősíkot. Az elmosott tudattalan cselekvés kábulata végleg elmosta a határt múlt és jelen között.

Sydney -ben már várták őket a fehérorosz és sziú vallási közösség képviselői. Ócska Ladákból és Jeepekből álló konvojjal haladtak át a város szívén. Az elhasználódott etil-alkohol hajtású motorok zajai elnyomták a Fény Városának hangjait. A légkondicionálók hol jeges fuvallatokat préseltek be az utastérbe, hol az elfáradt szigetelés és a szesz csípős szagát dörgölték az orruk alá. Zömök, kaukázusi sofőrjük haját indonéz mintájú szalag fogta össze, a raszta tincsekbe angol divatgyöngyök voltak belefonva. Összesen tizenkét órát utaztak a kontinens belseje felé.

A kaszinóváros a sivatag szélén volt. Mögötte, beljebb, a homokdűnék között laktak az üzemeltetők, egy Airbus konténerekből és lakókocsikból álló telepen. A tábor köré kiselejtezett hajótestekből vontak kerítést az egykori alapítók. Megérkezésük után kettesben maradtak apjával a lakásuknak kijelölt szerényen berendezett fedélközben.

A labor egy félig homokba ásott tanker alatt volt. Apját keveset látta. Találkozásaik alkalmával kifeszített DNS -ekről, kicserélt génekről és Hausfeld centrifugákról hallott. Mikor apja nem volt vele, Fehér Homok társaságában töltötte idejét. A félvér öregasszony a tábor közepén őrizte a tüzet. A legújabb típusú krómozott szibériai vízipipájából halványzöld füstöt eregetett és mesélt neki. A természetről beszélt és arról, hogy Isten hogyan teremtette meg az embert. Saját képére formálta és saját génanyagából kreált eddig megfejtetlen üzeneteket. Minden ember egy-egy teljes értékű információhalmaz, mely magában hordozza a kód megfejtéséhez szükséges kulcsokat. Készültek az utazásra. Apján kívül még sok idegen hajszolta saját szerves és a kommuna szervetlen számítógépeit a gén-bitek feltörésére. Papok és mátrix-elemzők, történészek és genetikusok, ősi nyelvek szakértői és matematikusok gyűjtötték és elemezték az információkat.

Aztán egy nap arra ébredt, hogy apja az ágya szélén ült. Fushyo kirohant a poros térre, a szél sűvített át az üres járatokon. Fehér Homok tüze kialudt. Ketten voltak az egész táborban. Soha nem beszéltek arról, ami ott történt.

Az autó megállt. Fushyo elképzelte, ahogy Günther hátramegy a csomagtartóhoz, kirakja a földre az indiai klónozott koala bundából készített imaszőnyegét és melléteszi a GPS-es Mekka Útja irány-meghatározót. Aznap harmadik alkalommal várta türelemmel munkatársa imádságának befejeztét.

Egyszer elkísérte őt a hosszú zarándokútra. Napközben a tömeggel sodródtak, esténként az utánuk szállított lakókonténerekben pihentek. A rosszul szigetelt falakon át beszűrődtek a tábor zajai. A dervisek istenük igéjét hirdették, a dealerek a szintetikus szerek kábulatát. A hívek buzgón éltek a felkínált lehetőségekkel.

Mikor az autó ismét elindult, eszébe jutott az öreg orosz terepjáró, amivel visszatértek a tengerpartra. Érthetetlen érzések hullámoztak benne akkor. A környezete ingerei bántóan élesen csapódtak le tudatában. Az emlékek és az elhasználódott jármű bizalmas zakatolásának keveréke Fehér Homok arcát idézte fel előtte. A szokatlan párhuzam észrevétlenül cserkészte be elméjét. Meglapult a homályos megérzések között és csak évekkel később tört rá a tudatosság.

Néhány hónapja Berlinben élt, egy ősöreg szovjet laktanya alá épített pincerendszerben. A lakói közt voltak politikai szélsőségesek, anarchisták, szervcsempészek, kiugrott papok, unatkozó milliomosok, gombaspóra-függő művészek, sátánisták, Jehova tanúi. Ebben a posztapokaliptikus közegben szívta magába a sokféleség aromáját. Kutatta az informális hierarchiát, a kialakult kapcsolatrendszereket. Órákat töltött a hozott és szerzett magatartásformák rendszerezésével. Halvány fényképként kezdett benne kialakulni az állandóan változó mintázatok szövedéke.

Szobáját – ami valaha fegyverraktár lehetett – Zak Golosztoviccsal osztotta meg. Igazából Zak fogadta magához. Az öreg szabadúszó káosz-elemző volt. Időnként öltönyös köztisztviselők keresték fel valamelyik közép-európai vagy afrikai államból. Szavazatokat vettek tőle, de sohasem pénzért. Terabájtnyi adathalmazt hoztak a zsebükben, Zak pedig alámerült a statisztikák hullámzó halmazába. Sorok és oszlopok szintjén létezett. A számokban ott volt az egyének hite, mely összeadódva valós tehetetlenséget szerzett magának. Zaktől akarták megtudni, hogy a sokaságból álló egysejtű merre indul el. A földalatti közösség kollektív memóriájában úgy tudták, hogy az orosz valamikor vezető volt egy multinál, ahol stabil, robosztus mátrixokat tervezett. Persze itt sokan bújtak a lecsúszott egzisztencia homályosan jótékony ködébe. Mások a sokféleség rejtőszínei miatt voltak itt. A változékonyság persze csak látszat volt. Az öreg építmény helyhez kötött, szimbiózisokon alapuló élőlényként létezett. Saját életfunkciókkal, hangulattal bírt. Ő maga soha nem változott, csak a vele együtt élő lények cserélődtek. Fushyonak az volt az érzése, hogy minden ember megfordul itt egyszer életében.

Akkoriban többé-kevésbé legális munkákból tartotta fenn magát. Marketingtanulmányokhoz csinált hatáselemzéseket, az egyetemen társadalmi folyamatok tanulmányozásához segített algoritmusokat írni, vagy titkos objektumokról készült jelentésekből készített behatolási mátrixot. Alkalmanként brainstorming csoportokba hívták meg márkaneveket találni. Helyszíni támogatást nem vállalt, mióta egy fanatikus japán állatvédő monoszálas bolát dobott be a zsúfolt koordinációs furgonba.

Az utolsó úton hosszú napokon át hajszolták a járművet. Fushyo retinájára agyi hullámaihoz igazítva vetültek a képek, információk. A megbízó által összeállított adathalmaz mellé Günther adatpókjai hetekig fésülték a hálót s minden elérhető hírt, cikket fastruktúrába rendezett adatbázissá alakítottak át.

Fushyo ujjai a kontrollmátrixban ugráltak. Először a csomópontok felületét tanulmányozta s az életúttól elütő eseményeket. Számlakivonatok, repülőjegy foglalások, on-line rendelések, cellainformációk írják le az egyén minden mozdulatát. Az első adatok fogantatása előtt évekkel keletkeztek. Napról-napra épültek a falak, korlátok, melyek maghatározták egy meg sem született lény létezését.

Fushyo egyre mélyebben merült alá az adattengerben. Minden felvillanó képkocka megtalálta a helyét a keletkező profil rácsszerkezetén. Távoli elemek sodródtak egy középpont felé, mozgások egyre gyorsult, majd találkozásuk pillanatában több hónapnyi sötét vákuumot képeztek az adatrácsban. A lány neve csak egy apró cikkben jelent meg az ószakai sajtóban.

Az információs háló szakadása körül hírfoszlányok sorakoztak. Ezek egyre gyakoribbak s informatívabbak lettek, míg végül az adatszint visszatért a korábbi szintre. Ezután minden egyes tranzakcióban, lekérdezésben ott lapult a bűntudat és a rettegés őrjítő keveréke. Érezni lehetett, ahogy az ego nyüszítve kapaszkodott minden elérhető segítségbe, melyek ideiglenesen elmosták a gyilkos stressz émelyítő ízét. Túlzó jótékonykodások és morbid túlkapások közt vergődött. Évekbe telt, míg feszültség-görbéje az egészséges szint közelébe került.

Fushyo tudata szabályos útvonalat követve körözött az adatmező fölött, de az események vektorai egy középpont felé terelték s végül szűkülő spirális mozgással jutott el a megoldásig. A nevet leírta egy fejléces papírra s odaadta segédjének.

Günther merev háttal nyújtotta át a borítékot a sofőrnek a krómüveg irodaház árnyékában. Fushyo kissé hátrább állt, majd meghajolt, ahogy elhajtott a jármű, Aminek Már Van Neve.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához