LFG.HU

Patrick Bateman
novella

Ősz volt, de a hűvös éjszakai levegőben határozottan érezni lehetett a tél illatát. Az alattomosan és lassan szétterülő köd hozta magával, mely minden zugot kitöltött, és minden apró repedésbe beférkőzött, mintha foggal-körömmel akarna a városba kapaszkodni, hogy aztán bekebelezze. Szürkesége már csak sejtetni engedte a fák és a nedvességtől csillogó korlátok, a bizonytalan formájú utcakő és a házfalak körvonalait, mintha az utcát a térből maguknak kikanyarintó formákat akarta volna elmosni, megfosztva ezzel az embert a valóság érzetétől.
A magányosan sétáló férfi legfeljebb agya egy elhagyatott zugában érezhette meg, hogy mennyire kicsúszóban van a világ saját formáiból, de jelen pillanatban csak ment arra, amerre a lendület és a véletlen vezette. Csak lépdelt előre a nyirkos járdán, újból és újból belebotolva a lámpák fénykörébe, majd vissza a homályba. Távolról úgy nézhetett ki, mintha csak fel-feltűnne a tér szövetén, mint egy ügyetlen öltés.
Kabátját szorosan összehúzta, de a hideg, mint egy rafinált női kéz, még így is befurakodott a ruhája alá, hogy átfagyott mellkasára simuljon. Még a megszokott éjjeli hangok is mintha mozdulatlanná dermedtek volna levegőben, félve, ijedten. Egyedül a folyó felől hallatszott a hömpölygő víz csilingelése, de most még az is másmilyen volt. Az apró hullámok mintha hangjukat visszafojtva csapódtak volna neki a macskaköves gyaloghidak pilléreinek, mintha félnének, hogy megtörik a letaglózó csendet.
Egy ideig a fiatal férfi nem gondolt másra, csak hogy minél hamarabb ágyába dőlhessen, az italtól és a csókok emlékétől égő arcát a hideg párnába fúrva, a szokatlan csend azonban még az alkohol gőzén keresztül is felébresztette benne az óvatosságot. Ahogy egyre jobban felismerte milyen idegen ez a mai éjszaka, és hogy milyen célját és irányát vesztetten téblábol ebben a szürke felhőben, úgy szorult ki fejéből folyamatosan az ittasság. Szétfolyó érzékei mintha fokozatosan megszilárdultak volna, és homlokán a visszaszerzett józanság hűvösségét érezte. Miközben hunyorgó szemmel kémlelte az utcákat és a gyenge fényben alig olvasható táblákat, kezdett bizonyossággá formálódni benne az a bosszantó gondolat, hogy eltévedt. Az utcák sziluettjei és a házak körvonalai csalókán ismerősek voltak. Olyan érzése volt, mint amikor az ember már a nyelve hegyén érez egy elfelejtett nevet, vagy telefonszámot, de mégis képtelen felidézni azt. Felismert egy lámpaoszlopot, később egy ismerős szobrot vélt látni a távolban, azután egy ház homlokzata kecsegtette valami útmutatással, de ezek a részletek sehogy sem akartak összeállni a megszokott utcákká. Mintha elvesztették volna térbeli kohéziójukat, nem akartak egységes szerkezetbe összeforrni.
Az imént visszanyert hamis józanság kezdte valami másnak átadni a helyét, miközben egyre zaklatottabban rótta az utcákat. Gyakran érezte úgy, hogy újra és újra ugyanazon a helyen köt ki, pedig ügyelt rá, hogy ne körben haladjon, és ha fel is ismert határozott bizonyossággal egy utcát, a sarkon túl egy nem várt helyen találta magát.
A részegségből kikristályosodott érzékei most lassan kezdtek apró szilánkokra töredezni, és leforgácsolódni a nagy próbálkozásban, hogy valami rendszert találjanak. A darabok lehullottak a mélybe, belecsobbantak valami sötétbe és ragacsosba, ami hasonlóan csillogott az izzadt macskakövekhez. Minden egyes becsapódás feszítő lüktetéssel szaladt fel a halántékába, és ez az ütemes pulzálás átterjedt a külvilágra is. Apró remegés futott át az utcákon és felgyülemlett energiája befészkelte magát a macskakövek közötti résekbe, beleitta magát az alattuk megbúvó titokzatos szubsztanciába.

Érzékeinek szilánkjaitól megszabadulva legelemibb léttudata pőre fonálként lebegett, mindenhonnan fenyegetést és veszélyt érzékelve. Páni félelmében nem találva utat magának, érzékelése görcsbe rándult, meg-megvonaglott, és ez a pőre, izzó fonal lázas tekervényként szabdalta szét elméjét és külvilágát. Úgy érezte, mintha a város úgy kavarogna, ahogy most az ő elméje dúl. Gondolatok és utcák, tévképzetek és városrészek adják át egymásnak a helyet, eltűnnek, megjelennek, utcák nőnek ki a semmiből, házak sorvadnak el és kókadnak le a virágszirmokként szétnyílt macskakövek közé. Felkavarodott a gyomra, ahogy megérezte az organikusan változó város lüktetését a lába alatt, ahogy valami beteg léterőt pumpál szét a macskakövek között. Egy pillanatra átérezte az alattomos csendben burjánzó város egészét, majd elhányta magát.

Egy pillanatra megkönnyebbült. Ahogy a falnak támaszkodott és a tenyerén érezte a hideg házfalat, újra szilárdnak hitte a világot, de elméje újabb csapdát rejtegetett számára. Sem gondolatait, sem emlékeit nem tudta irányítani, teljesen öntörvényűen bukkantak fel a mélyből, és ahogy lenézett arra, ami az előbb szakadt fel belőle, akaratlanul is az aznapi anatómia órájára kellett gondolnia.
Sajgott a homloklebenye, ahogy szinte szó szerint maga előtt látta doktor Tulpot a véres köpenyében, amint a szépen kibontott csomaghoz hasonlító tetem felett mosolyog. Nem a megszokott egyetemi boncteremben voltak, hanem egy olyan helyiségben, amit csak filmekben vagy képeken látott. A lázálom különösen elváltoztatta az emléket. A boncasztal az ovális terem közepén helyezkedett el, úgy hogy a patkó alakú, felfelé emelkedő nézőtérről mindenki jól láthassa. Doktor Tulp csukott szemmel görnyedt a hulla felé, és görcsösen szorította az asztal szélét. Megnyaldosta a száját, ahogy egyre jobban elmélyedt valami fura révületben, és a férfi meglepve látta, hogy a doktor nyelvének színe sötétlila, mintha ő maga is halott lenne. Meglepetése mellett ugyanakkor számított is a látványra, és vonakodva vette tudomásul, hogy tudata rétegződni kezd. Elméje nagy része áhítattal adta át magát az emléknek, sőt egyenesen részesévé vált, míg erre vékony hártyaként feszült rá egy józanabb öntudat. Ez a része tudta, hogy a ködös utcán bolyong, és azt is belátta, hogy sosem volt ilyen nevű tanáruk. Véres köpenyben pedig egy professzoruk sem tartott volna órát.
Az emlékbeli énje eközben tovább nézte az elmélyült Tulpot. Az öregember intésére kilépett társai közül, és odaállt az asztalhoz. Ott hevert előtte a tetem, de egy pillantást sem tudott rá vetni, annyira lekötötte figyelmét a professzor arca. Szemei még mindig csukva voltak, még akkor is, amikor valószerűtlenül rövid és vékony orra alatt elkezdett remegni a fakó bajusz. A remegés rángatózássá erősödött, a szálak egyenként borzolódtak fel, akár a mérges kutya szőre, majd Tulp kinyitotta vastag, de cserepes ajkakkal keretezett száját. Lassan kékeslila folyadék kezdett el belőle csordogálni, amit a doktor előrébb hajolva a tetem testüregébe irányított. A boncteremben álldogáló tanonc és a ködben bolyongó férfi kétpólusú tudatával remegő izgalmat és páni undort érzett, ahogy elméjébe fordulva szemlélte, amint a sötét nyálka lassan tekergőzve beissza magát az élettelen szövetekbe.
A férfi a ködben elkezdett eszeveszetten szaladni, míg a férfi a boncteremben teljesen elmerült a lassan lüktetni kezdő belek látványában. A fiatal férfi lázálma kiteljesedni látszott, ahogy szépen lassan a két rétegtudat egymásra mosódott. Ahogy a férfi az utcákon rohant, lábai alatt a belek cuppogó hangját hallotta, a ködben a boncterem gázlámpáinak fényét látta, és az utcákat a zsigerek labirintusának érezte, melynek állandó lüktetése egybeforrt a város monoton zajával.
A kékeslila nyálka most az ő szájából kezdett el folyni, de mikor megnyalta a száját, ajkait cserepesnek és száraznak érezte. Egyszerre élt meg két különböző dolgot egymásra vetülve, és mindkettő valóságos volt számára. Sőt, ezt az állapotot ebben a pillanatban majdhogynem természetesnek érezte. Félelme most már nem a tetem látványából, vagy a kifürkészhetetlen utcákból fakadt, hanem valami sokkal mélyebb forrásból táplálkozott, melynek mélyéről doktor Tulp tekintett fel rá. A szemei még mindig csukva voltak, de magán érezte a tekintetét. Tulp nagyra tátotta a száját, egészen addig, míg állkapcsa hangos csattanással ki nem tört. Két fogsora először egy síkba fordult, majd az egész fej kifordította önmagát, hogy aztán ez a fogakkal keretezett véres burok, mint érő tüsző, egy cuppanó hang kíséretében kilökje magából a szürke agyat. Röptében örvényt kavart a ködben maga mögött, majd hirtelen a homloklebeny alatt felrepedt, és a kusza redők mentén kibomlott a levegőben, mint valami szövetanyag. Vadul rávetette magát a férfi hátára, és úgy lobogott rajta, mint egy köpönyeg.
A férfi mohó nyelveket érzett a nyakán, amint nyaldosva felfelé haladtak a füle irányába, hogy aztán ott fúrják be magukat az elméjébe. Szemét becsukva rohant az utcákon, és a sikolya betöltötte az egész látomást.
Abban a pillanatban, ahogy a látomás szó megjelent az elméjében, befordult egy sarkon, és a túloldalon egy emberbe ütközött. Egy nő volt, nála legalább egy fejjel magasabb, és a haja úgy hullámzott a levegőben, mintha vízben lenne. Az ütközés után egy szívdobbanással később írisze sárgán megcsillant a sötétben.
Színaranyból volt!
A látvány úgy hatott rá, mint egy fordítottan működő gong, melyet ha megütnek, a zajban csendként szólal meg, a káoszban pedig rendet teremt. Elméje és világa elcsendesült, és pár pillanatig csak ez az arany szem uralt mindent.
Ő a Segítő, jelent meg elméjében a gondolat, és ugyanebben a pillanatban befagyott hullámveréshez hasonló rétegtudatainak tetején megjelent egy kis szigetecske. Egy kis ego, mely ráébresztette a férfit, hogy valójában a konyha padlóján fekszik, hogy igazából soha életében nem ivott, és az orvosi anatómiával is legfeljebb az ismeretterjesztő filmekben találkozott.
Most madártávlatból tekintett le a ködben bolyongó orvostanhallgató és a tetemet bámuló tanítvány pszeudó-énjeire, melyek a fejében kavarogtak. A kis egoszigetecske csak nagyvonalakban képezte le valódi személyiségét, melyet még mindig homály fedett, de a mindent uraló aranyírisz megvilágította számára a kivezető utat.
Ekkor azonban ismét megérezte a nyakában lihegő Tulpot, és visszazuhant a ködös utcába. Próbálta ellökni magától, de nagyon erős volt. A harc közben az utca hirtelen a boncteremmé változott, majd vissza, és a küzdelem során folyamatosan ide-oda ugráltak egyik helyszínről a másikra. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy a férfi alul marad, ekkor azonban megérezte magán a Segítő kezeit. Az alak hatalmasat rázott rajta, amitől önkénytelenül is ismét belebámult azokba az arany szemekbe.
- Ébredj! – parancsolta, majd egyik kezével egy határozott mozdulattal kivájta bal szemét, melyen még ekkor is csillogott az arany írisz, és beletömte a kétségbeesett férfi szájába.

Felébredt! A testét alig érezte, még a szemét sem tudta kinyitni, de ismét önmaga volt, és elméje, mint a látomások után mindig, most is hiperaktívan működött. Ilyenkor mindig a látomásokon szokott elmélkedni, mást úgysem tud tenni. Tudta hogy biztonságban van, csendesen hever a konyhája padlóján, nem volt oka aggodalomra.
Nem ez volt az első látomása, de eddig ez volt a leghevesebb. A Segítő eddig csupán a látomások végét jelentette, de most határozottan úgy érezte, hogy megmentette. Az a valami tényleg veszélyeztette az elméjét, és ha a Segítő nem teszi azt, amit tesz, még emlékezni is rossz rá, akkor lehet, hogy sosem ébredt volna fel.
Arra már korábban rájött, hogy a látomások üzenete régen élt valóságos emberek elméjén keresztül jut el hozzá. Doktor Tulp körül forgott minden, de nem értette, hogy mi akar ez lenni. Először csak arcokat és pár képet látott a bonctermi jelenetből, de fokozatosan kibővült. Tudta, hogy ezek az események az egyik tanítvány emlékein keresztül jutnak el hozzá, ő volt az egyik rétegtudat.
A másik érdekesebb volt. Ez az ember is orvostudománnyal foglalkozott, de jóval hagyományosabb formában. Ez a rétegtudat mindig közé és a látomás mondanivalója közé ékelődött. Olyan volt, mintha arról lenne látomása, hogy még a születése előtt ennek az orvostanhallgatónak látomása van arról, ami az ő születése előtt történt abban a bizonyos boncteremben. Na és persze a látomásban sosem tudta, hogy valójában kicsoda. Gyakran mindhárom személy volt egyszerre.
De kik ezek az emberek, és mi köztük a kapcsolat? Hogy kapcsolódnak őhozzá? A Segítőt sem tudta elhelyezni. Még azt sem tudta, hogy bukkant fel a fejében ez az elnevezés, de ő eddig legalább csak hasznára volt.
Nem úgy, mint doktor Tulp, akárki vagy akármi legyen is.
Most történt meg először, hogy megtámadta. Bár nem konkrétan az öreg anatómiadoktor volt az, aki nekiesett, de határozott kapcsolatot érzett kettejük között. Tudta, hogy az az iszonyat, ami az előbb a nyomába szegődött, valahogy Tulppal kezdődött. Mindenesetre aggasztónak találta, hogy a látomásokon keresztül hozzáférkőzhet ez a valami.
Ilyesmiken járt az esze, amint elméje lassan újra a teste részéve vált. Jóleső érzés fogta el, ahogy gerincén érezte a hideg padlót, aztán hirtelen, észrevett valamit magán. Gyorsan felült, és kiköpte, amit a szájában érzett.
Egy fehér csontgolyó volt, rajta egy arany írisszel.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához