LFG.HU

Raffy4
novella

“I follow you like a man possessed,
there’s a traitor here beneath my breast,
and it hurts me more than you’ve ever guessed,
if my heart could beat, it would break my chest.”

Közel sem igaz az a törvényszerűség, hogy egy telefon nem fog csörögni, ha bámulják – mert a kitartó várakozás, a nappali kanapéja és az ablak között százszor, ezerszer is lerótt út nem bizonyult hatástalannak. Ötvenes évei végéhez közeledve az asszony mit sem veszített fürgeségéből, és olyan lélekszakadva kapta fel a kagylót, mintha az élete függene rajta.
- Halló? – kérdezte, halvány reménysugárral a hangjában.
- Csak én vagyok, Margaret – válaszolta egy férfi sápatagon a vonal túlsó felén.
A csalódottságtól – és megkönnyebbüléstől – lerogyott az egyik terebélyes fotelba, és lassítani próbált a szívverésén.
- Azért telefonáltam, mert arra gondoltam, hogy…
- Küldött egy levelet a múlt héten, és azt írta benne, ha összeszedi a bátorságát, felhív majd. Most is a hívására vártam.
Az asszony szigorúan beszélt, mintha Connort hibáztatná mindazért, ami a lányával történt. Százszor is elolvasta a szálkás, zaklatott kézírással papírra vetett sorokat arról, hogy jól van, dolgozik, rendes pénzt keres; aztán sírt a mellékelt fényképeket szorongatva. De erről senki más nem tudhatott, sem a saját férje, sem a lányáé.
- Honnan küldte? – kérdezte a férfi.
- Meghagyta, hogy ne áruljam el neked.
- Tudni akarom, Margaret. Jogom van tudni, az istenit!
Észre sem vette, hogy felemelte a hangját – a nő azonban higgadtságából mit sem veszítve lenyelte a mondata felét:
- Arizonából.
Nem beszélgettek többet – a férfi elnézést kért korábbi modortalanságáért; fogadkozott, hogy nem kezd nyomozásba, és nem fog elutazni a Grand Canyon-hoz, majd néhány udvarias mondattal elbúcsúztak egymástól. Margaret előhúzta a kardigánja zsebéből a lánya levelét, és ujjhegyével simogatta a fényképet, amit küldött. Sosem érezte ennyire nehéznek a szívét.

Tucsonban a hőmérséklet december elején tizenhárom fokra csökkent, enyhe északkeleti szél fújt, a levegő páratartalma most sem érte el a hetven százalékot. Miközben Eliza (vagy Stella, ahogy jobban tetszik) a munkahelye felé tartott, egyfolytában a karácsonyi készülődés mozzanataival találkozott. A Cushing Streeten álló templom elé rögtönzött bódésoron grogot, fajátékokat, natúr zöld és műhóval befújt fenyőfákat árultak; tetszés szerint gyökérlabdás, talpfába állítható, valamint illatosított műanyag kivitelben. Az alacsony tetejű, mexikói stílusú házak némelyikén bérmunkások hengergettek lefelé fehér vattagörgetegeket, havas cserepek látszatát akarva kelteni – úgy tűnt, még a gyerekeket is megbolondították ezzel a pszeudo-téllel, mert mindannyian kint szaladgáltak a házak előtti kertekben, és gipszkarton hóemberek után nyomoztak.
A péntek este vékony pénztárcát kecsegtetően indult, mintha a törzsvendégek többsége az ünnepek közeledtével kezdett volna el rendes családi életet élni; tizenegy körül még mindig alig lézengtek a férfiak a bárban. Eliza a pult mellett üldögélt az indián származású kidobóember, a csapos és egy-egy kóla társaságában; majd megállapították, mennyire vacak a karácsony, legfőképpen egyedül. Éjfél felé aztán mintha felélénkült volna a környék, Eliza visszatért a női öltözőbe, és a többi “egzotikus táncosnővel” együtt sminkelni kezdett.
Tucson a maga nyolcszázezer lakosa ellenére is kisvárosnak éreztette magát, legalábbis olyan emberek számára, akik éltek a Keleti- vagy a Nyugati-part nagyvárosainak valamelyikében. Az ehhez hasonló helyeken a lányoknak még mindig ugyanazok a gondolatok forognak a fejükben, mint ötven évvel ezelőtt: hajrázni a pompomcsapatban, browniest sütni, családot alapítani – az egész műintézményben nem akadt egyetlen helybeli táncos- vagy pincérlány sem.
Eliza csak színpadi feladatokat vállalt, nem szeretett férfiölekbe dörgölőzni, és munkatársnőivel ellentétben nem táncolt magánszámokat, vagy nyújtott “speciális szolgáltatásokat” a különteremben. Igyekezett megtartani a két lépés távolságot – amíg a számai véget nem értek, a lámpák annyira erősen világították meg a kifutót, hogy a pultnál és az asztaloknál ülő fejek csak sötét körvonalaknak tűntek, mintha egy atomvillanás után ragadtak volna oda. Sosem látta az éhenkórász tekinteteket, és nem jött zavarba tőlük – máshogyan nem is bírta volna mindezt elviselni.
Aznap este három negyedórás blokkot táncolt végig, közöttük fél órás szünetekkel, amelyek alatt a banánszoknyát fekete tollboára vagy nővér-jelmezre cserélte. Épp a forró izzókkal körberakott öltözködőtükör előtt igazgatta a fityulát a fején, amikor a bár tulajdonosa belépett a helységbe, és egy intéssel kivezényelte a másik két lányt.
- Beszélnem kell veled – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.
Eliza, vagyis művésznevén Stella összerezzent, és sejtette, mi fog következni: felmondanak neki. Sejtelme sem volt, hogy miért, de a vészjósló hangnak semmi más okát nem tudta elképzelni.
- Van itt valaki, aki megkért, intézzem el, hogy találkozhasson veled a különteremben.
- Remélem, elküldted a fenébe – ráncolta a homlokát Eliza.
- Gondoltam, ha már ekkora összegről van szó, döntsd el te, hogy el akarod-e küldeni a fenébe. Ez rengeteg pénz egy kis privátműsorért, azt ugye tudod? Legalább gondold át – azzal letett a sminkasztalra két vékony, banki fehér szalaggal körberagasztott köteget.
Kétezer dollár valóban rengeteg pénz volt, és Eliza egy percig komolyan elgondolkodott azon, hogy elfogadja-e. Végül bólintott, elvette az asztalról, és a mellkasához szorította. Nem öltözött át, még egy köpenyt se borított magára; nyakában sztetoszkóppal, ápolónőnek maszkírozva vágott keresztül az öltözők folyosóján, majd surrant be a bár falához lapulva, férfitekinteteket kerülve a különterembe.
Még annál is áporodottabb, dohosabb volt odabent a levegő, mint amire számított; a száz éve nem tapétázott falakon kopott bársonyfüggönyök lógtak, a bejárattal szemben kis kerek emelvény állt, közvetlenül elé egy olyan magas és széles kanapét helyeztek, amely akár három egymás mellett ülő embert is elrejtett volna tetőtől talpig a bár belsejéből bekukucskálók tekintete elől. Eliza tudta, hogy a férfi ott ül a kanapén, és várja az előadást, míg ő a tenyeréhez csapdosta a százdollárosok kötegeit, mintha elbizonytalanodott volna.
- Ha mindenáron tönkre akartad tenni magad, akár maradhattál volna velem is – szólt egy halk, hűvös hang a plüssel bevont bútor másik oldaláról.
A férfi felkelt, megigazította a kabátját, és arccal felé fordult – Eliza ekkor reszketni kezdett, mint a zselépuding, és csaknem összecsuklott. Az arcán egymást kergette a félelem, az ijedtség, a meglepetés, és valahol mélyen a felszín alatt, a halvány öröm.
Most már semmiképp sem lehetett volna lánynak nevezni, érett nő volt, közelebb a harminchoz, mint a huszonöthöz; egykori mézszőke haja a gesztenye és a mahagóni közötti színben csillogott, nevetséges fehér miniruhájában, melle fölött a kis “Stella nővér” gravírozású névtáblájával annyira furcsának tűnt, össze nem illő mozaikdarabok elegyének.
- Helló, Izzy.

Abban a pillanatban legszívesebben a fiú nyakába ugrott volna – mert még mindig ugyanaz a húszéves fiú volt, csak sokkal szikkadtabb, sokkal fakóbb bőrű, sokkal világosabb hajú. A szemében üveges pillantás lapult, mint a trófeaszemlére kitett állatokéban.
- Pete, én…
- Nem, nem kell mondanod semmit.
Ideges lépésekkel megkerülte a szófát, de közelebb nem merészkedett – közvetlenül fölöttük egy spotlámpa lógott, amely kékes fényével így leginkább egy háromnapos hulla színeivel festette be hófehér bőrét. Nem akart a kelleténél jobban ráijeszteni.
- Szóval, most Stellának hívnak? – kérdezte, miközben félig kinyújtotta felé a kezét, megforgatta a csuklóját, mintha nem tudná eldönteni, megérintse-e; majd visszaejtette a karját a teste mellé.
- Nem, igazából Elizának vagy.
- Izzyből Lizzy lettél?
A következő pillanatban egymásnak ugrottak, vetélkedve azért, hogy melyikük bújhasson el a másik ölelésében, és melyikük legyen az, aki a karjaiba vonja az egyiket – végül Pete győzött, és az egyre zaklatottabban zokogó Eliza fejét simogatva próbált maga is megnyugodni.
- Gyere velem – súgta a kis, kerek fülkagylóba.
- Nem lehet, haza kell mennem – sírta a lány.
- Értem.
Eltolta magától a most már zebracsíkos alapozót és gótikus szemfestést kézfejével tovább maszatoló Elizát, aztán csak úgy magának hozzátette:
- Valaki vár rád, igaz? Nem baj, nem zavar. Csak szeretném tudni, ő mit szól ahhoz, hogy minden este más férfitől bűzlesz, amikor befekszel mellé az ágyba.
- Nem tudja… – szipogta, orrát a tenyerébe dörgölve. Pete elővett egy zsebkendőt, és felé nyújtotta, majd kíméletlenül folytatta:
- Szóval lezuhanyozol előtte. Az éjszakai kimaradásaidat hogyan magyarázod meg? Mivel hitegeted, de komolyan?
- A rohadt életbe, hallgass végre; azt sem tudod, miket beszélsz!
- Szerintem inkább te nem tudod, mit csinálsz.
- Jaj, Pete, ne bánts, kérlek, ne bánts!
Arcára szorította mindkét tenyerét, mintha gyerekmód láthatatlanná akarna válni. A fiú végül megsajnálta, közelebb lépett hozzá, karjait a válla fölött átnyúlva összefonta a lány tarkóján, homlokát a homlokához érintette.
- Beszélhetünk valamikor? – kérdezte halkan.
Eliza bólintott, majd Pete zsebkendőjével megtörölte a szemét. Olyan fájdalmasan nézett fel rá, mintha bármelyik pillanatban össze akarna törni.
- A Sunset Motelben lakom.
- Tudom, hol van. Holnap este odamegyek.
- Gyere most… ígérem, időre hazaérsz. Csak egy kicsit. Egy órára. Kérd el magad a főnöködtől…
- Nem, most nem lehet. Tényleg nem. Holnap este. Megígérem – biccentett a fejével, mintha biztosítékot akarna adni vele.
Mielőtt megkereste volna a függönyön a rést, hátrafordult egy pillanatra, és Pete felé nyújtotta a pénzkötegeket. A fiú elmosolyodott, és megrázta a fejét, Eliza pedig zavarában ismét magához szorította, mint valami drága kincset.

A bejárat és az ablakkeretek körül boldogan villogtak az izzósorok, amikor hazaérkezett; mégis, soha ilyen nyomasztónak nem látta még az otthonát. A nappaliban ment a tévé, benne a délelőtti süssünk-főzzünk műsorok ismétlése, de Molly már békésen szunyókált a kanapén. Eliza óvatosan megrázta, majd kifizette neki az órabérét, és kedvesen hazaküldte. Bár a lány úgy nézett ki, mint egy fiatalkorú bűnöző, sosem lógott órákig a telefonon, sosem hívta fel magához a barátait, és általában betartotta a többi szabályt is, amelyet Eliza a szájába rágott.
Amikor a lány távozott, egy rövid ellenőrző-sétát tett a gyerekszobában: Paul békésen szuszogott, vigyorgó csacsiját magához szorítva, a szája felől tekergő édes illat egyértelműen bizonyította, hogy fogmosás után kisurrant csokit nassolni. Eliza életében először úgy érezte, megszakad a szíve, amikor ránéz.
Már Arizonában tudta meg, hogy gyereket vár – akkor, amikor már nem lehetett visszafordulni, és amikor már nem is lett volna hova. Másodszor vágta el maga mögött a fonalat, azzal a biztos tudattal, hogy az ösztönei és a józan esze majd ismét kivezetik az élet eme útvesztős szakaszából.
Amikor munkát keresett, újra szembesülnie kellett azzal a szomorú ténnyel, hogy valójában semmilyen végzettsége vagy szakmája sincs, ezért aztán váltott műszakban járt éttermek konyhájába mosogatni, és szórakozóhelyekre takarítani, ami még így is éppen csak elegendőnek bizonyult a megélhetéshez. Nem volt biztosítása sem, így a kórházi számla törlesztésébe is csaknem beleroppant anyagilag – nem akadt senki, akitől segítséget kérhetett volna; a pénz, amelyet az utazás előtt magához vett, addigra teljesen elfogyott.
Végül kénytelen volt ráfanyalodni arra, hogy egy cicibárban félmeztelenül felszolgáljon, s hogy a jobb kereset reményében sztriptíztáncosnő lett belőle, azt főnöke úgy summázta, hogy “feljebb emelkedett a ranglétrán”. Eliza úgy érezte, ennél mélyebbre már nem lehet süllyedni.
De legalább megteremtette az anyagi hátterét a bébiszitternek, a pelenkának, gyerekruhának; a házbér, a rezsi, a kábeltévé kifizetésének, és kezdett minden rendbe jönni. Öt év után végre összeszedte a bátorságát, hogy küldjön az anyjának Paulról egy fényképet, de nem bírta rávenni magát, hogy beszéljen vele – nem csak azért, mert attól félt, mit szólna majd ahhoz, ahogyan döntött, ahogyan él, ami történt vele. Az anyja a múltjához tartozott, ahogyan Pete is, és rettenetesen felzaklatta a tudat, hogy a múlt lassan visszaszivárog a jelenjébe.
Paul egész nap érezte rajta ezt a ki nem mondható nyomást, és igyekezett magához mérten jó kisfiú lenni – ez nála azt jelentette, hogy felére csökkentette a kérdései számát. Hatalmas, csészealj-kerek kék szemeivel anyja minden mozdulatát követte, miközben reggelit, ebédet, vacsorát főzött, elvitte magával a mosodába, a bevásárlóközpontba.
- Mit csináltatok tegnap az iskolában? – kérdezte Eliza, miközben az esti tányérhalmazra vetette magát a mosogatóban.
- Már tegnap is kérdezted – feleselt vissza Paul.
-És mit válaszoltál tegnap?
- Hát azt, hogy levelet írtunk a Télapónak.
Különös, hogy nem emlékezett erre a momentumra – Paul imádott az iskola-előkészítőbe járni, látni, hogy az eggyel magasabb osztály épp az ő foglalkoztató termükkel szemben milyen izgalmas dolgokkal foglalkozik. Eliza azon törte a fejét, kitől örökölhetett ennyi eszet és szorgalmat.
- Tényleg, hogyhogy?
- A tanító néni azt mondta, mindenki találja ki, mit szeretne karácsonyra, és aztán mindenkinek megfogta a kezét és segített leírni egy papírra. Nekem alig segített, csak a pé betűt írtam fordítva. Aztán bedobtuk a papírokat egy dobozba, és a dobozt feltettük a szekrény tetejére. És azt mondta a tanító néni, hogy majd karácsony után levesszük a dobozt, felolvassuk a kívánságokat, és mindenki megmondja, hogy teljesült-e.
- És te mit kívántál, kis indián?
- Egy apukát – felelte Paul, majd összerázkódott, mikor Eliza kiejtett a kezéből egy mosogatóhabos poharat, ami szilánkokra robbant a padlón.
- Semmi baj, semmi baj, csak kicsúszott a kezemből. Maradj a széken, amíg összesöpröm, nehogy széthordd az üveget a lakásban…
Paul persze rögtön érezte a söprés intenzitásán, hogy itt valami nagyon rosszat mondott, ezért óvatos, puhatolózó hangján hozzáfűzte:
- De nem baj, ha nem kapom meg. Igazából sokkal jobban örülnék egy távirányíthatós autónak.
- Egy minek? – kérdezte Eliza, miközben egy hirdetési újságba csomagolta az üvegtörmeléket, és a szemetesbe dobta.
- Egy távirányíthatós autónak. Tudod, olyan Ford Land Cruisernek, amit a múltkor a kirakatban mutattam.
- Az nagyon drága, Paul, nem biztos, hogy lesz rá pénzünk.
A kötelező esti program – fürdés, fogmosás, ágyba bújás, jóéjtpuszi – aznap este különösen hosszúra nyúlt, Molly pedig késett, így csak fél tíz után valamivel indulhatott el a motelbe. A bejáratnál észbe kapott, hogy az apartman számát nem is tudja, de amikor a portásnak leírta Pete külsejét – magas, nagyon sovány, nagyon szőke, húsz év körüli – az rögtön megmutatta neki, merre találja a szobát. Halkan hozzáfűzte, hogy összesen két ember lakik a motelban, nem lesz könnyű eltéveszteni az ajtót.
Nem is a tizennégyes lakás felkutatása jelentett nehézséget, hanem a kopogtatás – ám Pete, valami természetfölötti érzéke folytán előbb nyitotta ki az ajtót, mintsem Eliza felemelhette volna a kezét.
- Bejössz? – kérdezte. Világoskék farmert és fehér pólót viselt, amely konszolidáltsága ellenére sem tudta élőnek láttatni.
- Nagyon fehér vagy – jelentette ki csodálkozva Eliza.
- Mostanában rosszul alszom és rosszul eszem. Öt éjszakán át vezettem idáig.
A motelszoba valójában egyetlen kétszemélyes ágyból, két éjjeliszekrényből, egy televízióból és egy fürdőszobából állt – még a távirányító is rá volt csavarozva a kisasztal tetejére, nehogy elvigye valaki. Leültek az ágy szélére, egymástól tisztes távolságra, és egy percre csönd lett.
- “Ő” tudja, hogy itt vagy? – Pete hangja bújtatott rosszallással csengett.
- Nem azért jöttem, hogy előadhasd a féltékenységi jeleneted. Láttad, hol dolgozom, gondolom ezek után megvan rólam a véleményed, de most nem vagyok rá kíváncsi. Beszélni akartam veled.
- Rendben, beszélgessünk – Pete végigdőlt az ágyon, és tarkója alatt összefonta az ujjait. – Kezdjük talán azzal, hogy miért is…
- Nem, én kezdem – szakította félbe Eliza, majd felállt az ágyról, a kabátzsebébe nyúlt, és kihúzott belőle egy borítékot. – Van egy fiam. Most öt éves.
Belenyúlt a borítékba, és kivett egy kis kupac fényképet, a legfelső épp Paul ötödik születésnapján készült; fogatlanul vigyorog bele a kamerába, az ostoba Shrek-szamarat a mellkasához szorítva. Eliza Pete felé fordította a képet, aki fel sem pillantott, csak a mennyezetet bámulta.
- Ezért kellett elszöknöd? Mert Connor teherbe ejtett? Gondolod, hogy nem tudtam volna…
- Nem Connor volt, te idióta, hanem te! – Elizából ötévnyi fájdalom és szomorúság szakadt fel, és csaknem sírva fakadt.
- Izzy, elfelejtetted, hogy mi vagyok? Nekem nem lehet…
- A rohadt életbe, Pete, nézd meg ezt a fényképet! Senkinek nincsenek ilyen kék szemei, senkinek, csak…
Ez megtette a hatását, mert Pete végül is felült, és elvette Eliza kezéből a fotót, majd ahogy közelebbről is megnézte, úgy futott rajta keresztül a felismerés, hogy igaza van.
- Ilyen voltál ötéves korodban, nem? – kérdezte Eliza, a könnyeit nyeldekelve.
- És… normális? – Pete szemei elvörösödtek, kezében reszketett a kép.
- Amennyire én tudom, igen. Eleinte nem mertem a napra vinni, de nincs semmiféle fényérzékenysége vagy extra képessége, legalábbis eddig nem vettem észre rajta. Teljesen normális, egészséges kisfiú.
Ahogy Eliza büszkén mesélni kezdett, folyamatosan elmúlt a síráskényszere, és Pete annál rosszabbul érezte magát – ahogyan lassan megértette, hogy öt év eltűnt az életéből.
- Mondjuk, elég hamar megtanult járni és beszélni, most már majdnem folyamatosan olvas, és le tudja írni a nyomtatott betűket, bár a hasukat néha fordítva rajzolja… Nagyon-nagyon okos és érdeklődő, egész nap kérdezősködik, és…
- De hogy történt? Hogyan? – Pete még mindig nem tért magához. Eliza tanácstalanul maga elé nézett.
- Hét hónapig gondolkodtam ezen, mindenféle elméleteket kreáltam – persze ennek egy része a vámpíros filmeken alapuló fixáció. Nem tudom…
Nehezére esett beszélni erről, de mindketten értették, mit akar mondani. Eleinte Pete testileg teljesen halott volt, aztán ahogy éjszakáról éjszakára Izzy felkínálta neki a vérét, az arca kezdett tartósan kipirulni, a bőre kissé felmelegedett, mintha újra élet költözött volna belé. Egyszer aztán a szokásos ölelkezés és összebújás közben Pete úgy érezte, többre is képes lenne egy puszta harapásnál… Azután Izzy a mellkasára feküdt, és döbbenten hallgatta, ahogy dobog a szíve. “A vér egy ideig mozgatja a billentyűket” – magyarázta, és oszlatta el a lány képtelen illúzióját arról, hogy a szerelem talán visszahozhatja őt az életbe. Az élet princípiumát a vér hordozta, semmi más.
- Miért mentél el? – a szemei szinte könyörögtek.
- Mert Connor megtalált.

Pete egész éjjel a hallottakon törte a fejét – persze Eliza meséje csak az egyik része volt a történteknek. Azon az estén ugyanis nem csak neki kellett elhagynia a várost.
Egy vámpírt kevés dolog miatt vetnek meg jobban társai annál, semhogy nem képes elszakadni a halandó életétől. Akik leveleket küldözgetnek a családjuknak, vagy kisebb-nagyobb összegeket utalnak a bankszámlájukra, őrzik a fényképeiket a tárcájukban; az idősebbek szemében nem mások, mint satnyák, korcsok, ha nem is elpusztítani, de mindenképpen lenézni valók. Pete nem ismerte azt, aki vámpírrá tette, ismerte azonban ennek teremtőjét, és tőle tudott meg mindent a fajtájáról. A férfi alig lehetett idősebb saját nagyszüleinél, mégis örökké a régi szép időkről, a szesztilalomról, a világháborúról mesélt; azután köpködve kiabálni kezdett, a vér felhígulását, a Végítélet napjának közeledtét emlegette.
Bár a lehető legóvatosabban próbálta Izzyt elrejteni a kíváncsi szemek elől, valaki mégis megneszelte, hogy együtt élnek abban a kis lakásban, és haladéktalanul jelentette ezt az illetékeseknek. Pete “nagyapját” vonták felelősségre a viselkedéséért, aki azonnal magához rendelte a rakoncátlan ifjoncot, és választás elé állította: vagy hagyja ott a lányt, vagy küldje el; vagy ölje meg, különben megteszi más.
Aznap éjjel csak egy percre tért vissza a lakásba; előtte lehívta a bankszámlájáról majdnem a teljes összeget, és egy borítékba gyömöszölve észrevétlenül elhelyezte az éjjeliszekrény egyik fiókjában, amíg Izzy aludt.
Nem sokkal a távozása után a lány arra ébredt, hogy valaki csapkodja a szobák ajtaját, és borogatja a székeket – a férje volt, akit két hónappal korábban egyetlen szó nélkül hagyott magára addigi közös otthonukban.
Újból veszekedtek; Connor legjobb indulata is kiabálásba és tárgyak hajigálásba fulladt. Szerette volna Izzyt ráébreszteni, mekkora ostobaság, amit művel – és elsősorban nem az zavarta, hogy a felesége felrúgja a boldognak látszó házasságukat, hanem hogy mindezt egy élőhalott kedvéért teszi.
Eliza azt mondta, hogy Connor csaknem fejen találta egy konyhaszékkel, és ekkor megijedt, kiszaladt a ház belső folyosójára, és becsöngetett az első szomszédhoz segítséget kérni. Connor hiába villogtatta a rendőrjelvényét, senki sem hitte el neki, hogy szabályszerűen jár el egy álmából felugrasztott kislány fenyegetésével, halálra rémítésével és lakásának feldúlásával. Bosszúsan beleegyezett, hogy távozik, de ígéretet tett, hogy hamarosan visszajön.
Izzy csomagolni kezdett, megtalálta a pénzt, amit Pete otthagyott, és – vészhelyzet lévén – magával vitte; majd írt neki egy rejtjelezett levelet arról, hogy hol keresse, és felragasztotta az ágyrács belsejébe – remélve, hogy Connor nem találja meg Pete előtt. Kiment a repülőtérre, felszált az első Phoenixbe tartó gépre, majd távolsági busszal Tucsonba utazott, ahol egyszer a családjaik együtt nyaraltak. Kivett egy szobát a Sunset Motelben, és várt – aztán eltelt egy nap, kettő, és Pete nem jött, egy héttel később sem. Izzy csak arra tudott gondolni, hogy Connor valóban visszatért, ott találta Pete-et és megölte, ahogy első pillanatban elmulasztotta megtenni.
Connor bizonyára be akarta teljesíteni a bosszúját, ám csak az üresen tátongó, rommá vert lakás fogadta – így néhány héttel később felfogta, hogy a felesége és annak szeretője nyom nélkül eltűnt. Hónapok teltek el, amíg Pete visszamerészkedett Washingtonba, és szétszórt, összetört, elszakadt holmikon kívül semmi sem várta. Izzy levelére csak hetekkel ezelőtt bukkant rá, amikor kicserélte ágyában a matracot – egészen addig a pillanatig meg sem fordult a fejében, hogy megkeresse. Izzy joggal haragudott rá, amiért – szerelemféltésből ugyan, mégis – szó nélkül magára hagyta; de Pete alaposan átgondolta a helyzetet, mielőtt elszökött a fővárosból. Nem tudta volna úgy a lány értésére adni, miért kell különválniuk talán csak egy időre, talán örökre anélkül, hogy ne fedett volna föl még több titkot előtte. Ismerte Izzyt, tudta, hogy nem akarta volna megérteni, hogy mindkettejük javát szolgálja ezzel; mindenáron vele akart volna tartani, mintha ő lenne egy természetfeletti Clyde Bonnie-ja.
Azután elhitette magával, hogy minden így alakult a legjobban; hogy Izzy valahol boldog, új életet kezdett, talán visszament a férjéhez, vagy a szüleihez; és ötven év múlva egy fehérgerendás ház tornácán fogja kiadni a lelkét egy hintaszékben ringatózva Cape Cod-on.
A véletlenek shakespeare-i összejátszása azonban máshogy szőtte az események fonalát, és nem érte be annyival, hogy a szerelmesek újra egymáséi legyenek. Egy emelettel feljebb a huszonnégyes számú apartmanban Connor O’Leary, Eliza egykori és jelenlegi férje akták tanulmányozásával töltötte az idejét. Miután anyósától megtudta, hogy Izzy Arizonában él, nem tartott sokáig a rendőrségi adatbázisokat egy kis magánnyomozásra felhasználnia. Jól sejtette, hogy Izzy nem képes hihető minőségű hamis papírokat szerezni; egyszerűen csak felveszi újra a leánykori nevét, és megváltoztatja a keresztnevét. Kiharcolta magának, hogy betekintést nyerhessen az Arizonában kiállított vagy meghosszabbított jogosítványok fényképes adatbázisába, majd miután megszerezte a felesége címét és biztosítási okmányait, már csak össze kellett állítania róla a képet.
A haját azóta sötét színűre festette, határozottabb ívben szedte a szemöldökét és kontúrozta a száját, de még mindig ugyanaz a szép és kedves és védtelen kislány volt, akinek megismerte. Hosszú, mély sóhajok kíséretében nézte a róla készült igazolványkép fénymásolatát, és a következő napra gyűjtögette az erejét.

Pete sokkal jobban izgult Elizáék házának bejárata előtt, mint a lány előző este, amikor felkereste őt a motelszobában. A szinkronicitás ismét legyőzte a fizika törvényeit, mert ahogy készült ujjával megnyomni a kapucsengőt, úgy tárult ki előtte a lakás ajtaja. Eliza, aki egész nap igyekezte felkészíteni Pault az esti vendégségre, alig kapott levegőt a torkában növekvő gombóctól. Pete átnyújtott neki egy csokor virágot, majd halkan megkérdezte:
- Tulajdonképpen mit mondtál neki?
- Hogy jön egy vendég Colorado Spirngsből, aki a szomszédban lakott és a legjobb barátom volt, amíg a nagymamáékkal éltem – súgta Izzy.
- Remélem, azért még mindig én vagyok a legjobb barátod… – fűzte hozzá Pete, amikor egy apacs törzsfőnöknek öltözött kisfiú harci üvöltéseket utánozva keresztülnyargalt az előszobán, lába közé szorítva egy vigyorgó fogsorú szamarat.
- Szia – mondta vékony gyerekhangon, miközben megállt Pete-tel szemben, és felpillantott a nagyon magas emberre. – Te vagy az anyu barátja?
- Igen, én. A nevem Pete Marshall. És téged hogy hívnak? – Pete leguggolt, hogy a szemük körülbelül azonos magasságba kerüljön.
- Paul Michael Nightingale-nek – jelentette ki büszkén, miközben kidüllesztette pici mellkasát.
- És őt hogy hívják? – mutatott Pete a vigyorgó csacsira. – Ő Füles?
- Neeem, ő Szamáár!
Eliza rögtön hozzáfűzte:
- Paul imádja Shrek-et, neked is meg kell nézned majd vele legalább háromszor, és fejből kell tudnod, hol mondja azt, hogy “Jobb kint, mint bent!”
- Részemről viszont jobb lenne bent, mint kint – mormogta halkan Pete, mire Eliza észbe kapott, és invitáló mozdulatot tett a kezével.
- Gyere be, Pete.
A nappali közepén egy egész sereg építőkocka és indián harcos hevert a szőnyegen, amelyeket Paul elképesztő lelkesedéssel kezdett rakosgatni, s arra a kérdésre, hogy mit csinál, csak azt a feleletet adta:
- Erődítményt építek, hogy a cowboyok ne jussanak be a táborba!
- Ez Molly hatása – csóválta a fejét Eliza, majd Pete kérdő tekintetét látva elmagyarázta: – A bébiszitterünk ugyanis indián származású, és egyszer megjelent egy pólóban, amire azt nyomtatta, hogy “Az én hőseim mindig is cowboyokra vadásztak”, Paul meg persze kibetűzte, és azóta egy apacs táborban élünk. Igaz, főnök?
- Igaz – dünnyögte a kisfiú, miközben falat próbált építeni néhány műanyag sátormodell köré.
- Elképesztő a kölyök…
Pete még mindig csodálkozva csóválta a fejét, amikor leült a kanapéra a homokszínű mexikói rongyszőnyeg elé, amelyen az ötéves fia épp egy csatajelenetet készült modellezni. A gyerek haja egy árnyalattal sötétebb volt a sajátjánál, inkább Eliza eredeti mézszőkéjére hasonlított, arcvonásai még határozatlannak, kialakulatlannak tűntek, de a szemei a valóságban még a fényképnél is kékebben csillogtak.
Amikor megelégelte, hogy figyelik, felnézett és játszani invitálta Pete-et. Eliza kiment a konyhába megmelegíteni a vacsorájukat, s mire egy perccel később visszatért, azt kellett látnia, hogy Paul a keselyűtoll-utánzatú fejdíszt Pete fejére próbálja gyömöszölni, amely – gyerekméret lévén – nem akart a helyén maradni.
- Hagyd csak, vegyük úgy, hogy rajtam van, jó? – kérdezte Pete nevetve, miután megelégelte a gyürkőzést.
- Mondd csak, te vámpír vagy? – kérdezte ekkor Paul, és a szobában megfagyott a levegő.
- Miből gondolod? – kérdezte Pete, abban reménykedve, hogy hátha ki tudja kerülni a válaszadást.
- Hát mert hideg a kezed, és anyunak be kellett hívnia.
- Hát…
- Anyu azt mondta, hogy a vámpíroknak hideg a bőrük, de nem kell félni tőlük, mert ha nem hívjuk be őket, akkor nem tudnak bejönni, akkor te most jó vámpír vagy?
- Beszélhetnék veled egy percig négyszemközt? – Pete Eliza felé fordult, kétségbeesett pillantásában egy “ments meg” kiáltással.
Kimentek a konyhába, ahol is Pete szinte hisztérikusan lehuppant az étkezőasztal mellé, és szemrehányóan a nő képébe vágta:
- Mondd csak, a vérivásról is beszámoltál neki, mielőtt jöttem?
- Tavalyelőtt Halloweenkor nagyon félt, mert nem tudta, miféle lények járnak fekete köpenyben “csokit vagy életet!” felkiáltással házról házra, én meg elmondtam, hogy ezek vámpírnak öltözött gyerekek. Aztán persze megkérdezte, mik azok a vámpírok, én meg azt mondtam, hogy azok úgy néznek ki, mint az emberek, csak hideg a bőrük, és még annyira sem veszélyesek, mint az álarcos gyerekek, mert invitálás nélkül nem tudnak bejönni.
- De miért nem találtál ki valami mást? – kérdezte Pete még riadtabb arckifejezést öltve.
- Hé, miszter, isten hozott a “Gyereknevelés” bolygón! Próbálj meg egyszer hazudni neki, soha többé nem hisz el neked semmit, garantálom! Gondoltam, majd kinövi ezt is, mint a Télapót.
- Csodálatos – sóhajtotta Pete, majd fejét az asztalon összefont karjaira hajtotta.

Utoljára csaknem hat éve vett részt családi vacsorán, akkor is Eliza kedvéért, és akkor is éppen elég rosszul érezte magát már a puszta gondolattól. Miközben a lehető legapróbb falatokra fűrészelte a húst, szuggerálta magát, hogy régen mennyire imádta a marhasültet – Paul közben kissé elnyílt szájjal bámult rá.
- Nem ízlik? – kérdezte.
- Paul, egyél. A borsót is – szólt rá Eliza.
- A vámpírok mit esznek?
Pete-nek ekkor a torkán akadt a falat, és nagy nehezen sikerült a szalvétájába felköhögnie. A kisfiú láthatóan élvezte az előadást, és várakozva bámult a vele szemben ülő mitikus lényre, aki – ha képes lett volna ilyesmire még – valószínűleg nyakig elvörösödik.
- Gyerünk, mondd csak el neki! – Eliza igyekezett a kézfejével eltakarni a mosolyát.
- Te mondd el neki, te vagy az anyja! – vágott vissza Pete.
- Á, értem. Szóval ezentúl, ha gond van a gyerekkel, akkor én vagyok az anyja, remek! – majd egészen komolyan Paul felé fordult, és magyarázni kezdett: – Tudod, vannak rossz vámpírok és jó vámpírok. A rossz vámpírok csak embereket esznek, mindegy nekik, hogy jó vagy rossz embert, még gyerekeket is. A jó vámpírok viszont csak a rosszakat bántják. Olyanok, mint Superman vagy a Pókember.
- Szóval te csak a rossz embereket szereted? Nekik milyen az ízük? – fordult a kisfiú csillogó szemekkel Pete felé. – Megkaphatom a husidat?
Mielőtt megakadályozhatta volna, hogy az apró húskockák átvándoroljanak a nagyobb gyerek tányérjáról a kisebbére, megszólalt a csengő, így Eliza felpattant az asztal mellől, és rohant ajtót nyitni.
A küszöbön ott állt a szomszédasszony, és lelkesen beszámolt arról, hogy karácsony este szeretnék az utca teljes hosszában mécsesekkel kirakni a járdaszegélyt; majd elárulta azt is, mindez mennyibe fog kerülni Elizáék járdaszakaszára leszámítva, és hogyha most helyben kifizeti ezt az összeget, holnap a szállítók már hozzák is a mécseseket. Miután előkereste a pénztárcáját, és leszámolta az összeget Mrs. Fontoskodó tenyerébe, visszatért a vacsorájához, s közben meghallotta, amint a fia lelkesen beszámol a távirányíthatós Ford terepjáró előnyeiről.
Pete a fürdést leszámítva végigkövette az esti szertartás minden mozzanatát, és még mindig alig akart hinni a szemének. Sohasem gondolkozott el azon, hogy szeretne-e gyereket, hogy hogyan tudná elviselni az első két évet, amikor a kicsik csak esznek és ürítkeznek és sírnak; hogy milyen érzés lenne először szaladni, beszélni látni önmaga kisebb kiadását, játszani, együtt nevetni vele – és most itt van Paul. Mintha csak rá várt volna.
Miután lefektették Éhes Farkas törzsfőnököt – az este általa elfogyasztott szték mennyisége után keresztelték el így – leheveredtek a nappaliban, és egymás vállának dőlve sóhajtoztak. Annyi mindent akartak kérdezni és mondani, áthidalni a hatalmas tér-idő távolságot kettejük között; végül mégis csak csöndben nézték, ahogy a szoba félhomályába másodpercenként bevillannak az ablakok köré tekert izzósorok.
Látták és hallották, ahogyan egy autó lassít, majd leparkol a ház előtt, azután kisvártatva kiszáll belőle valaki, az ajtóhoz lépdel, majd halkan bekopog. Eliza nyafogva felkelt, a bejárathoz ment és kinyitotta, majd ugyanazzal a lendülettel be is akarta csapni, ám elkésett vele: Connor hatalmas, masszív cipője beékelődött az ajtólap és a tok közé.
- Csak beszélni akarok veled – mondta, miközben határozott mozdulattal befelé lökte az ajtót, és vele együtt Elizát is.
- Nincs miről beszélnünk, menj el! – nyöszörögte, miközben belülről teljes erejével nekifeszült a vékony, rétegelt lemeznek.
- Engedj be, kérlek, csak egy pillanatra, azután elmegyek!
- Nem, mert most mész el, különben…
Connor már az előszobában volt, és úgy bámult rá, mint macska a kanárira. Eliza hátrált, és valami fegyvernek használható tárgy után tapogatózott a konzolasztalon, végül felragadott egy üres agyagvázát.
- Ne csináld ezt, kérlek… – a férfi próbált kevésbé félelmetesnek tűnni azzal, hogy ellágyította a hangját, de az egész jelenség több volt, mint fenyegető. – Csak látni szeretném a fiamat. Legalább egyszer az életben.
- Anya, anya mondta el? – kérdezte Eliza, a vázát a mellkasához szorítva.
- A biztosítási lapodból tudom. Paulnak hívják, ugye? És most múlt öt éves… megértem, hogy azok után, ami történt…
Ebben a pillanatban meglátta Pete-et a nappali ajtajában állni, és amennyire a fiú nem tudta, mi folyik itt, Connor olyannyira gyorsan kapcsolt: Elizát félrelökve nekiesett a vámpírnak. Ledöntötte a lábáról, majd amíg a földön feküdt, teljes súlyával a mellkasára nehezedett és kérlelhetetlen jobbegyenesekkel verni kezdte a fejét. Amikor Eliza a két lapockája között eltörte a vázát, a szabad kezével hátracsapott, és ugyanazzal a lendülettel nekilökte a falnak.
- Karó, karó, karó… – suttogta csak úgy magának, aztán a fiú mellén összemarkolta az inget, és kihúzta maga után a konyhába.
Eliza próbálta magát összeszedni, és beütött fejét-karját fájlalva kitámolygott utánuk a konyhába, de már nem tudta megakadályozni, hogy Connor a térdén kettétört seprűnyéllel ne szúrja szíven Pete-et. Hatalmasat sikított, de Connor azonnal mellette termett, és a vállánál fogva a falhoz szegezte.
-Ne félj, ennél halottabb már úgysem lehet…
- Anyu…
Mint egy kísértet, olyan halkan és hirtelen jelent meg Paul a konyhaajtóban mezítláb, mackós pizsamában, a szamár fejét markolászva. Eliza mosolyt erőltetett az arcára, és azt mondta:
- Nincs semmi baj, kicsim. Ejnye, megbeszéltük, hogy papucs nélkül nem jössz ki a konyhába, mert megfázol! Na, hol az a papucs?
A gyerek nem mozdult, Connor azonban elengedte az anyját, és lehajolt, hogy a kisfiú szemébe nézhessen.
- Szevasz, Paul. Tudod, ki vagyok én?
- Egy rossz vámpír? – Paul még erősebben szorította a csacsi nyakát.
- Neem… – mosolygott a férfi. – Én vagyok az apukád.
Paul összevonta a szemöldökét, majd felnézett az édesanyjára, aki még mindig ziháltan a falnak támaszkodott; és hálás volt, amiért Connor széles vállai eltakarták fia elől a földön fekvő, lekarózott Pete látványát.
- Akkor miért bántottad anyut?
A férfi rájött, hogy olyan dolgot művelt egy gyerek szeme láttára, amit egyszerűen képtelenség kimagyarázni. Eliza tett néhány lépést az ajtó felé, majd magához szorította a kisfiút, és jéggé dermedt ujjaival kakastaréjt fésült a fejére.
- Semmi baj, Paul – lehajolt hozzá, megcsókolta a halántékán, és a fülébe súgta: – Rohanj a szomszédba, most!
Ragyogott a szeme, amikor látta, hogy a fiának sem a lélekjelenlétével, sem a futással nincs gondja, úgy viharzott keresztül a lakáson, a bejárati ajtó felé. Connor utána akart menni, de Eliza egy anyatigris dühével vetette rá magát, és kezdte karmolni és harapni az arcát, a kezét, ahol csak érte.
- Engedj! – vicsorogta a férfi, miközben megszorította a két vékony, női csuklót. – Elüldözted tőlem a fiamat!
- Te üldözted el magadtól! És ha kinyitnád a szemed, azonnal látnád, hogy semmi közöd hozzá! – Connor csodálkozó pillantását látva Eliza dühösen a képébe vágta: – Igen, igen, fogd már fel, hogy nem a tiéd!
- Te kurva! – a férfi ekkor tiszta erőből képen törölte a kézfejével. – Széttetted a lábad egy vérszopó démon előtt?
Öt év hiábavalóság és reménykedés után már szinte semmi érzelem nem maradt benne; a ragaszkodás, a birtoklás, a különös módon kifordult szerelem egyik pillanatról a másikra csapott át gyűlöletbe és megvetésbe. Eliza, miközben az ütések záporoztak rá, csak arra bírt gondolni, hogy azt a söprűnyelet minél hamarabb ki kell húznia Pete szívéből. Megpróbálta az egyik pofon lendületét felhasználni ahhoz, hogy ellökje magát Connortól, és végigterüljön a konyha padlóján, majd négykézláb kúszott a lekarózott fiú felé, miközben férje már a ruhát próbálta leszaggatni róla.
- Mégis mi a fenét hittél? Hogy majd reggel elviszi helyetted iskolába, vagy érte megy, amikor délután végez? Hogy megtanítja baseballozni, kéziváltós autót vezetni? Ez egy dög, egy halott, Izzy, értsd már meg, értsd meg! Agyő a romantikus naplemente-bámulásnak a tengerparton, sosem fogja a kölykét természetes fényben látni, milyen férfi, milyen apa az ilyen? Én miért nem voltam jó; miért ő, mit tud ő, amit én nem?!
Átfordította Eliza testét, és a lábai közé térdelt, miközben a földhöz szorította a leszakadt szemhéjú, felrepedt szájú, az eszméletvesztés határán imbolygó nőt.
- Jobb vagyok nála, mindenben jobb vagyok nála! – zihálta Eliza fülébe.

A szomszéd házban lakó nyugdíjas házaspár nem hitt a szemének, amikor a pizsamás kisfiú bedörömbölt az ajtajukon, és elhadarta, hogy egy nagydarab férfi bántani akarja a mamáját és a mama barátját. Az öreg hölgy azonnal hívta a rendőrséget, míg a bácsi beszaladt az egyik szobába, és egy hatalmas vadászpuskával felfegyverkezve elindult Elizáék háza felé, töltényeket pakolva köntöse zsebeibe.
A hátsó bejárat éppen a konyhára nyílt, odabent pedig égtek a lámpák, így az idős úr pontosan látta a padlón fekvő halott fiatalembert, és azt, ahogy egy hatalmas termetű férfi hajol a kedves szomszédasszony teste fölé, miközben egyik kezével a nő csuklóit szorítja a csempéhez, a másikkal a sliccét próbálja lehúzni. Kinyitotta a konyhaajtót, mire a medveszerű fickó felé fordult, és eszelős vicsorral nekitámadt. Két lövéssel később hanyatt zuhant, keresztülesett Pete és Eliza testén, azután nem mozdult többet.
Az ügy nem szorult magyarázatra: Connor visszaélt a befolyásával, veszélyeztetett egy kiskorút, összevert és csaknem megerőszakolt egy nőt, brutálisan megölt egy embert – az egyik felügyelő még meg is veregette a bácsika hátát, amiért ilyen bátran viselkedett. A helyszíni fotókon Pete még élettelenül feküdt a szívébe szúrt seprűnyéllel a konyha padlóján, de a mentők kiérkezését már nem várta meg, és úgy oldott kereket, mintha ott se lett volna; nem kis fejtörést okozva ezzel az esetről jelentést író rendőröknek.
Két héttel később Paul élete addigi legboldogabb karácsonyára ébredt, és bár édesanyja fejét még mindig kötések és tapaszok borították, soha olyan gyönyörűnek nem látta még, szinte ragyogott. Sötétedés után egy órával megérkezett Pete, és átnyújtott Elizának egy díszzacskót; majd Paul izgatott tekintetét látva felemelte az eddig háta mögé rejtett másik kezét, és megmutatta, hogy abban sincs semmi.
- Nekem nem hoztál ajándékot? – kérdezte, kis kerek arcára csalódott kifejezés ült.
- Magamat hoztam. Nem egy apukát szerettél volna kapni? – mosolygott rá Pete, a kisfiú, pedig indián hősöket megszégyenítő hangerővel kiabálva repült a férfi széttárt karjaiba:
- Tudtam, tudtam, hogy te vagy az! – majd halkan hozzátette, amikor átölelte a nyakát: – Te vagy a legklasszabb.
- Akkor hozd be a többi holmit is a hátsó ülésről, amíg meg nem gondolom magam! – azzal a zsebéből kivette a kocsikulcsot, és Paul markába nyomta.
Eliza közben kibontotta a saját ajándékát, és ki is próbálta magán a parfümöt: átható narancsillata volt, mint gyerekkorában a szobájának, a ruháinak, a füzeteinek. Egészen elfeledkezett róla, hogy mennyire szerette. Megölelte Pete-et, és a fülébe súgta:
- Itt maradsz egészen holnap estig, Miszter Büszke Apa?
- Ki nem hagynám. De előbb segítek Éhes Farkasnak, látom, nehezebben boldogul a dobozzal, mint hittem.
- Ugye nem vetted meg neki azt a távirányítós autót? Mindennek neki fog menni vele!
A szemrehányó pillantásokból jutott még az este folyamán éppen elég, miután a masszív kis terepjáró leborította a vékony fából készült konzolasztalt, és összetörte vele Eliza kedvenc padlóvázáját; majd felborított egy boros- és egy kólásüveget, végül egy kaktusz terrakotta-cserepe erősebbnek bizonyult, és megakasztotta. Miközben Paul és Pete igyekeztek megtalálni a sebességszabályzó gombot a kocsi alvázán, Eliza a telefonhoz lépett, és megpróbálta összeszedni magát.
Öt perccel később már minden rendbejött; Pete lelassította az autót, így az többé nem jelentett veszélyt a női lábakra és lakberendezési tárgyakra. Épp azon versenyeztek, hogy melyikük tudja gyorsabban és hiba nélkül körbeautózni a kanapét, amikor meghallották Eliza hangját az előszobából:
- Paul, gyere ide, és kívánj boldog karácsonyt a nagymamának és a nagypapának!

(Eredeti ötlet: Jypzrose: ’Arizona’ c. kisregénye alapján.
Idézet: ’Once More With Feeling’ – “Rest in peace”)


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához