LFG.HU

szab
novellaCimkek

Az árnymester arra ébredt, hogy baj van. Ébersége kiemelte a patyolat puhaságból, hogy résre nyitott szemmel vizsgálhassa a reggeli szoba félhomályát. A nehéz függönyök elhúzva, a ládák zárva, a könyvek a helyükön, a fegyverek a falon, a nehezék a leveleken, a kívánatos rend mindenütt. Nincs tompa zaj, sem gyanús légmozgás, a por is nyugodtan szédeleg a függönyöket elvágó fényben. Rózsái is pont annyit nőttek az éjjel, mint szoktak; az a sok, lusta, tövis nélküli fajta. Azóta nem szívlelte a tüskéket, mióta egy óvatlanul mérgezett rózsája kínhalált hozott egy jobbra érdemes ellenségének. Micsoda szégyen! A recept scriptorának vére sem moshatta le teljesen. — De a legbecsesebb ellenfél sem olyan fontos, mint amelyik éppen rád vadászik — fegyelmezte magát, és figyelme visszatért a jelenbe. A méregszekrények tükreiben sem mozdul semmi. Látszólag senki sem volt a szobában, vagyis a behatoló nagyon ügyes. Helyes.

A hangokkal hibádzott valami. Gondtalan madárkórus szűrődött be a függönyön túlról, de avatott fül számára már a kórus összetétele is gyanús volt. Aki kellően ismeri a rigók énektudományát, az képes azt is felismerni, ha csak a bátor fajták szólama szól. Mert amikor a madarak hallgatnak, azt mindig jó okkal teszik, nem sértődésből, sem úri huncutságból. Néhai mestere szerint az élőket mindig is a gyanakvás különböztette meg a holtaktól. Biztosan igaza lehetett, hiszen először holtában tűnt nyugodtnak. De mi ez? Valahol idegen vonós hangszert nyúznak. Mindössze egyetlen olyan muzikális árnymester ismert, aki lehetősége szerint zenével kísérteti tevékenységét. Neve ugyan megtiszteltető halállal kecsegtetett, de vajon mire várt ennyi éven át? A megkésett bosszúnak már nincs meg a visszatartó ereje. Ezen a szinten az öncélú bosszú nem csupán jellemhiba, de alkalmatlansági bizonyítvány is egyben. Ugyan már, ki akar más gyengeségéből meghalni?

Hanyagnak látszó mozdulattal ült fel a puha ágyból, bal kezével a párna alatti tőrt keresve… hiába. A meglepetéstől megmerevedett a világ, még a szíve is kihagyott egy ütemet. Nem egyszerű egy mozdulatsor közepén tervet váltani, nem is sikerült túl fényesen. Ökle végigjárta az összes irányt, ahonnan egy alvóra lesújtani érdemes, de szerencsére nem állt ott senki, hogy kihasználja az alkalmat, ütései csupán a félhomályt puhították. Felguggolt az ágyban, és megküzdött köhögőrohamával. Gyorsan legyűrte ugyan, de keserű győzelem volt ez, hisz ismét eszébe juttatta, hogy eljárt felette az idő. Lehet vagy negyven éve, hogy először volt szüksége a párnatőrre, egy afféle illatos hálószobában… A kimerültségében is üde lány buján mosolygott, miközben a haját fésülte lassan, kacéran. Ha nem lett volna olyan kegyetlen iskolája, elveszik azokban a szemekben. Ha nincs a tőre, nem a mérgezett hajtű veszik el a búcsúölelésben, hanem ő maga. Akkor még nem fordulhatott volna elő, hogy gondatlanul hajtsa álomra a fejét. Akkor még az üde lányoknak is korán kellett kelniük, ha meglepetést akartak okozni.

A szobája még mindig üresnek látszott, de tudta: öreg szemei becsaphatják a félhomályban. Milyen jó lenne egyszerűen odasétálni az ablakhoz, utat nyitni a fénynek és a friss levegőnek. Talán épp eleget menekültem már a méregpohár és a penge elől. Vajon meddig akarok még élni? Talán ki kellene próbálnom, milyen aggodalom nélkül élvezni az életet, bármilyen rövid ideig is tartson… Sokáig habozott, de végül mégsem ment az ablakhoz, mert az ötlet túlontúl kívánatos és idegen volt a számára. Pontosan olyan, mintha egy varázsló sugallta volna őket, a képzés pedig megtanítja az embert, hogy miképpen válogassa meg a gondolatait. Ezért inkább úgy tett, ahogy bármelyik reggel: megjátszva a gyanútlant, becsengette a cselédet.

A takaros szobalány reflexeit nem edzették harcok, és ez volt az, ami megmentette az életét, mert a mester az első begyakorolt mozdulatról felismerte volna a képzett harcost. A lány csak a teáskannát emelte maga elé védekezőn, amikor a becsukódó ajtó mögül előugró öregember kardot szegezett rá.
— Ki a vendégünk? — szegezett neki mindjárt egy kérdést is.
— A kedves fia van itt, ahogy… ahogy tudtommal megbeszélték — hátrált a lány az asztal felé sápadtan.
— Ahogy megbeszéltük. Hát persze! — suhintott az öreg a karddal — Aztán egyedül jött?
— Nem, valójában nem. Egy idősebb férfi volt vele, akit korábban sosem láttam. A bácsikájának szólította.
— Jól van… remek. Igyál bele a teába!
— Hogy mondja?
— Csak így. Fogd a kancsót és igyál bele! Úgy-úgy!
A lánynak már a nyakán is tea folyt, mire az öreg elegedőnek találta.
— Menj, és hozd ide a fiam! Mondd meg neki, hogy azonnal beszélni akarok vele, méghozzá négyszemközt.
A lány az illendőnél sokkal gyorsabban hagyta el a szobát, és az immáron előkóstolt teát is elfelejtette ott hagyni.

A már szintén korosodó családfő idegesen igazgatta bő selyemingének ujját.
— De apám! Mit csinálsz azokkal a kardokkal? Ha eddig nem szúrtál le, most már igazán nem látszik jó ötletnek.
— Nem időszerű tréfálkoznod. Lehet, hogy végeznünk kell a cselédséggel.
— Magam is elégedetlen vagyok velük, de a tea kiöntését nem tartom elegendő indoknak.
— Te bolondnak nézel engem, fiam. Beépített emberek vannak köztük, és az életemre törnek.
— De apám, ennek nincs túl sok értelme. Már rég visszavonultál a politikától. Ha maradtak is ellenségeid, mostanra halottak mind.
— Ezt szeretjük hinni. Valaki mégiscsak elvette a tőröm.
— Ezen egy cseppet sem csodálkozom. A legutóbb majdnem elvágtad a torkod álmodban.
A csend kínosan hosszúra nyúlt.
— Apám, volna egy meglepetésem — mondta a családfő kényszeredett vidámsággal.
— Mindjárt gondoltam — sóhajtott az öreg —, de ígérd meg, hogy életünk ma nem ér méltatlan véget! — mondta, és tisztelgésre emelte kardját.
A fia egy ideig csak nézett, majd szó nélkül elindult a hosszú folyosón.

Számos olyan szobán haladtak keresztül, amelynek gyér világítása és beugrói alkalmassá tették volna egy rajtaütésre. Amikor az öreg rákérdezett, hogy miért nem választottak biztonságosabb útvonalat, ugyanúgy nem kapott választ, mint amikor azután érdeklődött, hogy hová tűntek a cselédek. A fia veszélyérzete sosem volt túl kifinomult. Ez jól jött ugyan olyankor, amikor a házasságához vezető romantikus véletleneket kellett megrendezni, de egy családfőnek nem ártana óvatosabbnak lennie. Eddig ugyan jól lavírozott, de nem fog örökké tartani a szerencséje. Valahol azért szerette ezt a fiában. Neki mindig nehezére esett kockázatot vállalnia, és a sikernek sem tudott annyira örülni, mint ő. Eszébe jutott az is, hogy fia esetleg tudatosan csalja csapdába, de azt is tudta, hogy még védekezésre sem emelne fegyvert ellene. No nem azért, mert az apja volt, és nem is azért, mert szerette. Ha a családfő életére törne, saját életének munkája válna értelmetlenné. Ha a családfő szerint halottként több hasznát lehet venni, ám legyen. Ez a gondolat teljesen felvillanyozta. Olyannyira, hogy nem vette észre a sarkon leselkedőket.

A lovagteremben minden elképzeltnél nagyobb meglepetés várta. Az ajtók vezényszóra tárultak fel, a terem pedig tele volt emberekkel. A terített asztalok körül csoportosult a cselédség, a rokonok, a zenekar és a kör közepén kedvenc dédunokája, a legbájosabb kislány, aki éppen csak kilátszott egy virágcsokor mögül.
— Dédpapa! Ha nem csalnak a családi krónikások, ma vagy hatodszor tizenkét éves — mondta a kislány, és tekintetével szüleit kereste a tömegben. — Azért vagyunk itt, hogy megünnepeljünk. Most pedig adok egy csókot — mondta, és a csokor megindult az öreg irányába, aki még épp időben szorított vissza egy könnycseppet. Nem esett nehezére, okkal tanult a szívről oly sokat.
— Kinek az ötlete volt ez az egész? — csattant fel. Páran, akik valamiért nem érzékelték hangja keménységét, vidáman mutogattak kisebbik fiára.
— Nem inkább a szeretődé? — fordult most hozzá. — Nem sugallta neked valaki, egy ártatlannak tűnő beszélgetés közben? — Az izgatott sugdolózást lassan kiszorította a csend. — Ki törődik a ház dolgaival, miközben mindannyian itt mulatoztok? Mi maradna a nevünkből, ha most rajtunk ütnének? — kiáltotta, majd egy ingerült vágással kettészelt egy tortát. A vendégek tanácstalanul nézegettek egymásra, miközben páran a virágos kislányt próbálták vigasztalni. Nagy érzelmekre számítottak ugyan, de egész másfélére. Ismerték ugyan az öreget, de nem eléggé. Végül egy idős unokatestvér emelkedett fel.
— Ne tréfálj velem, öreg harcos! Egy holdnapot utaztam, hogy láthassalak. Erre te? Gyere csak ide, rád fér egy ölelés.
— Hát nem érted? Nem akarok látni senkit! — sziszegte az árnymester merev arccal. — Mindenki azonnal hazamegy, és elgondolkodik azon, hogy mennyit érdemes egy vénemberért kockáztatni.
Keze ökölbe szorult, miközben tekintete végigvándorolt a társaságon. Látszott, hogy nem mindenki adja fel majd könnyen, de páran már szedelőzködni kezdtek.

Valamivel később az öreg némileg megnyugodva szemlélte az üresen tátongó termet. Hogy erőt gyűjtsön, megtámaszkodott az egyik italos asztalon. Az egyik fémkancsóról torz, ráncos arc nézett vissza, őrá, akinek sosem volt arca. Ebből a képtelenségből új erőt merített, és ismét a saját lábára állt. Bebizonyosodott, hogy még nem halhat meg, hiszen a házának egyre nagyobb szüksége van rá. Lassan dolgára indult, mert hosszú még a nap, és még hosszabbak az árnyékok.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához