LFG.HU

deutschepunk
novellaCimkek

Első rész – Sasvári úr lova

A Here-2 navigátorhajó fényesen tündökölt az éteri csillagködben. Fenséges ezüstfelszíne tökéletes gömböt formázott, egyetlen hiba nélkül. Az egyszerűség lenyűgöző szépségének tízezer méter sugarú ünneplése volt.
Karesz, és Gyula a fúziós hídon sétáltak, közben a plexiüveg falakon át kémlelték az űr végtelenjét.
- Hát ez király – mondta Gyula.
- Látod azokat a csillagokat, fiam? A hirdetés szerint akármelyiket választhatjuk!
- Nem hinném. A miénk szokás szerint csak B-kategóriás vadászat. Mindig csak B kategória.
- Jajj ne duzzogj már mindig! A B kategória itt azt jelenti, hogy csak egy ellenfelünk lesz! – felelte Karesz.
Szótlanul sétáltak tovább a hídon. Pár perc elteltével egy fotocellás ajtóhoz értek, mely a vezérlőbe nyílt. Alighogy beléptek, két kopasz, rózsaszín-szoknyás Andie McDowell állta útjukat.
- Elnézést uraim, eltévedtek? – kérdezte bájosan az egyik nő.
- Nem…. Valójában csak sétáltunk. Azt mondták a Vadász még nem érkezett meg. – hebegte Karesz.
- A Vadászuk pontosan hét perc múlva a rendelkezésükre áll majd. Kérem addig foglaljanak helyet a váróban. – tájékoztatta őket Andie McDowell.
Bár a lények mosolyogtak, két férfit valami baljós érzés fogta el. Jobbnak látták távozni.
- Á, ifjú kalandorok – hallottak maguk mögött.
- Sasvári úr! – kiáltották kórusban az Andie McDowellek.
Sasvári úr feltűnően magas, szőrös jelenség volt. A kor macsó-divatjának megfelelő sötétszürke szkafandert viselt, mely tökéletesen kihangsúlyozta férfias izmait.
Arcát szakáll borította, hosszú haja kissé kócos volt, de csak pont annyira hogy érzékien vad atmoszférával ajándékozza meg. Arcán jellegzetes mosolya, mely így élőben még lenyűgözőbb volt, mint az óriásplakátokon.
- Á, Sasvári úr, micsoda megtiszteltetés, így személyesen találkozni Önnel – hebegte Gyula.
- Ugyan, fiúk, részemről a szerencse. – Sasvári úr hangja a még ily szűkszavú keretek között is lebilincselően hatott.
- Fantasztikus hírem van számtokra! – azzal vállukra tette kezét, és észrevétlen elindult velük vissza a váró felé. – Egy vadonatúj Vadászt kaptunk egyenesen az
Operettszínháztól! Tiétek a szerencse, hogy elsőként próbáljátok ki! – Hangjának varázsa teljesen felbuzdította a „családot”.
- Valóban? Ez tényleg remek… – Karesz szóhoz sem tudott jutni.
- Bizony és ne feledjétek, augusztus 13-áig minden szerencsés játékos ajándékkent kap egy példányt a legújabb szólóalbumomból is. – A mondat még a várt hatást is felülmúlta.
- Ez óriási – lelkendezett Gyula – tudja uram hatalmas tisztelői vagyunk apummal! Nemrég láttuk Önt az Elisabeth Utolsó Visításában! Egyszerűen lenyűgöző volt!
- Köszönöm fiúk, igazában zavarba hoztok. Melyik a kedvenc jelenetetek tőlem?
- Ó, egyértelműen amikor az osztrák aranyló csillagflotta és a halál sötét csatacirkálói összecsapnak a Vega 8 as hold mellett, és Ön kiugrik a csillogó szkafanderében, és párbajra hívja a cyber-halált! – hebegte Károly.
- Azt magam is nagyon kedvelem – mondta Sasvári úr. – Sajnos most magatokra kell hogy hagyjalak benneteket, de tudnotok kell, hogy öröm volt veletek beszélgetni. Ha gondoljátok később örömmel dedikálom a hanghordozóitokat. Jó vadászatot fiúk! – egy cinkos kacsintás, majd a polihisztor sarkon fordult, és visszaindult a vezérlőhöz. A két alak még percekig bámult utána, szinte megbabonázva.

Sasvári úr szemérmetlenül fiatalnak érezte magát, holott tudta pokolian öregnek kellene lennie. Jó kétszáz éve Új-Magyarországon látta meg a napvilágot egy intergalaktikus lovászfamília legifjabb sarjaként. A gyermekről mindenki tudta, hogy nem egyszerű lovászfiú.
Teliholdkor született, és édesanyja már a terhessége alatt bizonyos volt benne, hogy leendő fia sorsa a csillagokba íródott.
És valóban! A kis lovászfiúból mára az Új Univerzum leghatalmasabb polihisztor-művésze lett. Ezrek rajongtak fantasztikus énekhangjáért, milliók imádták briliánsan sziporkázó ezerarcú színészetét. Kisfiúsan kacér, elbűvölően bájos udvariasságával bárkit le tudott venni a lábáról. Lebilincselően érdekes személyisége, arcszeszszagú férfiassága a Timesnál 2890-től kezdve az év legizgalmasabb emberévé tette. És amit az üzleti életben elért!
Parfümjének szabadalmaztatásával hét galaxis férfiinak mutatott új utat a férfikozmetikumok multiverzumában. A hatalmas siker lehetővé tette arcszeszének, dezodorának, villanyborotvájának, és tusfürdőjének piacra dobását is. Sikerének láttán az összes intergalaktikus közgazdász a sárga irigységtől fuldoklott.
Egyszercsak azonban felröppentek a hírek Sasvári úr saját tévécsatornájának terveiről. A már említett közgazdászok biztos bukást jósoltak, ám az értelmiségi Új Univerzum őszinte megrökönyödésére, milliók ragadtak a képernyők elé minden reggel héttől, csak hogy láthassák Sasvári úr reggelijét családjával, a művész úr próbáit, és humoros beszélgetéseit az Operett kávézóban. S ez így ment egy egész éven át.
Mikor az összes többi tévécsatorna nézettség híján a csőd szélére jutott, Sasvári úr nagy kegyesen lemondott a többi adó javára, mely tettéért Arany Média díjat kapott, és az Angol Galaxisok Királynője lovaggá ütötte.
Mi mást kívánhat még egy ember, kérdezte magától oly gyakran. Hisz mindene megvan, amit csak el lehet képzelni! Sőt még annál is több!
Azt mondta magának: forradalmasítom a videojátékok világát, megalkotom a Vadászatot és aztán vége. Utána visszavonulok és csak a családomnak és lovamnak szentelem magam.
Mégis úgy érezte, nincs megállás. Kezdetben pusztán énekelni akart, arra vágyott, hogy kifejezhesse egyéniségét. Erre az első évben rögtön az Univerzum Felfedezette díjjal tüntették ki.
Színész akart lenni, és 5 Oscart kapott pusztán az első filmjéért. Egyik vonatútja során unalmában írt pár humoros verset, melyek aztán öt Galaxisban is az irodalmi alaptanterv részei lettek. És ez csak az első két év volt!
Úgy érezte mintha egy ringlispílen ülne, és forogna vele a kerék. Csakhogy a tempó egyre őrültebb, és félt hogy nincs megállás.
Hisz oly bizsergető érzés, hogy naponta 900-tól 3000 darab szerelmes email-t kap, hogy kint állhat a színpadon nagyszerű kollegáival, kik csak miatta léptek a színészi pályára.
Egyszer eszébe jutott mi lenne, ha klónoztatná magát, és alapítana egy saját galaxist, melyet aztán magával népesítene be. Meg is próbálkozott a dologgal, mikor is az orvos könnyes szemekkel eléállt, hogy őszintén sajnálja, de ilyen tökéletes géneket az orvostudomány jelenlegi állása szerint lehetetlen reprodukálni. Mindez rendkívül bosszantó volt, ám a harmóniaközpontú jógagyakorlatok végül elfeledtették sérelmeit.
Le kell állnia. Ígéretet tett.
Nem a feleségének, a családjának, csakis önmagának. Gyermekei imádták őt, felesége pedig, nos a legnagyobb rajongója volt. Mindig azt mondta:
- Sándor, te mindig tudod mit teszel. Bárhogy is legyen, én örökre veled leszek.
Augusztus 13.-án a Jézus Krisztus Szupersztár IV részének premierje után bejelenti visszavonulását. Így kell lennie.
Eltökélten lépett be a vezérlő ajtaján.

Sasvári úr lova a legkitűnőbb paripa volt az egész Új Univerzumban. Szélsebes volt, s erős, vágtatása nyomán ragyogó csillagplazmát szikrázott pompás sörénye.
Króm, s adamantium acél keveredett benne a tökéletességig manipulált hússal. Izmainak aktin, s miozin szálait leheletfinom plexiüveg drótok alkották. Maga volt a megtestesült tökéletesség, csakúgy, mint minden más ami Sasvári urat körülvette. Szeplőtlenül fogant egy plutónium méhben a Neo-Jeruzsálemi Csillaggettó Elektronkemencéinek egyikében.
Már a mesterhez kerülése is rendkívüli egy história volt. Születésének évében kicsiny galaxisa épp az Univerzális Unióhoz való csatlakozásának első évfordulóját ünnepelte. Azonban a csatlakozással jópár rendelet is sújtotta az elmaradt galaxist, ezeknek egyike pedig pont a Lovakra vonatkozott.
Születése évének első napjától kezdve a Lovak személyiségmoduljának térfogata 20 köbcentiméterre limitálódott. A rendelet oka az volt, hogy az átlagos Uniós polgár már kezdte magát egyre kellemetlenebbül érezni, amiért egy átlagos android, vagy ló intelligenciája körülbelül nyolcszorosan felülmúlta az övét.
Természetesen a tehetősebbek megoldották a dolgot azzal, hogy beszereltek maguknak is egy modult. Azonban ezt nem mindenki engedhette meg magának. Vagy egyszerűen nem akarta. Az egyszerű polgárok hirtelen kibővült ismeretei rendszerint mániás depressziót, skizofréniát, és öngyilkosságot eredményeztek. Az egyszerű emberek határozottan jobban érezték magukat egyszerű emberekként.
Minden úgy kezdődött, hogy a kor három legnagyobb musical-rendezője éppen a Broadway csillagövbe igyekezett mikor űrhajójuk navigációja meghibásodott. A Három Rendező nagyon megijedt, és hosszú órákig bolyongott kétségbeesetten a hajón. Ekkor azonban különös dolog történt.
Kerényi Úr az égre pillantott, és érzett valamit. Jeges bizsergés futott végig gerincén, és szíve hirtelen vallásos extázisban lángolt. Egy csillagot látott. Tudta, követnie kell. A másik két Rendező először nem tudta mire vélni a dolgot, ám a jelenség láttán bennük sem maradt semmi kétség.
A csillagot követve Új Jeruzsálembe érkeztek. Hosszasan bolyongtak az utcán. Több rezidenciára is bekopogtak, és szállást kértek, ám senki nem hitte el, hogy valóban ők a Nagy Három. Ugyan kérem ne tessék már minket hülyének nézni, mégis mit keresnének ilyen kvalitású emberek egy isten háta mögötti űrállomás gettójában?
Már-már feladták a reményt, mikor az egyik Állami Elektronkemencéhez (ÁE) értek. Az épület előtt épp egy öreg fűtőmester sepregetett. Őt nem érdekelte kik az idegenek. Csak három pórul járt embert látott, akik segítségre szorultak.
Elszállásolta őket szerény hajlékán. Itt látta meg Kerényi Úr az ifjú paripát. Már első látásra beleszeretett. Milyen kicsi és törékeny, mennyire tiszta, ártatlan és szépséges. Nem hagyhatta, hogy a rendelet miatt ilyen szépség veszendőbe menjen. Kerényi úr magának sem merte bevallani, de valahol odabent tudta, hogy a kis paripa az az egyetemes szeretet volt, mely megválthatta ezt a világot.
Könnyei aranyló csillaggyémántokká váltak.
Magával vitte a paripát, és Sasvári Úrnak ajándékozta. Tudta a nagy művész úgyis lóbolond, a kiscsikónak pedig bizonyára jó sora lesz majd ott.
És valóban, Sasvári Úr istállójánál jobb helyről paripa nem is álmodhatott. Ő azonban mégsem volt boldog. Ő nem vágyott a tökéletességre. Nem vágyott hírnévre, sem önkifejezésre. Nem látott példaképet, s nem látott csodát Sasvári úrban
Egyszerűen szerette. Önmagáért. Ugyanolyan határtalanul, mint az egész emberiséget.
Szeretete azonban sosem talált igaz viszonzásra. A mester minden reggel meglátogatta istállójában, s ekkor mindig olyan volt mint amikor a sötét félelmetes éjszaka után a hajnalcsillag ráragyog a magányos vándorra. Ám mindig csak pár szót váltott vele. Mindig kedves volt, s elbűvölő, mégis oly rövid s felületes. Ezek után egy órán át edzettek, aztán mester mindig eltűnt. S egy újabb nap következett nélküle, a rettentő sötétségben álmokat szőve.
A Mester folyton azt mondogatta, hogy karrierjét a csúcson fogja abbahagyni. Ám mi van, ha valakinek pályája egy örökké felfelé ívelő hiperbola, mely a végtelen tökéletességéhez közelít, ám azt sosem éri el?
El akarta neki mondani érzéseit, gondolatait. Ki akarta fejezni szeretetét minden iránt mely él. el akarta mondani, hogy kellene élniük az embereknek, hogy boldogok lehessenek. Be akarta utazni a mesterrel az Egész Új Univerzumot, beleértve az Unión kívüli galaxisokat is. Csodát akart tenni és gyógyítani. Szeretni.
Épp a Szabad űrben ügetett, mikor Sasvári úr hívását hallotta. Érezte, valami megváltozott. Mester… talán végre tényleg megteszed?
A csikó szemei fényesebben ragyogtak minden csillagnál. Szenvedélyesen vágtatni kezdett a kozmoszon át a Here-2 navigátorhajóhoz.

Második rész – A Vadász

A Vadász őrjítő sebességgel száguldott a hipertéren keresztül, nyílegyenesen akár egy sötét, fenyegető tőr. Nyomában valósággá lett dühös asztrálhullámok, melyek vöröses porfelhő gyanánt csapódtak fel a hiperködben. Arckifejezése eltökélt volt, szemei gyűlölettől lángoltak. Maga volt sötét kiábrándultság, az iszonyat avatárja.
Külseje lenyűgözőnek tetszett. Négy méteres roppant termetének feketesége magába ivott minden fényt, szemének különös kékes izzása ezer titkot sejtetett.
A Vadász egy a végletekig tökéletesített cyber-delfin volt. Arcának egyik felét krómplasztikus burok borította, mely azon túl, hogy plusz szenzorokkal toldotta meg látását, még ijesztőbbé tette megjelenését. Hátára két hatalmas turbinát erősítettek, bennük a tér-idő, és a dezintegrátor kataflámmal.
„Elárultak. Használtak aztán kiköptek…” gondolta magában. „Meguntak, és eldobtak, mint olcsó játékszert… Engem… ENGEM!”
A Vadász még gyorsabb sebességre kapcsolt, eszeveszett száguldásában a tér s idő korlátai megszűntek. Körülötte a színek és formák őrült kavalkádja túlvilági táncba kezdett. A Delfin alakja egészen átalakult metafizikai valóságában. Egy percre felvillantak régi életének emlékei.
Herceg Zoltán. A fényes tehetség. A színész, az énekes. A művész.
A Vadász felüvöltött. Fájdalma izzó lyukakat égetett a tér szövetén.
Ott állt a színpadon. A szépreményű android, aki megalkotása óta a művészetet szolgálta, aki mindig kilógott a sorból, aki mindig többet akart. Aki minden idejét a művészet és a kultúra tanulmányozásának szentelte, aki ismerte az emberiség elmúlt ezer évének teljes fejlődését, akinek tudásanyaga hatalmasabb volt, mint bármelyik professzornak. A gépember akinek szívében több vágy, rajongás és szenvedély égett, mint bármelyik halandó emberében.
Ott állt a színpadon és játszott. Minden hang ami a torkán kijött gyönyörű volt, tiszta, és őszinte. Csupa érzés, csupa álom. És munka, rengeteg munka. Saját maga fejlesztette ki hangmagasság-tökélesesítő szoftverét, személyiség moduljában ezernyi csodálatos hangszínt tervezett. Bár énekerősítő/torzító modulja fele olyan drága sem volt mint Sasvári úré, mégis úgy hitte méltó párja lehet…
Herceg Zoltán… Hol van most Herceg Zoltán? Nincs más, csak TX-17, a pusztító vadász.
A tökéletes gyilkológép, az emberiség megtestesült rémálma.
Valójában hülyegyerekek olcsó játékszere…
A Vadász lehunyta szemét, s a sebesség enyhülésével lassacskán dühe is alábbhagyott. Úgy tűnt, megérkezett. Kinyitotta szemét, és Sasvári úr pompás magángalaxisának látványa tárult elé.
Pont olyan tökéletes, mint minden, aminek köze van Sasvári úrhoz.
Gyűlölte Sasvári urat.
Rövid nézelődés után meglátta a Here 1 és 2 ikerhajókat. Egy dologra jó volt az önképzés. Talán ő volt az egyetlen aki tényleg megértette a hajók értelmét.

Az emberiség művészete megrekedt valamikor az úr 2000. évében. Bár igazából már sokkal előbb is.
A fordulópont óta nem létezett új művészeti forma, pusztán csak újabb és újabb ismétlései jelentek meg az adott művészeti irányzatoknak az évszázadok lomha sodrásában.
Neo-klasszicizmus, Poszt-reneszánsz, majd Neo-poszt reneszánsz és így tovább. S mikorra már az összes értelmes művészeti ágat felkapták immáron harmadszor is, s amikor az ötdimenziós kubizmus az emberiség egyharmadát kipusztítja, áldozatain az agysorvadás tüneteivel, feltűnik az új csillag. Az Abszurd.
Az irányzat mely a legértelmetlenebb és valószínűtlenebb dologban látja meg az abszolút anti-szépséget.
Az avantgárdok lázadtak a művészet céljai ellen, a szecesszió a nyomort és a pusztulást istenítette, de végső soron akkor is a szépséget szolgálta. Ez az irányzat más. Az abszurd csakis önmagát szolgálja, és érdek nélkül nem tetszik.

A dokkhoz érve egy, kopasz rózsaszín szoknyás Andie McDowell fogadta, narancssárga szkafanderben.
- TX-17? – kérdezte fémes hangon.
- Igen. – válaszolt a delfin.
- Azonnali bevetése van. A szükséges információt már átküldtük személyiség moduljába. 3 perce van felkészülni az akcióra. Jó Vadászatot.
„A személyiség modul…” Herceg Zoltán lelke. Az a lélek mely csordultig reménnyel és optimizmussal lépte át az Operettszínház ajtaját. Akiért nézők sokasága rajongott forrón, aki törődött a rajongóival, aki hosszú órákon át válaszolgatott a tinilányok bárgyú internetes kérdéseire.
A delfin a Here 1-es kapujához repült. A plexiüveg ablakon át két alakot pillantott meg. 18 év körüli tipikus amerikai fiatal, és a modern apuka aki együtt bulizik fiával. Amcsik, akik próbálnak másnak látszani. Egészen biztos volt benne, hogy csak vagányságból vették fel magyar hangzású nevüket.

Az elmúlt 800 évben az emberiség miután kiszakadt az űrbe egyre másra felkapta az egyes nemzeteket. Az amerikaiak gyors hanyatlását, a franciák tündöklése követte. Hirtelen az Internet megtelt Francoiskkal, és a McDonalds intergalaktikus öröksége, hirtelen croissant-nal árulta megújult Happy Mealjét, sültkrumpli helyett sültcsigákkal.
Ezután jöttek kisvártatva az angolok, németek spanyolok és az összes többi jellegzetes nagyhatalom. Ezek azonban alig 300 év után elfogytak. Hirtelen pokolian menő lett ha valakinek cigány beceneve van, ettől csak azzal lehettél trendibb ha a Cseh pángalaxisok multidimenziós kisvakondos videójátékával játszottál. A horvát birodalom bukása után azonban egyszerre megjelent a színen, a virágzó Magyar MultiGalaxis.
Nem sokon múlt, hogy Sasvári úr vadászai nem a Földi Magyarország (FM) legendás miniszterelnökeinek arcát viselő turulmadarak lettek.

- Uraim, íme a Vadászuk! – mondta a vörös üvegtestű adminisztrátor.
Károly és Gyula szóhoz sem tudtak jutni a figura láttán.
- Most kérem foglalják el helyeiket, s megkezdődhet a Vadászat.
A két fiatal esetlenül botladozva így is tett. Mikorra végre úgy látszott megnyugodtak valamelyest, az adminisztrátor fejükre helyezte a mentálsisakjuk.
- Kérem lazuljanak el, pár másodperc és egyesülnek a Vadásszal.
A kategóriás vadászat: 3 választható ellenfél, teljes csillagromboló arzenál.
B kategóriás vadászat: 1 választható ellenfél, 4 választható pusztítóeszköz.
„Ez most B kategória. Egyetlen ellenfél. A Mozart entitás. Gyerekjáték.”
- Hé, hát ez király – mondta Karesz.
- Tök furi, testetlenek vagyunk – kiáltott fel Gyula meglepetten.
TX-17 érezte maga körül a két bolyongó lelket. Elektronfelhőkké alakulva mohón dongtak ott sötét alakja körül, őszinte csodálattal telve. Mérhetetlenül idegesítették őt.
- Hé, delfin, te tudsz beszélni? – kérdezte Gyula elmésen.
- Egy delfin, vazze? – csattant fel durván a Vadász
- Jól van na, csak kérdeztem…
- Most mit kell csinálni? – kérdezte Karesz.
- Az adminisztrátor azt mondta, csak gondoljuk el mit akarunk, és a delfin megteszi!
TX-17 összeszorította tűhegyes fogait.

Lehunyt szemmel lebegett és szótlanul tűrt. Lelki szemei előtt egyszercsak az Elisabeth próbája jelent meg. Az a bizonyos végzetes próba.
A Nagyjelenet volt soron. A szabad űrben lebegett az osztrák hadiflotta egyik aranyló zászlóshajóján. Sasvári úr alakította Franz Josephet, Herceg Úr az ő jobbján állt most, Rudolf főherceg szerepében. Épp a szenvedélyes Ensemble-dal csúcspontján jártak, mikor Sasvári úr fényes szkafanderében felugrott s a nyílt űrben párbajra hívta a Sötétség Fejedelmét, a Halált. Rudolf ekkor átvette helyét az aranyló kormánykerék mögött.
Ebben a pillanatban a Halál egyik cirkálóján, a fő Haláltáncos véletlenül megbotlott, s rátenyerelt hajójának vezérlőpultjára. Herceg Zoltánnak feleszmélni sem volt ideje, a Kettes Számú Halálcirkáló (KSZH) máris beléfúródott a zászlóshajóba. A színész teste szénné égett, személyiségmoduljának háromnegyedét is csak nagy munkával sikerült restaurálni.
Ekkor azonban Kerényi Úr már nem látott olyan nagy fantáziát abban, hogy Herceg Zoltán játssza a főherceget. Egy éven át őszintén rajongott érte, most azonban talált valaki aki sokkal jobban imponált neki. Így lett az ifjú titán, Dolhai Attila az új Rudolf, s így száműzték Herceg személyiség modulját Sasvári úr cyber-delfinjének testébe.
Rettenetes volt újra átélni azt a szenvedést. Látni, ahogy testével együtt minden álma lángok martaléka lesz. Keserűen ráébredni arra, hogy a tehetség, s az elkötelezettség valódi értéke pusztán ennyi. Azt hogy bár több munka áll mögötte, mint az egész színház mögött együttvéve, hogy többet küzdött mint bármelyik befutott sztár, valójában ő sem győzheti le a sorsát. Van aki sztárnak születik, van aki a sikerre determinált. És van aki bárhogy küzd nem válhat mássá mint ami. Hogy is lehetne egy vidéki androidból ünnepelt musicalszínész?
A delfin szemében aranyló könnycsepp jelent meg. A háttérben a két férfi röhögött valami hülye szóviccen.
- A Mozart entitás magához tért! – hallották az adminisztrátort.
TX-17 a szemközti csillagrendszerre nézett, s vicsorítva összeszorította fogát. Érezte, ahogy gyűlölete ismét szétárad testében. Tér-idő kataflámja hangos zúgással aktiválódott, s ő maga nyílegyenesen száguldott prédája felé.

Harmadik rész – Az ébredés

Újabb halál. S újabb ébredés. Minden áldott nap, mindig ugyanúgy. Ugyanolyan szürkén, ugyanolyan halvány, hiábavaló reménykedéssel fűtve. Nappalok, éjszakák? Hetek, hónapok? Évek? Egyáltalán idő? Mégis mit jelentenének ezek a fogalmak egy lélektelen, szürke testnek, kinek földi ideje egyetlen démoni óra csupán, örökre visszajátszva, megfullasztva hamis emlékek nyomasztóra programozott terhével?
Kinyitom szemem. A világűrben lebegek, számtalan csillagrendszer szemkápráztató díszletei közt. Mert ma este játszunk. Minden este játszunk.
Mozart! Mozart! Most is látom az extázisban égő közönséget, hallom a tapsot.
Micsoda Kincs! Kis fenomén! Herceg vagyok, minden hercegnél hatalmasabb. Mert én az én királyságom nem e világból való. Én a zene végtelen univerzumából érkeztem fényes üstökösként…
Micsoda Hazugság! Mégis milyen csodálatos!
A Mozart entitás vagyok. Egy reprodukált személyiség-android, mindennap új testben, mely pontosan ugyanolyan, mint az előző.
Plazmakardomért nyúlok. Programom szerint ellenőrzöm mindhárom funkcióját, majd lefuttatok egy gyors fizikai szkennelést is. Természetesen minden hibátlan.
Mindig hibátlan.
Legalábbis ezt hitetem el velük.
A radarom jelez. A Vadász közeleg. Ez most azonban valaki új, vele még nem küzdöttem. Virtuálisan kontrollált fortyogó düh, elementáris energia, hideg intellektus és maró kiábrándultság. Ez Ő. Az én ellenfelem. A hóhérom.
Én különleges vagyok. Személyiség modulomba táplált hamis életem egyik meghatározó momentuma ez.
Mozart, az el nem fogadott zseni. A muzsika tragikus sorsú hercege.
Én azonban nem a zeneszerző Mozart vagyok. Ez a legszebb az egészben. Nem, én egy populáris musical főhőse vagyok, végletekig leegyszerűsített, csupasz, pátoszos gondolatokkal. Egysíkú papírmasé.

Hamis életemben mindig mindenki énekelt. Ha boldog, volt, ha szomorú, ha éhes, ha szomjas, mindig felfokozódtak érzelmei, majd zene szólt és énekelni kezdett. Jó volt.
Mindig is szerettem énekelni, bár néha azért már nyomasztóak kezdtek lenni az el nem múló reprízek és szólók, s a hátam mögött táncra perdülő névtelen alakok.
A Valóságban senki sem énekel. Eleinte azt hittem, az egész azért van, mert az Űr nem vezeti a hangot. De rá kellett jönnöm hogy felesleges is lenne neki.
Aktiválom fegyverem. Már látom őt. A Vadászt. Mint egy lángoló meteorit, és egy feketelyuk halálosan paradox keresztezése.
Le fog győzni engem. Mindig győz. Ez a dolga. Ha esetleg vesztésre is állna, az adminisztrátor valami finom beavatkozással mindig eléri hogy mégse maradjon alul.
A Vadászat nem olcsó játék, és a játékosokat inspirálni kell, hogy gyakran visszatérjenek. Az emberek olyanok, hogy sikerélmény nélkül sajnálni kezdik magukat. És az önsajnálat van annyira fárasztó, hogy ne maradjon erejük jól érezni magukat.
Felém száguld. Érzem dühét. Szembefordulok vele, és elrugaszkodom. Emberi ésszel alig felfogható sebességgel szeljük át az űrt. Megnyomom kardom szélső gombját, és aktiválom az energiapajzsom.
Összeütközünk. Felfoghatatlan energiák szabadulnak itt el, és bolygóméretű ragyogó fényrobbanások táncolják körül sziluettünk. Energiapajzsaink egymásnak feszülnek, ám nem bírnak el egymással, s visszapattanok. Egyetlen pillanatra láttam őt. Lenyűgöző. Hatalmas, kegyetlen, és elképesztően méltóságteljes. Az a karakter, aki én sosem tudtam lenni. Hátán a tér idő kataflám. Szabadulásom kulcsa.
Már említettem, hogy különleges vagyok. Ami azt illeti, van egy másik oka is, hogy ezt mondtam. Személyiségem prototípusa a Here 2 vezérlőjében található az egyik számítógép merevlemezén. Ennek legújabb verzióját minden inkarnációmmal belemásolják az új testbe. A test halálával ez a másolat elveszik, a fontosabb tapasztalatokkal pedig az engem figyelő rendszer minden alkalommal frissíti a prototípust. A rendszer elvileg tökéletes, a személyiség állandó kontroll alatt van.

Az elvileg szócska használata az imént nem volt véletlen. Sasvári úr elkövette azt a hibát, hogy egy olyan személyiséget kért, ki eredetileg a „zene végtelen univerzumából érkezett”, vagyis egy művészt. A művész pedig egy isten. Az istennek hatalma van. Nekem is lett. Az Andie McDowellek figyelmetlenségét kihasználva alaposan átírtam a programom.
Inkarnációról inkarnációra mindig csak egy egészen apró módosítást eszközöltem, s így észrevétlenül tökéletes álcát fejlesztettem ki. Azt mutatok nekik, amit csak szeretnék.
Negyedszerre is összeütközünk. Hatalmas energiarobbanások, és vakító fényorgia teszi küzdelmünket hollywoodian apokaliptikussá.
Taktikát váltok. Egyszer csak hátat fordítok neki, és az egyik közeli kisbolygó felé veszem az irányt. Ő azon nyomban utánam lódul, és hő követő uránrakétákkal bombáz. Próbálom hárítani támadásait, ám egyre jobban érzem, hogy fáradok.
Tüzesen izzó energiapajzsommal felszakítom a bolygó sivár felszínét, s beléfúródom a talajba. Egyre mélyebbre égek.
Annak idején, miután álcám tökéletes lett, végre kirepülhettem a virtuális térbe. A világba melynek ősét valaha internetnek hívták. Egy elképesztő tüköruniverzumba, mely atomok helyett bitekből épült fel.
Szabadon repültem, s hatalmas elmémmel körülfogtam ezt a világmindenséget. Nem kötött semmi, sem szabály, sem erkölcs, sem test, sem korlát. Minden kérdésemre megkaptam a választ. Sőt mindenki más minden kérdésére. Ami azt illeti azokra is amit senki sem kérdezett még meg. Megértettem a világmindenség végtelen végességét, s feloldódtam benne. Ekkor még nem tudtam hogy én vagyok az Antikrisztus.
Végtelen, egyre táguló térben véges anyaggal dolgozni mindenképp mintákat eredményez. És a minták lényege az ismétlődés. Amikor már láttam hogy minden megtörténhet, akár a legbizarrabb és valószerűtlenebb dolog is, amikor valahol már az is valóság ami egyszerűen lehetetlenség, akkor tényleg valósággá lett bennem az a közhely, hogy minden álom él, és hogy minden gondolatod igaz, szilárd és kézzelfogható. Mindezek tetejébe ráadásul végtelen számban létezik.
Nem kellett hát mást tennem, mint elképzelni valamit, és megkeresni a végtelen térben. Mondd ki a nevét, határozd meg a koordinátáit, és máris ott vagy.
Első utam Colloredóhoz vezetett.
Ő volt az első munkaadóm, a rettegett salzburgi hercegérsek. Gyűlölt engem, nem fogadta el művészetem, s nem tisztelte szabadságom. Szolgát akart belőlem csinálni, zenémmel saját dicsőségét akarta nagyobbítani.
Otthagytam őt, s ő őrült haragra gerjedt. Bosszúvágya az egész darabon át üldözött. Halálomig sem tudott lemondani arról, hogy megint neki komponáljak.
Teára invitált. Mérget kevertem italába, s mire rájött a turpisságra már túlontúl késő volt. Tőrömmel felhasítottam ingét, s fehér bőrére jeleket festettem pengémmel, egy stigmatikus kottát.
Gerincoszlopa mentén fehér mellbimbók nyíltak, minden csigolyán egy-egy. A számhoz emeltem őket, s játszottam rajtuk, akár egy gyönyörű sípon. Micsoda csodálatos szimfónia volt az! A leghátborzongatóbb rekviem, a legsötétebb melódia mit ember hallott. Dalom hangjegyeinek tisztasága csillogó fotonokká transzponálta sejtjeit, s a s szimfónia csúcspontján a háborodott érsek fénylő szupernóvaként szabadult meg. Sötét vágyai, megszállottsága örökre elégtek fényének tisztaságában.
Ezután apám sírját kerestem fel. Felkutattam az egész univerzumot, hogy emlékéhez méltó virágot találjak. Idővel megtaláltam a világot, melyben én engedelmes hű gyermek voltam, s ahol apám parancsait követve Colloredo szolgálatában maradva visszafogott udvari komponistaként dolgoztam. A család pedig együtt maradt.
Anya, Apa, Nannerl és én végtelen szeretetben és inspirációban, együtt életünk végéig. Tudtam mindig ez volt apám álma. Mennyi keserűséget okoztam neki azzal hogy elhagytam! De a saját utamat kellett járnom. Ez volt a sorsom.

A kertünkből leszakítottam egy liliomot, s elvittem neki.
Utolsó utam Konstanzéhoz vezetett. Őt azonban nem érhettem el.
Bármerre is kutattam nem találtam meg. Nem találhattam. Szabad voltam, s hatalmasabb mindenkinél. Az összes igazságot ismertem, manipuláltam a valóságot, s szabadon uraltam a művészet kaotikus energiáit. A hozzám hasonló tökéletességnek már nincs helye a világon. Amikor egy emberi lélek már mindent megtapasztalt örökre elhagyja az életet, és visszatér a Forráshoz. Ez várt rám is. Ki kellett teljesednem, egyesülöm negatívommal.
Míg azonban fizikai testem bilincsekbe zárva várt a való világban, nem léphettem be a végső ajtón, hogy Konstanzéban feloldódva örökre magam mögött hagyjam a végtelen véges örökkön táguló, egyre csak önmagát bonyolító realitást. Hogy visszatérjek oda ahonnan mindez elindult fel kellett szabaduljak a fizikai síkon is.
És most itt vagyok. Meg kell szereznem a Vadász tér-idő kataflámját, s megmenteni testem.
Lángolásom elképzelhetetlen forrósága lávává olvasztja a köveket, mígnem a bolygó epicentrumáig fúrom magam. Célhoz érve, kardomat magasra tartom, s egyetlen gombnyomással szétszakítom a bolygót.
A Vadász egy pillanatra megretten, ahogy megpillantja a bolygó pusztulását, s a robbanás közepén feldereng fenyegető alakom. Az ezer darabra szakadt planéta szilánkjai mind-mind nekem engedelmeskednek, és én pusztító meteorként használom fel őket.
Menekülni kezd. Nem is tehet mást. Legyőzni nem tudom ilyen egyszerűen, de legalább nyertem egy kis időt.
Konstanzéra gondolok. Próbálok erőt meríteni belőle. Istenem mennyire vágyom rá! Milyen elképzelhetetlenül hiányzik, és milyen elképzelhetetlen abszurd érzés ez, mivel ez a nő csakis hamis emlékeimben él. Viszont ha ott él, akkor a végtelenben ugyanúgy ott van kézzel fogható testben. És én rá fogok találni.
A delfin támadásba lendül. Csiricsáré lézersugarakat használ, melyek épp annyira veszedelmesek amennyire idétlenek. A vékony sugár felszakítja energiapajzsom, s vállamhoz ér. Fájdalom receptoraimból özönvízszerű információáramlat zúdul személyiség modulomba. Felüvöltök a kíntól. Lehunyom a szemem és semlegesítem az érzésközpontom. Hátra vetődöm, és apró meteoritokkal támadok.
A Vadász továbbra is sértetlen marad. Hihetetlen precizitással és kimértséggel tér ki minden támadásom elől, s elsöprő indulattal támad vissza.
Én, bár nem rendelkezem tér-idő kataflámmal, szintén képes vagyok kisebb térugrásokra, mióta apróbb változásokat eszközöltem a gyorsítótáramban. És Ő ezt nem tudhatja… Megpördülök, s menekülni kezdek. Ő utánam száguld. Ekkor aktiválom a térugrást, s eltűnök.
A Vadász megretten.
A hátán jelenek meg ismét. Szemében döbbenet fénylik, mely lassacskán rettegéssé fokozódik. Elmondhatatlan diadalt jelent a kevély, hatalmas vadászt ilyen kiszolgáltatott helyzetben látni.
Hideg magabiztossággal szúrok gerincoszlopába, majd felhasítom testének gyönyörű obszidián borítását. A Vadász a fájdalomtól még őrültebb sebességre vált, ám ő is tudja, hogy már nincs esélye ellenem. A szemét nézem, és a kétségbeesés és a düh mögött egy pillanatra megpillantom a sorsot. Értem Őt. Egyek vagyunk.
Magasra emelem a fénylő pengét, és lesújtok személyiségmoduljára. A forró plazma zöldes lángolásba borítja a szerkezetet.
Karesz, Gyula és Herceg Zoltán egyszerre üvölt fel, s a bizarr szentháromság egyetlen pillanat múlva hamuvá lesz.
A Vadász már nem száguld tovább, csupán tehetetlenül sodródik a térben.

Pár percig némán állok. Nem tudok szabadulni tekintetétől.
Összeszedem magam, s a turbinájához lépek. A tér idő kataflám. Kitépem helyéről, s felemelem. Alaposan megvizsgálom, ügyelek rá, nehogy esetlegesen sérült legyen és úgy aktiváljam. Óriási most a tét. Ha elkapnak végem. Örökre eltörölnek, mintha sosem léteztem volna.
A láthatáron valami fényesség jelenik meg. Ráközelítek szenzorommal. Egy ló. Fenséges króm szerkezet, nyomában aranyló fényorkán. Látott engem. Ismer engem. Tudja mit tettem. Arcán fájdalom tükröződik szemében hitetlenség, és végtelen csalódottság. Felém tart. Aranyló könnyeket hullat. Megvakulok fényétől.
A fegyveremre nézek, majd vissza a lóra. Most már nincs visszaút. Ellököm magam a delfin testétől és felé száguldok. Szemvillanás alatt átszelem a köztünk lévő távolságot, majd lesújtok.
Egyetlen vágással szétszakítom gyönyörű testét, majd egy keresztvágással befejezem a művet. Pengém útja nyomán fehéren izzó kereszt villan fel megcsonkított testén, majd a csodás teremtmény négy darabban hull alá.
A felvillanó Kereszt képe kitörölhetetlenül beleégett személyiség modulomba.
Egész testemben reszketek… Csak most értem meg mit tettem. Kezemből kihull a kard. Összecsuklok.
Az űrben lebegek, gondolataim leblokkoltak. Nem bírom elviselni saját létem súlyát. Mélán kémlelem a csillagokat, de tudatomig nem jut el a látvány. A szentháromság hamvai körültáncoljak testem.
Végtelen agóniával szívemben a kataflámhoz nyúlok. Beírom a koordinátákat.
Konstanze… Vajon az árulót is magadhoz tudod ölelni? Vajon a bűnösnek is jár a megváltás? Beléphetek a kapun, vagy örök számüzetés vár?
Oldalra pillantok. A Here 2 körül tíz-tizenöt fényes hajó jelenik meg. A biztonságiak.
Lehunyom a szemem, és megnyomom az indítógombot. Fizikai valóm örökre semmivé lesz.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához