LFG.HU

Aingus_Og
novellaCimkek

Az egész azzal kezdődött, hogy elmentem az Aeronautikai Akadémia gyűlésére, melyet a Légügyi Minisztérium épületében rendeztek. Ez már önmagában elég furcsa volt, hiszen én mindig is utáltam a repülést meg a repülőgépeket, így aztán nem voltam tagja az Akadémiának sem. Azt hiszem csak azért mentem el, mert Feri, a megszállott repülőgép-imádó barátom hívott. Most, hogy jobban belegondolok, valami egészen más is furcsa volt… Rögtön gyanakodnom kellett volna, hiszen a Légügyi Minisztérium épületét jól ismerem – nem messze van a munkahelyem. A gyűlés ideje alatt végig az motoszkált a fejemben, hogy miért van olyan közel a buszmegállóhoz. Az épület mintha közelebb került volna a buszmegállóhoz, ami – lássuk be – fizikai képtelenség. Ráadásul határozottan emlékszem, hogy mikor kinéztem az ablakon, éppen előttem volt a Szent Benedek templom, aminek normális esetben látszódnia sem lett volna szabad. Ha minderre ott azonnal rájövök, haza megyek és bezárkózom a fürdőszobába, akkor talán elkerültem volna mindazt, ami ezután következett.

A gyűlés eleje igen érdekes volt. Számos híresség jött el csak azért, hogy a tekintélyes professzor, Marlaki László előadását meghallgassa. Ennek már a címe – Az aeronautika és a földtörténeti korok kapcsolata – is érdekes volt. Mondom, engem sosem érdekelt a téma, de ez az előadás olyan érdekes volt, hogy tátott szájjal hallgattam. Azután a rendezvény átment igazi gyűlésbe, mindenféle költségvetési meg tisztújító szavazás zajlott. Ferit is megszavazták egy posztra, valami titkárféle lett.
A gyűlés után taxiba szálltunk. Mivel még fiatal volt az idő, úgy döntöttünk, hogy elmegyünk kocsmázni, megünnepeljük Feri kinevezését. A közelben nem ismertünk egyetlen igazán jó helyet sem, így a taxisofőrre bíztuk magunkat. A sofőr, Marlaki László egy kellemes kocsmához fuvarozott minket. Út közben az előadásáról beszélgettünk, meg arról hogy ő tulajdonképpen csak másodállásban professzor, valójában taxisofőr. Végül meggyőztük, hogy ő is jöjjön velünk. Parkoló persze egy sem volt, így a taxit átfestettük rendőrautónak, és leraktuk egy utcasarkon. A festék – nem tudom hogyan – az én zsebemből került elő. Ez az eljárás igencsak szokatlan volt számomra, de végül meggyőztem magam, hogy ez így normális, hiszen se Feri, se a professzor nem akadt fenn a dolgon.
A kocsmában elég sokan ültek. Belépve a tengerparti föveny és a sós tenger összetéveszthetetlen illata csapta meg az orromat, amit ugyan azelőtt még sosem éreztem, de ez valahogy nem tűnt fel. Azt hittem, valami különös légfrissítő az oka, nem is foglalkoztam vele túl sokat. Rendeltünk egy-egy sört. A pincér a sör mellé egy szerződésfélét is hozott. Nem értettem, hogy miért, hiszen nem szoktak ilyen komoly ügyet csinálni egy kis innivalóból. A pincér azonban ragaszkodott hozzá, hogy aláírjam. Gondoltam, hogy ez valami tréfa, hát aláírtam a papírt. Nem kellett volna. Jelzáloghitelt vettem fel a sör árának részletfizetéseit biztosítandó. Még nem ittam sört több éves részletre, így eléggé meg voltam lepve, mikor megtudtam mit írtam alá. Viszont amikor alaposabban elolvasva rájöttem, hogy nem pár száz forintról van szó, hanem milliókról, nagyon dühös lettem. Sajnos a pincér eltűnt, üvöltözhettem, ahogy akartam. A kocsmában mindenki rajtam röhögött, persze most vettem észre, hogy sört senki nem iszik.
Haza akartam menni. Reméltem, hogy ez az egész csak az idióta barátaim nagyon jól szervezett hülyesége. Vagy hogy egy kandikamera műsor akaratlan szereplője lettem. De hamarosan meggyőztem magam arról, hogy minden úgy jó, ahogy van, és nincs itt semmi baj. Fogtam egy taxit, és hazavitettem magam.
Hamarosan megérkeztem. Késő délutánra járt az idő, meleg volt, ideges voltam, mert megint eszembe jutott a jelzálog. Úgy döntöttem, veszek egy hideg zuhanyt, ami kicsit lehűt, és tisztább fejjel tudok majd gondolkozni. Igaz ugyan, hagy a lakásom megváltozott kissé: minden falat rózsaszínűre festett valaki, de a fürdőszobát azért megtaláltam. Utólag visszagondolva csoda, hogy az még a helyén volt. A tükörben észre vettem, hogy furcsa szőrök nőttek ki a hátamon. Nem is egyszerűen szőrök, inkább bunda. Szinte a szemem láttára növekedett rajtam a fekete-fehér csíkos mintázat.

Arra ébredtem, hogy valami nagyon nyomja az oldalamat. A mosógép sarka volt. Igen, valószínűleg elájultam. A zebrabundát már biztosan nem a barátaim ügyeskedték rám. Tehát vagy megőrültem, vagy… De abba még rosszabb belegondolni. Nem mertem magamra nézni, sem megérinteni a hátamat. De aztán valahogy mégiscsak össze kellett szednem magamat. Belenéztem a tükörbe. A zebrabunda még mindig megvolt, de jóval kopottabbá vált, mint az előbb. Ránéztem az órámra, nyolcat mutatott. Tehát körülbelül három órát feküdtem ájultan. Leültem töprengeni, hogy vajon mi történhetett velem. Semmi értelmes nem jutott eszembe. Viszont ahogy ott ültem, észre vettem, hogy a falak lassan visszanyerték eredeti színüket. Megtapogattam a hátamat, nyomát sem leltem a bundának. Nagyon boldog voltam mindettől, hát gyorsan le is feküdtem aludni.
Reggel azonban az egész elölről kezdődött. Arra ébredtem, hogy egy elefánt álldogál mellettem a szobában, és az ormányával bökdös. És persze a zebrabundám is szebb volt, mint valaha. Gyorsan felöltöztem, és elmentem otthonról. Vasárnap volt, így a focipályához mentem. Sajnos nem találtam meg, mert egy parkolót építettek a helyén, ami nem is lett volna furcsa, ha történetesen mindezt nem egyetlen hét alatt teszik. Amint tovább lófráltam, megláttam egy kis papírcetlit egy fára ragasztva.

OKKULT TUDOMÁNYOK MŰVELŐJE
Térjen be!

Egy kis nyilacska is volt rajta, ez egy közeli házra mutatott, ami pár napja még ruhaüzlet volt. Bezörgettem. Egy sápadt férfi nyitott ajtót, majd meglehetősen álmatag hangon megkért, hogy várjak, amíg szól a főnökasszonyának. Tíz perc múlva egy középkorú, bikinibe öltözött asszony jelent meg az előszobában, ahol ücsörögtem.
- Megzavarta a nyaralásomat, tudja? – kezdte. – Éppen Hawaii-n voltam – amit nyilván úgy értett, hogy prospektusokat nézegetett Hawaii-ról. Legalábbis reméltem, hogy így értette, mert bőrén valóban volt némi homok.
- Elnézést… Csak benéztem – hebegtem.
- Mit kér? Tenyérjóslást, kártyát, varázsgömböt… Ha már iderángatott, legalább jósoltasson magának!
- Akkor legyen kártya… – mondtam, közben ösztönösen a pénztárcám felé nyúltam. Nem szeretem felesleges dolgokra költeni a pénzem, márpedig a jóslásokban nem hiszek. De most az egyszer belementem. Bekísért az egyik szobába, ahol mindenféle régi horoszkópok, szörnyes képek és egyéb különös holmik díszítették a falat. Leültem a szoba közepén levő asztal mellé. A nő felvett egy fürdőköpenyt, majd megkevert egy közönséges magyar kártyát.
- Húzzon! – kérte, amit rögtön meg is tettem. A látványtól teljesen elhűlt. A magyar kártyán ugyanis mindenféle különös figurák jelentek meg, a tök alsóból például tök bálna lett, a piros ász meg ha jól emlékszem a szemem láttára változott piros marslakóvá. A döbbenetből először a jósnő tért magához.
- Itt valami nem stimmel – summázta a tapasztalatait. – Na várjon csak, máris hozom a varázsgömböt! – ezzel kiment a szobából, és egy hatalmas üveggömbbel a kezében tért vissza. Leült velem szemben, csinált némi hókusz-pókuszt a gömbbel, majd a szemembe nézve ezt mondta:
- Ha jól sejtem, önnel mostanában elég fura dolgok történnek. Oda nem illő dolgokat tapasztal mindenfele, ráadásul a teste is elváltozhatott… nem érzek mindent pontosan.
- Háááát… Igen. Például ez a ház sem állt itt mindig…
- Pedig már vagy hat éve itt dolgozom itt, a Füzike utcában.
- Csakhogy a Felhő utcából nyitottam be – közöltem vele, amitől nagyon elkerekedett a szeme.
- De hát tudomásom szerint ilyen utca nincs is Győrött.
- Ott talán nincs – feleltem, de itt Budapesten van.
A jósnő teljesen megdöbbent. Egy pillanatig úgy nézett rám, mintha még sosem látott volna ilyen alakot (mondjuk zebrabundás férfit én is keveset látok), majd az ablakhoz sétált, körülnézett. Ezután megkért, hogy én is tegyem meg mindezt, és írjam le, amit látok. Megtettem, a megszokott utca volt előttem, fák, parkoló kocsik, jelzőlámpa.
- No igen, ez az, amiről beszélek. Ön egy egészen más valóságban van most. Képes maga körül összerántani a teret és az időt valamiféle groteszk zagyvasággá. Érti?
- Nem – vallottam be férfiasan.
- Ebben a hónapban egy igen különös együttállás van. Most nem mondok el mindent, de azt tudnia kell, hogy bizonyos erők ilyenkor nagyon közel vannak a valóságos létező dolgokhoz. Vannak, akik fogékonyak ezekre az erőkre, mint például maga. Ilyenkor változások jöhetnek létre az illetők életében, mint például a magáéban… Hogy mondjam, hogy megértse? A változások a közelmúlt eseményeivel függnek össze, mintha témakörök köré lennének csoportosítva. Ha a vissza akarja kapni önmagát, akkor el kell mennie arra a helyre, ami a leginkább összefügg a változásaival. Ha például mindenben ételeket lát, ételszagot érez, akkor menjen el abba az étterembe, ahol nemrég volt.
- Kezdem érteni. De honnan tudom, hogy mi mivel függ össze?
- Okosnak kell lennie. Találja ki! A legapróbb furcsaság is fontos lehet, minden maga ellen dolgozik és egyben segít is valahogy. Még egy fontos dolog: ez a jelenség nappal a legerősebb, éjjel alig észlelhető. Esetleg ha éjjel nyomoz, több sikerrel jár. Viszont siessen, mert hamarosan teljesen uralni fogja magát – darálta, s egyre jobban tűzbe jött. – Most is észreveheti, hogy az akarata nem mindig és nem teljesen az öné. Nézze csak! A kezével kapaszkodik a székbe, a lába viszont menni akar.
Igaza volt. A testemben kétféle akarat birkózott, anélkül hogy felfogtam volna. Ebben a pillanatban a lábam győzött, és kimentem a házból. Mikor visszafordultam becsukni az ajtót, ismét a ruhaüzlet volt előttem. Ráadásul zárva, hiszen vasárnap volt.

Nagyon féltem. Eddig nem éreztem semmit, tűrtem a körülöttem zajló eseményeket. De most hirtelen felfogtam, hogy mi is folyik itt. Elkezdtem magamban rendszerezni a történteket. A zebrabundám meg a reggeli elefánt biztosan azzal függ össze, hogy pár napja tízéves unokahúgomat az állatkertbe vittem. Ez legalább egy biztos pont volt az életemben, mert a többi eseményre nem igazán találtam magyarázatot. De talán az állatkertben történt valami, ami a többi eseménnyel kapcsolatos. Biztos ami biztos alapon elindultam az állatkertbe.
Na persze a dolog nem ment olyan simán, ahogy elképzeltem. Főleg azért, mert a csatorna-munkások – ki tudja miért nem vettem eddig észre őket – pont most érték el az út mindkét felét, így mindenhonnan gödrök vettek körül. Mondhatni, csapdába kerültem. Hiába integettem nekik, visszakiabáltak, hogy végeztek, mennek haza, majd holnap dumálnak. Különben is vasárnap van – mondták. Egyikükben mintha Ferit ismertem volna fel, de biztos nem volt igazam, hiszen ő a Központi Adatnyilvántartóban dolgozik.
A gödrön nem volt könnyű átjutni, mert egyrészt olyan mély volt, mint valami szakadék, másrészt olyan széles volt, mint a Duna. Az utcában található egyéb dolgokat egy kicsit odébb tolták a munkások. Szerencsémre azonban az egyik útszéli fa alól alaposan kiásták a talajt, így azt éppen szinte semmi sem tartotta. Megpróbáltam kidönteni ezt a fát, hogy keresztül érje a szakadékot. Persze nem volt könnyű, de mivel éppen félig zebra voltam, valahogy mégis elég erőt gyűjtöttem az akcióhoz. A fa csodával határos módon átérte az árkot. Nagyon lassan átmásztam rajta a túloldalra. Örültem, hogy átmenetileg legyőztem ezt a dolgot, ráadásul a saját módszereivel. Hirtelen azonban ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy visszamásszak az eredeti helyemre, majd lelökjem a fát. El is indultam, de félúton leküzdöttem ezt az érzést, és ismét a jó irányba mentem. Igaz, minden lépésért tusakodnom kellett magammal, de sikerült. A végén mintha alábbhagyott volna az engem befolyásoló valami ereje. Ott a fa tetején határoztam el magam, hogy felkeresem Győrben azt a jósnőt és mindent megköszönök.
Pedig koránt sem volt még vége a dolognak. Útban az állatkert felé megláttam egy hatalmas új éttermet. Ez sem volt ismerős addig, ki tudja honnan importálták Budapestre, ám elég volt arra, hogy eltereljen célomtól. A vendéglőben ugyanis éppen válogatást tartottak egy új film főszerepéhez. Sokan álltak sorban, de egyiküknek sem volt olyan szép bundája, mint nekem. Tudta ezt a rendező is, aki már távolról integetett nekem. A lábam szinte magától odavitt. A nagyszerű vacsorával egybekötött eseményen aztán sokat beszélgettem a filmipar általam sosem látott nagyjaival.

Este volt. Egy kutyát sétáltató hölgy kérdezte meg, hogy jól vagyok-e. Állítása szerint egy parkban ültem, étkezést mímeltem, és magamban beszélgettem a kedvenc filmjeimről. Úgy tettem, mintha nem lepne meg a dolog, elköszöntem a hölgytől, és elindultam az állatkertbe. Rettenetes félelem kerített hatalmába. Ez az erő, ez a megmagyarázhatatlan valami képes engem elpusztítani, képes velem bármit bárhol megcsináltatni, mint valami bábbal. Anélkül, hogy az egészből észrevennék valamit.
Persze az állatkerthez zárás után érkeztem. Már csak a biztonsági őr volt ott.
- Jó estét kívánok, már zárva vagyunk – kezdte a szokásos szöveget, mikor látta, hogy be akarok menni.
- Igen, ööö… de a izé… a pénztárcám benn maradt valahol… csak bemennék, ha lehet, megnézni… kérem – hebegtem valamit. Ebben a percben állt össze a terv. Nekem jó, ha kísérettel megyek be, odabent aztán bejárom az egészet, a sosemvolt pénztárcát keresve. Tán rájövök valamire.
- Milyen volt, uram? Talán leadták itt nekem.
Na tessék. Bár még nem volt minden veszve, elkezdtem leírni egy lehetetlen pénztárcát:
- Hát, lássuk csak… Olyan zöldes színű volt, kis neonrózsaszín csíkokkal. Kicsit szakadt volt, meg… Ja, meg egy zsiráfos matrica is volt rajta.
- Ez az, uram? – rántott elő egy tárcát az őr, és elővett egy gusztustalan zöldes, neonrózsaszín csíkos tárcát.
- Hát ö hát… – hebegtem, amíg kinyitotta.
- Ni csak! Még a fényképe is benne van! Na fogja uram, aztán legközelebb jobban vigyázzon! – kedélyeskedett, és a kezembe nyomta a pénztárcát. Én meg álltam ott földbegyökerezett lábbal, míg egy köszönöm ki nem préselődött a számon. Belehazudhattam volna némi pénzt – gondoltam egy pillanatra, de aztán rájöttem, az se segítene rajtam

Átvettem magamban a helyzetet és elég reménytelennek tűnt a dolog.. Zokogni lett volna kedvem. Nagyon sajnáltam magamat, de nem volt erre időm. Inkább lázasan töprengeni kezdtem. Valahogy be kellett jutnom. És persze még az éjjel, bár reggel – zebraemberként – amúgy is sikerült volna.
Hajnalig mászkáltam az Állatkert körül. Végignéztem a kerítéseket, minden irányból megfigyeltem a területet, még a Nyugati pályaudvarhoz is kimentem, de ott nem láttam semmi értelmeset. Rettegésem a torkomat fojtogatta már, valahogy éreztem, hogy ez a nap az utolsó esélyem.
Hajnalban érkezett egy kamionnyi állateledel. Az egyik oldalsó kapunál állt meg. Odamentem, és mintha csak én is szállító lennék, elkezdtem lepakolni. Az állatkerti dolgozók nyilván a kamion személyzetének hittek, míg a kamionosok állatkerti dolgozónak. Végül is sikerült bejutnom. Az ember azt hinné, hogy ilyenkor kihalt az állatkert, de nem. Óriási a nyüzsgés, minden állatot hajnalban etetnek, az előző napi szemetet – a látogatók emlékét – is ilyenkor szedik össze, mások a kerteket ápolják. Találtam egy seprűt meg egy vödröt. Felkaptam őket, hogy legyen valamiféle álcám. Módszeresen végigjártam az összes helyet, amit egy hete az unokahúgommal is: a zebrát, a zsiráfot, az elefántot. Megtaláltam az akkori aszfalt-rajzverseny elmosódott nyomait is, és igen, a sors szeszélye folytán az általunk alkotott rendőrautó-taxi kombináció még egészen jó állapotban volt. Megtaláltam az építőkockákból épült ókori Buda-makettet is. Óvatosan megcseréltem két kockát, két tornyocskát, amit még én cseréltem össze egy hete. Senkinek nem tűnt fel azóta. Vége – gondoltam. Ekkor jelent meg egy rendőr, és üvöltözve felém szaladt. Menekülni kezdtem. Valamit a házamra felvett jelzálogról kiabált, meg hogy kilakoltatnak, lecsuknak, tán ki is végeznek, de ezt lehet, hogy nem is mondta. Menekültem. Összeomlott minden reményem, hogy valaha is normális életet élhetek, soha nem hihetek többé a szememnek, nem lesz az enyém az akaratom.
Egy közeli erdő felé rohantam, ami ugyan nincs ott, de ezen már nem lepődtem meg. Üldözőim – mert valahogy egy egész seregnyi ember lett: rendőrök, Feri, Marlaki László meg állatok, kocsik, bankárok – szédítő forgatag – már a nyomomban voltak.
Végül valahogy visszakanyarodtam az állatkert végében levő kis tisztásra, ahol a múlt héten az unokahúgommal bújócskát játszottam. Egy hirtelen ötlettől vezérelve odaléptem egy nagy fához, és elkiáltottam magam: ipiapacs, nem ér a nevem!
Hirtelen a lakásomban találtam magam. Nem volt zebrabundám. Félve ugyan, hogy mit fogok találni, de sétáltam egyet, hogy ellenőrizzem a környéket: megvolt a focipálya, és az utca is normális volt. Vége – gondoltam akkor, és soha jobban nem éreztem magam.
Csak most, sok évvel az eset után jutott eszembe elmondani mindezt, egy apróság okán. Lakásom eladásakor észre vettem a papírokon egy “jelzálog törölve” bejegyzést, mégpedig az akkori dátummal. Viszont biztos vagyok benne, hogy sohasem vettem fel kölcsönt a lakásomra…


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához