LFG.HU

Aingus_Og
novellaCimkek

A polc jólesőt sóhajtott, mikor – hetek óta először – letöröltem róla a port. Bár az is lehet, hogy az inkább egy figyelmeztető felszisszenés volt, így utólag belegondolva. A következő pillanatban véletlenül meglöktem a tarot-kártyákat. Lehajoltam a földre, hogy felszedjem azt a kettőt, ami leesett. Már csak megszokásból is felfordítottam, hogy megnézzem: az első a Halál volt, a második… És ekkor belém csapott a frász: még egy Halál! Na, ilyen nincs! – gondoltam magamban. Ez vagy egy hülye vicc, vagy pedig hatalmas baj. A plafonról hirtelen ötlet cseppent a fejembe: fel kell hívni néhány barátomat, vajon ők is tapasztaltak-e ilyesfajta furcsaságokat.
A telefon a sarokban gubbasztott, kedvesen nézett rám, mikor félresöpörtem róla a pár napja halmozódó újságokat. Az újságok unottan vették tudomásul, hogy zaklatom őket. Tárcsáztam.

- Halló, ki az? – kérdezte Áron álmosan a vonal túlsó végén. Örültem, hogy valaki végre felvette, miután addig minden barátomnak csak a hangpostája válaszolt.
- Én – feleltem egyszerűen, tudván, hogy úgyis megismer. Engem mindenki megismer.
- Lujza… Ki más is lehetne… Tudod, hány óra van?
- Nem – vontam meg a vállamat. – Nem is érdekel.
- Hajnali négy. Na, mit akarsz? Átjönni?
- Nem. Most nem. Segíts.
- He? – villanyozódott fel a hang a telefonban. Már egy cseppet sem tűnt álmosnak.
- Nem tapasztaltál véletlenül furcs… – itt rájöttem, hogy Áron nem az a fajta: nem látott túl a hétköznapi világ falain és nem hitt az “ilyen kártyás marhaságokban”, ahogy mondani szokta. – Nem tudsz esetleg valamiféle tréfáról ellenem? – alakítottam át az előre eltervezett kérdést.
- Valami baj van?
- Nem. Csak a tarot… Két Halál van a lapjaim közt.
- Nem, semmiről nem tudok. Talán véletlenül ott hagyta egy barátod – felelte ismét álmosan. Azt hiszem, másra számított.
- Nem hiszem. Ezeket én festettem, teljesen egyediek… – mondtam, a kelleténél kicsit kétségbeesettebbre sikerült hangon.
- Semmi baj. Mit ittál? Átmenjek?
- Ne – mondtam halkan, majd letettem.
A szobámon egy alig észrevehető árny suhant át, titokzatosan lebbentve szárnyát, de azért én észre vettem.
- Mit akarsz, Zul? – kérdeztem.
- Mossssst sssemmit. Te ssszorulssssssz ssssssegítsssségre. Valami furcsassssság van körülötted – susogta és rátelepedett a szívemre. Egyelőre többet nem árult el, talán ő is csak ennyit tudott. Mindenesetre ebben a pillanatban lett világos számomra, hogy az iménti események nem a barátaim hülye tréfájának köszönhetőek.

Háromnegyed öt körül kopogtak. Az ajtó rosszallóan nyikorgott, ahogy kinyitottam Áronnak.
- Mondtam, hogy ne gyere át – közöltem köszönés helyett.
- Ja. Csak felidegesített ez az egész. Hogy így kétségbe esel egy vacak kártya miatt. Meg hát már úgysem bírtam volna visszaaludni. Na, beengedsz?
- Gyere – mondtam kelletlenül. – Legalább segítesz.
Bejött. Óvatosan körülnézett, nincs-e esetleg valami furcsa dolog a lakásomban. Hamar felmérte az egészet – egy sarokház legfelső emeletén laktam egy apró, két félszobás lakásban.
- Hogy bírod ezt az odút? – kérdezte, mint mindig, ha átjön.
- Egyedül elférek.
- Jah. Na és mi van azzal a kártyával? – kukkantgatott be a szobába. Megmutattam.
- Ez?! Ettől akadtál ki annyira? Ez egy olyan jóskártya, nem? Hát ilyenből bárki csináltathat másolatot, és berakhatja a tieid közé. Hülye vicc, ha így a szívedre veszed. Engem nem zavarna.
Persze. Nem értette. Az is igaz, hogy Áronnak aztán lehetett volna magyarázni a valóság másik oldaláról, ő mindig csak a lökött csajt látta bennem. Bár látott volna többet!
- Te! Tudod, mi jut erről az eszembe? – kérdezte hirtelen Áron, még mindig a két egyforma lapot nézegetve. – Két Halál az “halálnak halála”. Nem vicces?
Ezt igazán nem kellett volna mondania. A torkomban levő gombóc hirtelen a duplájára nőtt, amint elgondoltam, hogy Áron eme naiv mondata mögött mekkora igazság lehet. Kikaptam a kezéből a lapokat, még mielőtt újabb dolgokat mondhatott volna.
Zul hirtelen előlebbent lelkem valamelyik zugából és méltóságteljesen körbelengte Áront. Megrettentem, mi lesz, ha a srác esetleg megijed az árnytól, de nem történt semmi. Zul tett még egy kört, majd visszatelepedett addigi helyére és megszólalt:
- Ez vak ésssss sssssüket. Azért csak vidd magaddal az Erdőbe, hátha sssssegíthet!
- Jó – feleltem, persze hangosan. Egyéb esetben tiltakoztam volna az ötlet ellen, de most valamiért úgy éreztem, nem volt vesztegetni való időm.
- Hogy? Mit mondtál? – rezzent fel Áron, aki éppen az egyik székemen található nyűgös rumlit próbálta áttelepíteni valahova, hogy le tudjon ülni.
- Gyere velem!
- Hova?
- Az Erdőbe. Izé… Szóval majd meglátod.
- Erdőbe? Ilyenkor? Te nem vagy ép. Nem lehetne, hogy csak holnap indulunk, megígérem elmegyek veled, de addig is itt maradhatnék. Mármint már nincs értelme hazamennem. Nem baj? Csak eltöltjük valahogy azt a kis időt.
Persze. Áron tipikus pasi volt. Le mertem volna fogadni, hogy nem cigis doboz feszült a mellényzsebében. El tudom képzelni, miket mesélhetnek rólam egymás közt a fiú barátaim.
- Figyu, majd legközelebb. Most fontosabb dolgunk van. Gyere! – zártam rövidre a dolgot. Áronnak, gondolom, ötlete sem volt, mi lehet fontosabb a szexnél, de azért jött. Szerintem még mindig reménykedett.
Magamra kaptam valamit, retikülömbe tettem a tarot-paklit, majd leszaladtunk a lépcsőn, ki az üres utcára. Az úttesten rohantam, Áron mögöttem. Autó egy sem volt sehol, legfeljebb a játékos holdfény-pászmákat kerülgethettem az úttest közepén. Azok meg nevetve ugráltak el előlem, észre sem véve, hogy épp nem volt kedvem játszani velük.

Hamarosan elérkeztünk a botanikus kertbe, Zul ezt hívta Az Erdőnek. Finoman megcsókoltam a százéves vaskapu vén zárját. A Zár persze rögtön megismert, és beengedett minket. A hatalmas kapu olyan halkan nyikorgott, amennyire csak tudott, nehogy eláruljon minket.
Odabent egy kő mellett észre vettem egy ismerőst: Csupi volt, a szomorú kobold, aki éppen saját élete romjain üldögélt. Láttomra felderült egy kicsit, vagy legalábbis kevésbé kesergett. Zul rögtön át is telepedett az ő lelkére, mert sokkal otthonosabban érezte magát.
- Miért hoztál ide? – kérdezte Áron, aki most tért magához a csodálkozásból: még sosem látott csókra nyíló zárat. Csupit persze nem látta.
- Egy kicsit talán bonyolult lenne elmagyaráznom – feleltem. – De meg kell oldanom valamit.
- És itt a botanikus kertben meg tudod oldani? Hajnali ötkor? – kiabált Áron.
- Csitt! Észre vesznek! – szóltam rá fojtott hangon. Persze ő nem tudhatta, hogy a botanikus kertben mindig megtalálom a választ: hol a mindig fecsegő Ginkgo-fa ad egy briliáns ötletet, hol egy arra járó szellem segít egy problémára írt találni.
- Gyere! – szóltam Áronnak, és nyílegyenesen a saspáfrányhoz siettem, ami szokványos találkozó pont volt. Csupi is feltápászkodott saját romjairól, és Zullal a lelkében elindult utánunk. Sűrűn potyogó könnycseppjei csendesen pihentek a fűszálakon, és magukba gyűjtötték a Hold sugarait. Senki sem tudta rajtam kívül, hogy azokból láthatatlan gyöngyök lesznek, amiket az ember nyakába kötnek a pajkos tündérek, és ami teljesíti viselője egy kívánságát. Ezért visszafordultam és lehajoltam egyért, és biztos, ami biztos, a nyakamban függő kicsi szütyőbe tettem, hátha így is ér valamit. Áronnak azt mondtam, hogy egy egyforintost találtam, és babonából vettem fel. Majd hirtelen ötlettől vezérelve felkaptam, és az Áron nyakában lógó nyakláncra kentem egy másik cseppet.
A saspáfrány a megszokott helyén volt, holott éjjelente legtöbbször – ezt is kevesen tudják -bekószálja az egész kertet.
- Szia, Lujz, szia Csup! – köszönt magára erőltetett furcsa stílusában. Nem mondta ki a nevek utolsó szótagját, sosem tudtam meg, hogy miért. – Ki ez a fiú?
- Szia Saspáf! – feleltem -, Ez itt Áron. Áron, ő itt a saspáfrány, azaz Saspáf.
- Tudom, én is tanultam. És ez olyan fontos?
- Azért szia Ár! – köszöntötte őt is a növény kicsit sértődötten, nem törődve azzal, hogy nem hallja.
- Egyébként miért jöttetek? – kezdett társalogni Saspáf. Ekkor ugrott elénk egy rettenetesen nagy, cafrangos szárnyú, ijesztő árny.
- Tudtam, hogy ide jössz, Lujza! – kiáltotta rekedtes hangján.
- Jajj, ne! – vinnyogott fel Zul a sírdogáló Csupi lelkéből. – Ez Túna, a Rettenetes, Gyermeklelkek Elrablója, Csecsemők Hóhéra! Sejthettem volna!
- Jól mondod – erősítette meg az árny. Nekem még mindig nem volt világos ez az egész, bár a torkom-béli gombóc lassan nagyobb lett, mint az öklöm.
- És mit keresel itt? – kérdeztem ijedtségemet kötekedéssel leplezve. – Tudtommal itt senki sem kisbaba már.
- Mi? Kivel beszélgetsz? Mi a fene ez az egész? – csattant fel Áron most már inkább idegesen. – Mit szívtál?
- De bizony, valakinek lesz egy kölke nemsokára! És pedig ettől az embertől! – kiabálta Túna Áronra mutatva. – Most pedig már az enyém a fiad lelke! – ezzel villám gyorsan kitépett egy darabot Áron szívéből, és eliszkolt. Én egy darabig csak álltam, próbáltam megemészteni az elhangzottakat. Gyerekem lesz? Árontól… És a lelke…
- Pedig védekeztünk – motyogtam magam elé. – Hogy lehetséges?
- Úristen, csak nem azt akarod mondani… Csak nem azért rángattál ide… Szóval ez egész mese az erdővel, meg kártyával… Jajj – összegezte Áron kétségbe esett arccal, de nem bántam, hogy nem értette.
- Most menj haza, kérlek! Majd felhívlak. A kapu nyitva van – mondtam, én meg letelepedtem a saspáfrány mellé. Mikor már nem hallottam Áron lépteit, ismét megszólaltam.
- Most mi legyen?
- Hmmm. Baj van – közölte a saspáfrány. – De hát minden bajból van kiút.
- Minden árnyat le lehet győzni, csak meg kell tudni, hogyan – mondta Csupi csendesen könnyezve.
- Ez igaz – mondta Zul, miközben előlebbent Csupi lelkéből. – Túna isssss csak egy árny a sssssok közül. Gyermekeket rabol.
- De sokkal könnyebb dolga lenne, ha olyasvalakivel kezdene, aki nem tud róla. Úgy értem, aki nem látja az árnyakat. Vagy ha egyszerűen felkereste volna Áront. Végülis, én csak arra kellettem, hogy Áron idejöjjön. Nem? – kérdeztem tovább.
- Elvileg – felelte Csupi. – De egy csomó lehetőség van.
- Igen, például az, ha ez valamiféle kihívássssss sssssszámára, vagy van valami különlegessss Áronban, a gyerekben, vagy benned. Valamiért ennek így kellett történnie, különben Túna talált volna jobb megoldássssssst.
- A kihívást nyugodtan elfelejthetjük, az árnyak utálnak többet dolgozni, mint amennyit muszáj – vetette közbe Csupi, mire Zul haragosan felé lebbentette a szárnyát. – Marad tehát a másik ötlet.
- Tehát rá kell jönni, mi a különleges bennünk, és meg kell szorongatni Túnát – összegeztem reménykedve.
- Nem olyan egyssssszerű, de körülbelül. Mi majd ssssegítünk – mondta Zul, aki a legérzőszívűbb árny volt, akit ismertem.
- Akkor tehát munkára fel, mert a munka nemesít! – dobott meg minket egy újabb közhellyel a páfrány, aki szerintem már rég elvesztette a fonalat. De amúgy is mennünk kellett, mert már fél hat körül járt az idő, és nem akartam, hogy bárki ott találjon.
Elbúcsúztam Saspáftól és Csupitól is, mivel ő a nappalt különböző menedékeken tölti, s hazafele indultam Zul kíséretében.
- Én mossssst elmegyek enni – közölte az árny kis idő múlva. Tudtam róla, hogy a hajnali álmot szedi össze az emberek szeme sarkából, furcsa üres érzést hagyva bennük; én is megkínáltam már nem egyszer.
Hazafelé jutott eszembe, hogy a kiinduló problémát, a tarot-kártya lapjaival kapcsolatosat nem oldottam meg. Belenéztem a táskámba, már nem volt ott a második halál. Átszámoltam a paklit, kipakoltam a táskát, de nem találtam meg. Kicsit örültem, kicsit aggódtam, de mikor hazaértem, már nem volt erőm ezzel foglalkozni. Bezuhantam az ágyba, és úgy döntöttem, aznap nem megyek dolgozni.

Dél körül ébredtem fel. Üresnek és kedvetlennek éreztem magam, tudtam, hogy Zul ott van, és a segítségemmel megebédelt. Nem szerettem, ha engedély nélkül falta fel az álmaimat. Feküdtem még egy keveset, közben engedtem, hogy az ágy kedvesen dudorásszon a fülembe, mintegy kárpótlásul az álmokért. Aztán sikeresen összevakartam magam, átöltöztem, ettem valamit. Nem volt semmi ötletem aznapra, azon kívül, hogy vennem kell egy terhességi tesztet. Mikor már egészen embernek éreztem magam, Zul odaröppent elém a lakás valamelyik sarkából, és leült egy faragott bagolyra. Nagyon szeretett azon a szobrocskán üldögélni.
- Ssssszimatoltam egy kicsit – sziszegte. – Megtudtam, hogy Túna ssssssszívessssséget tett egyssssszer egy apró tündérnek, aki most cserébe megbűvölte a tarot-lapjaidat. Túna régóta figyelt téged, ssssszámított rá, hogy pánikba essssel ésssss telefonálni fogsssssz, ezért valahogy megzavarta a telefonokat, hogy csak Áron tudja felvenni.
- Hogy kitanulta a huszonegyedik századot! Pedig már lehet vagy ezer éves! – lepődtem meg.
- Pontossssan ezernégysssssszáz évesssss ésssss három napossss – helyesbített Zul, amivel eléggé meglepett, mivel sosem volt jó évszámok megjegyzésében. És ráadásul ő még csak négyszázötven éves volt, tehát nem is emlékezhetett.
- Lesssssz egy együttállásss, ami miatt Túnának kell a gyermeked – folytatta Zul. – Hogy miért pont a tiéd kell neki, nem tudom. De valahogy ki lehet védeni, az biztossss.
- Lenne két kérdésem – mondtam, mikor véget ért a beszámoló. – Egy részről, hogy miféle együttállásról van szó, másrészről hogy mi lenne, ha gyerek… nem születne meg?
Zul egy pillanatig habozott, bár talán sejtette, hogy mire gondolok.
- Áron biztossssssan meghalna, éssss talán te issss.
Az árny utolsó szavaira a függönyeim didergősen összébb húzódtak, és a tárgyak is valahogy közelebb kerültek egymáshoz. A rettegés átjárta a lakásomat, és leülepedett mindenhova. Befészkelte magát a torkomba és a gyomromba is, ólomsúlyként nehezítette el lábamat. Ami még jobban megijesztett, hogy Zul nem felelt az első kérdésre. Ahhoz már rég hozzá szoktam, hogy nem érdemes faggatni, de azért egy dologgal még megpróbálkoztam:
- És vajon hol bujkálhat Túna olyankor, mikor épp nem vadászik? – kérdeztem tűnődő hangon, hiszen egy ilyen veszélyes árnynak bizonyára sok ellensége van, márpedig pihennie még neki is kell.
- Fogalmam sssssincs… – felelte Zul némi gondolkodás után. – Valójában nincs sssssok barátja ésss ssssegítője. Kevessssekkel tud sssssszót érteni ezen a világon, már túl öreg és, nem beszél új nyelveket. A tarot-kártyssss akciót issss alig tudta össsszehozni, hónapokig tervezte a réssszleteket. Nagy ssssszerencséje volt, hogy valakivel sssszót értett.
- Ahhoz képest tegnap elég összefüggően beszélt.
- Jaj, de buta vagy, pedig már vagy sssszázsssszor elmondtam neked: Az Erdőben mindenki megérti egymássssst, ha van legalább egy valaki a közelben, aki érti, amit mondasssssz.
- Hát akkor ezért kellett odamennünk – mondtam, és egy pillanatig rendkívül butának éreztem magam.
- Perssssze hogy ezért.
- De ki volt az a bizonyos egyvalaki?
- Az ezernyelvű virág. Hallottam már róla ssssokat, tudom, hogy ott él Az Erdőben, de még sosem láttam. Nem sssssokan tudják, hogy néz ki.
Zul szokatlan bőbeszédűsége és őszintesége nagyon meglepett. Éreztem, hogy Túna valami egészen különleges lénynek számított még az árnyak között is. Félelmem mellé most némi gyermeki kíváncsiság is keveredett Túnával kapcsolatban. Aztán hirtelen előtört a racionális gondolkodás. Venni kell egy tesztet! – mondtam fennhangon, és elindultam cipőt húzni. Épp ekkor csengettek. Kinyitottam az ajtót, a küszöbön Áron állt egy szál virággal, elég sután.
- Szia. Beengedsz? – nézett rám. – Hogy bírsz ilyen… – kezdte halkan, szinte mint ha beteghez jönne. Úgy látszik, elég megviseltnek tűnhettem.
- Tudom, tudom odúban – fejeztem be helyette. Mosolyogni próbáltam, hogy legalább ő ne legyen ideges. – Gyere. És nem kell ilyen hülye arcot vágni, nem halt meg senki. Mellesleg kösz a virágot. – Elindultam a konyhába a kis üvegvázáért, ami elég régen látott már szárat és leveleket. Most tűnt csak fel, milyen különleges esemény az, hogy valakitől virágot kapok. Igazából már az is megható volt, hogy miattam meglógott a cégétől, cserébe biztos túlóráznia kell majd.
- Hívtalak a munkahelyeden, ott mondták, hogy nem mentél be Azt hiszik, hogy külső helyszínen fotózol – mondta Áron, közben levette a cipőjét.
- És minek köszönhetem a látogatást? – kiabáltam ki a konyhából. Ismertem Áront, tudtam, hogy csak úgy nem jött volna fel délelőtt, virággal a kezében. Főleg az előző este után. – Egyébként mindig vannak képeim talonban, pont az ilyen helyzetekre.
- Izé… szóval csak azt akartam megkérdezni, hogy… – hebegte, majd szinte szégyenlősen kibökte: – Biztosan én vagyok az apa?
Az első pillanatban ideges lettem, hogy milyen piszok kérdés, de utána rájöttem, hogy végül is igaza van: ő nem tudhatta, hogy az utóbbi időben csak vele voltam együtt.
- Tuti – feleltem egyszerűen, kikukucskálva a konyhaajtón. A beállt kínos csendet ő törte meg:
- Te figyelj… Lehet hogy meghülyültem, de mintha lenne valami azon a baglyon. Tök fura, de tényleg olyan – mondta a szobámba, pontosabban Zulra mutatva, amin úgy meglepődtem, hogy hirtelen el is felejtettem, hova akartam menni.
- Zul, gyere csak ide! Azt hiszem Áron már nem is olyan süket és vak. Áron, ez itt Zul. Zul, te már ismered Áront – mutattam be őket egymásnak.
- Valóban nem vak már, de még nem lát ésssss hall élesssssen – mondta Zul. – A tegnapi találkozásss Túnával megtette a hatásssssssssssssát. Így lényegesssen jobbak az esssssélyek Túna ellen.
- Úristen, szóval ezek a dolgaid… igazak! – nyögte Áron, miközben lerogyott egy székre. A szék méltatlankodva nyekkent alatta, de korholó pillantásomra beletörődött a sorsába. Az a szék valamiért nem szerette a férfiakat, és ezt általában akceptálom is, de akkor épp nem érdekelt.
Mindezek után nem volt más választásom, el kellett mesélnem Áronnak, hogy az előző éjjel a szívéből elrabolt darabbal Túna befolyást szerzett születendő gyermekünk lelke fölött. Áron nem értett mindent, ezért elmondtam még néhány fontos dolgot a tündérekről, árnyakról, manókról, koboldokról és a többiekről. Késő délutánra végeztünk. Most, hogy már mindent tudott, őt is érezhetően átjárta a félelem. Ezt látva egy kicsit elengedtem magam, és néhány apró könnycseppet hagytam legördülni az arcomon. Áron a vállára ölelte a fejemet, hogy a pólója szárazra törölje az arcom.
- Ne félj, itt vagyok – suttogta, és egy pillanatra el is múlt minden bánatom. Aztán kipukkant, elmúlt a varázslatos pillanat, és én újra tettre kész voltam.
- Indulni kéne – mondtam.
- De hova? A botanikus kertbe?
- Miért ne? – feleltem hanyagul, és elindultam a cipőmért. Ekkor kopogtak, úgy látszik, ez egy ilyen nap volt.
- Szia Csupi, mi szél hozott? – köszöntöttem a nem várt vendéget.
- Szia, Lujzi – szipogott ő. – Találtam neked valamit. Azaz valakit.
- Gyere beljebb! – hívtam, s helyet kínáltam neki egy kisebb széken. Ő nem is udvariaskodott tovább, rögtön belekezdett a mesélésbe. Közben könnyei némán záporoztak a padlóra.
- Tudtad, hogy a Ginkgo és Saspáf mindenkinek elterjesztette a tegnapi esetet? Mindenki neked akar segíteni. Ma megszólított egy idegen, hogy nem ismerlek-e téged. Tőle tudtam meg, hogyan lehetne útját állni Túnának. Nem egyszerű. Mint minden árnytól, tőle is vissza lehet követelni, amit elvett, de ismerni kell a módját.
- Igen? Hogyan? – kérdezte Áron. Csupi egy csodálkozó pillantást vetett felé, mivel azt hitte, Áron nem is látja őt, majd így folytatta:
- Az idegen mutatott be valakinek, aki segíthet. Ő itt Imrelettvolna. Egy gyermek lelke, akinek sikerült megszöknie Túnától, és ezért nagyon jól ismeri – ezzel elővett egy kis üveggolyót az egyik zsebéből.
- Érdekes – tűnődtem el. – Még sosem beszéltem itt maradt lelkekkel. Tudod nagyon ritka, hogy emberi lélek tárgyakhoz kötődjön, és köztünk maradjon – magyaráztam meg Áronnak, akiről látszott, hogy nem érti.
- Hát… Ezzel se nagyon lehet beszélgetni – szontyolodott el Csupi. – Ugyanis Imrelettvolna nem beszél egyetlen emberi nyelvet sem. Csak Túna kaotikus nyelvét ismeri.
- Hát akkor mire megyünk vele? – keseredett el Áron. Én tudtam, hogy Csupi újra átéli a felfedezés örömét és bánatát, úgyhogy csak a végén derül ki, jó hírt hozott-e vagy rosszat.
- Szerencsére – vidult fel a mindig szomorú kobold egy kicsit – van egy apró növény, ami képes más világok nyelveit lefordítani.
- Beszélő növény? Mi lesz még? – csodálkozott Áron, aki nem emlékezhetett a saspáfránnyal történt éjjeli beszélgetésre.
- Perssssze, az ezernyelvű virág. Már én isssss említettem Lujzának. – vetette közbe Zul.
- Azt hiszem, tudom, melyik lehet az. Legalábbis a leírás alapján, amit az idegen mondott – közölte bizonytalanul Csupi.
- Akkor hát gyerünk! – adtam ki az utasítást. Mielőtt cipőt vettem volna, kinéztem, nem jön-e újabb vendég.

Ezúttal legálisan mentünk be a nagy vaskapun, igaz, nem sokkal zárás előtt. Azért óvatosan küldtem egy apró puszit a Zárnak, aki kedvesen rám kacsintott. Odamentünk Saspáfhoz, hogy megkeressük a minden nyelven tudó növényt, hiszen tegnap éjjel is ott kellett lennie. Mikor odaértünk, döbbenten vettük észre, hogy egy kisebb területen felforgatták a földet.
- Biztos itt volt az ezernyelvű virág – mondtam. – Túna tüntethette el.
- Talán sejtette, hogy megtaláljuk Imrelettvolnát vagy valamelyik ellenségét – vélte Áron.
Amint ott álltunk és töprengtünk, valami suttogásra lettem figyelmes:
- Héééé, hahóóó!
- Te vagy az, Saspáf? – kérdeztem, eléggé meg voltam lepve. Úgy tudtam, hogy csak éjjel képes beszélni.
- Én, hát. Kire számítottál? Tíz perce üvöltözöm. Persze még túl korán van, hogy meg is halld – mondta, és való igaz, alig hallottam.
- Csak azt akartam mondani – folytatta a páfrány továbbra is halkan -, hogy tudom, milyen növények voltak ott. Jó szomszédok voltak, szegények… Fehér harangforma viráguk volt, apró levelük és olyan kuszák voltak, ha érted… Na szóval Mácsony közelében van még olyan… sajnos nem emlékszem a nevükre. Itt kell kimenni a kerítés mentén, majd jobbra Galagonynál. Ja, és mondjátok meg Mácsonynak, hogy ma éjjel meglátogatom.

Az útmutatás alapján hamar elértük Mácsonyát, aki egy elég mogorva, de azért alapvetően jóindulatú növény volt. A gyors üdvözlés után tétován néztünk körül, hol lehet az a bizonyos virág. Egyszer csak valami vékony hangot hallottam meg Csupi irányából:
- Vegyetek elő, hahó! Utálom a sötétet! Héééééé!
Egy pillanatig nem is tudtam, mi van, de aztán kapcsoltam.
- De hisz ez Imrelettvolna! Csupi, vedd elő! Valahol itt van az ezernyelvű virág, és hall minket. Most tehát beszélhetünk. Lopva körülnéztem, és az egyetlen fehér virágú növény, amit láttam, egy pár szál tölcsérke volt. Hálás pillantásokat küldtem felé, de többre nem volt erőm.
Az Imrelettvolnát tartalmazó golyó hamar előkerült Csupi zsebéből.
- Szia, Imrelettvolna! Gondolom, rájöttél, hogy a segítségedet szeretném kérni – kezdtem. – Lujza vagyok, ő itt Áron, Zul és Csupi.
- Jó – felelt egy végtelenül szomorú hang.
- Túnáról lenne szó. Meg a most fogant gyermekemről.
- Gondoltam – válaszolta, szinte csöpögött belőle a fájdalom. – Van kérdésed, vagy mondjam, amit tudok? – kérdezte még, de választ sem várva belekezdett:
- Tudjátok, Túna azért rabol gyermeklelkeket, hogy közelebb kerülhessen a kaotikus állapothoz. Számára ez valami szent cél, amit még életében elérhet, és ezért sokkal jobban akarja, mint gondolnátok – a lélek itt tartott egy kis hatásszünetet, majd folytatta: – És ráadásul most lesz egy együttállás, mikor az Arany Háromszög belép a Tülökbe.
- Ezek mik? – kérdeztem.
- Hát csillagképek! – válaszolta furcsán, amolyan tanáros hangsúllyal Csupi. – Ja, el is felejtettem, ti máshogy osztjátok fel a csillagokat. Azért nem is működik rendesen az asztrológiátok, csak amikor véletlenül egybevág a miénkkel, de ezt már elmondtam párszor – magyarázta, remélve, hogy ez a helyzet végleg meggyőző érv lesz sok éve tartó vitánkban.
- Na mindegy is – vette át a szót ismét Imrelettvolna -, a lényeg, hogy ekkor egy lélekelszívási rituáléval óriásit léphet előre a káoszba.
- És miért pont az én gyerekem kell neki?
- Nem tudom pontosan. Az ilyen együttállásoknál például sokat számít a gyermek fogantatásának az ideje, helye, vagy valami ilyesmi. Tehát semmi csodálatos és különös dologra nem kell gondolni.
- Biztosssss lehetsssssz benne, hogy Túna pontossssssan tudja, mit csinál, érzi rajtad, hogy a te gyermeked megfelelő – szólalt meg Zul, aki maga is árny lévén elég jól értette Túna viselkedését. – Valóssssszínűleg az egyetlen megfelelő sssszemély vagy, akit talált, mert azért lásssssssuk be, te kemény ellenfél vagy.
- Már csak egy utolsó kérdés – szólaltam meg remegve. – Hogyan lehet útját állni?
Feszült csend állt be.
- Mindenképpen valahogy a káosz ellentétével… – gondolkodott el Imrelettvolna. – Harmóniával. De sajnos nem sokat tudok. Az biztos, hogy hamarosan próbára tesz benneteket.
- Próbára? – rettent meg Csupi, akinek ez a szó egyet jelentett a halálos veszedelemmel.
- Nyilván neki sem érdeke kilenc hónapig várni potyára – összegezte véleményét Áron a maga egyszerű, lényeglátó módján.
- Meg kell keresni, és rávenni, tegyen próbára benneteket – ajánlotta a gyermeklélek. – Ha sikerül a próba, soha többé nem tud majd veletek kikezdeni, azaz megmenekültetek. Így leesik a vállatokról a teher. De ha nem…
- Ha nem – folytatta Zul -, akkor biztossssssan övé a gyerek lelke, ésssss még fölöttetek issss bizonyosssss hatalmat ssssszerez.
- Hát akkor nem éri meg próbálkozni! – szólt közbe Áron. – Csak ki kell várni a kilenc hónapot, és ha van harmónia, akkor van, ha nincs, akkor meg úgyis mindegy, nem?
- Tipikus pasas! – szakadt ki belőlem. – Biztonságban akarom tudni a gyermekemet, már az első naptól fogva!
- Ráadásul – tette hozzá Csupi – Túna, mint minden árny, alapvetően mohó. Tehát – és itt úgy tett, mintha nem venné észre Zul mérges szárnylebbentését -, úgy él, hogy “amit ma megkaphatsz, ne halaszd holnapra”. Viszont mohóságában inkább követ el hibát, mint hónapok múlva, mikor már minden lépésére odafigyel.
- És hogy tesz engem próbára? – kérdeztem.
- Nehéz kérdés, mivel viszonylag korlátozott az evilági hatalma – felelte Imrelettvolna most talán kevésbé szomorúan. – Valószínűleg képeket, benyomásokat fog valahogy eljuttatni hozzátok, s nektek minél hasonlóbban kell reagálnotok. Persze egymástól elzárva. Mert itt ugye kettőtök harmóniájáról van szó.
- Tisztára mint egy pszichológiai teszt! Akár meg is beszélhetjük előre – mondta Áron.
- Lehetetlen. Túna érti a dolgát – intette le Zul.
- Nos, én ennyit tudtam segíteni. Remélem, hasznotokra lesz – kezdett búcsúzkodni Imrelettvolna. – Most nekem lenne egy kérésem. Törjétek össze az üveggolyót. – Az utolsó mondatot olyan fájdalom hatotta át, hogy nem volt erőm ellenkezni. Még a környező fák is beleszürkültek kissé, ahogy remegő kézzel egy kőhöz vágtam a gyermeklelket fogva tartó gömböt.

Végre sok mindent tudtam, kicsit nyugodtabb voltam, inkább afféle vizsgadrukk vett erőt rajtam. Már csak azt kellett kideríteni, hogy hol tanyázik Túna. Ennek kinyomozására Zult kértem meg, aki árny-szemével olyan rejtekhelyeket is észre vesz, amik számomra nem éppen feltűnőek. Reméltem, hogy pár nap alatt végez a nyomozással. Addig is szabadságot akartam kivenni, hogy megpróbáljam rendezni a gondolataimat. Aznap éjjel egyedül akartam maradni, ezért elküldtem Áront, aki pedig szívesen hazakísért volna. Szükségem volt egy kis magányra lefekvés előtt, hogy összegezzem a gondolataimat. Aztán nagy nehezen sikerült elaludnom. Álmomban egy hatalmas teremben ültem egyedül, és éppen vizsgázni készültem, de nem tudom, hogy sikerült, mert felébredtem.
Másnap az utcán sétálgattam céltalanul. Egy ködös őszi hangulat, egy szomorkás fény terült el az utca felett, rengeteg emléket felidézve. Pénzt adtam egy vak koldusnak és egy hirtelen ötlettől vezérelve vettem egy új ruhát. Hazafele az a rossz érzésem támadt, hogy valamit elszúrtam. Az égen felhők gyűltek össze, és valahogy úgy látszott, mintha Túna ocsmány, szárnyas alakját rajzolnák ki a szemem elé. Összeszorult a torkom, és arra gondoltam, bárcsak Áron máshogy szeretne engem. Visszagondoltam egy öt évvel az előtti varázslatos pillanatra, egy Szilvi nevű közös barátunk szülinapi partiján, ahol igazán közel kerülhettünk volna egymáshoz, nem csak testileg.
Ebben a pillanatban elmúlt a torokszorító érzésem, és mintha egy apró kattanást hallottam volna a fejemben. Rögtön hazafelé vettem az irányt.
Mikor haza értem, Áron már várt az ajtó előtt.
- Te is hallottad? Érezted? – kérdezte lelkendezve, mialatt a kulcsomat keresgéltem.
- A kattanást? Szóval te is hallottad.
- Igen. Az egész a reggeli hangulattal kezdődött, olyan… olyan volt, mint ha ősz lenne. Mármint… biztos érted, szinte már a levélhullást vártam. Aztán jött egy vak koldus, persze elzavartam, mert biztos voltam benne, hogy nem vak igazán, de utána olyan rossz érzésem volt, valami zúgott a fejemben. Később akartam venni egy öltönyt, de nem volt kedvem próbálgatni. Az a rossz érzés meg csak erősödött, meg az a rusnya felhő az égen… olyan ismerős volt. Végül tudod mire gondoltam? Nem is fogod elhinni.
Végre meglett a kulcs, bejutottunk a lakásba. Odabent Áron egy kicsit halkabbra vette a hangját, és mélyen belenézett a szemembe. Izgatottságát valami mély várakozás váltotta fel, ahogy folytatta:
- Emlékszel még Szilvi szülinapjára? A huszonegyedikre. Mikor az erkélyen beszélgettünk. És hogy mi lett volna, ha akkor tovább tart az az egész… És hogy tegnap éjjel, mikor megsimogattad a mellkasomat… Na ez jutott eszembe, és abban a pillanatban az a halk kattanás a fülemben. Utána ide jöttem.
Csendesen bámultuk egymást percekig. Még a nagy kakukkos óra is lehalkult a kedvemért, a lámpák pedig alig leplezett boldogsággal világítottak, nagyjából kétszer fényesebben, mint szoktak. Megértettem, hogy Túna megtalált minket, és mi legyőztük. Tudtam, hogy mindebben Csupi könnycsepp-gyöngye is segített, az szokott aprót kattanva semmivé foszlani, mikor teljesít egy kívánságot. Ezek szerint – szerencsére – ért valamit, hogy én a saját kezemmel kentem a könnycseppet Áronra. A gyöngytől ő is ugyanazt kívánta, mint én: azt az öt évvel az előtti, elmaradt igazi, mélyről feltörő szót, amit soha nem adtunk meg egymásnak.

Este megint összegyűltünk az Erdőben, azaz a botanikus kertben, megünnepelni, hogy meghalt a Halál – ahogy Áron értelmezte a tarot-lapokat. Saspáf éppen mászkált valahol, de azért mi Csupival és Zullal, na és persze Áronnal, a vőlegényemmel, akinek Imre nevű első fiát hordtam a szívem alatt, egész jól éreztük magunkat. Csupi persze nem hagyta abba a könnyezést – hiszen abból teljesült kívánságok lesznek végső soron -, de meg voltam győződve arról, hogy most örömkönnyeket hullatott. A holdsugarak vidáman nevetgéltek körülöttünk és a környező fenyők tűlevelein ugrándoztak, mi pedig hajnalig bámultuk őket, majd ki-ki hazament. Én például Áronhoz.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához