LFG.HU

HammerTimeCafe
celsior
novellaCimkek

- Add vissza! – Dr. Muna megvetette a lábát és a kajütperembe kapaszkodva kihúzta magát, teljes ötlábnyi magasságában. Sikerült elállnia a kajütajtót, ami persze nem nagy dolog egy ilyen űrállomáson, amelyet mintha a Dr. Muna – féle törpékre terveztek volna. Meg persze, a kínaiakra.
- Mi ez? – igyekeztem barátságos hangot megütni, hiszen a doktornőnek igaza volt. Ez a tollas indián baba, végül is az övé.
- Egy tihu. Ti kacsina-babának hívjátok, de úgysem érted, mire való. – Dr. Muna előreszökkent, mint valami mérges kis barna torpedó. Megkapaszkodtam, nehogy a falhoz vágjon: zéró G-nél ez ronda sebekkel jár a szerteszálló vérről nem is beszélve. Az indián nő ezalatt kikapta a kezemből a kékarcú, arasznyi babát és egy elegáns perdüléssel elrúgta magát a tükrömről. A plexi reccsenésére odakaptam a fejem és mire visszafordultam, a nő már a folyosón suhant.
Odakint McCliff káromkodott. Az űrállomás ezredesi rangban szolgáló, acéltökű W.A.S.P. kapitányáról idefent derült ki, hogy a kínaiak után rögtön az indiánokat utálja a legjobban.

*

Andrew Baker hitetlenkedve meregette a szemét. A halkan várakozó tömegben ő volt az egyetlen fehér. Ha akarhatott sem bújhatott volna el a zömök, sötétbőrű indiánok között. Két méter magas volt, egész testén szeplős és még a jobb napjain is legalább százötven kiló; olyan feltűnő volt a köpcös hopik között, mint marcipánmalac a csokitortán. Mocskosszőke haja szivacsként tapadt a fejére, és úgy izzadt, hogy a körötte várakozók udvariasan elfordították az arcukat.
És mind indián. Persze, a többiek, a fehérek a tévét nézik – az űrállomást és az összekapcsolódást. Ezért kellett Andrewnek is itt rostokolnia. Egy túlélésért küzdő tanársegéd nem tagadhatja meg tanszékvezetőjétől, hogy helyettesítse egy jelentős és méregdrága folklór fesztiválon. Csak ez a kamera ne lenne ilyen dögnehéz!
Andrew tekintete egy pillanatra a lapos tetejű lakódombok, a mesák tetején fehérlő szegletes házakon. Odabent biztos hűvösebb van. A hopik puebló-indiánok voltak: békés növénytermesztők és szorgalmas építők, a Vadnyugat szilaj, bőrsátras nomádjaival szemben. Hopitu – shinumu: a béke bölcs kicsi népe. Andrew a maga részéről lúzernek tartotta az egész füstös bőrű, kukoricazabáló bandát.
- Hé Andy!
Andrew lassan megfordult. Világéletében rühellte ha Andynak szólították. Az egész csak tovább romlott, mikor mikor felismerte az érkezőt.
Oh, my God, ez Jennifer.
Az a Jennifer, akit senki nem nevezett volna Jennynek.
A lány már a főiskolán is elviselhetetlen volt. Egy lapos mellű, szélesen gesztikuláló, rikácsoló feminista, aki számára New Age a boszorkánykultuszával, fengsuival, satöbbivel, maga volt az élet célja és értelme. Andrew gyanította, hogy egy férfival jobban járt volna, mint az egész misztikumkergetéssel, de hát kinek kéne egy ilyen banyaszűz?
- Örülök – szűrte a szót a foga között, de a nő csontos arcán az öröm valódinak tűnt. Jennifer ezeréves bakancsokban és a leértékelt Woolco – konfekciókban járt világéletében, de Andrew észrevette, hogy zsíros hajába ezúttal kék tollat tűzött és a vállára valami görbe hátú, hosszú orrú gnómot tetováltatott.
- Tetszik? Egy indián kacsina, vagyis természetszellem: Kokopelli, a szerencsehozó bajkeverő. – Jennifer megkísérelt egy hiúnak szánt mosolyt, mire a férfi gyorsan elkapta tekintetét a vastagon festett, széles ajkakról. A nő túlságosan hasonlított egy parókás óriásbékára, mely éppen most nyelt le valami óvatlan utazót.
- Tudtam, hogy lesz itt, Vuvucsim ceremónián egy normális ember is, ezen a nagy napon!
- Az összekapcsolódásra gondolsz? – sandított az ég felé Andrew.
- Kit érdekel a Mars expedíció meg az űrállomás? – fortyant fel Jennifer.
Andrew elképedt. Ezekben a napokban mindenki az expedícióról, és az USA SSS -ről, az Államok új büszkeségéről beszélt.
Az egész egy jókor elejtett mondattal kezdődött – mert néha a szavak varázslatos erővel bírnak.
“A jenkik csak a Holdig jutottak. A Marsra már mi megyünk”
Egy kínai pártfunkcionárius mondta ezt a Fehér Házban. A japánok utcavásárlásai Los Angelesben, a kínaiak kisajátított gócvárosai Iowában, a koreai konszernek villámakvizíciói Minnesotában – mindez kevés volt. Nekünk egy magabiztosan vigyorgó kínai kellett, a Fehér Ház folyosóin, élő adásban, hogy felébredjünk az Amerikai Álomból, gondolta Andrew.
Mire az USA SSS megépült, három kormány is belebukott a költségvetésbe. De a Város végre elkészült, ott lebegett a Föld-Hold rendszer L4-es Langrange – pontjában. A csillagos – sávos nemzeti büszkeség ismét felragyogott. A kínaiaknak szükségük volt a kétszáz férőhelyes USA Solar Spaceship Station dokkjaira és műhelyeire, ezért a sárgák beleegyeztek, hogy cserében Kína három helyet biztosít az első Mars expedíción.
Mire aláírták a szerződést, természetesen menesztették az öntelt kínai pártfunkcionáriust is. Arról nem esett szó, ki léphet majd először a Vörös Bolygó homokjára.

**

- Ne haragudj, de tényleg.
Most én lebegtem Dr. Muna kabinja előtt, az őrfények narancsszín derengésében. Idáig hallottam, hogy Acéltökű McCliff a vezérlőteremben éppen a mindenhonnan elkéső kínaiak jó édes anyját szidja. Nagyon reméltem, hogy kikapcsolta előtte a mikrofonokat.
- Elloptad a tihumat. – A nő hangja nem enyhült. – Most pedig jobb lenne, ha kimennél.
Nevetségesnek éreztem a helyzetet. Ian O’Neil, “AAA” kategóriás berepülő pilóta, kétszeres válogatott rögbihátvéd és PhD plazmafizikus a levegőben kuporogva könyörög egy dundi, indián nőnek, az USA SSS-en, minden idők legnagyobb űrállomásán, valahol a Föld és Hold között. Aztán eszembe jutott a megoldás, amire a nők sosem számítanak egy férfitól.
- Figyelj… bocsánatot kérek.
A hopi doktornő egy hosszú pillanatig merőn nézett rám és én igyekeztem állni a tekintetét. Dr. Muna Powaquát tizenkétezer orvos-biológus közül választották ki erre az útra. Nemcsak azért mert ő volt az űrállomáson a Politikailag Korrekt Megoldás. Indián volt, ráadásul nő, a hopik Antilop nemzetségéből, akiket a legjobb gyógyítóként ismertek. A háromdiplomás dundi kis rézbőrű persze nemcsak a szakmájához értett, de tudott bánni az emberekkel is. Charlie, a fekete fedélzeti mérnök mellett neki volt a legjobb PR-ja odalent. A tévéállomások és a magazinok minden szavát az unalomig visszhangozták. Ha megsértem őt, az a karrierembe kerülhet.
- Izé… annyira meglepődtem, mikor megláttam, hogy egy fababát tartasz a szekrényed fölött. Különös egy… – aztán megéreztem, hogy vérig sérteném Dr. Munát, ha kabalának nevezném a kékarcú, tollas babáját. Láttam rajta, hogy ez a micsoda jóval többet jelent számára. Valami véresen komoly.
- …különös egy ööö, tihu. Szeretném, ha beszélnél róla – fejeztem be a mondatot és Dr. Muna tekintete megenyhült. Már tudtam, hogy győztem. Egyetlen nő sem tud ellenállni, ha arra kérik, hogy beszéljen.
- Nem sokat tudsz rólunk, indiánokról, ugye?
- Hát…
- Ez nem baba és nem fából van. Ti kacsina-babának vagyis szellembabának mondjátok, pedig az igazi neve tihu és a gyapotcserje gyökeréből készült. Ez itt Saquasohuht, a kék csillag szellemét ábrázolja. Nem játékszer, de úgysem értenéd, mire való. Ti telefont vagy rádiót használtok, mi pedig a tihut. A szokásaink… eh, nem kezdem az elején. Elég hozzá, hogy mi, hopik továbbra is ragaszkodunk bizonyos rítusokhoz. Még egy űrállomáson is.
Lassan ingattam a fejem. Aztán eszembe jutott, hogy az ismerőseim között manapság alig van kvantumfizikus, aki ne lenne legalább félig buddhista. Pusztán tudományos megközelítésből, mióta a buddhizmus tanaiban megtalálták a fél kvantumfizika curriculumot. Azok a szöges deszkán kuporgó, éhenkórász turbánosok ott Indiában, nagyon ráhibáztak valamire. Talán a kicsi, dundi hopik is?
- Jó. Akkor mondd a végétől.
- Rendben Ian O’Neil. – mondta a nő komolyan – De ha nem tetszik, ne feledd: te akartad.

***
A Kígyó és Antilop tánca a végéhez közeledett. Andrew egészen közelre be tudta hozni a hopi gyerekek arcát, akik fogaik között, vagy nyakuk körül tekergő eleven mérgeskígyókkal táncoltak Dawa, a napisten tiszteletére. A behemót tanársegéd felvette a Kótjangwúti a Pókasszony, Mongwu a Nagy Szarvas Bagoly és Angwushahai, a Hollóanya táncát is. Mire a dobok és fuvolák az esőhozó Vízkígyó Ceremóniába kezdtek, Andrew megfeledkezett viszkető talpáról és a fogai közt csikorgó arizonai porról. Televíziós operatőrnek érezte magát, aki egy ismeretlen világ titkait őrzi meg az utókornak.
-… amikor a fehérek ismét idegen földön harcolnak, az ősi bölcsesség nagy népe ellen, az vet véget a Negyedik Világnak! – hadarta könyöke mellett Jennifer. A tűző napon sminkje elmázolódott, haja felborzolódott és ahogy vörösre festett karmaival gesztikulált, a jámbor kis indiánok jobbnak látták még messzebbre húzódni.
- Igen? És mikor? – kérdezett vissza Andrew szórakozottan.
- Te nem is figyeltél! – csattant fel a nő.
- De figyeltem. Csak az elején azt az izét… – Andrew megpróbálkozott egy “értem én, csak a részletet nem” nézéssel. Egy túlélésért küzdő tanársegéd hamar elsajátítja ezt a nézést, különben kiszelektálja az egyetemi evolúció.
- Onnan ismételjem, hogy az indiánok számára sosincs világvége, csak egy új kor kezdődik?
- Tökmindegy – Andrew megállapította, hogy a tűző napon izzadó harcos feminista még mindig nem használ semmiféle dezodort. Pedig ráférne.
Jennifer nagyon csúnyán nézett rá és a szavakat keresgélte. A helyzetet az mentette meg, hogy felsivítottak a fuvolák és a kör közepére penderült a Kék Csillag, Saquasoshu szellemét alakító táncos. Andrew ismét a szemére illesztette a kamerát.

****

Dr. Muna kinyújtotta vaskos kis lábait az oválágyon. Kezében forgatta Saquasohuh tihuját, melynek sem szeme, sem szája nem volt, csak egy kék, festett csillagforma az arc helyén és egy kicsi csengő a nyakában.
- Ti fehérek folyton a világ végét várjátok. Pedig az indiánok szerint a világ már háromszor újjászületett és most a negyedik ciklus végén járunk.
- Csakugyan? – igyekeztem komoly pofát vágni, de a pufók doktornő biztos észrevett valamit, mert pikírten válaszolt.
- A mi véneink, Fehér Toll, Szellemfarkas, vagy Lee Brown nem szoktak tévedni. Rólatok is jövendöltek, mielőtt a földünkre tettétek volna a lábatokat. Az Ötödik Világ előtt kilenc jósló jelet ígértek és úgy tűnik, eddig nem tévedtek.
- Úgy jósoltak mint az a francia… láttam róla egy filmet, az a… – csettingettem zavaromban, de végül kivágtam – Nostradamus!
- Azt a fehér embert nem ismerem – biccentett a doktornő – de talán nemcsak egy indián láthat messzire az álomidőkben. Más kérdés, hogy mióta a fehérek hallottak a Kék Csillag szelleméről, minden üstökös vagy szupernóva láttán világvégéről jajgatnak. Az egyik mert egzaltált és kielégítetlen, a másik meg azért, mert feltűnési viszketegsége van, a harmadik meg azért, mert a misztikus mókusvakítás mindig jól fizet.
- Kilenc jelről beszéltél – feszengtem.
Dr. Muna helyet mutatott és én belepréseltem magam a kagylóforma hálóba, amit székként használtunk az USA SSS – en.
- Az első jel szerint fehér emberek jönnek, de nem olyanok lesznek, mint Pahana, a Nagy Tanító. Ezek a fehérek elveszik majd a földeket ami nem volt az övék és ellenségeiket mennydörgéssel ölik meg.
- Ezt még Kolumbusz érkezése előtt jósolták? – hitetlenkedtem. Dr. Muna laposan végigmért és folytatta.
- A második jel szerint a földjeinket hangos, forgó kerekek járják majd… ezek az ekhós szekerek lehetnek – tette hozzá a nő, látva értetlenségemet.
Elgondolkodva forgatta kezében a tihut. A baba felém fordította szemek és száj nélküli arcát, nyakában megcsendült a körömnyi csengettyű.
- A harmadik jel: különös, bölényforma lények népesítik be a prérit, melyeknek sokkal hosszabb szarvuk lesz, mint a bölényeknek.
- Ezt sejtem, ezek a nemesített longhornok – biccentettem. Nagyapám farmján mi is ilyen öles szarvú, masszív marhákat tartottunk.
Dr. Muna bólintott
- A negyedik jel: a földeken végtelen fémkígyók tekeregnek.
- A vasutak! – vágtam ki, mert kezdtem belejönni az indiánok logikájába. A doktornő mosolygott, de volt a mosolyában valami különös.
- Az ötödik jel: a földek felett óriási pókhálók feszülnek majd.
- Telefon és elektromos vezetékek!
- Hatodik jel: a földeken kőfolyók kanyarognak, melyek képeket mutatnak a napvilágnál.
A homlokomat ráncoltam. Dr. Muna visszakérdezett:
- Vezettél már betonúton, amikor a forró levegőben megjelenik a délibáb?
- Aha… – bizonyára látszott rajtam, hogy nem vagyok túlságosan meggyőzve, mert Dr. Muna vállat vonva folytatta.
- A hetedik jel: halljátok majd, hogy a tenger feketére válik és rengeteg élő elpusztul emiatt.
Nagyot nyeltem.
- Az öcsém olajszállító tankeren dolgozik – mondtam rekedten. A nő bólintott, aztán szemébe szomorúság költözött.
- A nyolcadik jel: fiatalok jönnek majd, akik hosszúra növesztik a hajukat, mint a mi népünk. Csatlakoznak a törzsekhez, és tanulni akarják a mi bölcsességünket.
Ez nem igényelt magyarázatot, Dr. Muna mégis hozzáfűzte.
- Az anyám anyja egy fehér lány volt. Ti hippinek mondjátok. Két évig élt a Második Mesa Szongupavi falvában. Virágot tűzött a hajába és a törzzsel együtt énekelt a szeretetről meg a békéről – Dr. Muna hangja megkeményedett – de amikor megszülte lányát, otthagyta, hogy nevelje fel a nagyapám családja. Végül hozzáment egy idegen fehér férfihoz és sosem láttuk többé.
- Ó.
A beálló csendben egyszerre rezzentünk fel az állomásparancsnok hangjára. A kabin beépített konzolja torzításmentesen és teljes hangerővel közvetítette Acéltökű McCliff szavait.
- Kínai barátaink késnek. Engedélyt kaptam, hogy nélkülük kezdjük el a perdületfokozást. A gravitáció egytized G-ig nő. Csak annyira, hogy eztán ne menjen az orrunkba az ital. A következő félórában mindenki rögzítse magát!

*****

A szél forró port sodort a sárguló kukoricaföldek felől és Andrew gombás talpa viszketni kezdett a sportcipőben. A Celsan-Nikon kamera átforrósodott, de a tanársegéd alig érezte. Minden idegszálával arra koncentrált, hogy a táncosok maszkjait minél közelebbre behozza. Tudta, hogy a filmből helyszíni riport lesz, és az egyetem IT srácai beillesztik majd a tanszékvezető görnyedt alakját, mindentudón vigyorgó pofáját a háttér elé. Aztán eladják az egészet valami jól fizető folklórműsorba – az egyetemnek így is vagy húszezer dollárjába került, hogy ő most felveheti a hopik fuvola- és kígyótáncait. A tanszékvezetőre gondolt, aki ezekben a pillanatokban valószínűleg otthon vedeli a behűtött sört és a tévén bámulja az Űrvárost. Felsandított az égre. Így fényes délben persze semmi nem látszott a kétszáz főre tervezett óriás űrállomásból.
A bal könyökénél toporgó Jennifer túlkiabálta a dobok, csörgők és fuvolák hangját.
- … amikor a Saquasohuh, a Kék Csillag Kacsina megmutatja arcát az egekben, akkor jön el a Megtisztulás Napja. Idelent a Kék Csillag szelleme táncol a rítusokon és amikor leveszi maszkját a magunkfajta beavatatlanok előtt és beszélni kezd, ez jelzi majd, hogy eljött az Ötödik Világ kora. Akkor minden hopi felhagyhat a rítusaikkal.
- Jó nekik – morogta Andrew.
- Nú Halidzoks, a Földanya figyelmeztetett engem, hogy közeleg az a nap! – Jennifer hadarása hisztérikus felhangokkal bővült.
- A világ végében az a jó, hogy mindig közel van, de sose jön el. Szerencsére – Andrew fordult a kamerával és közben baljával félretolta a nőt az útból.
- Ne fogdoss!
Fogdosson téged a wisconsini szatír, gondolta magában Andrew. A Celsan-Nikon fókusza megállapodott a kör közepén táncoló kék maszkos, csengőt viselő táncoson, aki váratlanul megállt.
Aztán lassan kioldotta álarca szíjait és levette a maszkját.
Az égre emelte verejtékben fürdő, kéken csillogó arcát.
A tömegre dermedő csendet szinte törni lehetett volna. Andrew kivételével mindenki követte a táncos tekintetét. A tanársegéd csak a szeme sarkából látta, hogy Jennifer megtántorodik és egy fojtott sikollyal elzuhan.
Na végre. Már épp ideje volt.

******

Mind jobban éreztük a centrifugális erő keltette ál – gravitációt. Odalent a Földön valószínűleg milliárdok figyelik, amint USA SSS, ez a hatalmas ékszer, lassan forogni kezd. A hangárokat, lakótereket és műhelyeket összekötő, sokszögeket alkotó titán-acél folyosóival az Űrváros kívülről olyan lehetett, mint egy méltóságteljesen körbe forgó, kéken ragyogó ékkő. Magam is szívesen megnéztem volna kívülről a kétszáztíz yard átmérőjű, óriási azúr sokszöget.
A hangszórókban McCliff hangja harsant.
- Legközelebb majd pontosak lesznek a pálcikaforgatók. Egytized G-ig meg sem állunk. Ha akarnak, sárgák még mindig csatlakozhatnak a tengelytér forgódokkjához.
Előre hajoltam és a minimálisra halkítottam a hangszórót. Amikor visszaültem, a doktornőre néztem.
- Beszéltél egy kilencedik jelről is.
- Ó igen. Amikor a kilencedik jel is bekövetkezik, mi hopik abbahagyjuk ezeket a ceremóniákat.
Maga felé fordította a kacsina babát és a csengettyű ismét halkan megcsendült.
- Hogyhogy?
- A túléléssel leszünk elfoglalva – a nő félrenézett. Engem azonban már nem hagyott nyugodni a kíváncsiság.
- Nem akarod elmondani a kilencedik jelet? Megfejtem azt is!
- Biztosan – a doktornő sóhajtott – A kilencedik jel szerint hallani fogunk egy lakóhelyről a mennyekben, magasan a föld felett, amely hatalmas robajjal lezuhan majd. Olyan lesz, mint egy óriási, kék csillag. Miután leesik, a hopik népe felhagy a rítusokkal, mert eljön az Ötödik Világ kora…
A közöttünk megülő, nyomasztó csendet egy csikordulás tépte szét.
A következő pillanatban az USA SSS, a háromezer tonnás űrváros megremegett. Hitetlenkedve meredtünk egymásra.
Egy szemvillanásnyira vibrálni kezdtek a fények, aztán a tengelydokkok felől elnyújtott, fémesen súrlódó hang hallatszott. A fali konzolon McCliff mondott valamit, de csak Dr. Muna értette, mert ő volt közelebb a hangszóróhoz. A hopi doktornő arca füstszürkére sápadt, aztán kezembe nyomta Saquasohuh kacsina babáját.
- Megtarthatod. Nekem már nincs rá szükségem.
A kabinból kilépve felhangosította a hangszórót és ismét felhangzott Acéltökű McCliff rekedt, remegő hangja.
- Houston, van egy kis problémánk.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához