LFG.HU

HammerTimeCafe
Novicius G
novellaCimkek

- Menj haza, fiú! Mint látod, veszélyes ilyenkor a sötét utcán lófrálni – tanácsolta a fekete hajú férfi.
- De én komolyan mondtam! – lépte át a gyerek az ájultan fekvő banditát. – Isten bizony! Esküszöm!
- Hagyd ezt abba! Az előbb megígérted, hogy szépen hazamész!
- Jó, jó! Megyek már! De te is velem jöhetnél, és akkor bebizonyítanám, hogy igazam van! Itt lakom nem messze az Ash Street 20-ban. Lééécci! Gyere velem! Naaa! – erősködött a fiú.
- Máskor talán hazavinnélek, de most mennem kell.
A férfi ezzel a magasba emelkedett, majd egy utolsót intve a szőke kölyök felé elhagyta a koszos sötétségbe burkolózó utcát. A házak felett ráömlő fémes holdfény kirajzolta a széles mellkasán terpeszkedő vörös-sárga “S” betűt.
Számtalan furcsábbnál furcsább dolgot látott-hallott már életében, de amit a fiú mondott, mindenképpen benne volt az első tízben. Méghogy képregényfigura?! Hiszen ő Superman! Hogy is lehetne Superman egy egyszerű mesehős?! Nem mintha egyébként minden a szokványos rendben volna. Éppen Loisszal vacsorázott, amikor egyik pillanatról a másikra egy gyér fényű, szeméttől bűzlő sikátorban találta magát a kék-piros overáljában. Nem sok ideje maradt meglepődni, mert három rosszarcú alak éppen egy tizenegynéhány éves kissrácot próbált kifosztani az utca végében. Közbeavatkozott. A fiú hadarva hálálkodott kissé összekeverve a szavakat, ám azon véleményét, miszerint Superman egy képregény szereplője, félreérthetetlenül adta megmentője tudtára.
Ezen persze ráért később is elmélkedni, hiszen elsősorban arra volt kíváncsi, hol is van valójában, és miként került oda. Jó egy kilométeres magasságban lelassított, hogy alaposan körülnézhessen.
- Ez bizony New York – állapította meg a sokmillió sárga fénypettyel teleszórt, nyüzsgő városról.
Lövések dördültek valahol a mélységben. Bár Clark Kentnek igencsak mehetnékje volt, Supermant szólította az önként vállalt kötelesség.

*

- Kezeket fel! – kiabált a rendőr.
- Nyugodjon meg, uram! Én vagyok az, Superman – válaszolt a bajnok kisétálva a bank épületéből. – A túszoknak nem esett bántódásuk, a gazfickókat pedig elintéztem.
- Superman, he? Na, persze! Én meg a Pókember. Fel a kezekkel!
Kent a fejét csóválta.
- Sajnálom, uram, hogy nem ismer fel, de az a helyzet, hogy nem maradhatok magyarázkodni.
- Nem mész te seho… – szakadt félbe a tiszt mondata, ugyanis a köpenyes alak egyenest az ég felé távozott tátott szájakat hagyva maga után.
New York! Őrült egy város! Először a kölyök a képtelen meséjével, most meg ez a fakabát! Talán még rá is lőtt volna!
Mindegy. Mihamarabb vissza akart térni Metropolisba, hogy meggyőződjön szerelme épségéről, és megnyugtassa őt a sajátjáról. Messze hangzó dörrenéssel áthatolt az előtte képződött, fehér fodrú hangtányéron, majd mach 3 körüli sebességre gyorsulva hazaszáguldott. Metropolis jól megszokott helyén azonban csak kövér szántóföldek terpeszkedtek egy karcsú autópályát szegélyezve. A városnak nyoma sem volt.
Ejnye! A helyzet komolyabb, mint azt elsőre gondolta. A meglepetés lerázása után rögvest a lehetséges tettes után kezdett kutatni gondolataiban. Ki állhat vajon a háttérben? (Ha áll valaki egyáltalán!) Megszokásból Luthor jutott elsőként eszébe, ám ezt az elképzelést hamar elvetette. Neki nincs elég hatalma eltüntetni egy egész várost. Akkor ki? Darkseid? Az Időrabló? Az Agykeselyű?
A közelben apró benzinkút őrizte a fényt az éjszakában.

*

- Jó estét! – köszönt Superman. – Metropolist keresem.
A benzinkutas alaposan végigmérte a megtermett alakot, és a biztonság kedvéért a pult alatt pihenő pisztoly fölé csúsztatta kezét.
- Jelmezbálból jön? – kérdezett vissza, de nem várta meg a választ. – Melyik metropoliszt keresi?
- Hogyhogy melyiket?! Hát “A” Metropolist! Ne mondja, hogy nem hallott még róla!
Gyanakvó tekintete mögött a bajszos férfi megpróbálta eldönteni, hogy a másik vajon a kasszát akarja-e kirabolni, vagy szimplán csak hülye. Az utóbbit valószínűbbnek érezte.
- A képregények hátul vannak – mutatott végül az újságos stand felé.
Clark oldalra pillantott, és fejbe kólintotta a megdöbbenés. Nem akart hinni a szemének, ezért közelebb lépett, hogy megfoghassa, megszagolhassa, és ha kell, akár meg is ízlelhesse, amit lát. Képregények: Az Igazság Ligája, Flash, Batman, a Zöld Lámpás és…
Superman kalandjai.
Belelapozott. Orrát megcsapta a friss nyomdafesték szaga.
- Hiszen ez… Ez történt velem a múlt héten! – csodálkozott.
A bezinkutas lehunyta szemét, s a tüdejét teleszívta friss levegővel. Igen. Most már biztos, hogy hülye.
Superman életében először esett istenigazából gondolkodóba azt illetően, hogy mitévő legyen. A barátai, akiknek a tanácsát esetleg kikérhette volna, mind csak jól-rosszul megrajzolt figurák voltak holmi magazinokban. Az egyetlen támpont new yorki megjelenése volt. Akkor termett ott, amikor az a kese hajú kisfiú bajban volt.
- Ash Street 20.! – villant át elméjén.

*

- Köszönöm, hogy beengedsz – bújt be Superman az ablak nyílásán a csípős huzattal együtt. – A csengőtök nem működik, és az ajtón hiába kopogtam.
- Tudtam, hogy eljössz! – a gyerek szája fülig ért.
- Köhömm… – nyújtott kezet a hős. – Én Superman vagyok. Hát te?
- Ben. Ben Attkins – szorította meg Clark markát a kölyök.
- Örvendek, Ben Attkins! Hogyhogy egyedül vagy itthon az éjszaka közepén?
- Apukám meghalt, anya meg éjjel dolgozik.
- És ilyenkor nem vigyáz rád senki?
- Minek? Nem gyújtom fel a házat – vont vállat Ben.
- Viszont elcsavarogsz, és megtámadnak a sötét utcán – emlékeztette Superman.
- Jó, jó! De az kivétel volt.
A hős körbenézett a szobában, mielőtt nekiállt volna a fiú kikérdezésének. A kuckó akár egy Superman-szentély is lehetett volna: a falak az utolsó bélyegnyi területig az álruhás jótevő képeivel voltak teleragasztva, a polcok sokszáz képregény súlyát nyögték, a többi vízszintes felületet pedig Superman-akciófigurák, -játékok és -ajándéktárgyak borították be.
- Majdnem mind megvan – simította végig büszkén az illusztrált füzeteket Ben. – Már csak az Action Comics első huszonegy száma hiányzik.
 Ez itt mind az én életem krónikája?  ámult Clark.
 Igen. És én kívülről tudom! Te vagy a legszuperebb szuperhős, pedig nagyon sok szuperhős van!
Az igazság bajnokának szívébe jóleső melegség költözött. Úgy tűnik, ebben a furcsa világban is van, aki értékeli a “munkáját”.
 Mondd csak, Ben  tértek vissza Superman gondolatai a lényeghez,  nem láttál engem vagy más szuperhősöket azelőtt televíziós híradásokban, újságokban?
 Nem  pislogott a fiú.  De filmekben meg rajzfilmekben igen.
Kent nem reagált, csak leült ifjú rajongója vetett ágyának szélére, és acélkék tekintetét gondterhelten a semminek szegezte.
 Én azt hittem, hogy te csak a mesében létezel  fogta meg Ben a férfi kezét,  de mindig szerettem volna találkozni veled!
 Hát most találkoztál  válaszolt Superman szinte lefelé görbülő mosollyal.  Bár tudnám, hogyan!
Párhuzamos univerzumok! Ez lehet a válasz. A hős járt már parallel valóságban, nem is egyben, de mind közül ez volt a legkülönösebb. Egy világ, melyben az övé burjánzó képzelet írott, rajzolt terméke. Idegenkedett attól a gondolattól, hogy személye “egyszerűen” csak egy megelevenedett mesehős, párhuzamos dimenziók, pláne köztük lévő átjárók pedig nem is léteznek.
 Ben!  folytatta elszántan.  Szeretném, ha elmondanád, mi történt veled, mielőtt találkoztunk!
A gyerek alsó ajkát beszívva elgondolkodott.
 Hát az úgy volt…  kezdett neki lelkesen, hogy a hangja alig fért a szobába.

*

Superman testén ismét végigszaladt az a különös bizsergés, ami már Metropolis hűlt helye felett is megkörnyékezte. Akkor nem tulajdonított neki jelentőséget, a pszichés sokkhatás velejárójának gondolta. Most viszont bizonyos volt afelől, hogy nem csupán erről van szó. Nehezen tudta mihez hasonlítani; mintha az aurája megszédült volna.
 Akkor hadd foglaljam össze, csak hogy mindent jól értettem-e!  rázta le magáról a vizes ruhaként rásimuló fonákérzést.  Az Interneten megegyeztél valakivel, hogy eladja neked az Action Comics 19. számát nehezen összekuporgatott 200 dollárért, ami miatt most is haragszom rád  ingatta mutatóujját atyaian,  és a találkozót éjjel tizenegy órára beszéltétek meg egy félreeső sikátorba.
 Igen, így volt.
 Jaj, te gyerek!  sóhajtott rosszallóan a hős.  Nem gondoltál arra, hogy becsapnak és csak a pénzed kell nekik?
 A Neten olyan jó fejnek tűntek  próbálta kimagyarázni magát Ben.  És különben is, elvittem magammal a zsebkésemet, csak kicsavarták a kezemből!  Arcát felderítette a diadal öröme.  De akkor jöttél te, és jól megverted őket!  ruházta meg a levegőt néhány ökölcsapással.  Annyira akartam, hogy segíts rajtam! Kiabáltam is, hogy Superman, Superman! Persze nem gondoltam, hogy tényleg megjelensz!
A fiú megölelte bálványát.
 Olyan jó, hogy itt vagy!  Néhányat szusszant az oltalmazó, hegynyi méretű testre csimpaszkodva, majd kíváncsian felnézett.  Gondolod, hogy én kívántalak elő a képregényből?
 Kétlem  tiltakozott Kent, aztán egy csüggedt sóhajt eresztett ki ajkai mögül.  Bár nem lepődnék meg, ha mégis így volna. Nem láttál vagy hallottál valami különöset, mielőtt megjelentem?  kérdezte, de maga sem tudta igazán, mire gondol.
Ben nemet intett a fejével.
 Kár.
Superman a következő kérdését már csak a fejében tudta megfogalmazni, mert újra beterítette a képzeletbeli kényszerzubbony, amely ezúttal nem csak bizsergette, hanem szorította, akár egy óriáskígyó. Egyre szűkülő látómezejével átállt a röntgen-tartományra, és gyorsan körbetekintett, hátha kriptonit került a közelébe valahol a szoba falain túl.
Sehol semmi. Csak Ben vicsorgó koponyájának állkapcsa mozgott fel-le hangtalanul, majd sötétbe borult a világ többi részével együtt.

*

 Hát magához tért végre?  lehelte kávészagát Clarkra a szemüveges, szürke szakállú férfi.
Kent tüstént felült a kórtermi ágyban, az orvos pedig hiába próbálta visszafektetni.
 Nyugalom, uram! Ön eszméletlen volt három óráig, maradjon fekve! Most a Saint Mary kórházban van, én dr. Stanley Slobinski vagyok.
Superman kábulata elmúlt, aurája azonban szünet nélkül vibrált fenntartva a hős rossz közérzetét.
 Nem kevés fejtörést okozott nekünk, Mr. Attkins!
 Tessék?  lepődött meg a megszólításon Clark, amit igyekezett palástolni, miután a háttérben álló Ben rákacsintott.
 A fia hívta ki a mentőket, akik eszméletlenül találták önt, de a fizikális vizsgálaton kívül gyakorlatilag egyetlen terápiás beavatkozást nem voltak képesek magán elvégezni. A bőrét ugyanis lehetetlen átszúrni, uram! Még a szérum egyes tű is kicsorbult, pedig többet is kipróbáltunk különböző gyártási szériákból! Mintha ön valóban Superman volna!  kuncogott Slobinski.  Még szerencse, hogy csak enyhe fokú volt a sokk, ami érte. Így elég volt az ágynyugalom és a sokkfektetés.
 Köszönöm a segítségét, doktor úr!  hálálkodott illedelmesen a bajnok.
 Nincs mit, Mr. Attkins. Ez a munkám, ezért kapom a fizetésemet a társadalombiztosításból.
A sokat sejtető kijelentésre Superman bizalmatlan pillantást vetett az orvos felé.
 Nem találtuk önt a számítógépes nyilvántartásban. Ugye van biztosítása, Mr. Attkins?
Saját otthonában sosem volt szüksége egészségbiztosításra, ha néha napján orvosi ellátásra szorult, itt azonban szuperhős mivolta nem jelentett kedvezményt.
 Persze!  hazudott végül szörnyen restellve magát.  Sajnos a számomat nem tudom fejből. A kártyám otthon van a zakóm zsebében.
 Értem  nyugtázta a doktor hűvösen a hallottakat.  Nos, az állapota most stabilnak tűnik, de a közeljövőben feltétlenül jöjjön el egy alapos kivizsgálásra… a biztosítási kártyájával együtt.
 Dr. Slobinski  látott neki túlfeszíteni a húrt Superman egy hirtelen jött ötlettől vezérelve.  Hadd kérjem az alaposabb kivizsgálást most!
 Szó sem lehet róla, uram!
 Doktor bácsííí! Kérem szépeeen!  csatlakozott Ben a beszélgetéshez.  Tessék őt megvizsgálni! Megmentette az életem!… És különben is az apukám.
Slobinski habozott.
 Rendben… – rebegte végül. – De csak azért, mert szakmailag rendkívül felcsigáz a maga esete!
A szuperhős és a fiú egymás szavába vágva fejezték ki köszönetüket.
 A már említett nehézségek miatt azonban néhány diagnosztikai módszer kiesik a sorból. Azt javaslom, kezdjünk először…
 Pozitron emissziós tomográfiával!  vágott közbe Kent, és nem várta meg a szakmailag indokolatlan vizsgálat elleni tiltakozást.  Kérem, higgyen nekem, doktor úr! Voltam már orvosnál életemben, és pontosan tudom, hogy csak ezzel a módszerrel lehet következtetni az állapotom súlyosságára. A röntgensugár és az ultrahang nem hatol át a testemen!
Az orvos egyszerre lett ideges és izgatott. Elhitte a férfi szavait, mert a saját szemével látta az elgörbült tűk kupacait, és maga is elhajlított párat az acélember bőrén. Korábban a PET laborban dolgozott, ezért könnyedén hozzáférhetett a géphez, a szakmai kíváncsiság pedig hamar úrrá lett a szabálytalantól való félelmén.
 David Attkins. Az ön állapota a PET vizsgálat azonnali elvégzéséért kiált  suttogta Slobinski, majd megtörölte gyöngyöző homlokát.

*

 Hiszen a PET sem mutat semmit a testéből!  méltatlankodott a doktor.
 Tudom  válaszolt nyugodtan Superman.  Ellenben az aurámból igen  hunyorgott a felvételekre.  Érdekes. Alig látszik valami. Biztos, hogy úgy állította be a gépet, ahogy elmondtam?
 Igen.
 És biztos, hogy nem ingadozott a… a… izé…  Clark képtelen volt kinyögni, amit akart, pedig annak idején Hamilton professzor gondosan a szájába rágta, mi micsoda, és mire kell figyelni. Úgy látszik, a probléma egyre súlyosabb.
 A mi?  kérdezett vissza Slobinski türelmetlenül.
 Ez  mutatott a monitoron égő feliratra.
 Biztos.
 És milyen értéken állt az… az…  dadogta az acélember, majd bosszúsan egy másik feliratra tette ujját.
 Ahogy megbeszéltük, mégpedig… ööö…  a szavak az orvos torkán is fennakadtak.
Kent elhűlve figyelte a szakállas férfit, amint kétségbeesetten próbál kiejteni egy egyszerű számot. Slobinski végül dühösen megnyitotta a menü megfelelő pontját, és kiíratta a képernyőre az értéket. Néhány pillanatig mindketten mereven bámulták, majd Superman basszusa megtörte a PET komputer halk rádiószóval fűszerezett monoton zümmögését.
 Látom a számot, ismerem a számot, le is tudom írni…  húzott a levegőbe néhány vonalat jobbjával,  de kimondani nem vagyok képes.
Hosszú másodpercekkel később a doktor is megszólalt.
 Őszintén szólva, Mr. Attkins… Fogalmam sincs, miféle nyavalyája van magának, de úgy tűnik, fertőző.
A hős nem figyelt Slobinskira, egyre csak a közelmúlt eseményeinek filmkockái peregtek elméjének vetítővásznán. A kirakósjáték kezdett összeállni.
 Dr. Slobinski! Kérem, mondja el nekem, hogyan jut el ön otthonról a Times square-re!
 Kocsival negyed óra alatt.
 De mégis mely utcákon?  faggatta tovább Superman.  Egész pontosan milyen útvonalon vezet?
 Nem tudom, miért fontos ez most, de lerajzolom magának  értetlenkedett az orvos.
 Ne rajzolja! Mondja el! Szavakkal!
Slobinski némán állt a bajnok előtt. Erejéből csak egy vékonyka nyöszörgésre futotta.
 Mióta él ön New Yorkban, doktor úr?
 Tizenöt éve  szólt a megsemmisülő válasz.
 Értem  mondta Clark, de nem az orvosnak.  Azt hiszem, értem.
A doktor természetesen a világon semmit sem értett, csak kővé dermedve támaszkodott a PET konzolra, melynek kékes fénye szellemarcot kölcsönzött neki. Nem figyelt volna fel a rádióban elhangzó hírekre, ha nem említik a “Superman” szót.
“A rendőrség nagy erőkkel keres egy Superman-ruhába öltözött magas, feketehajú, izmos testalkatú férfit, aki az éjjel folyamán bántalmazott két 18 és egy 19 éves fiatalembert, majd feltehetően egy bankrablásban is részt vett. Utóbbi tett helyszínéről a rendőri felszólítás ellenére elmenekült.”
 Köszönöm a segítségét, Dr. Slobinski! Most jobb lesz, ha megyek  lépett ki az ajtón sebesen a hős.

*

 Gyere, Ben! Hazaviszlek, aztán pedig… fogalmam sincs, mit csinálok.
 Meghalt  suttogta a fiú, aki a vizsgálat idejére a sürgősségi osztály várójában maradt.
 Ki halt meg?
 Anyu meghalt.  Ben arca közönyös volt.
Nem úgy Supermané, aki bizony meghökkent a legkevésbé sem várt válaszon.
 Honnan veszed ezt?
 Az előbb tolták be egy kocsin. Csupa vér volt, egy csomó doktor bácsi ugrált körülötte, aztán letakarták egy fekete nylonnal.
 Úristen, Ben!  Clark leült a fiú melletti műanyag székre, és átkarolta a gyereket.  Szörnyen sajnálom.
 Sokszor kiabált velem. És meg is ütött.
Az acélember harcolt már a Sötétség Urával, Végítélettel, a pokol hordáival, olyan hatalmas entitásokkal, amelyekkel senki más nem bírhatott el, az ilyen helyzetekkel azonban felette nehezére esett megküzdenie. Jobb híján csak simogatta a szőke fejecskét.
 Nem maradt senkim. Biztos árvaházba kerülök.  Hamvas arcbőrén gömbölyű könnycseppek gurultak végig.
 Ne félj, majd kitalálunk valamit  vigasztalta a hős, bár sejtelme sem volt, hogy mit.
Ben a férfi nyakába kapaszkodott, és keserves zokogását a vállára zúdította.
Superman maga sem tudta, mióta sírt karjai közt a gyermek, mikor a folyosó végén feltűnt három egyenruhás rendőr, akik egyenesen felé tartottak. Lassan felegyenesedett, Ben azonban görcsösen szorította a nyakát.
A rend őrei tízlépésnyi távolságban körülállták.
 Kérem, tegye le a fiút, és jöjjön velünk!  szólította fel a rangosabbik járőr.
 Sajnálom, de meg kell tagadnom a parancsát  válaszolt a bajnok.
Az egyenruhások közelebb léptek.
 Uram, nincs esélye elmenekülni innen. A saját érdekében kérem, tegye le a gyereket!
Superman a távozás lehetőségeit latolgatta, amikor rátört a rosszullét. Úgy érezte, folyékony kriptonitot öntenek végig a testén. Képtelen volt talpon maradni. A rendőrök abban a pillanatban, ahogy földre rogyott, odaugrottak s hátrabilicselték a kezét. Bent elválasztani tőle már keményebb diónak bizonyult, mert a kölyök minden erejével tiltakozott, és üvöltött, akár a fába szorult féreg.
 Nem… Ezt nem hagyhatom!  vicsorgott Kent nyálfüggővel az ajkán.
Hirtelen elöntötte a Sárga Nap ereje. Akarata ledobta magáról a gonosz szellemként beléköltözött fájdalmat, s izmaiban újra érezni vélte kriptoni hagyatékát.
Cukormáz gyanánt pattant el a bilincs lánca, a rendőrök pedig rongybabaként estek a földre. Pisztolyuk után nyúltak, de a fegyverek felizzottak Superman vörösen lángoló tekintetének tüzében.
 Elnézést a durva bánásmód miatt. Mondanám, hogy ne kövessenek, de tudom, hogy feleslegesen tenném.  Ezzel a hős Bennel a karjában távozott a legközelebbi ablakon át.

*

Ben Attkins szorosabbra húzta a köré csavart, vörös köpenyt. Már nem sírt, csak az orrát törölgette.
 Kicsit hűvös van itt fenn  állapította meg, miközben a Szabadság-szobor fáklyájának tetejéről letekintett a fekete hullámokra.
 Kereshetünk valami melegebb helyet.
 Nem, nem. Jó ez. Különben is én kértem, hogy szálljunk itt le.
Manhattan felett rendőrségi helikopterek rotorjai morogtak. Csak percek kérdése lehetett, hogy rájuk bukkanjanak ezen a helyen.
 Te mire jutottál azzal a zizitronos izével?  kérdezte Ben.
Supermannek nem akaródzott válaszolni, amit jól látott a fiú is.
 Naaa! Lécci, mondd el!
 Nem hiszem, hogy tudni akarod  hárított az acélember.
 De igen, tudni akarom! Én vagyok a legnagyobb rajongód, és… és egyébként is csak te maradtál nekem! El kell mondanod nekem az igazat!
Clark Kent úgy érezte, tartozik a fiúnak ennyivel, akármilyen szörnyű is a valóság.
A valóság!
 Tudod, Ben, a vizsgálat során kiderült, hogy az aurám borzasztóan elvékonyodott.  A hős figyelte, ahogy a fiú bólint.  De nem ez volt a nap híre. Miközben a doktor bácsival beszélgettem, kiderült, hogy egyikünk sem képes kimondani bizonyos dolgokat.
 Milyen dolgokat?
 Olyan dolgokat, amelyeket én is, meg ő is pontosan ismerünk, sőt sokan ismerhetnek… de egyvalaki biztosan nem.
 Kicsoda?  vetette szét Bent a kíváncsiság.
Supermannek minden bátorságára szüksége volt a válaszoláshoz.
 Jelen történet írója.
A fiú értetlenül pislogott.
 Milyen történet?
 Az, amelyiknek a szereplői vagyunk.
Ben nem mert levegőt venni, csak a hős szemét fürkészte szótlanul.
 Végiggondoltam az egészet. Ha a valóságban nem léteznek szuperhősök, ha nem létezik varázslat, akkor egy képregény hőse nem elevenedhet meg! Még akkor sem, ha a legnagyobb rajongója ezt szeretné. Ezek szerint még mindig “csak” egy történet karaktere vagyok, ahogy eddig is voltam.
 De hiszen itt állsz előttem!  érvelt a gyerek.
 Ben… Te is e történet részese vagy.
Szavainak egy fülsüketítő mennydörgés adott nyomatékot. Pillanatnyi áramszünet sötétítette el a fáklyás hölgyet, majd a visszatérő fény újra körülölelte Supermant, Ben Attkinst és az állszakállas, vékony fiatalembert.
 Te meg ki vagy, és hogy kerültél ide?  fordult Clark a semmiből ott termett alak felé.
 Mit gondolsz?  kérdeztem vissza.
 Vagy úgy…  kelt életre a megértés lángja az acélember tekintetében.  Mondandód van számunkra?  hangja cseppet sem volt barátságos.
 Gratulálok, Clark! Te győztél!  hajtottam fejet.
 Hogyhogy?
 Mikor nekiláttam e novellának, úgy terveztem, hogy meghalsz a végén  árultam el.  Hiszen egy képregényhős nem létezhet a való világban. Csakhogy nem számoltam azzal, hogy te vagy Superman. Márpedig Superman több, mint holmi szereplő egy történetben. Superman a pozitív hősök legnagyobbika, az erő, a nemesség, a bátorság, a kitartás és a szeretet bajnoka. A hősiesség alfája és ómegája. Superman nem veszíthet soha! Mindig győzelmet arat, és mindig kideríti az igazságot!  Kent arcáról lassan elpárolgott a barátságtalan grimasz, én pedig folytattam.  Téged nem ölhet meg senki, pláne nem egy magamfajta kölyök, még akkor sem, ha ebben a világban ő az Isten. Ha Superman meghalna, az a rossz végső diadalát jelentené a jó felett, és ez nem történhet meg!
Befejeztem monológomat, az acélember pedig mosolygott. Nem büszkén, nem nagyképűen, hanem úgy, ahogyan csak Superman tud.
 És most?  tette fel Clark a bennem is motoszkáló kérdést.
 Természetesen így nem végződhetett a történet  szólt megnyugtató válaszom.  Az Empire State Building tetején van egy portál, ami az otthonodba nyílik.  Akaratommal felvillantottam a kaput, hogy egyértelműen látszódjék a helye.  Menj haza, Superman! Lois már vár.
 És velem mi lesz?  pattant fel ültéből az eddig csendesen szemlélő Ben. A rátekert palástot vitorlaként kifeszítette a szél, de a fiú állva maradt.
Egymásra néztünk a hőssel. Nem tudtam, mit mondhatnék az elárvult gyereknek, Superman viszont igen. Ő ne tudta volna? Felemelte bebugyolált rajongóját, és az Empire State Building távoli csúcsa fel tekintett.
 Ismerek egy helyet, amit imádni fogsz  kacsintott Benre.
A bajnok köszönésképpen felém biccentett, majd a szél hátára ugorva a fiúval együtt eltűnt a manhattani égbolt sötétjében. Megvártam, amíg elnyeli őket a portál ásító szája, aztán összeroppantottam az átjárót.
 Hajrá, Superman  tisztelegtem suttogva, de a vihar szétfújta szavaimat.
Mélyet szippantottam a vízpermettel teli, sós levegőből, majd pontot tettem az utolsó mondat végére.

Megjegyzés:
Superman, Clark Kent, Lois Lane, Lex Luthor, Darkseid, a Sötétség Ura, az Időrabló, az Agykeselyű, az Igazság Ligája, Flash, Batman, a Zöld Lámpás, Hamilton professzor és Végítélet mint szereplők és nevek a DC Comics Inc. jogos tulajdonát képezik. Ugyan a szerző egyetlen, árva buznyákot sem fizetett a használatukért, azokat a legmélyebb tisztelettel és semmi esetre sem üzleti célból írta le és tette közzé alkotásában. A történet nem része a DC univerzumban zajló eseményeknek, ezért az olvasók ne keressenek rá utalást a DC Comics Inc. kiadványaiban.
A Pókember név a Marvel Entertainment Group Inc. jogos tulajdona. Az előző bekezdésben leírtak ennek használatára is vonatkoznak.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához