LFG.HU

Alorian
novellaCimkek

“Ez az az utca…” Rég nem járt erre, de most, hogy ennyi szabadideje volt, egyszer csak ide vezettek léptei. Amikor utoljára látta ezt a házat, még kihúzott derékkal és feszes léptekkel járt, most megtört öregemberként tért vissza. “Megtört? Hmmm… Mondhajtuk… Talán…” Nagyot sóhajtott. Ahogy közeledett a házhoz, úgy tértek vissza az emlékek. Egyre nehezebbnek érezte a lábait. “Nem… Nem akarok közelebb menni… De lám… még csak újra sem vakolták. Milyen piszkos… szinte elhagyatott.” Egy négyemeletes régi bérház volt, amolyan belső udvaros-körfolyosós féle. Kívülről elég lepusztultnak látszott, fakó vakolatán egy régi háború lövésnyomai. “Micsoda egy város… Még csak be sem foltozzák a lövedékek nyomait. Biztos valamelyik vezető inkább akart új autót…” Lábai akaratlanul is egyre közelebb vitték. A kapu résnyire nyitva volt. “Micsoda vigyázatlanság… Így bárki bemehetne…” Újabb sóhaj.
Lövések. Egy sorozat. Még egy. Messzebbről valami ágyú hangja. Vagy tank? Nem tudni.
Az utcán halottak, de a harc már messzebb vonult. Ők hárman ott lapultak az egyik ablakban. Kezükben puska. Reggel még nagy harcosnak érezték magukat, találtak fegyvert (még a halottak ujjait sem kellett lefeszegetni róluk, egy felborult teherautó mellett hevertek egy tölténytáskával együtt.) és várták, hogy jöjjön az ellenség. Ez az ő városuk. Ide nem jöhet be csak úgy akárki. Ők majd megvédik. Aztán amikor délelőtt megjelentek az első katonák és elkezdődött a lövöldözés, mindhárman lelapultak és megpróbáltak nem létezni. Egy géppuskasorozat bevágott a szobájukba. Lerohantak, át az udvaron, valami védett helyet keresve. Az alagsorban lapultak meg, és csak később vették észre, hogy a puskákat fennhagyták.
Most megint fent voltak, minél messzebbről hallatszottak a lövések, annál gyorsabban tért vissza a bátorságuk. A két fiú próbált úgy viselkedni, mintha végig egy cseppet sem féltek volna, a lány hozzábújt az egyikhez és sírt. Később ölelkezve arrébbvonultak. Nem vették észre a harmadik pillantását…

Lassan kinyitotta a kaput. Dohszag, szemétszag, és valami fövő étel illata. “Paprikáscsirke? Nem… az más egy kicsit… mi lehet?” Lassan elbotorkált a postaládák mellett. Üvegezett faajtó vezetett az udvarra. Megpróbált átlátni a tejüvegen. “Vajon… vajon az udvar is megmaradt olyannak?”
A fiú lassan ballagott le az udvarra. Ajkán félmosoly, csak úgy sugárzott róla az elégedettség. A lány még lemaradt rendbeszedni magát.
Az ábrándozva sétálgató fiú majdnem beleszaladt a társába. Az puskával a kezében várta. Arca komoly volt, kissé sápadt.

Lassan nyitotta ki az ajtót, mintha félne valamitől. “Igen. Az udvar megmaradt éppen olyannak, mint amilyen volt…” Lépett egyet. Megrohanták az emlékek. Megszédült. “Nem szabad! El kell menni innen… nem…” Hangosan fújtatott. Megpróbálta elfordítani a fejét. Nem sikerült. Ugyanaz az udvar. A békebeli gangos bérház kockaköves udvara, az a körbezárt fajta.
Kérdőn nézett a puskára.
- Valami baj van? – kérdezte. A másik még sápadtabb lett.
- Igen. – mondta végül.
- És…
A másik nem bírta tovább. Keze remegett, ájulás kerülgette, de az akarata nem tört meg. Hátralépett kettőt, felemelte a puskát, lassan.
- Mit csinálsz?
- Megöllek. – elég bután hangzott. A hangja is elvékonyodott. De kimondta. Mielőtt még egy szó elhangozhatott volna, megrántotta a ravaszt. Elsőre úgy érezte, eltört a válla. A lövés hangjától csengett a füle, a lábai remegni kezdtek, de csinálta, ahogy eltervezte. A kapu felé futott, kinyitotta a lábával, és kilőtt kettőt az üres utcára. Ekkor hallotta meg a lépcsőn lefelé rohanó lányt. Visszafordult lassan. Elindult az udvar felé. A lány ott állt a fiúra borulva. A másik fiú lassan közelebb sétált.
- Sajnálom. Megpróbáltam… megpróbáltam megmenteni…
A lány lassan felnézett. Véres volt. Arcán könnyek.
- Nem… nem hiszem el…
A fiú lassan letette a puskát és közelebb lépett. Átkarolta a lányt, vigasztaló szavakat suttogott a fülébe.
Sötét lett mire a lány valamelyest megnyugodott és felment a szobába. A fiú lent maradt az udvaron. Felnézett az égre, felsóhajtott. Sikerült. Aztán a halottat nézte. Egy csepp szánalom sem volt a tekintetében. Halkan felnevetett.

Az udvar forgott körülötte. Érezte a kezében a puska súlyát, a vállában a fájdalmat, amit a lövés után érzett. “Nem. Nem, nem, nem, nem, nem, nem…” A szó lassan értelmét vesztette. Térdre esett, látása elhomályosult. Felnyögött. “el kell menni innen! Menekülj… Gyorsan… jaj…” Összeesett.
Az öregember holttestét fél óra múlva fedezték fel. A mentőorvos szerint érezhette, hogy rosszul van, és segítséget kérni jöhetett be a házba.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához