LFG.HU

taverna
Szabad Föld
szerepjátékrólCimkek

A vérszívók köztünk vannak, de a közhiedelemmel ellentétben békés fajzatnak tűnnek: ékesen beszélnek, és sört iszogatva irányítják a világ dolgait. A vérszopók egymás elleni intrikálással csapják agyon az örökkévalóságot. Mindez persze csak játék.

Budapest, a belváros szíve, szombat este nyolckor: egy elegáns pubban gyülekeznek az ország vámpírjai, a Főherceg ad bált ma este. Az ajtóban egy huszárruhás-kardos úriember áll őrt, mellette egy hosszú hajú srác kimérten és udvariasan kéri el az egyes küldöttségek belépőit, és figyelmezteti őket, hogy tartsák tiszteletben az Elízium (védett terület) szabályait. Magyarul: erőszakos vérszopóknak itt nincsen helyük. Nem is lehet, mert kicsit beljebb egy két méter magas, kidobó külsejű egyén áll talpig díszben – a pesti élőholtak rendőre, bírája és hóhérja egyben, a Főherceg bizalmasa és testőre: az Ostorozó.
A dolog, persze, igényel egy kis magyarázatot. Ez a játék úgynevezett élő szerepjáték: a résztvevő egy kitalált valakit (jelen esetben egy vámpírt) személyesít meg. Ennyiből a dolog gyerekkorunk hancúrozásaira emlékeztet, amikor mindenki Sandokan akart lenni, azzal a különbséggel, hogy itt van egy igen precíz szabályrendszer is – ez teszi a dolgot felnőttek számára is élvezetessé. Így nem fordulhatnak elő az oly jól ismert “Meghaltál! Nemishaltammeg!” jellegű polémiák. Persze ez a játék nem az öldöklésről szól, hiszen az nem volna érdekes – az események különböző bálokon alakulnak, beszélgetés formájában, és rendszerint akörül zajlanak, hogy a vámpírok valamely klánja-nemzetsége több hatalmat szeretne, mint amennyi éppen van neki.

A vérszopók életének egyik fő szabálya, hogy ne vetessék észre magukat a halandókkal, ez pedig jelentős szervezést igényel. Következésképpen szinte feudális jellegű hierarchiát hoztak létre, amelyben bőven vannak különféle hatalmat biztosító posztok, melyekre hajtani lehet. Támogatókat és szövetségeseket gyűjteni, a pozíciókból az ellenérdekelt felet kitúrni, bábokon keresztül közhivatalokat irányítani – ez zajlik a frakkos-estélyis összejövetelen: politikai ujjgyakorlat, intrikajáték tizenöt és negyven év közöttieknek.

A bál rendben zajlik, az egyes klánok saját asztaluknál foglalnak helyet, az Ostorozó pedig a terem végén áll őrt, ahol a nagykutyák üléseznek egy elkülönített bokszban. A fiúk mintha feszengenének kicsit öltönyeikben, mindenki kimért és jelentőségteljes hangon beszél, a lányok boldogok: ezeket a gyönyörű szoknyákat és báli ruhákat manapság már csak játékból lehet felhúzni. A hátam mögött egy háromszáz éve halott arisztokrata arról értekezik, hogy volt ez a figura, aki akkora felfordulást csinált itt a germán országokban, mi is volt a neve? Valami Adolf volt, de már én sem emlékszem, válaszol egy másik. Ebben maradnak.
- Corinne küldött – osztom meg a jelszót az Ostorozóval. Corinne a bál szervezője, a játékvezető, ezért bebocsátást nyerek a legbelső szentélybe, ahol feszült várakozással vegyes unalom érződik: a Főherceg nagy bejelentésre készül, de jól meggondolja minden szavát – alig győzzük kivárni, hogy rátérjen a lényegre. Ugyanis lemond. A bejelentés megteszi a hatását, megindul a verseny a hatalmi űr betöltésére, de ember legyen a talpán, aki átlátja a történéseket: az események annyi szálon futnak, ahány játékos van. Márpedig vagyunk úgy hatvanan.
Egy gróf – a neve maradjon titok – így magyarázza a játékot nekem:
- Az emberek úgy gondolják, hogy ez biztos valami sötét, perverz, deviáns dolog. Pedig ugyanolyan játék, mint bármi más. A sakkban egy olyan hadvezér szerepét tölti be az ember, aki kíméletlenül mészárolja az ellenfél seregeit, és bármikor, gondolkodás nélkül feláldozza sajátjait a győzelemért. Mégse mondja senki rá, hogy rossz: mert el kell vonatkoztatni a felszíni dolgoktól. Ha körülnézel, nem fokhagymától rettegő, egymás nyakát harapdáló embereket látsz, hanem javarészt egyetemistákat, akik beszélgetnek. Ez egy társasági játék.

Vagy tízéves történet a következő, amelyet a gróf osztott meg velem: amikor még új volt a játék, kiforratlanok a szabályok, kóricált egy-két beépített halandó a bálok helyszínén, akiktől vért lehetett vételezni. Magyarul a vámpírt alakító játékos odaballagott a halandóhoz, és megmondta neki, hogy most vért szív tőle, ezzel jóllakott, és ment a dolgára. Egy alkalommal azonban véletlenül kívülállóhoz ment oda egy vérszopó.
- Vámpír vagyok – jelentette ki az imbolygó alaknak -, és most kiszívom a véred.
- Rápacsáltál – mondta az enyhén ittas áldozat. – Én a Terminátor vagyok, és csak hidraulikaolajam van.

- Tanács Gábor


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://www.szabadfold.hu/cikk.php?id=2152&eid=]
A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához