LFG.HU

Jámbor Attila
novellaCimkek

I.

Kis csapat haladt a szürke vizű folyót kísérő úton. Nem voltak sokan: egy lovas és tíz gyalogos; egy kivételével mind fegyvert viselt. Kettejük martalékként a csapat előtt haladt egy iramodásnyira, a többi hét katona az egyetlen fegyvertelen férfit közrefogva a lovas előtt me-netelt. Mint szélfútta koszos ruhák, kövér felhők lógtak a fejük felett esőt permetezve az arcukba. Az út két oldalán szélben meggörnyedt fűzfák és panaszosan susogó sás rejtette őket a kíváncsi tekintetek elől. Nem véletlenül hagyták a hátuk mögött a távoli lankán gubbasztó apró szurtos falut a vihar kezdete előtt: foglyot kísértek, és nem akartak bámészkodókat.
Az egyik kanyar után megálltak. Épp ott, ahol egy kisebb domb mögé behúzódva végképp elkerülhették a hívatlan fürkészek zaklatását. Az előőrs – két íjász – felkaptatott a domb tetejére, és ahelyett, hogy a magasra növő fűbe kuporodva rejtőztek volna, távolról is jól láthatóan, kiegyene-sedve vigyázták az emelkedő mellett futó utat. Öt társuk a domb másik oldalán már jóval körülte-kintőbben bújt el a bokrok között. Az utolsó két talpas pedig csak úgy tessék-lássék módon – kíméletesebb ütleggel – nekifogott a fogoly vallatásának a lovas közömbös tekintetétől kísérve. Valójában még vártak – nem is hiába.
Egy fertályóra elteltével az egyik katona egy rongyos alakot maga előtt taszigálva visszatért a fogollyal foglalkozókhoz. A lovas kérdő pillantására mintegy válaszként a földre lökte a hívatlan vendéget, majd még hozzá tette:
- A dombot megkerülve akart a közelünkbe férkőzni.
A lovon ülő férfi hátrahajtotta az arcát addig elfedő kámzsát. Paposan rövidre vágott fekete hajában néhol már egy-egy ősz hajszál is megbújt, idegen naptól cserzett arcán korai ráncok futot-tak szerteszét. Az, hogy száját csak a többnapos út borostája keretezte, s nem szakáll vagy bajusz, ismét csak klerikusra vallott, azonban magabiztos tartása a nyeregben, a köpönyeg alól olajos fénnyel kivillanó sodronying és a kardmarkolat harcost sugallt. Legtöbbször aztán a külső szemlé-lőt a férfi enyhén ferde vágású szeme zavarta volna végképp össze – ha gyakran engedte volna, hogy hosszan bámulják őt idegenek. Általában erre nem igen adott módot.
Most is inkább ő fürkészte az esőtől nyúlóssá váló porból feltápászkodó jövevényt. Az általa hordott rongyos öltözet még itt-ott árulkodott viselője – igencsak alacsony – egyházi méltóságáról: a falu plébánosa egyenesedett fel előtte bizonytalanul. A lovas számítása bevált: tudta, hogy kö-vetni fogják a foglyot a faluból az övéi, de nem gondolta volna, hogy a pap töri majd magát legin-kább ebben az ügyben. Vagy tán a többiek csak hátra maradtak, és megvárják, mit intéz a papjuk.
“Hamarosan kiderül” – vont vállat magában a férfi, és belekezdett az igazi vallatásba, hisz a foglyot, ezt az öreg kunt csak csaléteknek szánta.
- Mond meg nekem, atya, mióta buzgólkodik az egyház eretnek varázslók érdekében?
- Ej, hát az öreg Zotmund csak nem lehet varázsló – rebbent a pap tekintete először a lovasra, majd az öregre. – És különben, Kálmán úr törvényei kimondják, hogy varázslók nincsenek!
- Rosszul ismered a törvényt, atya – replikázott a katonák vezetője -, mert az csak emberevő strigák létezését cáfolja, gonosz méregkeverőkét és rontáshozókét nem! És különben - utánozta a pap szavait a férfi -, Kálmán úr már réges-rég halott, most Béla szava a törvény.
- Míg el nem űzi őt ismét a tatár. – A pap talán fel sem fogta, milyen messzire ment el tisztelet-lenségében.
A lovas azonban nem azért jött, hogy vitatkozzon. Rosszkedvűen rántott egyet az övén.
- Akárhogy is légyen, abban a döntésemben szilárd vagyok, hogy a te atyafidat a Mindenható színe elé küldjük, ha bebizonyosodik, hogy bűbájosokat segített. És ha továbbra is balga szavakkal csak akadályozod a munkánkat, advocatus diaboliból könnyen magad is maleficus haereticusszá válhatsz!
Az idegen nem bízott benne, hogy a műveletlen falusi papnak sikerült megbirkóznia e néhány latin szóval, azonban abban biztos volt, hogy kivette szavaiból a fenyegetést; erről árulkodott hir-telen jött sápadtsága, és fejének remegése.
- Ki vagy, uram, és miben munkálkodsz?
- Hogy ki vagyok, azt tudnod nem kell! A harcos egyház küldötteként viszont elvárom, hogy segítsd törekvésemet, atyám! Pokolra való bűbájosokat kutatok fel, és tán fel sem fogtad még, de te azok pártját fogod, ha továbbra is eltitkolod azt, amit tudsz róluk! Annyi azonban bizonyára előtted is ismeretes, hogyan bünteti az egyház a megrögzött tévelygőket, igaz-e?
- Az Úr legyen irgalmas hozzám! – sápítozott a plébános. – Dehogy pártolok én varázslókat, uram! Csak mondd meg, hogyan szolgálhatlak, és én boldogan megteszek mindent!
A férfi a lovon elfintorodott; odáig érződött a pap félelemtől savanyú izzadságának szaga.
- Egy idegen nőt keresek; Zotmund bujtatta egy darabig a faluban. Te biztosan tudsz róla. Hol van most?
Az idős plébános erre hitetlenkedve és egyben segélykérően a megkötözött kunra pillantott, aki most először kétségbeesetten próbálta kitépni magát a katonák acélos szorításából, azonban hiába: öreg volt már és a veréstől legyengült. Maradtak hát a szavak.
- Vazul atya, ne mondj nekik semmit! Ő nem bűbájos, nem ártott senkinek! A leány ártatlan!
A pap még néhány lélegzetvétel idejéig ide-oda járatta zavart tekintetét a falubelije és a fenye-gető külsejű lovas között, azután megadta magát; fejét elfordítva, nehezen küszködve préselte ki magából a szavakat.
- Egy hete… elment a leány… De nem látszott rossz szándékúnak… Nehéz sorssal tette pró-bára az Úr… Inkább tűnt elkeseredettnek, mint… Krisztus, kegyelmezz!
- Így már jobb, pater Basilius! – egy halvány mosoly futott át a férfi arcán, hogy azután azonnal el is tűnjön onnan.
- És merre ment a nő? Ne gondolkodj, válaszolj azonnal! – az utolsó szavak ostorként csattan-tak a remegő plébánoson.
- Ne válaszolj, atya, ne legyél gyilkosa szegény fejének! – a vén kun már a könnyeivel küszkö-dött, azonban a lovast ez nem zavarta a vallatásban.
A plébános végleg összetört: arcát tenyerébe rejtette, majd a földre rogyott és zokogás rázta testét.
- Kelet felé… kelet felé!… Nem tudom, hogy pontosan hová, és Zotmund sem tudja, hiába vallatod! Kérlek, higgy nekem!
Az idegen hitt neki, mert amit a pap mondott, egyezett a feltételezéseivel. Arról pedig, hogy hová tarthatott az asszony, voltak elképzelései. Vajon kinek oltalmába ajánlja magát az együgyű lélek, ha a – vélt vagy valódi – ördög elől menekül? Istenébe.
Az elégedettség feloldotta hangjában a fenyegető tónust.
- Köszönöm, atyám, egyházunk nevében! Most pedig térj haza békében!
A pap könnyeit törölgetve kelt fel ismét a földről.
- És Zotmunddal mi a szándékod, lovag úr?
- Méregkeverők bújtatójával, az egyház makacs ellenlábasával?
- Uram! Évek óta igaz katolikussal! Kegyelmezz szegénynek!
A lovas száját lebiggyesztve figyelte a galambősz varkocsú kunt, aki reményvesztetten, a pap vallomása miatt megtörten meredt maga elé. Az idegen egy pillanatig habozott, de aztán jelt adott a katonáknak, hogy oldozzák el foglyukat.
- Vidd az öreget, Basilius atya! És viseld gondját a lelkének, purgálj ki belőle minden bűnös té-velygést, hogy mikor visszatérek hozzátok, nehogy megátalkodott eretneknek találtasson!
Valójában nem akart visszatérni, nem érdekelte őt Zotmund lelki üdve, sem a nyomorúságos falu sorsa. Mikor csapatával maga mögött hagyta a két megtört öreget az úton, már el is feledke-zett róluk. Talán meg sem hallotta az esőpermettel játszó szélben az ősz kun elcsukló hangját.
- Átkozott!

II.

Két nap múlva az üldözők megérkeztek Szerre, a bencés apátságba, noha rendes körülmények között az út legalább öt napot vett volna igénybe. Azonban a vezetőjük nem kímélte sem magát, sem a katonákat; kerülőút helyett egyenesen mocsarakon és láposokon haladtak keresztül két egész napot át, csak hogy gyorsabban odaérjenek. Pihenésre pedig nem igazán mertek emberei gondolni mindaddig, míg fel nem tűnt előttük a már száraz talajon lévő falu a monostorával. Megérkezés után, míg a katonák a faluban elszállásolták magukat, a lovas azon nyomban az apát elé járult. Még mindig érezte az idő sürgetését, hiszen a zsákmány is siet, így nem nyertek el túl sok időt előle, tán csupán két napot az addigi hét nap hátrányból.
A kolostor kerengőjében fogadta őt Dénes apát. Szikár, magas ember volt, afféle, aki nem is-mert tréfát vagy kibúvót a hit ügyeiben; sütött róla a szigor és az elkötelezettség. Komoran bólo-gatott miután meghallgatta a jövevény rövidre fogott beszámolóját.
- Tehát súlyos ügyben jársz el, templomos testvér.
- Ispotályos vagyok, méltóságos uram – hajtotta meg magát kissé kényszeredetten a jövevény -, habár ez a lényegen nem változtat; valóban komoly az ügy s a halogatás nem válik hasznára.
- Ha nem templomosként, akkor ispotályosként, de Krisztus katonája vagy – mosolyodott el halványan az apát -, s mi tiszteljük buzgalmadat és fogadalmadat, mely egyszerre köt a szerzetesi élet tiszta egyszerűségéhez és a viadalok emberpróbáló világához. Azonban – az apát homloka ráncokba szaladt – arról nem igen hallottunk, hogy a magadfajta testvérek eretnekek felkutatásá-ban is fáradoznának.
Az apát udvariasan, de mégiscsak határozottan a részletek felől érdeklődött. A jövevénynek úgy látszott, nem lesz olyan egyszerű dolga, mint a falu plébánosával. Azonban ez a tény cseppet sem hozta őt zavarba, egy pillanatra sem állt meg. Még mindig a kerengő kőlapjait bámulva, az apát mellett lassan lépdelve válaszolt.
- Szent János ujjpercéről van szó, méltóságos uram. A boszorkány ellopta az ereklyét a temp-lomból, s most ezzel menekül. A rend becsületbeli ügynek tekinti a kézre kerítését.
- No de hogy járhatott sikerrel ilyen gonosztettben egy együgyű asszony! – csattant fel az apát. – Hát nem milites Christi védelmezik a templomot s az ereklyéket?!
Az ispotályos hallgatott; bölcsen kivárta az időt, míg elcsitult a vihar házigazdájának lelkében. Csak később kezdett el ismét beszélni, akkor sem szívesen, azonban válaszolnia kellett; az apát azt szerette volna még megtudni, ebben a kényes ügyben hogyhogy ilyen fiatal rendtársukra bízták a hajszát az ispotályos testvérek.
- A boszorkány kun, s magam is az volnék anyai ágon – kezdte az ispotályos gondosan meg-mérve minden szó súlyát. – Ismerem az asszony fajtáját s a vidéket is valamelyest, ahol rejtőzhet. Az eddigi utunk is testvéreim helyes döntését igazolja – itt kihúzta magát a jövevény -, hiszen szo-rosan a nyomában járunk. S ha méltóságod tud segíteni, talán még közelebb juthatunk a menekü-lő eretnekhez!
Dénes apát nem válaszolt egyből. Megállt, de még nem nézett vendégére; arcán megsokasod-tak a ráncok.
- Segítek, nem kétséges. Azonban már öregemberként s túlságosan is közel a mennyei ítélet percéhez, nem engedhetem meg magamnak a tévedés fényűzését: hogy a látszat eltérítsen az igaz úttól, a mi urunknak Krisztusnak követésétől.
Az idős szerzetes felpillantott, halványkék szemei vendégének tekintetét keresték.
- Segítek az igazaknak és a bajba jutottaknak, de ellene mondok a gonosznak. Ha kell utolsó leheletemmel is!
Az ispotályos állta a pillantást.
- Miért mondja ezt méltóságod?
- Mert találkoztam azzal az asszonnyal, oltalmat kért tőlem. Amit elmondott, abból az derült ki, hogy ő az Úrnak egy sok csapással sújtott, mégis hű szolgáló leánya. – Az idős szerzetesnek látszólag nehezére esett folytatni. – Ereklyelopásról nem beszélt, de más gonosz dolgokról igen: ármányról, mágiáról és gyilkosságról. Azonban… mindezekkel téged vádolt, ispotályos test-vér.
A jövevény szája sarkában megjelenő apró ránc talán mosolynak indult eredetileg.
- S méltóságod hitt neki, nemde bár?
Az apát nem tudta volna megmondani magának, miért szorult össze a gyomra egy szempillan-tás alatt. Embertől, démontól nem félt sosem, csupán Istentől.
- Nem tudom, kinek higgyek. A gyónás szentségében valló hívő léleknek, vagy a ruháján ke-resztet viselő miles Christinek. Vajon melyikük szavát vonjam kétségbe, melyiküket tart-sam hazugnak? Te mit tennél a helyemben, testvérem?
Az ispotályos barna tekintete belefagyott valahová a messzeségbe.
- Távol maradnék a tűztől, nehogy megégessen, méltóságos!

Noha már jócskán elmúlt vesperas ideje s a kolostor folyosói üresen ásítoztak az esti homályban, az apát még mindig a kápolna hideg kövén hasalt karjait széttárva s halkan imát mormolva könyörgött Istenhez a megvilágosodásért. A szerzetes lovag holnap reggel indul, addigra választ vár. Tudta, a leány nem hazudott, azonban oly nagy volt az egyház tagjaiba vetett bizalma, hogy nem tételezett volna fel ennyi gonoszt az ispotályosról sem. Talán a leány elméje megbomlott, talán az ördög szállta meg, nem tudta. Maradt hát az ima és várakozás a jelre, mely-nek alapján dönthet.
Elmélkedését léptek zaja zavarta meg, s noha nem emelte fel a fejét a kőről, tudta ki érkezik. A koppanások: csizma sarka, a surrogás: nehéz sodronying hangja, és a halk csörrenések: kard ütő-dik az érkező lábához. Nem, nem nézett fel, pedig a hangok egyre közeledtek, már szinte érezni vélte a jövevényt maga mellett. Előröl kezdte imáját.
- “Pater noster, qui es in caelis…”
Azután az előbbi hangok együtt, ráadásnak egy térd reccsenése: az ispotályos leguggolt mellé.
- Tévedés; a megfeszített isten nincs a mennyben. Nekem elhiteti méltóságod, én már jártam arrafelé.
Az apát még mindig nem mozdult, csak lehunyta a szemét, és ráncos arcára hideg verejték ült ki. Megkapta a jelet: a ruháján keresztet viselő jövevény valóban a sátán maga. Ő pedig nem fogja segíteni Isten ellenlábasát. Felkészült az utolsó küzdelemre és a mártíromságra.
- Akkor hát igaz az, amit az a leány mesélt. Hogy a kutyafejű tatárok szolgálatába álltál és va-rázslásra adtad a fejed. Megtagadtad Krisztust, majd a démonok szolgálója lettél.
A hitehagyott paplovag közelebb hajolt az apáthoz, hogy az jól értse minden szavát, azonban egyik kezét továbbra is rövid tőrén nyugtatta.
- Krisztus nem segített, hozzá hiába imádkoztam. Miután a falunkat felprédálta a tatár, az osz-ladozó tetemek között már nem is próbálkoztam ezzel többet. Az, hogy nem mészároltak le mint a többieket, csak a véletlen műve volt. Vagy talán azé a tatár sámáné, aki segédeket keresett maga mellé. Úgy látszik, valamit megérzett bennem, mert érdemesnek talált a szolgálatára. Sőt még azt is megengedte, hogy az “öcsém” is őt szolgálja. Ő pedig nem volt más, mint az általad az Úr szol-gálóleányának nevezett szeretőm, akinek a dúlás előtt még sikerült férfiruhába bújnia. Ezeket is elmesélte neked? Ennek köszönhetjük, hogy még élünk, nem pedig a te korcs istenednek, apát uram!
Az idős szerzetes heves mozdulattal félig felemelkedett a földről. Halvány szemei lángoltak, egész teste remegett a dühtől.
- Ne merészeld káromolni az Urat, sátán! Szűkölni fogsz a félelemtől, mikor majd Isten ujja reád mutat!
Az ispotályos nem hátrált az apát mozdulata elől, s most majdnem összeért az arcuk. Az öreg-ember arra számított, hogy gúnyos mosolyt fog felé villantani a sátán, de ehelyett csupán fájdalom és szomorúság tükröződött a tekintetében.
- Már szűköltem a félelemtől, hidd el nekem, abbas Dionisius! A sámán szolgálatában megtapasztaltam a mindent elnyelő borzalmat; láttam, mit szemnek nem lenne szabad látnia; át-léptem a halál kapuján, nagy szellemekkel találkoztam odaát, s vissza is tértem! – A hitehagyott szája elkeskenyedett. – Ezért mondom, hogy ne a mennybe címezd az imádat istenedhez, mert nincs ott, tanúsíthatom!
Az apát felpattant ültéből s az oltár felé hátrált.
- Nem a mennyben, de a pokolban jártál, szerencsétlen! Démonok hada suttogott a füledbe, elkárhozott lelkek jajongását hallottad s ettől eszedet vesztetted! Csupán felfuvalkodottságból képes lennél halálra üldözni a téged igaz szerelemmel szerető leányt, azután, hogy a keresztség szentsége nélkül pokolra juttattad már a magzatot…
A hűvös nyugalom egy szívdobbanás alatt lehullott az ispotályosról. Két lépéssel utolérte az apátot és vasmarokkal megragadta annak csuháját, miközben arcába vicsorogta szavait.
- Jól figyelmezz reám, apát uram! Egyedül egyvalaki számít azok közül, akiket pokolra juttat-tam akkoriban. Mert csak úgy menekülhettünk meg, ha megölöm a sámánt, és magammal viszem a fejét. Az ottani rabigába hajtott népek segíttetek, mert egy sámángyilkostól jobban féltek, mint a tatártól. Hónapokig bujkáltunk, a vége pedig az lett, hogy az engem “igaz szerelemmel szerető leány” majdnem megölt és ráadásnak megátkozott… – A hitehagyott csak most fogta fel vendég-látója utolsó szavait. – Miféle magzat? Miről beszélsz, istenverte csuhás?
Az apát ráébredt, hogy olyasmit árult el a sátánnak, amiről annak azelőtt nem volt tudomása. Nem akart ismét hibázni, elhatározta ezért, hogy néma marad Isten ellensége előtt.
- Beszélj, mert nem kérem többször! – az ispotályos magából kikelve rángatta az apátot. Ösz-szefüggéstelenül ömlöttek belőle a kérdések. – Az asszony gyermeket várt? Mi lett vele? Hol van most?
- Legyőztelek, sátán! Nincs hatalmad felettem! Nem foglak segíteni gyalázatos munkálkodá-sodban, bármit is tégy velem! Apage satanas!
Az ispotályos a tőrére nézett. Keze összeszorult a markolaton.
- Eltávozok, de magammal viszek valamit. Neked már nem lesz szükséged rá in caelis, apát uram, nekem viszont még jó szolgálatot tehet.
Egy mozdulat. A pengén homályos fényű táncot jártak a kápolna gyertyáinak fényei.
- Van rá mód, hogy segíts nekem, még ha ez nincs is ínyedre. Hidd el, amit én teszek, nekem sem fog ízleni, azonban tudnom kell, mi jár a fejedben.
A szerzetesek másnap hajnalban elborzadva fedezték fel lefejezett és kivérzett apátjuk holtestét a kápolna kövén. Hogy a levágott fejjel mi történt, s miért kellett az apát úrnak ilyen borzalmas halált halnia, sosem tudták meg; ahogy az ispotályost kísérő csatlósok sem, hogy hová tűnt veze-tőjük s miért vált egy éjszaka alatt üldözőből üldözötté.

III.

Berke tudta, hogy hiába minden fortély és igyekezet, a rémálma utoléri egy napon. A lány nem remélte örökre elkerülni ezt a találkozást, csupán tennie kellett valamit, nem várhatta a végzetét ölbe tett kézzel, ezért menekült. Most viszont, hogy már nincs hová futni, szinte egykedvűen fo-gadta a pillanatot.
A sátán utolérte, de mégis várakozással fejeződik be kettejük szomorú meséje. Ahogy kísérői-vel a nádas közepén, egy tisztáson üldözőjük jöttét lesték, a valóság szilánkokra tört körülötte. Minden, amit érzékszerveivel befogadott külön életet élt: a tenyere alatt a hűvös és sima föld, a hidegen susogó nád, a nemrég eloltott tábortűz kesernyés-nedves illata, a sötét égen halványan derengő felhők körvonalai, a hozzá közelebbi kun legény íjának apró reccsenése; mind-mind egy önálló és teljes világ. Tudta, neki ennyi maradt a földi életből hátra, viszont ennyiért is hálás volt.
- Úgy vélem, onnan érkezik majd!
A megszólaló másik fiatal kun fiún sem látszott izgalom. Túl fiatal volt még, túl tapasztalatlan ahhoz, hogy féljen. Tán eddig csak vadkacsára vadászott az íjával, melyet most félig felajzva tar-tott a nád sűrűjének egy pontjára.
A két kun legényen kívül még egy talpas vitéz kísérte Berkét. Mindhárman az apát úr parancsára vigyázták az életét. Dénes apát szívesen adott volna mellé több s főként tapasztal-tabb harcost is, de ahogy sajnálkozva közölte a lánnyal, az apátsága szegény és amúgy sincs felké-szülve nagyszámú fegyveres tartására. A lány félt egyedül továbbmenni Szerről, mégis legszívesebben nem kért volna egyetlen kísérőt sem; sajnálta, hogy meg kell halni-uk.
- Nem úgy, amonnan jön!
A Berkéhez közelebb lévő kun fiú felcsattanó hangja veszélyt jelzett, s hogy melyik irányból, azt a kapkodva kilőtt nyílvessző mutatta. A nád közül felbukkanó lovast azonban elke-rülte az első lövedék. Az ispotályos széttárt karokkal, egy ismeretlen nyelven pokoli éneket kán-tálva ügetett tovább feléjük. Csak pár döbbent pillanat múlva és izgatott rikkantások közepette küldték útjukra az újabb nyílvesszőket a lány kísérői. Már-már legázolta a menekülőket a roham, mire a kun legények végre leterítették a lovat s lovasát egyaránt. A kántálás, a zavaros kiáltások és a fájdalmas nyerítések átadták helyüket a csöndnek.
Berke csupán ekkor vette észre, hogy a mellette álló talpas katona karjába kapaszkodik görcsö-sen. Bizonytalan mozdulattal engedte el annak kopját tartó kezét, majd tekintete a leterített és mozdulatlan lovasra rebbent. A talpas – már őszülő harcsabajszú, kikerekedett arcú és sokat látott katona – elértette a pillantást.
- Megyek, megnézem, lakozik-e benne még lélek – bólintott a lány felé.
Amaz viszont képtelen volt válaszolni.
A talpas megkerülte az íjukkal még mindig készen álló ifjakat, majd a kiszenvedett lovat, s a sárban fekvő ispotályos mellé lépett, akinek mellkasából és nyakából három tollas végű nyílvessző állt ki. Az idős harcos megbökdöste kopjájával a testet, s mikor az erre sem mozdult, mosolyogva fordult vissza a kun legények felé.
- No, fiúk, jó munkát végeztetek! Ennek itten nem akaródzik felkelni többet!
A két szükségszülte íjász megkönnyebbülve és büszkén kezdett íjaik leszerelésébe és egymás hátba veregetésébe, de Berke pattanásig feszülő izmokkal figyelte tovább a holttestet. Veszélyt érzett, és tudta, nem szabadulhattak meg a sátántól ilyen könnyen.
Igaza lett, de a kiáltással elkésett.
Az élőhalott ispotályos egy szempillantás alatt felpattant a földről és ívelt tőrét a talpas hátába döfte. Mire a halál közelségétől megdöbbent idős harcos a földre hanyatlott, az ispotályos már az összezavarodott kunokkal is könnyedén végzett. A hozzá közelebbinek kardot rántani sem ma-radt ideje, úgy kapta a döfést a szívébe. A másik legény erőtlen suhintása alatt elhajolva az ispotá-lyos a fiú mellé lépett, kirúgta annak lábát, majd a hátára eső kunra vetette magát, és azt is leszúr-ta.
Ismét csönd telepedett a tájra.
Minden addigi és már elmúltnak hitt félelme visszatalált akkor a lányhoz. A kísérőitől kapott rövid kardot szorongatta kifehéredő ököllel, és hitetlenkedve bámult a felé közeledő jelenésre. Az ispotályos valóban félelmetes látványt nyújtott; a páncélinge felett hordott általvető mocskosan és tépetten lógott a férfin, haja csomókba tapadt, arcát a felismerhetetlenségig eltorzította a rászáradt vért és sár, de még inkább a fájdalom, ahogy lassan egyenként kihúzta testéből a nyílvesszőket. A pokoli látványt nem kevésbé túlvilági újabb kántálás kísérte. Az ispotályos rongyként hullott térd-re az utolsó nyílvessző után pont a lány elé. Az pedig remegő kézzel szegezte torkának a kardot.
- Takarodj, sátán! – a lány hangja inkább könyörgött, mint fenyegetett.
- Már… a… nevemre sem… emlékszel, Berke? – lehelte erőtlenül az ispotályos.
A lány könnyeit nyeldesve bólintott.
- Menj innen… kérlek, menj innen, Zolta!

IV.

Ott a nádas közepén a végzet különös élőképbe rendezte néhány mostohagyermekét. Hárman közülük halottat játszottak e hátborzongató színen, előttük pedig a préda és a vadász találkozását formázta meg két másik űzött lélek. Egy ideig a csend borította rájuk nehéz leplét, s a rémületes bemutatót a hold és a csillagok is csupán rövid ideig merték meglesni a vastag fekete felhők mö-gül ki-kipillantva.
- Hat éve már! – törte meg a csendet az ispotályos.
A lány még mindig elborzadva meredt az előtte térdelő alig-alig emberi jelenésre.
- Hogy találtál rám? És hogyhogy élsz még?
Zolta sárból és vérből tapasztott maszkján repedés futott végig, mögötte fogak villantak: mo-soly tán vagy vicsorgás.
- Én is sokszor ezt kérdeztem magamtól, Berke! A tatár, a bujkálások, a sebesülések, sőt a te igyekvésed ellenére is még élek.
Ahogy minden egyes szóval tovább halkult Zolta hangja, úgy vált egyre keserűbbé is. Berke megértette a vádat, de nem érzett erőt a védekezéshez. Teste meggörnyedt, kardot tartó keze le-hanyatlott, arcát pedig másik kezébe temette.
- Krisztusom, hisz nem is tudod, mit cselekedtél, még csak nem is sejted micsoda szörnyűséget cselekedtél, Zolta!
Az ispotályos még mindig térdelve előrelendült és megragadta a lány kezét a karddal együtt. Elméjének veszélyes játékát, egyensúlyozását az őrület határán csak szeme fehérjének villogása jelezte az arcát borító szenny mögül.
- Mire gondolsz asszony? Arra, hogy kimentettelek először a dúlásból, aztán a sámán markai-ból, végül pedig abból a dögvészes tatár birodalomból is? Ez volt az a borzalmas tett?! Hagytalak volna inkább ott elveszni?! Hát ezért érdemeltem ki, hogy leszúrjál a saját tőrömmel és utána még meg is átkozz?! Hogy ne leljek nyugtot azóta egy pillanatra sem?!
A fiatal nő megtörten rogyott régi szerelme mellé. Nem mert ránézni, lezárt szempillái alól törtek elő a könnycseppek. Erőtlen testét az egyre elkeseredettebb Zolta hiába rázta, sokáig nem kapott választ.
- Neked is, nekem is – vett végül egy mély lélegzetet a lány – meg kellett volna halnunk ott a faluban, mikor ránk tört a tatár. Nem lett volna szabad életben maradnunk. Nem lett volna sza-bad egy pogány sámán szolgálatába állnunk, és nem lett volna szabad a lelkünk és más lelkének is üdvét veszélyeztetni! El fogunk kárhozni, Zolta! Hacsak az Úr meg nem könyörül rajtunk, a po-kol tüzében fogunk égni a bűneinkért!
Az ispotályos elengedte a lányt és tekintete a messzeségbe révedt.
- Nekem az élet is pokol, Berke! Mióta csak elhurcoltak a falunkból, a lelkemet kénköves lán-gok emésztik! A sámán mellett szolgálni egy borzalmas esztendeig, a menekülésünk közben rette-géssel töltött hónapok! Mindig csak a szerelmed jelentett vigaszt, de… – itt elcsuklott a férfi hang-ja – amikor otthagytál… a tőrrel a mellkasomban… azután már semmi sem tudta meggyógyítani a lelkem, habár a testembe ismét visszatért az élet.
Berke körül meglódult a világ. Tudta, hogy el kell mondania Zoltának az igazat, el kell mesél-nie, hogyan mérgezte meg szerelmüket és az életüket a férfi önzése meg az ő gyengesége. Szólnia kellett volna, de nem mozogtak az ajkai.
- Azután az éjszaka után már csak a bosszú éltetett – folytatta közben az ispotályos. Vissza akartam fizetni mindent. Minden fájdalmat és csalódást. Azért álltam be a rendbe is. Mert egy nincstelenből csak az egyházon belül válhat befolyásos és hatalmas ember. Ha csak egy szemer-nyit is el tudnád képzelni milyen szenvedés volt több mint öt évig a regula szerint élni, alázatot és szeretet mímelve! Hason csúszni naponta többször a korcs isten képmása előtt! És várni a pillana-tot, hogy elindulhassak felkutatni téged!
Zolta tekintete hiába kereste régi szerelme pillantását.
- Hat év! Hat éve nem láttalak! És most hogy itt vagyok, már nem akarok bosszút, már értel-mét vesztette minden ármány és cselekedet, amit ezért a pillanatért elkövettem. Berke, csak azt mondd el, miért! Miért fordultál ellenem?
Berke hátrasimította hajfonatából kibomlott fekete tincseit, és most először megpróbálta man-dulavágású szemeivel sokáig állni annak a tekintetét annak, akit réges-régen szeretett. S közben nyoma sem volt már a szerelemnek vagy szeretetnek. Félt még – kezei görcsösen szorongatták a válla köré kanyarított nagykendőt -, de ezt az érzést is egyre inkább elnyomta valami nagy szomo-rúság és szánalom. Szánalom Zolta és saját maga iránt. Ha nem jön a tatár, talán mára házasként élnek együtt a faluban, gyermekekkel körülvéve. Gyermekek… Nem bírt tovább erre gondolni.
- Hát semmit sem értettél, semmit sem éreztél? Hogy honnan a hatalmad s hogyan jutottunk idáig?
A férfi most először bizonytalanodott el. Nem értette, mit rejtenek a lány szavai.
- Tudod te is, a sámán akarata volt. Ő kényszerített, hogy lépjek át a szellemek birodalmába, és keressek magam is pártfogót közöttük. Arra számított, hogy meghalok, de befogadtak a szelle-mek. Nagyobb pártfogót találtam, mint amit a sámán remélt, ezért tudtam őt megölni később. A kutya még akkor is az arcomba nevetett, amikor felhasítottam a mellkasát!
Berke még inkább összehúzta magát.
- Nem akarom hallani, mit tettél! Nem akarom tudni, miféle borzalmakat követtél el! Még most sem látod, hogy az akarnokságod, és az önzésed okozta kettőnk kárhozatát?
- Nem önzés és akarnokság, de kitartás és akaraterő vezetett. Csupán a menekvésünk számí-tott!
- Ez volt a baj, Zolta! – a lány már szinte csak súgta a szavakat. – Mi ketten túléltük, de ezért egy harmadiknak meg kellett halnia. Krisztus, inkább engem vettél volna el őhelyette!
A férfinak eszébe jutott Dénes apát elejtett megjegyzése a magzatról. Most már nem merte ér-teni Berke szavait.
- Mit beszélsz, asszony? Nem értem a rejtvényeidet!
Berke testét görcsbe rántotta a belőle feltörő zokogás. Szinte fuldokolva préselte ki magából a szavakat.
- A beavatás, Zolta… a főzet, melyet… megitatott veled az a sátán… Uram, irgalmazz!
Zolta elkerekedett szemekkel figyelte az emlékek kínjától a földön vonagló lányt.
- A főzet. Mi volt a főzetben? A sámán megmutatta az összetevőket. Mandragóragyökér volt…
A lány már sikoltott.
- Nem mandragóragyökér! Szegény Zolta! Krisztusom, hogyan félhettem ennyire kettőnk halá-lát! Az a pokolravaló öregember azt mondta, megöl téged és engem is, ha elmondom neked. És én azt hittem, így jobb lesz! De… ezt nem bírom!
Az ispotályos ismét megragadta a lányt. Nem akarta tudni az igazat, de mégsem menekülhetett a pillanat elől.
- Mit nem mondhattál el?! Mi volt az?! Mivel itatott meg az a tatár kutya?!
Berke érezte, hogy eljött a pillanat. Most fogja kimondani azokat a szavakat. Úgy érezte, min-den egyes kimondott szóval elillan belőle valamennyi élet, de nem bánta.
- A sámán tudott mindent. Tudta, hogy én nő vagyok. Azt is, hogy szeretjük egymást. Csak ját-szott velünk, Zolta. A szertartás előtt már három hónapja áldott állapotban voltam. De elhajtotta a magzatot, mert…
- Nem! – az ispotályos befogta a fülét, nem bírta tovább hallgatni.
- … szüksége volt egy magzatra a szertartáshoz. Nem szárított mandragóragyökeret aprított fel és kevert bele a főzetbe, hanem…
- Istenem, ne! – most Zolta fetrengett a földön kínok közepette, ahogy előbb Berke.
- … hanem a mi halott magzatunkat.
A férfi testét zokogás rázta. A nedves földet kaparta kínjában, de semmi sem segített.
- Uram, hát még itt a pokolban is utolérsz?! Hát nem volt elég a sok szenvedés, miért büntetsz tovább?! Miért kellett így lennie?!
- Most már talán érted, miért nem tudtam elviselni az életet veled. Láttam, ahogy varázslóvá válsz, és azt a hatalmat használod, amit akkor nyertél el. De tévedtem. Nem neked kellett volna tartogatnom azt a szúrást az utunk végén, hanem magamnak. Bocsáss meg érte. Most már látom, nem vagy jobban hibás, mint én magam.
Berke egy bátortalan mozdulattal megsimította az előtte hánykolódó férfi ragacsos fürtjeit. Nem bánta a beletapadt sárt és a vért, azon már régen túl volt. Zolta keze a lány kezét kereste, de többre nem volt ereje.
- Te bocsáss meg, Berke! Bocsáss meg nekem nyomorultnak!
A lány megértette, hogy mindketten bűnösök és mindketten bűnhődnek is. Nincs vadász és nincs préda. Nincs győzelem és legyőzetés. Úgy érezte, megértette az Úr célját kettejük vesszőfu-tásával: rá kellett ébredniük a bűnükre.
- Nem haragszom rád, én régen volt uram és szerelmem. Lásd, ugyanoda jutottunk mindket-ten. Egy ingovány közepén siratjuk, ami volt, és amit már sosem tudunk jóvátenni.
Zolta kábán figyelte a kusza vonalakat, melyeket erőtlen mozdulatokkal rajzolt a sárba.
- S ugyanonnan is indultunk. Csak az út volt más és a szerep, melyet útközben játszottunk. Te prédaként előlem futottál, én téged üldöztelek. És miközben vadászként tetszelegtem, én is me-nekültem. A tetteim elől, a tudás elől, az igazság pillanata elől. – Hitetlenkedve rázta meg a fejét. – Minél messzebbre kerültem a régi valómtól, annál közelebb jutottam saját magam leleplezéséhez.
A szavak karneválján az igazság hallgat. Nem volt mit mondani, így hát ismét csend telepedett közéjük. Később Zolta kezdte újra.
- Hogyan tovább?
A lány a távolba nézett.
- Habár úgy érzem, nem lenne szabad élnem ennyi bűn után, magam nem vethetek véget az életemnek. Talán egy kolostor…
Az ispotályos felemelkedett a földről.
- Hát nem maradsz velem.
Néma fejrázás volt a válasz.
- Azonban mit gondolok, mihez is kezdenénk együtt – rázta meg a fejét Zolta is. – Igen, vonulj kolostorba, a hited talán segít.
- És veled mi lesz, Zolta?
- Láthatod, hogy számomra a hit nem jelent már vigaszt. Minden, amit Istentől még kaphatok az csak újabb szenvedés. De ez sem számít. Ezután már semmi. Reggel tovább megyek.
- Hová?
A férfi szeme tanácstalanul fürkészte a nád sűrűjét.
- Akárhová. Tán van még hely valahol az árnyak között egy újabb árnyék számára.
- Nem látlak többet. – Berke nem kérdezett, azt mondta, amit érzett.
Zolta válasza mint homályos tükörkép egy lassan hömpölygő folyó felszínén.
- Nem látsz többet.
- De reggelig még dolgunk van – egyenesedett ki ültében a lány.
Ahogy az ispotályos szétnézett maga körül, tudta választ.
- Igen, el kell temetnünk a megholtakat tisztességgel.
- Aztán, mikor új nap virrad ránk, útra kelhetünk.
Zolta felnézett a csillagokat takaró vastag fellegekre.
- Nem lesz új nap. Nézd a felhőket! Ez az ég nem a napsugaraké lesz, hanem a varjaké.
Mély sóhaj szakadt ki a férfiból, ahogy felidézte magában egy régi kun siratódal sorait.
– “Vélem hallani károgásukat, suhognak már a fekete szárnyak. Az árnyak közé elkísérnek, ve-lem lesznek, amíg élek. Minden hideg reggelen…”
Berke fejezte be a sort.
- “… gyászdaluk zeng szívemben”.
-


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához