LFG.HU

tarsasjatekok.com
Baribal
novellaCimkek

Arra eszméltem, hogy miközben én a földön fekszem, rengeteg ember halad el mellettem, méghozzá igen sietősen. Lábuk alatt dübörgött a föld, ráadásul olyan csörgést, csattogást rendeztek, mintha talpig páncélba lettek volna öltözve.
- Mi ez? – kérdeztem kábán, bele a vakvilágba, még mindig csukott szemmel. Az éktelen lármától majd szétrepedt a fejem.
- Roham – felelte valaki.
A válasz eléggé meglepett, de még nem volt kedvem kirázni szememből a bódulatot.
- Mi? Valami csata? – érdeklődtem.
- Nem. Roham. – jött a válasz.
- De mégis miféle roham? Ütközet? Várostrom? Vagy mi? – tudakoltam kissé türelmetlenebbül. Egész testem zsibbadt, a világ úgy borult rám, mint egy darazsakkal teli fekete zsák.
- Nem, nem. Neked volt rohamod – tájékoztatott a hang.
Na, ez kissé kijózanított. A lábdobogás, páncélcsörgés és darázs-dongás, mintha csak egy szellő fújta volna el őket, tovatűntek. Óvatosan kinyitottam a szemem és felnéztem. Ha nem a hátamon feküdtem volna éppen, hát a látványtól biztos hanyatt esem. Egy lófej lézett le rám. Nagy, szürke lófej. Hosszú orr, hegyes fülek, csillogó, barna gülüszemek, a szájából még ott lógott pár frissen tépett fűszál, s esküdni mertem volna, hogy épp egy bátorító vigyort próbál magára erőltetni.
- Ööööö? – kérdeztem csodálkozva.
- Aha – válaszolt.
Körbeforgattam a szemem. Kék ég, pár felhőfoszlány, derűsen mosolygó nap, alatta végtelennek tetsző lankás, zöld mező és sehol egy teremtett lélek. Csak ez a ló. Meg a hasogató fejfájás.
- Te? – nyögtem értetlenül.
- Mit én? – kérdezte a ló. Vagy legalábbis nagyon úgy nézett ki, mintha tényleg ő kérdezte volna.
- Te beszéltél hozzám az előbb?
- Ki más beszélt volna? Látsz itt még valakit? Persze, hogy én beszéltem. Egyébként meg nem is vagyok meglepve. Mindig ezt csinálod, amikor rohamod van.
- Mit csinálok? És milyen rohamom? És egyáltalán…
- Hát ezt. Értetlenkedsz. Meg ostoba kérdéseket teszel fel. Hát ilyen a roham. Tudod, amikor hirtelen hanyatt vágod magad, meg rúgkapálsz, meg forgatod a szemeidet, aztán meg mikor vége, megint nem emlékszel semmire.
Hm. Hát ebben igaza volt. Tényleg nem emlékeztem semmire. Pedig az ember azt gondolná, hogy nem felejti el olyan könnyen, hogy lovakkal szokott társalogni.
- Elmondanád, hogy mégis mi folyik itt? – tudakoltam.
- Inkább csak pihenj! – felelte unottan és tépett magának egy pofára való füvet. – Idővel majd minden beugrik. Lesznek majd látomásaid, meg előkerül majd pár emlékkép. Csak maradj nyugodtan, különben a fejfájásod csak rosszabbodni fog.
- Hát ez roppant megnyugtató! – gondoltam magamban. Itt fekszem valahol egy végtelen rét közepén egy beszélő ló társaságában, fogalmam sincs, hogy ki vagyok, hogy kerültem ide, és hogy mi ez az egész egyáltalán, de csak maradjak nyugodtan, mert a ló azt mondta…
Kezdtem egészen ideges lenni.
- Semmi kedvem itt heverészni és az eget, meg a te lópofádat bámulni! – förmedtem rá – Inkább segíts felkelni!
- És ugyan mi célból szándékozol felkelni? Ha szabad kérdeznem.
- Hogy a hátadra vegyél és elvigyél innen. Valahova. Ahol emberek vannak.
- A hátamra?! Hogy én téged a hátamra?! Hát abból nem eszel kispajtás. Egy legyet sem tűrök meg a hátamon, nem hogy téged!
- Akkor hogyan…
- Ahogy mondtam. Kicsit pihensz, aztán majd szépen a lábadra állsz és felőlem oda mész, ahova akarsz.
- De hát te az én lovam vagy. Nem?
- Már miért lennék én a te lovad!? Nem vagyok én senkinek sem a lova. Te talán örülnél, ha feltelepednék a hátadra és addig rugdosnálak, amíg el nem kezdesz vígan vágtázni a mezőn? He?
- Hát jó – mondtam mogorván – Akkor majd egyedül.
A szürke ló rántott egyet a lapockáján. Alighanem csak egy bögölyt hessentett le róla, de a mozdulat akár vállrándításnak is tűnhetett. Összeszedtem az erőmet és nekiláttam feltápászkodni. Minden mozdulattól hasogatott a fejem és rettentő szédülés fogott el, de nem adtam fel. Semmit nem tudtam magamról, csak annyit, hogy elég makacs vagyok ahhoz, hogy csak azért is végigcsináljam. Hosszú küszködés után végre sikerült valahogy talpra kecmeregnem. Láttam, hogy a szürke csak tetteti a gondtalan legelést, fél szemmel engem figyel. Émelygés kerülgetett, de szilárdan megvetettem a lábamat és csak arra koncentráltam, hogy talpon maradjak. Próbáltam előrehajolva végignézni magamon, de ahogy megbiccentettem a fejem, azonnal könny szökött a szemembe a hasogató fájdalomtól. Úgy tűnt, az lesz a legbölcsebb, ha egyelőre csak meredten előre nézek, mint egy kitömött varjú, aztán, majd ha jobban leszek, jut majd időm a részletesebb önvizsgálatra is. Azt biztos észrevettem volna, ha súlyos sebeim vannak, ha másért nem, akkor azért, mert a ló biztos felhívta volna rá a figyelmemet. Így nem maradt más dolgom, mint állni és várni, hogy jobbra forduljanak a dolgok. Arra gondoltam, talán a beszélgetés majd elvonja a figyelmemet a rosszullétről.
- Hogy hívnak? – tudakoltam.
- Másoknak Szellő – felelte – De te Szelesnek szoktál.
- Szeles? Miért? – kérdeztem vissza önkéntelenül. Erre elvigyorodott – már ha egy ló egyáltalán el tud vigyorodni – és határozott farhangon értésemre adta az okát.
- Értem. Bár igazából arra voltam kíváncsi, hogy engem hogy hívnak?
- Ja, hogy téged? Valami Drabális, vagy Dromedár, vagy Darabonc… Nem tudom. Sose tudtam megjegyezni az emberneveket. Nincs semmi értelmük és különben is túl sok bennük az ’r’ – recsegte válaszul. A zöldes lónyál langy esőt permetezett az arcomra.
- Demeter? – valahonnan a feledés homályából bukkant felszínre a név. Még nem tudtam, a sajátom-e, vagy csak valami emlék.
- Ja. Az. Meglehet. Számít?
- Nem tudom. – kicsit ízlelgettem a nevet, aztán elég jó hangzásúnak találtam ahhoz, hogy elfogadjam sajátomnak.
- Mondd csak, mióta ismerjük egymást? – folytattam a kérdezősködést.
- Szerintem túl rég óta.
- De komolyan.
- Hát nem is tudom. Elég régóta. Mióta rád találtam. Egy erdőben. Elég messze innen. De egyáltalán nem bánom. Elég szórakoztató vagy. Mókás történeteket szoktál mesélni. Már ha éppen nem a roham után vagy. Mert olyankor elég kibírhatatlan a természeted.
- Miféle történeteket?
- Hát mindenfélét. Emberekről. Csatákról…
- Csatákról? Talán katona volnék? – hiába erőltettem az agyam, nem derengett semmi.
Megráztam a fejem, de erre újult erővel hasított bele a fájdalom. Aztán egyszer csak mintha letakarták volna a napot, sötétség borult rám.
- Nnna, kezdődik – hallottam tompa ködfátylon át Szeles kedvtelen, csámcsogó hangját, s éreztem, ahogy erős vállával megtámaszt, el ne essek. Aztán teljesen kihunyt körülöttem a világ, s én zuhanni kezdtem.
Olyan volt, mintha egy sötét éjszaka a vihar elől egy templom falai közé menekültem volna, s ott a sötétben, csak az időnként a feketeségbe hasító villámok izzása világította volna meg egy-egy pillanatra a falra festett képeket. Katonákat láttam. Gyalogosokat, lovasokat. Egy várat, amit hatalmas sereg készül bevenni. Villanás. Egy torony. Magas, karcsú torony. Feketeség. Villanás. Ismét a vár, de már közelebbről. Ledöntött falak, bezúzott kapu. Harcosok vívnak élethalálharcot egymással. Tűzgolyó. Lángoló épületek, és megint csak a torony. Valami van abban a toronyban. Valami fontos. Feketeség. Villanás.
A látomás elenyészett.
Megint a földön feküdtem.
- Mondtam, hogy kár felkelni – károgta Szeles. – Még pár ilyen és totál összetöröd magad.
- Láttam…
- Persze, hogy láttad. Mondtam, hogy látni fogod. De mindig ez van. Nem hallgatsz rám, nem pihensz, össze vissza töröd magad én meg a végén nem győzöm a gondodat viselni.
- Az a vár…
- Ja, igen, a vár. Meg az a magas izé…
- A torony.
- Ja, az. Na, kapiskálod már?
- Hát nem igazán. Van ott valami. Valami fontos. Abban a toronyban. Érzem, ha rájönnék, hogy mi az, már sokkal könnyebb lenne.
- Te tudod. Mindenesetre, ha elég erősnek érzed magad, esetleg szép lassan elindulhatnánk. Mutatnék egy helyet.
- Miféle helyet?
- Majd meglátod. Talán segíteni fog.
- Jártam már ott?
- Mondhatni rendszeresen.
- Amikor…
- Rohamod van? Igen, akkor is. De máskor is.
- És segíteni szokott?
- Igen. Eddig mindig.
- Akkor menjünk!
- Jó. De ha jönnek ezek a látomások, csak szólj! Majd megállunk addig. Nem vagy egy épületes látvány, ahogy fejjel előre belezúgsz egy pocsolyába, vagy ki tudja, valami még rosszabba. Múltkor is az a tehén lepény… Bár az inkább vicces volt.
Feltápászkodtam hát ismét és elindultunk. Nem tudom, meddig mentünk, nekem óráknak tetszett. Szeles időnként megállt, legelt kicsit, végtelen türelemmel viselte botorkálásomat. Nem messze, a füves dombok között lombos fák ágai hajladoztak az enyhe szélben.
- Oda megyünk? – kérdeztem, fejemmel arrafelé intve. Csak most tűnt fel, hogy a rosszullét szinte teljesen elmúlt, és már a fejfájásom is enyhült.
- Igen – felelte Szeles. – De ne kapkodd el! Látod, már nincs messze és mi még nagyon ráérünk.
Alighogy ezt kimondta, éreztem, ismét magával ránt a mélység. A végtelen mezők és a távoli liget látványa elenyészett egy villanásban, helyét a vár és az ostromló katonák képe vette át. Hallottam a csatazajt. Emberek kiáltását, lovak nyerítését. Hallottam ezernyi nyílvessző süvítését és a kőhajító gépek hangos csattanását. Villanás. A fekete torony. Mindenhol füst. A torony ablakain narancsszínű fény sugárzik az éjszakába. A kapu zárva, de seregnyi katona ostromolja. Ott vagyok köztük. Buzogányt markoló karom egyszerre lendül a többiekével. Mellettünk egy faltörő kos vasalt feje lódul előre. Reccsenés. Villanás. Egy folyosó. A falakon fáklyák, a kövek vértől nedvesek. Betört ajtók végig a folyosó mentén. Rohanás. A folyosó végén csigalépcső. Nekivágok. A többiek mögöttem. Rohanok. Fel, fel, véget nem érő lépcsőkön, végeláthatatlan kanyarokon át. Odafönt van, érzem. Tisztán érzem, hogy odafönt vár a válasz minden kérdésemre. Újabb villanás. Egy ajtó előtt állok. Egyedül. Vastag, keményfából készült ajtó. Nehéz vasalatokkal, sárkányokat formázó kovácsoltvas díszítésekkel és arasznyi, fenyegetően kimeredő vastüskékkel. Tucatnyi ember sem lenne képes betörni, de én nekitámasztom a két tenyerem és tolni kezdem. A szívem a torkomban dobog. Érzem, már a célnál vagyok. Ott, az ajtón túl vár rám az a valami… Valami, ami mindent megmagyaráz. A súlyos ajtószárnyak résnyire tárulnak. Közülük fény árad ki, s elvakítja a szemem…
Mire újból láttam, már Szeles szőrös orra töltötte ki a teljes látómezőmet.
- Na, hogy vagy? – bámult rám kíváncsian. Csiklandozott, ahogy finoman végigszimatolta az arcom.
- Soha jobban! – lódítottam
- Hát ez igazán remek! Fújd csak ki magad! Nekem még itt volna ez a pár fűcsomó. Kár lenne itt hagyni, nem igaz? Jéé, nézd, csalán is van benne! Igazi csemege.
Mire eltűnt az utolsó gusztusos fűcsomó és zsenge csalánlevél is a szürke ló gyomrában, én is elég jól voltam ahhoz, hogy folytathassuk az utat.
Lassan haladtunk. Szeles – persze csakis rám való tekintettel – gyakran megállt és tépett a vastag levelű fűből. Ahogy közeledtünk a fák felé, valami csillámlásra lettem figyelmes a rezgő levelek mögött.
- Mi az a csillogás a fák között? – kérdeztem.
- Egy tó. – hangzott a felelet. – Friss és tiszta a vize. Meglátod, ha iszol belőle, egyből jobban leszel.
- Hát az már nagyon rám férne.
- Akarsz pihenni?
- Majd ha odaértünk.
Lassú, egyenletes léptekkel közelítettünk a fűzfák árnyékában békésen megbúvó tavacska felé. Már hallottuk a nádasban tanyázó békák kuruttyolását. A rezzenéstelen víztömeg nyugalmát csak a némán úszó vadkacsák hullámai fodrozták. A nádas egy helyen le volt taposva, egészen a kéken tündöklő víztükörig el lehetett sétálni.
- Ismerős? – kérdezte Szeles.
- Nem is tudom. – feleltem töprengve – Vagy jártam már itt, vagy csak mindig is arról álmodoztam, hogy eljussak ide. Csodálatos hely.
- No, menj! Igyál!
Megfogadtam a tanácsát. Elindultam a víz felé. De alig tettem meg pár lépést, megint rám tört a roham.
Az emlékképek, mint medréből kilépett folyó, feltartóztathatatlanul áradtak felém. A várostrom, a falak bevétele, a főtorony megrohamozása. Száguldás végig a folyosókon és fel a lépcsőn. Majd a sárkány-díszítésű ajtó. Nyitva. Egy terem. Az ajtóban állok és a férfit nézem, aki a terem közepén botjára támaszkodva ácsorog, nekem háttal. Hosszú, fekete köpeny lóg le vállairól. A fején talán kalap, talán sisak. Odakiáltok neki. A férfi lassan, fáradt mozdulatokkal megfordul. Rémisztően sovány. Arcán pergamenszerű bőr feszül, s a fekete öltözet csak még inkább kihangsúlyozza vézna testalkatát. Csak ekkor veszem észre, hogy nem sisak, vagy kalap van a fején. Hatalmasra duzzadt, kopasz koponyája keltett csak olyan benyomást, mintha viselne még valamit. Látom magam, ahogy tőrt húzok elő az övemből és gúnyosan mosolyogva mondok neki valamit. Látom, ahogy elindulok felé, s közben tőrömet nekiszegezve nevetek, aztán látom, ahogy a torz alakú férfi rám mutat és megszólal. Aztán megint villanás.
Magamhoz tértem. Lihegve, verejtékben úszva. Éreztem, hogy megvan végre a válasz. Tudtam, hogy eljutottam arra a pontra, ahol minden világossá kell, hogy váljon. Már csak épp egy hajszál választott el a megoldástól. Olyan volt, mint mikor ott egy szó a nyelved hegyén, de mégsem vagy képes kimondani azt. Csak egy apró lökés kellett.
Odaballagtam a partra.
- Fenékig! – hallottam tompán Szeles nyihogását
Lehajoltam a vízhez. Szelesnek igaza volt, egy pár hűvös korty tényleg jól fog esni. És talán tényleg segít abban, hogy felszínre törjön bennem a tudás.
És akkor, belenézve a tó tükrébe végre kristálytisztán ott tündökölt előttem a Dolog. A nagyon fontos dolog, amire mindig emlékeznem kell. Olyan mélyen az agyamba égve, hogy nem is értem, eddig hogyhogy nem bukkant fel. Lenéztem a víztükörben csillogó nagy, gesztenyeszínű lófejre, hosszú, szőrös orral, hegyes fülekkel, barna gülüszemekkel, fehér csillaggal a homlokán és már tudtam, már motyogtam is a magam sajátos lónyelvén magam elé, mi az, amit nem szabad elfelejtenem:
- Soha többet ne mondd egy varázslónak, hogy Nagyfejű!


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához