LFG.HU

Szitás Attila
novellaCimkek

John majdnem mindenkit utált a környezetében. A munkatársait, akik állandóan a súlya miatt cikizték. A vásárlókat, akik olyan idióta kérdésekkel zaklatták, mint például, hogy merre található a televíziós részleg. John ilyenkor két dologra gondolt: először is, hogy miért pont a biztonsági őröket találják meg az ilyen idióta kérdésekkel. Másodszor pedig, hogy a mélyen tisztelt vevő, miért nem látja azt a futballstadion méretű tévét a polc tetején, egy sorral arrébb. De legjobban a főnökét gyűlölte. Soha nem rokonszenvezett vele, de mióta beosztotta éjszakai műszakba, már arra sem vette a fáradságot, hogy elküldje őt melegebb éghajlatra. Pedig így lemarad a kedvenc műsorairól, melyeket – valamilyen oknál fogva – csak a késő esti műsorsávban sugároznak
Ezen morfondírozott, miközben házának bejáratához ért. A nap lassan előbújt, jelezve az embereknek, hogy kezdődik a napi robot. De nem Johnnak, aki már megjárta a “poklot”. Ma is olyan unalmas volt a munka, mint máskor. Se egy betörő, de még egy ócska őrült sorozatgyilkos sem tévedt be hozzájuk házimozi rendszert vásárolni a nagyijának. És még a tévét sem nézhette. Fegyvert persze adnak a kezébe, de távirányítót azt már nem…
Zsibbadtak a lábai és fejben is elfáradt egy kicsikét, de a kulcsot nagyon fürgén halászta elő egyenruhájának jobb zsebéből. Ahhoz sem volt kedve, hogy a munkahelyén átöltözzön. Még mindig azt a szürke egyenruhát viselte, ami a rutinosabb tolvajokat óvatosságra intette, ha megpillantották az üzlet polcai közt. John erre büszke is volt, bár ezt az érzést nem tudta senkivel megosztani, mert egyedül élt. Édesanyjától örökölte a házat, már több mint öt éve, de azóta sem talált magának nőt, akivel megoszthatná a két és fél szoba luxusát. Egyetlen társa a tv volt, mely – mint oly sok más embernek is – kaput nyitott a nagyvilágra. A tv nevettette és ríkatta meg, ez segített neki, ha nagyon magányosnak érezte magát, és akkor is ott volt, ha testi vágyain kellett enyhítenie.
Ahogy belépett az ajtón, és becsukta azt maga után, rögtön jobb kedve lett. Szeretett itthon lenni. Első útja a konyhába vezetett, ahol másik nagyon jó barátja, a hűtő várta. Néha vele is megosztotta bánatát két sonkás szendvics elkészítése között. Most is csinált párat, majd tálcára tette őket, és egy sört is előkapart még a hűtőből. Ezzel a kis szettel indult meg a nappaliba, hogy uralma alá hajtsa a szoba közepén elhelyezkedő fotelt.
A függönyök jótékony félhomályt varázsoltak a szobába, nem bántotta az ember szemét a nap éles fénye. John mindig így hagyta a szobát, hogy mikor haza jön, ne kelljen ilyenekkel törődnie. A tálcát elhelyezte a fotel előtti asztalon, majd lerúgta a cipőjét, kigombolta a nadrágját és elhelyezkedett kedvenc bútordarabján. Halk kis reccsenést hallott, és az agyában egy impulzus azt súgta neki: káromkodj!
- A picsába! – tett eleget az utasításnak, majd úgy vette elő a feneke alól a távirányítót, mintha egy ártatlan kis állatka lenne. Örömmel látta, hogy a már két hete sem működő fényerő-szabályozó gombon kívül, semminek nem esett bántódása. Gyorsan tesztelte is a készüléket: ki-be kapcsolgatta a tv-ét, csatornát váltott, hangerőt növelt és csökkentett és – biztos, ami biztos – a finomhangolást is kipróbálta. Nem talált semmi hibát, amit a dobozos sör felbontásával és pár korty elfogyasztásával ünnepelt meg.
Egyik kezében az itallal, a másikban a távirányítóval olyan boldognak érezte magát, mintha a jobbján egy – a tv-ben látott – tengerparti szépség, a másik oldalán pedig egy bankókkal teli zsák lenne. Érezte, hogy nyomja valami az oldalát és eszébe jutott, hogy a szolgálati fegyvere az, amit még mindig nem csatolt le. Letette a sört az asztalra – a távirányítót semmi pénzért nem eresztette volna el – és éppen nyúlt volna a pisztolytáskáért, amikor a szeme megakadt a televízió képernyőjén. A keze lehanyatlott és újabb utasításra várt, de egyelőre nem kapott. A férfi pár pillanatig nem is pislogott, de aztán hirtelen vége lett. Szemeit most becsukta és megpróbálta felidézni a látottakat, de nem sikerült. Teljesen a hatása alatt volt még. Olyan gyors volt az a pár kép és hang, hogy az agya nem tudta teljes mértékben befogadni. Szemei felpattantak, ahogy meghallotta az ismerős hangot, és ismét a tv képernyőjére szegezte a tekintetét. Ugyanolyan hosszú volt, mint az előbb és ez bizonyította, hogy nem egy véletlenül befogott üzenetet sugárzott a készülék. John tisztában volt vele, hogy mások is láthatták amit ő, bár remélte, hogy ez nem így van. Érezte, hogy szóltak hozzá…
Abban a pillanatban sok mindent elfelejtett, amint véget ért másodjára is a képek és hangok egyvelege. Nem tudta, hogy miért ül még mindig a foteljében. Hitetlenül pillantott a dobozra, melyben a sör pihent, majd ugyanilyen arccal pillantott a szendvicsekre, amikhez még hozzá sem nyúlt. Felsejlett előtte, hogy igazából csak befolyásolni akarják, és hogy nem szabad semmit elhinnie, de elhessegette ezeket a gondolatokat, és cselekvésre ösztökélte magát.
Segítségül hívta a televíziót, ám az most ismét azt a műsort sugározta, ami a tv-újságban meg volt írva. Mitch egy kiabáló férfi segítségére sietett és őt követte szőke, hosszú hajú partnernője, kinek szilikontól duzzadó keblein megcsillant a malibu-i napfény. John tudta, hogy ez a tegnapi rész ismétlése, és hogy hamarosan egy cápa fog felbukkanni a vízben, ami leharapja az egyik vízimentő bal lábát. A távirányító, amit még mindig szorongatott, most életre kelt a kezében. Persze a férfi adta neki a löketet, amitől a levegőbe emelkedett és csatornát váltott. Halványodni kezdett a látottak és hallottak emléke, és John remélte, hogy legfeljebb álmaiban fog újból előjönni, de a tv nem hagyta magát…

Arra eszmélt fel, hogy a háza előtt áll és az ajtót zárja be. Távozni készült otthonról. Az órájára pillantott, és megállapította, hogy már reggel tíz múlt. Sok mindent elfelejtett, és nem értette, hogy mikor szánta el magát arra, hogy elinduljon. Csak egyetlen szó zakatolt a fejében, egyre hangosabban, de nem akart róla tudomást venni.
Még mindig az egyenruhájában volt, és a fegyvere is az oldalán lifegett. Teljesen természetesnek érezte a helyzetet, pedig aggodalomra adhatott volna okot, hogy semmivel sem törődve indult el otthonról. Még sem idegeskedett. Az üzenet rövid volt és egyértelmű, és mindene megvolt hozzá, hogy megvalósítsa annak tartalmát. Tisztában volt vele, hogy ezt leginkább a munkájának köszönheti. Annak a munkának, amit annyira gyűlölt néha. Tudta, hogy sokan nem tisztelik a biztonsági őröket, de ezen itt az ideje változtatni. Az üzenet ráébresztette arra, amivel valahol a lelke legmélyén eddig is tisztában volt: az élete egy kalap szar. Nem ér semmit, tehát veszíteni valója sincs. Semmi.
Átgyalogolt az utca túloldalára és az emberek arcát fürkészte. A közöny terpeszkedett a legtöbbjükén és John tudta, hogy ha kívülről látná magát, ugyanez az arckifejezés köszönne vissza rá. Elindult a belváros felé. Nem volt nála semmi, csak a fegyvere és néhány személyes holmi. A nap még mindig fényesen sütött, és a férfi elképzelte, hogy egy másik életben mennyire tudna ennek örülni.
Egyenletes tempóban haladt és közben azon gondolkozott, hogyan kezdjen neki tervének. Az első állomással tisztában volt, de utána? Annyi ötlete volt, hogy minden egyes gondolatra füttyentett egyet. Páran felfigyeltek rá, de hamar el is fordították a fejüket. Eszükbe sem jutott volna, hogy ez a férfi mire készülhet fegyverrel az oldalán. Csak egy biztonsági őrt láttak fütyörészni, semmi többet. John sem törődött senkivel és semmivel. Nem érdekelték többé az emberek, csak koloncnak tűntek számára. Koloncnak, amitől talán jobb lenne megszabadulni. A férfi arcán pofátlanul széles mosoly jelent meg erre a gondolatra. Egyik kezét zsebre dugta, és így sétált tovább. Ahogy megpillantotta az épületet, lassított a léptein és a bejárat előtt meg is állt. Eszébe jutott a régi mondás: “Most kezdődik életed hátralévő része!”. Nagy levegőt vett és belépett a bank ajtaján.

John Doe nem látta a bank biztonsági őrét, és ennek örült. Jobb, ha nem találkozik most senkivel. Nem volt nagy forgalom a bankban, csak pár ember intézte az ügyeit. Teljesen átlagos nap volt ez számukra, nem úgy, mint Johnnak Egy terhes nő iratokat töltött ki az egyik kis asztalnál, de egy pillanatra felemelte a fejét – talán egy helyre nem tudott mit írni – és megpillantotta a férfit, aki még mindig a bank ajtajában ácsorgott. Látta a férfi szemében az elszántságot és az oldalán a fegyvertáskát. Egy pillanatra rossz érzés fogta el, de az egyenruha látványa rögtön megnyugtatta. Bár nem úgy nézett ki, mint a banké, de szemet hunyt e tény felett. Visszatért a papírjaihoz és így már nem láthatta, amint a férfi jobb keze elindul a fegyver irányába. John elindult az egyik pulthoz, és közben szemügyre vette a tőle nem messze álló férfit, aki türelmesen várt az ügyintézőre. Most látta életében először ezt az embert, de lelki szemei előtt már látta is az egész életét. Mindent elárult számára az elegáns öltöny, a tisztára pucolt bőrcipő, az arany gyűrű az ujján és a nadrágzsebéből kikandikáló slusszkulcs. Mindene megvolt, ami neki nem: család, jó munka és nem utolsó sorban pénz. Jó sok pénz. Ahogy megállt mellette a pultnál, az ismeretlen férfi rá nézett és halványan a biztonsági őrre mosolygott. John nem viszonozta ezt, csak bal kezének hüvelyk és mutatóujját nyújtotta ki, majd irányította a férfi felé. Annak arcán a mosolyt a meghökkenés váltotta fel, és a földet kezdte el bámulni. John a pulthoz fordult, de csak az üres széket pillantotta meg annak túloldalán. Jobb keze közben már elérte célját, de most eleresztette azt. Nem gondolta volna, hogy egy rohadt ügyintéző áthúzza a számításait. Egy ügyintéző, akinek monitorán vidám figurák ugrálnak és futkároznak csak egy gombnyomásra várva, hogy helyüket ismét átvegye a munka. John pásztázni kezdte a terepet és megpillantotta a nőt, aki a szoknyáját igazgatva sietett a helyére. A bankos kisasszony leült a pulthoz és felnézett rá: – Miben segíthetek?
A férfinak ismét eszébe jutott az üzenet, amit nem is olyan rég még megbabonázva bámult a tévében, majd megtörölte izzadt homlokát. John Doe jobb keze ismét megindult eredeti célja felé, majd mikor érezte, hogy kezében van további életének kulcsa, előhúzta azt a hátsó zsebéből.
A tárca a pulton landolt, gazdája pedig fölényesen kijelentette: – Szeretnék olyan hitelt felvenni, amilyet a tv-ben reklámoznak.
A nő elsorolta, milyen személyes iratok kellenek a művelethez, majd miután John mindegyikre bólintott, elmosolyodott és hozzátette: – Örülünk, hogy minket választott!


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához