LFG.HU

Nagy István
novellaCimkek

Mikor tíz éves lettem, óriási ünnepséget rendeztünk. Meghívtuk az összes barátomat, eljött apa összes ismerőse is, mindenki felköszöntött, meg rengeteg ajándékot kaptam. Apám azt monda, a tizedik születésnapnál nincs fontosabb az ember életében. Azért, mert a legtöbbünkkel csak egyszer fordul elő, hogy helyiértéket vált az évei száma.
Azt nem mondta, mi a helyzet a második élettel.

“Jó lecke lesz.” – mondta az Atya. – “A kevélység a legfőbb bűnök egyike. De majd az Úr megtöri a kevélységed!” – vihogta. – “Az a sok ringyó csak a bűnbe taszít. Méghogy szeretnek. Piha. Majd meglátjuk, így mennyire szeretnek!”
Előtte Gravenvilleben éltem, és komikusként kerestem a kenyeremet. Jól tudtam utánozni másokat, híres embereket. Megnevettettem a közönséget, míg nem jött a zenekar. Éltem, mint hal a vízben, nem törődtem a holnappal. Talán ott öregszem meg, abban a kabaréban, ha nem jön Kevin Sheely. Fiatalabb volt, mint én, mégis sokkal többre vitte. Két cicababa kísérte mindenhova, és nagykanállal ette a kaviárt. Nem tudtam irigyelni, de kíváncsivá tett.
“Gyémánt van a torkodban, Kenneth, én mondom, gyémánt!” – mondta Kevin, és hellyel kínált. Az egyik lány szinte azonnal hozzám bújt. – “Vegasban van a helyed.” – tolta elém a teli pezsgőspoharat.
- “Van ott elég komikus” – mosolyodtam el és belekortyoltam a pezsgőbe. Nem szerettem a pezsgőt, de tudtam, éreztem, itt valami fontos dolog fog történni.
- “Szarni a komikusokra” – legyintett és bizalmaskodva áthajolt az asztalon. – “Énekelni fogsz!” – kacsintott rám.
- “Nem elég tiszta a hangom” – ráztam meg a fejem.
- “Ezt ki mondta?” – szűkült össze a tekintete.
- “Az énektanárom. Énekkaros voltam a gimiben.”
- “Nő volt, vagy férfi?”
- “Nő.”
- “Ostoba kurva” – intett a pincérnek egy újabb üveg pezsgőért. Ha Mrs. Biggs történetesen férfi lett volna, valószínűleg most kapott volna egy “dilettáns köcsög” címet. – “Csinálunk egy együttest, aztán irány Vegas. Megmutatod ezeknek a buziknak.”
Ennyit Kevin Sheely-ről. Aláírtam egy előnytelen szerződést, és két hónap múlva már egy bárban előttünk lépett fel egy komikus. Elindult a karrierem. Huszonnégy éves voltam, jóképű, sikeres. Volt egy saját együttesünk, a Casa del Toro, és tényleg Vegas-ban léptünk fel. Hetente négyszer, ebből kétszer hétvégén. Kevin-nek igaza lehetett, mert egyre jobb helyekre hívtak. Fél évente kicserélődött körülöttem a zenekar, de én mindig maradtam. Ment a szekér rendesen. Annyi pénzem volt, hogy nem is tudtam elkölteni, értelmes dolgokra semmiképp. Hazaküldtem anyának; apa túl büszke volt, semhogy egy centet is elfogadott volna. Shelly, a nővérem megint ikreket várt, kellett nekik a pénz embereket felvenni a tanyára. Nekem még így is sok maradt. És rengeteg szabadidő.
Volt karizmám. Mindig is sok barátom volt, a sikereim után pedig még többre tettem szert. Jason Lawry volt a legfurább mind közül.
Állandóan extravagáns ruhákban járt, de iszonyú jól nézett ki. Ragadtak rá a csajok, bárhova beengedték soron kívül, ismert minden jó helyet, bulit, mindenkit, aki számított Vegas-ban. És félelmetesen pozőr volt. Szerintem azt hitte, azért lógok vele, mert olyan jó fej. Tévedett. Az egész Jessica miatt volt.

Talán a második közös bulinkon láttam meg. Egyből beleszerettem. A pisze tündér, a csendes kislány, az érzéki szerető. Keveset beszélt magáról, szinte mindig csak azt akarta, hogy énekeljek. És mindig sírt, ha énekeltem. Soha nem adta meg, hogy hol érhetem el, ezért állandóan Jason-nal buliztam, hogy néha összefussunk. Rejtélyes, megfoghatatlan volt és alig értettem, mit miért csinál. Ma már tudom, miért csak éjjel találkoztunk, miért szívta ki mindig a nyakam, miért találkoztunk olyan ritkán, vagy hogy miért volt vele olyan jó az ágyban, mint senki mással előtte.
Azt hiszem, szeretett, bár ez az ő fogalmai szerint mást jelenthetett. A hangomat legalábbis szerette. Gyorsan leszoktam arról, hogy megpróbáljam magam mellett tudni. Éltem tovább az életem, és ajándéknak fogtam fel minden ritka éjjelt, amit együtt töltöttünk. Bárkit is öleltem, soha nem érhetett fel vele. Kegyetlen lettem a nőkkel és keserű, ők pedig sértődötten távoztak, egyik a másik után. Nem számított, mindig jött más. Kevély voltam, igen. Náluk sokkal jobbat érdemeltem. Jessica-t. Soha nem akartam mást, csak őt. Vele lenni örökké.
Iszonyú volt, mikor felajánlotta.
Nem a “szolgalét” zavart. Jason sem tűnt szolgának. A vér. Jessica elmondott mindent, amiről szerinte tudnom kellett, hogy helyes döntést hozhassak. Elmagyarázott mindent. Sokat beszélt, talán többet, mint azelőtt összesen. Bár ne tette volna. Míg beszélt végig a mentolos ízre gondoltam, amivel mindig kimosta a vér sós aromáját a szájából. A vérét, amit azért ivott, hogy a teste meleg legyen a szeretkezéseink alatt.
Heteket, vagy hónapokat gondolkoztam? Rengeteg időt kaptam. Az enyém volt halandó létem minden ideje. Jessica tudta, hogy soha nem árulnám el. Azt is tudta, hogy rég döntöttem, csak meg kell barátkoznom a gondolattal. Bármit megtettem volna érte.
Felkerestem anyáékat. Nagyon örültek, hogy Európában kaptam szerződést, de szomorúak is voltak, hogy nem tudunk majd rendszeresen találkozni. Megígértem, hogy gyakran felhívom őket. Shelly férje két éve lelépett Miss Texas Második Helyezettel; a gyerekek szépen nőttek, de nem ismertek meg. Én már csak a távoli Kenneth bácsi voltam a városból.
Kevin teljesen kiakadt, mikor fel akartam bontani a szerződésemet és perrel fenyegetett. Két nap múlva egy lebujban túladagolta magát. Ismertem azt a helyet, Jason gyakran járt arra. Jessica szomorúan mosolygott, én pedig nem akartam tudni semmiről. Még kételyeim ébredtek volna.

Seattle teljesen más világot tárt elém. Jessica ragyogott a büszkeségtől, mindenki irigyelte értem. A “művészek” már-már túl szociálisak voltak, hogy megnehezítsék a beilleszkedésemet. Mindenki áhítattal hallgatta az előadásaimat, még a Herceg is gyakran látogatott el rájuk. Jessica mindig az első sorban ült; a gyönyör könnyei soha nem fogytak ki csillagszemeiből.
Lassan megszoktam, hogy folyamatosan garbót kell viselnem. Csekélység.
Néhány havonta meglátogattam apáékat. Meg kellett szoknom, hogy sminkelem magam a jelenlétükben. A hajamat is festettem, csak, hogy idősebbnek tűnjek. A család összes férfitagja korán őszült. Lassan változtam meg, de rengeteg időm volt rá. Már fel sem tűnt, ha néhanapján Jessicából kellett innom.
A nappalok unalmasan teltek nélküle. Képeztem a hangomat, olvastam, művelődtem. Apróságokat intéztem el neki. Békés, boldog évek voltak. Minden születésnapomon felajánlotta, hogy magához ölel, én azonban mindig visszautasítottam. Jobb volt félig embernek maradni. Láttam a többieket. Néha már őt is láttam, olyannak, amilyen.
Az egész életemet hirtelen felbukkanó ismeretlenek terelték abba a mederbe, amiben folyt. Így volt ez az Atyával is.
Csendes éjszaka volt, a gondolataimba temetkezve jártam a várost. Már hallottam a fajtájáról, és hallottam róla. Őrült volt, nem is kétséges. Szó nélkül vetette rám magát az árnyékokból. Csak az arcomat ütötte, keményen, de nem erősen. Csak hogy minél több nyomot hagyjon.
- “Végre – hörögte – az Úr pallosaként újra lesújthatok a bűnösökre! Ez jó lecke lesz. A kevélység a legfőbb bűnök egyike. De majd az Úr megtöri a kevélységed!” – vihogta. – “Az a sok ringyó csak a bűnbe taszít. Méghogy szeretnek. Piha. Majd meglátjuk, így mennyire szeretnek!”
Zihálva szemlélte meg a művét, mint aki kifáradt. Pedig a vámpírok soha nem fáradnak ki.
Átfordultam a hasamra, hogy ne kelljen néznem azt a szörnyű arcot. Éles kontrasztot alkotott Jessica gyönyörű vonásaival. Rengeteg vérben feküdtem. Micsoda pazarlás. Jessica nem fog örülni.
- “Azt hiszed, kellesz majd így bárkinek is? Most, hogy az Úr pecsétjét magadon hordod bűneidért? Azt hiszed?” – hajolt közelebb üvöltve. – “Azt hiszed?!” – rivallta az arcomba.
Nem tudtam szólni, de nem a fájdalomtól, vagy a félelemtől. Éreztem a fogaim szilánkjait a számban, és tartottam attól, hogyha megszólalok, lenyelek néhányat és tönkreteszi a hangomat. Ennek pedig nem szabadott megtörténnie. Jessica szomorú lenne.
- “Nem, ez kevés lesz.” – motyogott. Megpróbáltam odébbmászni, de rátaposott a hátamra. – “Olyan lecke kell, amit megkeserülsz egy életre.” – hajolt közelebb és a hajamnál fogva felrántotta a fejemet.
Kegyetlen volt a fájdalom; még soha nem éreztem ilyen kínt. Próbáltam üvölteni, szabadulni, de esélyem sem volt. Gyorsan, nagyokat kortyolt; hamar elájultam.
Említettem, hogy őrült volt?
Később, hónapokkal később a Herceg elfogatta az Atyát és kivégeztette. Ekkor találkoztam újra Jessicával. Csak rettenetet és szomorúságot láttam a szemében. Sírt, de ezek nem a gyönyör könnyei voltak. Félve húztam össze ruháimat magamon, hogy eltakarjam a testemet borító égéseket. Bátornak hittem magam, de az életösztön erősebb volt a szégyenemnél. Jason beszélt velem pár szót, de láttam az elégedettséget a szemében. Újra ő volt a kedvenc. Az egyetlen kedvenc.
Felajánlották, hogy én hajthatom végre az ítéletet, de nem éltem vele. Beszélhettem vele, mielőtt “kiteszik száradni”, ahogy a Brujah primogén mondta vigyorogva.
Egy kiszáradt kutat jelöltek meg sírjául. Erős béklyókkal volt kiláncolva, erősebbekkel, mintsem hogy emberfeletti erejével eltéphesse, bárhogy átkozódott is. Fent hallottam a patkányok neszezését, ahogy megpróbáltak mesterükhöz jutni, mindhiába. Mikor beléptem, elhallgatott. Bokáig gázoltam a hamuban. Seattle öreg város.
Sokáig csak néztük egymást csendben, végül én szólaltam meg.
- “Torz teremtménye maga az Úrnak.”
Eszelős kacagás tört ki belőle.
- “Te prédikálsz nekem? Te, akitől még a mi fajtánk is elborzadva hőköl vissza?” – üvöltötte – “Boldogan halok meg, hogy beteljesítettem az Úr akaratát. Megbűnhődtél vétkeidért, előttem pedig megnyílik a mennyek kapuja. Az Úr angyalai kísérnek az Ő színe elé, ahol megbékélhetek. Tiszta szívvel vonulok az égbe, ahol megbocsájtatik minden földi vétkem, melyet az Ő szolgálatában követtem el.”
Nehéz volt kimondani, amiért jöttem, pedig már jó előre megfogalmaztam minden szavam. Kiszáradt a torkom, bármilyen abszurd is.
- “Maga… maga is szép volt.”
Elakadtak a szavai. Elővettem a festményt a kabátom alól, és kitekertem. Egy gyönyörű nő volt látható a képen; szépsége minden művészt megihletett volna.
Az Atya megigézve bámulta a képet.
- “Stephanie Elizabeth Howell” – mondtam tagoltan. – “Mrs. Stephanie Elizabeth Howell. Született az Úr 1793. esztendejében. Tizenkilenc évesen vált vámpírrá…”
- “Mit számít ez?” – vágott közbe ingerülten, de a tartása meggörnyedt.
- “…tizenkilenc évesen vált vámpírrá, terhesen a második gyermekével. Az első gyermeke, egy kislány egy évvel azelőtt meghalt csecsemőhalálban. A Nosferatu vérátok hatására fizikai torzulások léptek fel elmosva a női jelleg utolsó vonásait is. Az átváltozásba beleőrült.
Kint a patkányok elhallgattak. Pirkadt.
Sokáig tartott a csend.
- “Hogyan jött rá?” – kérdezte végül csendesen.
Vállat vontam.
- “A véremben van.”
Csak reméltem, hogy tudom, mi játszódik le a fejében azokban a hosszú percekben.
- “És?” – kérdezte nagy sokára. – “Ez már nem számít. Vár a halál, megnyílik a mennyek kapuja.”
Összetekertem a képet és kopogtam az őrnek.
- “Az irigység a legfőbb bűnök egyike.” – vetettem oda a vállam fölött, ahogy kiléptem az ajtón.
Sokáig hallottam az üvöltéseit, és a kínt, amivel a láncait rázta. Azt hiszem, elégedett voltam. Elégedetten vonultam el, hogy elvettem egy halálraítélt utolsó perceinek nyugalmát. Vámpírrá váltam, semmi kétség.
Vegas a szerencse városa. Biztos a magunkfajtától veszik el.
A klánom nem fogadott be. Szörny voltam a szörnyek között, egyesek szerint már az Atya sem volt Nosferatu. Kitaszított lettem. Egy dolog nem változott csak meg.
A hangom.

Néha felhívtam anyáékat. Apának sztrókja volt, többé már nem tudtam beszélni vele. Anya nem értette meg, miért nem megyek soha haza. Shelly is hiányolt, miután a lányok is férjhez mentek, nem maradt senkije, csak anya. Rászoktam, hogy telefonon tartom a kapcsolatot mindenkivel. Megértettem, miért használ mindenki számítógépet. A világháló majdnem a világ. És aki egyedül él, annak rengeteg ideje van mások életében turkálni. Már nem kíséreltem meg több öngyilkosságot; voltak céljaim. Egy célom, legalábbis. Közben énekeltem és felvételeket készítettem. Némelyiket sikerült eladnom kisebb rádióadóknak vagy lemezcégeknek, de amikor találkozót forszíroztak, kénytelen voltam megszakítani a kapcsolatot velük.
Senki nem állt szóba velem a fajtámból. Kamerákkal figyeltem őket, belopakodtam a találkozóikra, feltörtem a számítógépeiket. Apránként lestem el mindent. Úgy éreztem, nagyon lassan haladok, pedig már nem számított az idő. Egyre mélyebbre húzódtam az árnyékokba, az árnyékok pedig befogadtak maguk közé. Nem rejtőzni akartam; megváltozni. Csak idő kérdése volt az egész. Hét kemény évé.
Mikor megszerveztem Jessicával a találkozót, nem mondtam el, ki akar beszélni vele. Egy underground klubba hívtam el, az első sorba szólt a jegye. Az öröksége még mindig erősen élt bennem; a függöny mögül tisztán láttam az arcát, mikor annyi év után ismét bejelentették Kenneth Irons-t. Kiléptem a színpadra, a reflektorok fénye annyi év után jólesően vakított el. Nem féltem a felvillanó vakuktól; tudtam, hogy a gépek nem látnak engem. Mindenkinek másképp jelentem meg, de mindenki közül csak ő számított. Ránéztem az arcára és tudtam, hogy ismét annak lát, akinek megismert. Énekelni kezdtem, csak neki.
Még egyszer, utoljára könnyek csillogtak az angyalszemekben.
Nem hibáztatom, hogy nem akart beszélni velem. Megpróbálta, de nem ment. Később aztán kaptam egy üzenetet egy kazettán. Elmondta rajta mennyire fájt, hogy újra látott és azt is, hogy mennyire jólesett. Sok dolgot megértett abból a dalból. Nagyon sok mindent, ami nagyon megváltoztatta. Ismét ártatlan akart lenni.
Jason talált magának új gazdát; ő hívott el a temetésre. A hó vastagon borította a sírokat; kemény tél volt. A legkeményebb, amit valaha megéltem. Követni akartam Jessica-t. Vele lenni örökké. Nem tudtam, akarok-e még élni. Élet-halál harcot vívtam önmagammal.
A tavasz meghozta az első vadászomat, és az életösztön felülkerekedett félelmeimen. A kacatok közül előhalásztam a mesterlövész-puskámat. Még soha nem lőttem, de jól ment. Még soha nem öltem, de jól ment. Mélyebbre merültem az árnyak közé. Már nem akartam, hogy lássanak. Láthatatlan akartam maradni egész életemre. Bár… egy alkalommal még megkísértett halandó életem kevélysége.

Újra meglátogattam Gravenville-t. Nem értem, miért, de ahogy Jessica, úgy ők is a régi arcomat látták. Talán aki ismert még halandóként, azzal mind így van. Anya zokogásban tört ki a boldogságtól, mikor meglátott. Apával nehéz volt kommunikálni, a bal oldala teljesen lebénult. Sajnálták, hogy a betegségem miatt nem mehetek többé a napra. Xeroderma Pigmentosum. Szomorú ügy. Shelly egyik lánya grafikus lett; megkértem, hogy készítsen rólam egy portrét. Boldogan vállalta. Míg a pincében dolgozott a képen, meséltem neki a városról, ő pedig mesélt nekem a családról és Gravenville-ről. Sok minden megváltozott; épült egy mozi, és egy gimnázium, ahova a gyerekeik járhatnak majd. Mire kész lett az egyetlen portré rólam, összeállt a kép a családomról is. Szép nagy család lett, amilyenre mindig is vágytam.
Seattle-ben minden Jessicára emlékeztetett. Vegas-ba sem akartam visszamenni, bár az a hír járta, hogy az én fajtámat jól megtűrik arrafelé. Jónéhány várost meglátogattam, míg végül New York-ban is bejelentkeztem a Hercegnél, aki toleránsan fogadott és beleegyezett, hogy ideiglenesen letelepedjek. Akkor New York tűnt a szabadság és a béke földjének. Vettem egy középszerű házat a belváros peremén és átalakítottam erőddé. A Herceg persze hamar rájött, mennyire járatos vagyok a biztonságtechnikában. Egyszer aztán felkeresett egy ghoul, és megkért, hogy a további bizalom elnyerése érdekében tegyek meg egy szívességet. Ez volt az első alkalom, hogy másoknak kémkedtem, de nem az utolsó. Amolyan kifutófiú lettem, láthatatlanul róttam az utcákat, ismeretlen tartalmú csomagokkal hónom alatt, alkalmi kasszafúróként vagy éppen titkos találkák paparazzijaként. Később már csak címeket kaptam, meg pénzt a szolgálataimért. Egyszerű volt és unalmas.
Minden születésnapomon hazautazom, hogy a családdal ünnepeljek, de ez sem tarthat sokáig. A gyerekek már különbözően látnak; nemsokára innen is végleg távoznom kell. Nem akarok egyedül maradni. Próbálom felvenni a kapcsolatot a vámpírokkal, de nehéz beilleszkedni. Mintha leprás lennék, vagy fekete. Azért igyekszem. Egyszer eljön az én napom is.

A legtöbb fejtörést a jelenlegi formám okozza. Örökké élek, és egyszer talán megint találkozom Jessica-val. Máskép néz majd ki, és más lesz a neve, de ő lesz az, tudni fogom az első pillanatban. Hallottam a Sabbatról, és hallottam a Tzimise-ekről. Sokat gondolkoztam a képességeikről, ahogy agyagként gyúrják a húst és fémként hajlítják a csontot. Talán az egyikük tudna segíteni rajtam. Persze, mint minden vámpír, ők sem tűnnek túl szociálisnak. Azt mondják, őrültek, az őrültekből pedig már kijutott egy életre.
Rengeteg lehetőség van még emellett; a tudomány, vagy a Tremere mágia, de ezekről csak ködös sejtelmeim vannak. Abban azonban bizonyos vagyok, hogy jelenlegi formám átmeneti csupán. Ez csak egy probléma, és minden problémára van megoldás.
A Kamarilla nem szeret, a Szabbat nem szeret, a vadászok nem szeretnek; ki tudja, talán igaza volt az Atyának, és még az Úr sem szeret. Persze, az Ő szeretetére van szükségem a legkevésbé. Csak olyan hatalmakra van szükségem, amelyeket befolyásolhatok.

Nemrég volt tíz éve, hogy vámpírrá lettem. Rendeltem egy hatalmas tortát, és felraktam rá tíz gyertyát. Kibéreltem a Shark Pool-t és meghívtam az összes ismerősömet. Óriási bulit csaptunk, mindenki felköszöntött és rengeteg ajándékot kaptam. Viccelődtek, hogy jól tartom magam és nem kellene letagadnom a koromat. Mosolyogva fogadtam a gratulációkat. Néhány barátommal megint összehoztuk a Casa del Toro-t egy alkalomra, és megint énekeltem, mint azelőtt. Mindenki kap majd a hivatásos fotósok képeiből, és én egyiken sem leszek rajta, vagy csak elmosódva, de nem is baj. Jó buli volt.
Apa azt mondta, a tizedik születésnapnál nincs fontosabb az ember életében. Azért, mert a legtöbbünkkel csak egyszer fordul elő, hogy helyiértéket vált az évei száma.
Hát igen. Olyan ez, mint egy második születésnap.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához