LFG.HU

Rorimack
ismertetőCimkek

Megjegyzés: Mivel többen is vállalkoztak rá, hogy kritikát írnak a Coyote szerepjátékról, és mindegyik kellő alapossággal vette szemügyre a kiadványt, úgy gondoltuk, mindkettő érdekes lehet az olvasók számára.

“Ahogy így énekelgetett, összetalálkozott Prérifarkassal.
- Gondoltam, hogy találkozom valakivel – mondta Ezüstróka.
- Te hova mégy? És miért vagy úton? – kérdezte Prérifarkas.
- Vándorolok, mert egyedül érzem magam – válaszolta Ezüstróka.
- Én is csak kóborlok – mondta Prérifarkas.
- Akkor jobb, ha a két ember együtt megy tovább – mondta Ezüstróka.
Azután ahogy vándoroltak, Ezüstróka megszólalt.
- Tudod, mint gondoltam? Teremtsük meg a világot!
- Hogyan csináljuk? – kérdezte Prérifarkas.”

Kevés szerepjáték volt, amit ennyire vártam volna. Kevés olyan játék volt, amitől ennyire féltem volna. Kevés eredetibb ötlettel találkozott a magyar szerepjátékpiac. De mindennek ellenére a “vadnyugati szerepjáték”, amit Coyote-nek hívtak – sajnos túl kevés.

Az alapötlet kiváló volt: a Delta Vision Műhely, melynek ez az első kiadványa, lehetőséget kíván nyújtani a tehetséges magyar alkotóknak, hogy nyomtatásban is megjelenhessen művük, legyen az regény, novelláskötet vagy – mint ebben az esetben – szerepjáték. És a szerepjátéknál végre nem keményfedeles, háromszáz oldalas kiadványban gondolkoznak – bár, mint látni fogjuk, a Coyote esetében még a 165 oldal is túl sok.

Miután elolvastam a könyvet, meglepődtem: a szélsőségek megmaradtak: a mű messze nem tökéletes, mégis egyedülálló a magyar piacon.

De vegyük kézbe magát a kiadványt, és nézzük meg, mit ígér a Coyote és azt hogyan valósítja meg.

A kiadvány külalakja dicséretre méltó. Egy puhafedelű, zsebkönyv méretű könyvvel van dolgunk, ahol az alaphangulat megteremtésében nem csak a címlapfotó, de a fekete-fehér illusztrációk is nagy szerepet játszanak. Apró szépséghiba a főoldalon a teljesen felesleges angol cím. A Canis latrans magyarul még mindig kojot, de még inkább prérifarkas.

Bár apróság, de ugyanennyire hiányzik a szövegben elhelyezett illusztrációk forrása – a kiadvány amúgy is hajlamos elfeledkezni ilyesmiről.

Még mielőtt belekezdenénk a könyvbe, egy jó tanács: az első közel ötven oldalt érdemes úgy, ahogy van átugrani. Megkímélhetjük magunkat (és a könyvet) attól, hogy indulatunkat a kiadvány falhoz vagdosásával vezessük le – inkább tegyünk fel egy jó teát, és nézzük meg újra kedvenc westernünket, vagy bányásszuk elő Coopert és társait. Azoknak, akik mégis kíváncsiak, mit rejt a könyv első harmada, itt egy rövid összefoglaló.

Elsőnek vala az ajánló. Úgy látszik, lassan hagyománnyá válik, hogy a hazai szerepjáték-kiadók karácsonyi ajándékként mindenféle előszóval meg ajánlóval örvendeztessenek meg minket. Tavaly a Geofrámiát csodálhattuk, most pedig maga a DV vezetője szól hozzánk. Megtudjuk, hogy ugyan azzal semmi gond, hogy ne lenne a téma avatott szakértője, de a könyvet nem olvasta. Viszont kiadták, segítettek megvalósítani a szerző álmát, hiszen nagyon sokat jelent neki, hogy nyomtatásban is megjelenhessen a műve. Mert ő ilyen rendes. Nekünk nem kell mást csinálni, csak vásárolni, vásárolni, mert jőni kell, még jőni fog egy jobb kor, mely után magyar szerepjáték pihen mindenki asztalán. Nomeg, a Coyote ilyen első alkotás, kicsit sárga, kicsit savanyú, de a mienk. Azt ígéri, lesz még jobb is.

A szerző sem bír kimaradni, ő meg az előszót írta meg. Nem akárhogy, sámánnéven mutatkozik be, amit ugyan illett volna magyarítani, nomeg abba is belegondolni, hogy a Vonyító Prérifarkas név elég rég óta foglalt a magyarul is hozzáférhető szerepjáték-palettán: Daniel Vonyító Prérifarkas volt az, aki az általa vezetett Nagy Szellemtánccal visszahozta a mágiát a Földre. Mindenesetre megtudjuk, hogy a Coyote jó, ellentétben más játékokkal, nomeg reális.

Ezután jön egy felvezető novella, műfajához képest meglehetősen nagy terjedelemben, tíz oldalon keresztül festi fel előttünk a vadnyugat világát. Olvasható írással van dolgunk, mely valóban jól összefoglalja a stílus főbb kliséit. Ha még nem olvastál volna vadnyugati regényt, vagy nem láttál volna westernfilmet, érdemes vele foglalkozni.

Az ezután jövő Mi is az a szerepjáték? című fejezetet akár egy az egyben ki lehetett volna hagyni a kötetből. Vagy legalábbis érdemes lett volna. Az ember elcsodálkozik, miért kell “Gary” ötletéről olvasnia, milyen szerepjáték-gyökerekkel rendelkezik a Csillagok háborúja, vagy a Gyűrűk ura, mit is minősítettek hivatalos versenysporttá Kínában és még sorolhatnám a furcsaságokat. Azon meg csak ledöbben, hogy egy western-játékban egy egész bekezdést kap a kiberpunk játékok összefoglalója. Hogy az Irodalom bekezdésben miért kutyulódnak össze a szerepjáték-regények a horrorral, fantasyval, és miért van az, hogy a témába vágó irodalomról még csak véletlenül sem esik szó.

Majd következik a vadnyugat, és külön fejezetben az indiánok bemutatása.
Sajnos a leginkább egy-két szakkönyv kijegyzetelésének tűnő fejezetek nem érik el a kívánt célt: az odavetett félszavak háttértudást igényelnek (ha nem tudjuk, kik a kék- illetve szürkekabátosok, akkor nem sokat ér, hogy látjuk őket egy felsorolásban, ha pedig igen, akkor már úgyis tudjuk, hogy ott a helyük a vadnyugaton). Az indiánok érthetetlen módon külön fejezetet kaptak, amit talán még jobban átitat a szerző naív szinkretista világképe. Ez utóbbi sajnos a szöveg több pontján is előbukkan, megtudhatjuk például, hogy “az indiánok ősi világok leszármazottai, akik a hinduizmushoz hasonló vallást képviselnek még napjainkban is”. Jó nekik. Attól eltekintve, hogy az az idealisztikus világkép, mellyel a szerző jellemzi a békés bennszülötteket, akiket majd megront a gonosz sápadtarcú népség nagyrészt önmagában is legenda, a kontraszt még élesebb, amikor a következő mondatokra bukkanunk: “1847-ben érkeztek a vadnyugatra a vallási fanatikusok legnagyobb csoportjai, köztük a mormonok.”

Az előző három fejezet helyett valószínűleg hasznosabb lett volna egy használható biblio- és filmográfiát összeállítani, akár külön fejezetet szentelve a vadnyugaton játszódó szerepjátékokra, valamint a magyar western-irodalomra. Ez utóbbi sajnos az egész könyvből hiányzik, pedig ha valami, akkor ez adhatott volna egy igazán egyedi ízt a könyvnek.

És ezzel véget is ért az első ötven oldal, indulhat tovább az utazás.

Ezután jön a rendszer: biztos nagyon egyszerű, és elegáns, de a szerzőnek sikerült mindezt elrejteni. Ha valaki, aki még csak most ismerkedik a szerepjátékkal, képes zökkenőmentesen venni a rendszer bikkfanyelvét, és nem bonyolódik bele az össze-vissza keveredő fejezetekbe sem, s mindezt élvezettel csinálja, akkor minden tiszteletem az övé. Nekem nem sikerült. Ugyanis a karakteralkotás keveredik az általános dobásmechanizmussal, majd egy egész harcrendszer-ismertető követi, ám az előnyöket-hátrányokat tartalmazó fejezet – csupán az egyszerűség kedvéért – mindezeken túl van.

Tovább nehezíti a helyzetet a nyakatekert fogalmazásmód: felesleges kiemelni, hogy számtani átlagról beszélünk, amikor a kerekítés speciális szabályai miatt úgyis értelmét veszti ez a kifejezés. A “mínusz módosító” szebben hangozna negatív módosítóként. Felesleges a megérzés különleges tulajdonság, ha van érzékelésünk.

Amennyire megértettem, a rendszer realizmusát lábon lövi az a tény, hogy a balsiker esélye nem csökken a hozzáértés növekedésével.

Találhatunk itt még érdekes szórástáblázatot (csak azt nem lehet tudni, hogy pontosan mit is jelképez a középpont), kocka alapú pókerszimulátort (sokkal egyszerűbb és hangulatosabb elővenni egy pakli valódi kártyát), de még arra is van szabály, hogy hogyan igyuk magunkat részegre, majd halálra.

Végül néhány jótanács a játékosoknak, és innentől már a mesélőké a főszerep. A mesélői tanácsok voltaképpen hasznosak is lennének, csak sajnos túl általánosak ahhoz, hogy valóban használható Coyote-tippek legyenek (pár szó átírásával ugyanígy megállnák a helyüket egy fantasy, de akár egy scifi világban is).

Majd jön egy mintakaland, aminek külön érdekessége, hogy rengeteg dolgot eleve adottnak vesz. Ilyen például az, hogy a karakterek fehér emberrel játszanak (emlékezzünk: az indiánok külön fejezetet kaptak), de ilyen például a második szín is, ahol a kaland csak úgy folytatódik, ha a karakterek egyféleképpen döntenek – fel sem merül a lehetőség, hogy itt bizony lehet más kimenetel is. No, meg ilyen a kaland vége is. Ami nincs.

Az utána következő mintakarakterek fejezet igazán hasznos olvasmány: végre képet kaphat az olvasó arról, hogy kikkel játszhat, és mit is csinálhat a karakterekkel. Bár talán hasznosabb lett volna már a karakteralkotás fejezeteit példakarakter-generálással tarkítani, és a mintakaraktereket is oda helyezni.

Következik a bestiárium: kicsit szegényes ugyan, de a célnak megfelel.
Ezután már csak egy karakterlap, és a szerzői utószó, illetve a köszönetnyilvánítás marad.

Ennyi lenne hát a játék, amit Coyote-nak hívtak. Számos hibája, fogyatékossága mellett még egyszer ki szeretném hangsúlyozni az érdemeit: megmutatta, hogy van út, van új út a szerepjáték kiadásban. Bemutatta, hogy van egy kiadó, amely képes hangulatos kialakítású könyveket létrehozni.

Ám a kiadvány nem több egy szívszakasztó westernnél: a klasszikus szívszakasztó fantasyk tökéletes párja. Volt egy szerző, akinek volt egy kedvenc történelmi korszaka. Elolvasott rengeteg szerepjáték-könyvet, és úgy érezte, ő képes egy jobb rendszert kihozni a meglévő alapokból. Az, hogy e kettő eggyé kovácsolta, talán a véletlen műve (a “Reality d6″ rendszerben nem találunk semmi western-specifikusságot). Mindeközben azonban nem vette figyelembe magát a választott műfaja fejlődését: amit a Coyote nyújt, ugyanazt nyújtja a Boothill is, már lassan negyed évszázada. És akkor még nem beszéltünk az őt követő, vadnyugaton játszódó szerepjátékok garmadájáról. De a helyzet nem reménytelen.

Ami hibázik, az könnyen kijavítható: egyrészt, kell egy szerkesztő, és kell elegendő idő, hogy egy ilyen kiadványt úgy gatyába lehessen rázni, hogy azt egy laikus is érdeklődve tudja végigolvasni.
Kell egy kiadóvezető, aki, ha lehet, nem ír több előszót.
És kellenek olyan szerzők, aki hajlandók visszavonulni a színfalak mögé, és nem a véleményüket, hanem a tudásukat adják át az olvasónak. Kell továbbá, hogy ezek a szerzők megismerjék a saját hobbijukat.

Ha ez megvan, akkor valóban izgalmas és életképes sorozatnak nézünk elébe.

S hogy érdemes-e beszerezni a Coyote-ot? Csak magamat tudom ismételni: aki a nagyalakú, keményfedeles szerepjáték-kiadványokon nőtt fel (és kihagyta például a Galliát), azoknak feltétlenül: megmutatja, hogy lehet, érdemes valamit máshogy csinálni.

Remélhetőleg a sorozat többi darabja megmutatja azt is, hogyan érdemes valamit jól csinálni. Egy biztos: a Coyote valóban pionír. Felkerült a polcomra, mellette még ott a társait váró üres hely. Tudom, hogy néha-néha leveszem majd, végigpörgetem a lapjait, és elképzelem, hogy a sorok között egy lebilincselő játék pihen…

Utószó: a kritika írása közben vettem észre egy újabb apró hiányosságot, ezúttal a bestiárium fejezetben. Ezennel pótolnám:

Prérifarkas (kojot)
Támadóérték: 3
Sebzés: 4
Mozgás: 22
Támadás/kör: 1

Leírás: a prérifarkas magányos vadász, de néha (különösen a szűkös időkben) falkába verődve is róhatja a pusztát. Emberre ritkán támad. Őt magát ritkán látni, de vonyítására, mely álmatlan éjszakákat biztosít a vadnyugat zöldfülű vándorainak, bizton számíthatunk. Habár a fehér ember csak mint zsákmányt, esetleg irritáló tényezőt kezeli a kojotot, az indiánok körében, mint a mitológiai tréfamester földi megtestesülése, nagy tiszteletnek örvend.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához