LFG.HU

Boruzs Gergely Gábor
novellaCimkek

Az alább olvasható írás Mithrill kategóriát ért el az Inomi kiadó által meghirdetett Crantai örökség pályázaton. A novellában szereplő Crantát kéretik NEM HIVATALOS verzióként kezelni!



A birodalomtól számított V. évezred
Tavaszrév hónapjának első holdfordulóján

A súlyosan megrakott szekerekből állított karaván nyikorgó eresztékekkel kapaszkodott a meredek domboldalon, tarka színű kígyóként nyúlt el a csillagokkal hunyorgó hajnali égbolt alatt. A bakokon gubbasztó kereskedők álmosan pattogtatták ostoraikat, a csípős hideg ellen a vállukra borított pokrócokkal védekeztek. Hűvös volt a hajnal, bár a felhőtlen égbolt napsütéses reggelt ígért az útra kelt kalmároknak. A tartomány kereskedőházai a kék hold kiteltével indították útnak árujukat – a déli partvidék kincseit – a messzi észak, a Felhőbirodalom fővárosa felé.
A viasszal kezelt vászontetők oltalmában embernyi göngyölegekben állt a kagylóselyem, oldalról vaskos bálákkal, délvidéki fűszerekkel teli ládákkal megtámogatva. Hátrább, az ökrökkel vontatott társzekerek deszkahátán gondosan lepecsételt amforák, szalmafonatos üvegkészségek zötykölődtek, gyomruk aranysárga mézzel, a partvidék fűszeres boraival csordultig megtöltve.
Bael-Ermor, Lantran tartomány helytartója, öt város ura a menet előtt lovagolt szénfekete csődörén, kísérőinek gyűrűjében. Magas, arányos alkatú férfi volt, tiszta, finomvonalú vonásokkal. Szemöldökének íve alatt éjfeketén ragyogott szeme, minden pecsétes iratnál jobban bizonyítva ősi származását. Nem csoda hát, hogy a szekereken utazó asszonyok gyakran pillogattak felé, vonásait, gondosan ápolt hajának és szakállának ezüsttel átszőtt hollófürtjeit csodálva.
Bár nemesen metszett homlokát gondok ráncai árkolták, állát felvetve, egyenesen lovagolt, gerincét nem görbítette a vállaira helyezett terhek súlya. Nem is lehetett másképp, hiszen egy ősi, elveszett vérvonal utolsó sarja volt, az északi máguskirályok nemzetségének távoli rokona.
Vállán keresztbe vetve gondosan csomózott ghorent viselt, fekete és óarany színekkel játszó kagylóselyem öltözéket, a származásának megfelelő csomómintával a balja körül. A derekán széles aranyöv húzta szorosra, oldalán könnyű, ezüstveretes díszkard függött. Nyakában, a három fonatba fogott szakáll fürtjei között a Tajtéktrónus kagylódíszes lunírlánca pihent, aminek hatalma előtt a számos törzzsel büszkélkedő nemzetségfők is meghajoltak, még ha nem is javukra döntött valamely ügyben eljárva.
A nagyúr nem sokáig tűrte a szekerek diktálta iramot, inkább megsarkantyúzta csődörét, és kísérőit hátrahagyva egymagában rúgatott előre, csak a dombtetőre emelt harangszentély oldalán fékezte meg hátasát. Töprengve nézte a felfelé kapaszkodó karavánt, közben a nyakában lógó jelvénnyel babrált, eligazgatva a selyemfodrok közé keveredett ékszert.
Az utóbbi években sosem látott gazdagság köszöntött a tartományra, ami színleg ugyan a Tajtéktrónus fennhatósága alá tartozott, de a helytartó északi kapcsolatai segítségével szinte korlátlan szabadságot és elviselhető mértékű adót csikart ki a dinasztia nagyjaitól. A környező tartományok urai irigyelték is ezért, olykor arannyal, máskor acéllal próbáltak ártalmára törni. Eleddig nem sok sikerrel.
A nagyúr dacos mosollyal fordult oldalt a nyeregben, kényelmesen szemügyre véve a hátuk mögött hagyott erődváros sziluettjét.
A partvidék szőlővel borított hegyoldalai között elterülő város első volt a déli part kikötői között, hullámtörőkkel óvott öble százával fogadta a távoli vidékek gályáit, szolid vámjaival és a Lantrani kalmárpalota fedett piactereivel csábította a jómódú kereskedőket falai közé. Szentélyei és imaházai felett tömjéntől terhes füstfelhő lebegett, téveszthetetlen útjelzőként jelölve a soha ki nem alvó mécsesek, illatos fából faragott bálványok otthonául szolgáló negyed határait.
A hajnal közeledtével a város lassan ébredezett, zömök, faragványoktól díszes erődfalának magasában egymás után hunytak ki az éjszakai őrség tüzei. Hátrább, a százával égbe döfő tornyok ormán sorra bomlottak ki a tarka selyemzászlók, az ősi vérű famíliák, szövetségbe tömörült kalmárcsaládok hatalmát hirdetve palotáik felett.
A nagyúr kedvtelve fürkészte otthonát, egész addig szemlélődve, míg kísérete fel nem zárkózott oldalára. A két pikkelyvértbe öltözött testőrző, és Larnarzas Assen, a szolgálatába szegődött vén múltidéző.
Az avarvörös és gesztenyeszín bársonyba burkolózó dalnok fáradtan hunyorgott bele a felkelő napba, majd a száját elhúzva megdörzsölte ráncokkal szabdalt homlokát. A korai ébredés messzire űzte ábrándos hangulatát.
De a nagyúr kedvét még savanyú ábrázata sem tudta elrontani. Ghoratjának fodrai közül vérvörös selyemkendőt húzott elő, először arcát és tarkóját, végül gondosan ápolt kezeit törölgette át vele, az anyagba itatott áfiumokkal frissítve fel magát. Az elhasznált selymet gondtalanul az út porába ejtette, majd álmosan pislogó tanácsnokához fordult.
- Mit szólsz hozzá As? Nem gyönyörű így kora reggel? – a dalnok egy darabig némán bólogatott – az elmúlt éjszaka megerőltetett torkát selyemsál kímélte a hűvös hajnali levegőtől – aztán reszelős krákogás közepette adott hangot véleményének.
- Ahogy mondod, nagyuram! Bár meg kell jegyeznem, a magamfajták inkább az alkonyati égbolt szépségét dicsőítik, mivel egyéb elfoglaltságunk miatt igen ritkán találkozunk a hajnali pírral. – Baal-Ermor nagyot nevetet. A sokat látott múltidéző azon kevesek közé tartozott, akinek jelenléte áldás volt a számára. Jártas volt a birodalmi jog, a hadművészet, a számvevés terén, és ami a legfontosabb, egyenesen kimondta amit gondolt, nem köntörfalazott, mint a nemesen született udvaroncok, akiket származásuk jogán kénytelen volt a tartományi tanácsban meghallgatni.
- Más elfoglaltság! Hát ezt igen szépen mondtad! – folytatta aztán nevetve – Bortól mámorosan napokat átaludni! Szépasszonyok ágyában henteregni napestig! Ez aztán az elfoglaltság! Nem is tudom, miért tartalak magam mellett! Talán valamelyik Kristálylelkű jobb tanácsadó lenne! – erre aztán elkomorodtak mindketten. A nagyúr homlokát háromrét gyűrték a gondok ráncai. Több szót nem is vesztegettek, némán indultak meg lefelé, a smaragdzölden nyújtózó szántóföldek között kanyargó út szekerektől keményre gyalult földjén.
A helytartó nem véletlenül vállalkozott erre a fárasztó útra; a síkság közepén emelt sziklakör, a crantai háló délvidéki metszéspontjának urai hívták találkozóra.
Az évtizedek óta épülő kőépítmények mindenütt ott magasodtak a birodalom földjein, már félkészen is kifejtve áldásos hatásukat. A sziklatömböket uraló mágusok hatalmat nyertek a természet erői fölött, akaratuk alá kényszeríttették a föld mélyének és egek magasának erejét.
A déli parton tanyát vert varázshasználókat Kristálylelkűeknek nevezték, és ezen a címen kívül nem is aggattak más megnevezést magukra. Baljós hírű, sokat üldözött szektaként ismerték őket, tagjaik századok óta halott varázstudók lélekinkarnációi voltak mindannyian.
A történetek szerint – amelyekből a nagyúr többet is ismert a kelleténél – az Ócrantai Birodalom széthullása idején élt, nagyhatalmú mágusok haláluk közeledtét érezvén furcsa varázslatokat űztek, hogy lelküket hegyikristályok hideg mélyére plántálják át, elkerülve a sötétség érintését. Századokon keresztül elmélkedtek a kristályoszlopok mélyére zártan, majd mikor lehetőség adódott, hogy tudományukat ismét próbára tegyék, újra hús vér alakot öltöttek, kivívva ezzel kései rokonaik gyűlöletét.
A papokon kívül a hatalomra jutott dinasztiák sem lelkesedtek a sírból visszatért ősökért – féltették nehezen szerzett kiváltságaikat – bár a nyílt torzsalkodást kerülték a nagyhatalmú varázstudókkal. Így is sikerült elérniük, hogy lakatlan vidékeken, vagy a Lantranhoz hasonló tartományokban telepedjenek meg, ahol zavartalanul gyakorolhatták tudományukat. Pedig a letűnt korok kísértetei nem foglalkoztak utódaik viszályaival. Miután visszanyerték erejüket, azonnal folytatták egykori munkájukat, a mágia magasabb szintjeinek tanulmányozását, elvonulva a világ zajától.
Bael-Ermor nem osztozott a dinasztiák viszolygásában, inkább maga invitálta földjeire a mestereket, támogatást és segítséget kínálva negyedtucat Kristálylelkűnek, akik rövid töprengés után elfogadták ajánlatát. A vendéglátásért cserébe tudásuk morzsáit a tartomány háborúk és aszályok sújtotta sebeinek orvoslására fordították, sokszorosan megszolgálva a nagyúr bizalmát.
Megérkezésük után azonnal munkához láttak, a tartomány közepén kezdtek építkezésbe. Kőköröket, sziklasorokat emeltek a síkság mélyén, amelyek hatalma már az első évben bőséges termést sarjasztott – akár a máguskirályok az istenek földjei felett – de tudományuk nem merült ki ennyiben. A vének különleges kaput építettek, melyen átkelve pillanatok alatt legyőzhetők lettek a mérföldek, hónapok helyett percek alatt célba érve. Amíg a működését tanulmányozták, engedélyt adtak a nagyúrnak, hogy karavánokat indítson a sziklagádoron keresztül, amikor csak kedve tartja. Bael-Ermor élt is a váratlan adománnyal, és a veszélyekkel mit sem törődve kihasználta a lehetőséget, arannyal töltve meg az addig szegényesen tengődő tartomány kincstárait.
Ennek ellenére, a Kristálylelkűek jelenléte feszültséget is keltett, főleg a tartomány főpapjai és rokonvérű nemzetségeik között, akik gyalázatnak, az istenek megcsúfolásának tartották az újra életre kelt ősök létezését. Nem mintha a vének bármit is akartak volna utódaiktól. Semmiféle kapcsolatot nem tartottak a tartomány lakóival, a legszükségesebb esetekben tanítványaikon keresztül érintkeztek velük.
Ezért is aggódott a nagyúr; ha a mesterek beszélni kívántak vele, nem akármilyen horderejű dologról lehet szó.

*

A kapukörhöz vezető földút oldalán látóhatárig húzódó gabona pazar zöldben pompázott, a feltámadó szél hullámokat, fodrokat szántott a tavaszi esőktől magasra nyúlt szárak közé. Helyenként apró facsoportok, ligetek törték meg a termőföldek smaragdját, árnyékos mélyükön a földművesek házait, fehérre meszelt falú, fazsindelyes tanyákat rejtve.
Órákon keresztül lovagoltak ebben a zöld tengerben, a síkföld közepére kanyargó úton csak nagyritkán akadtak össze egy-egy napszámosokkal rakott szekérrel, vagy a kikötőbe igyekvő nemesek csoportjával. A helytartót mindegyik tisztelettel köszöntötte, a közrendűek az út porába térdelve, a rangosak fejüket meghajtva lovaik nyergében. A nagyúr nem sietett, könnyű tempót diktáltak, hátasaikat kímélve lovagoltak a verőfényben, egész addig, míg el nem érték az első sziklasorok peremét.
A kétembernyi sziklaóriások vaskos tömbjei félig a földbe ásva magasodtak az út mellett, mogorva bálványokként feketéllettek a napsütésben. Oldalukon gondosan felvésett rúnák, a Kristálylelkű vének jelvényei. Halványan parázslott mindegyik, kőbőrük alól halk, furcsán dallomos zümmögés áradt, mintha csak egy jókora méhraj vert volna tanyát belsejükben.
Az ősz dalnok biztos távolságban állította meg hátasát a furcsa sziklakolonctól, majd fejét csóválva végigsimított a hajába fonott talizmánokon – a rontást elűzendő – csak aztán fordult választott urához
- Mi szükség van erre Escre? – egykor nagyhírű hangja karcos volt, borban és dohányfüstben pácolódott ilyenre – Ha apáinknak elég volt az, amit a föld jó szándékkal adott, miért kell nekünk ennél több?
A nagyúr rálegyintett, homlokát újra ellepték a ráncok
- Mostanság az istenek kevéssé törődnek velünk, bármit hirdetnek is a papok. Mintha másfelé figyelnének, nem a nagytiszteletűek imáira! – bosszúsan megrázta hollószín fürtjeit – Ha ők nem segítenek, akkor kénytelenek vagyunk magunk orvosolni a birodalom gondjait! – a dalnok nem válaszolt, csak fejet hajtott urának akarata előtt. Bael-Ermor mester volt a tiltott tudás bizonyos fajtáiban, őseitől örökölt hatalma a Crotont uraló máguskirályok erejével állt rokonságban.
- Ha sikerül a régiek hatalmát a kezünk alá görbíteni – folytatta a helytartó – Cranta csillaga talán újra magasba emelkedik. Nem lesz szükség az égiek kegyét keresnünk, magunk erejéből uralhatjuk a földeket a hegyek és tengerek között! – több szót nem vesztegetett, vágtába ugratta lovát, sárgásvörös port kavarva a szikkadt sárbarázdák közül.
A kapukör felé haladva a táj lassan változott az út mellett, a végtelen mezőket gondosan sorba ültetett gyümölcsösök tarkították, terebélyes lombkoronájuk között fehér, sárga, aranyszín virágok. A feltámadó szél kavargó felhőket formált a lehullott szirmokból, édes illatú fergeteggel terítve be a környező földeket. A ragyogó napsütés és a kora tavaszi esők bőséges termést ígértek.
Csak a kőtömbök sora nem változott semmit, nyílegyenesen szelték át a földeket, árnyékuk súlya alatt sápadtan, töredezetten hevertek a növények. A sziklákból rajzolt minta nem volt még teljes, a jobbra húzódó mezőség közepén látni lehetett egy épülő szakaszt, ahol egész rabszolgaseregek vonszolták helyükre a tonnányi tömböket. Hátrább, az építkezés mögött már látszott az irdatlan sziklaszálakból emelt kapugyűrű, amit északi oldaláról a Kristálylelkű mesterek sátorpalotája övezett.
Az út nem egyenesen futott felé, lanyha kanyart vetett a küldöttség előtt, egy alacsony dombhát árnyéka mögé bukva. A gabonától zöld lanka takarásából apró, alig féltucatnyi szekérből állított karaván bukkant ellő; délvidéki, rácsos oldallal épített batárok, alacsony, csillagos homlokú lovakkal húzatva. A hajtók deszkapáholyán hollóhajú, prémmellényes férfiak ültek, a pusztákat uraló nemzetség fiai. Nyakas, kötelmeket nem tűrő fajtájukhoz hűen csak a fejüket hajtották meg Bael-Ermor előtt, nem szálltak le, hogy térdet hajtsanak, mint ahogy azt a szokás megkívánta volna.
A helytartó nem törődött a tiszteletlenséggel; könnyed mozdulattal viszonozta az üdvözlést, majd hátasát közelebb léptetve vette szemügyre a szekerek rakományát. A batárok hátuljában egymásra halmozott prémkötegek hevertek: hófehér farkasbőr, rozsdabarna medveprém és a pusztai bivalyok koromszín bundája.
A nagyúr maga mellé intette a múltidézőt, a batárok hátán zötyögő prémekre bökve ujjával
- Látod ezt, As? Ezért jó, hogy a vének használatunkra bocsátották a kaput! A mi kereskedőink olyan árut is szállíthatnak, ami másképp megromlana a hosszú út alatt!
A dalnok kétkedve bólogatott, nyughatatlan kezei amulettjeit cirógatták
- Ezzel csak még több ellenséget szerzünk magunknak Escre! – balja odahagyta a hajába font talizmánokat, inkább az állára metszett seb emlékén simított végig
- A birodalom századéve nem húzott annyi felé, mint ahogy most áll. A szomszédos tartományok urai csak azért nem ugranak a torkunknak, mert vagy a papokkal vagy a nemesvérűekkel gyürkőznek a határaikon belül. – Bael-Ermor megvetően horkantott, bár magában igazat kellett adnia a vén dalnok szavainak.
Bosszúsan eltáncoltatta a lovát a szekerek mellől, és felzárkózó kísérőivel együtt indult tovább a távolban magasodó kőgyűrű felé, át a két alacsony domboldal között. A lankák takarásából kiérve aztán a táj képe olyan gyökeres változáson esett át, hogy hökkent megtorpanásra késztette az apró küldöttség tagjait.
Bael-Ermor komoran szemlélte a kapukört övező mezőket, elismerően biccentve a mesterek hatalma előtt. Bár maga is jártas volt a művészet egyes formuláiban, az ő tudását inkább a harctéren lehetett hasznát látni. A tér és az idő, a termékenység és enyészet erői nem álltak hatalmában. A Kristálylelkűek láthatólag messzire jutottak ebben a tudományban, ezt a gondtalanul működő kapu, és a környékén elterülő termőföldek bizonyították a legjobban.
A kőagyarakat övező mezők földjét derékmagas kőrakások osztották parcellákra, sarkaikon egy-egy embernyi sziklakolonccal megtámasztva. A jobbra húzódó szántókon aranysárgán hullámzott a gabona, érett, magokkal terhes kalászokat ringatva a szárak felett. A dombhátak oldalán felkapaszkodó szőlősorok sem álltak üresen, cakkos szélű leveleik között kétarasznyi fürtök lógtak, mézédes illatukkal árasztva el a környéket.
Balra, a kőkerítéssel övezett gyümölcsösökben terméstől roskadoztak a fák, földig hajló ágaik sárga és piros almákat, illatos barackot, lilára érett szilvát dajkáltak. Mindezt annak ellenére, hogy a Crona naptár szerint még csak tavasz első hónapját taposták. Mintha csak a kapu környékén eszüket vesztették volna az évszakok.
A nagyúr hosszan szemlélődött, majd megindította hátasát a dombok között magasodó sziklakör felé, ahol kilenc, vöröses színben játszó kőtorony döfött az égbe. Tágas kört formáztak egy sekély horpadás körül, amiben átláthatatlan ködpára lebegett, forrásig hevített vízként kavarogva. Az építmény nem volt még teljesen készen, némelyik sziklaszál oldalán deszkákból, gerendákból rakott állványzat nyújtózott, kötelekkel, kapcsokkal erősítve a tornyok oldalára. Az agyarszerűen befelé hajló monstrumok lábánál hatalmas vászonpalota emelkedett, a legnagyobb ilyen alkotmány, amit Bael-Ermor valaha is látott.
A gerendavázra feszített nemezépítmény középső, fatornyokkal, zászlórudakkal megtűzdelt csúcsíve majdnem a monolitok derekáig ért, márgaszíne jól illett a kőtömbök vöröséhez. Homlokzatán aranyzöld hímzés burjánzott, elmét, szemet zsibbasztó módon kavarogva. Az égtájak irányából vaskos oldalhajók övezték, fonatdíszes ponyvájuk bíborszínnel csillogott a ragyogó napsütésben.
Ez volt a Kristálylelkűek otthona.
A helytartó hol a földeket, hol a kapu kőtornyait fürkészte, mígnem az egyik sziklákkal borított dombhát tetején megpillantott egy magányos öregembert, aki a baljába fogott, embermagas botra támaszkodva felügyelte a parcellákon dolgozó tanítványait.
Ezüstősz, kortól ráncos arcú vénség volt, a dombtető körül kavargó szél füstként lobogtatta derekáig növesztett haját és szakállát. Tintakék köpenyét arasznyi széles ezüsthímzés ékítette, kígyóként tekeregve felfelé, szegélyétől egész a gallérjáig. Arcán békés nyugalom honolt, láthatóan kedvére való volt a földeken folyó munka.
A helytartó maradásra intette kísérőit, és egymaga kapaszkodott fel az öreg mellé, ghoratjának szárát baljára csavarintva. A vénség elé érve először homlokát, majd ajkát, végül mellkasát érintette meg, a legmélyebb tisztelettel adózva a Kristálylelkű előtt. Bár ő is az ősök vére volt, a nagyhatalmú mágus testében tanyát vert szellem Cranta alapítóival volt egyidős.
- Tisztelet a Kristály mestereinek és a vérükből fogant utódoknak – köszöntötte szavakkal is az öreget, aki aprót biccentett, ezüstveretes botjával finoman megérintve a nagyúr vállát.
- Üdvözlet neked is Bael-Ermor, jó látnunk, hogy az ősök vére nem hígult fel teljesen! – göcsörtös, köszvénytől gyötört kezével beleszántott szakállába, ujjai az ezüstselyem finomságú fonatok közé szőtt lunírkarikákkal játszadoztak.
- Reméltük, hogy elfogadod a meghívásunkat, de nem számítottunk rá, hogy ilyen hamar tiszteleted teszed körünkben! – jégkék szemei parancsolóan villantak az egyik közelben dolgozó tanítvány felé, aki azonnal odahagyta a gondjaira bízott terményt, és sietős léptekkel a sátorpalota oldalához indult.
- Bocsásd meg nekem, ha megzavartalak a munkádban Escre! – hajtott fejet zavartan a nagyúr, a baljára csavart selyemmel érintve homlokát
A vénség elnézően legyintett, majd lefelé indult a dombhátról, maga után intve a helytartót. Bael-Ermor tisztelettel követte; nem túl gyakran akadt rá példa, hogy egy Kristálylelkű beszédbe elegyedjen egy halandóval, bármily ősi vért birtokoljon is származása jogán
- Az átutazók beszámolóiból hallottam már kertjeitekről – mondta a nagyúr – De saját szememmel látva sem hiszem igazán, hogy ilyesmi lehetséges. Az istenek földjei lehettek ilyenek!
Az öreg csak hümmögött valamit a szakállába, majd megállt a domboldal aljában, botjával az egyik parcellára bökve
- Az isteneknek, hát nekik aztán semmi közük hozzá! – a kőfallal körülvett gyümölcsösben öregnek tűnő körtefák nőttek, lombjuk között – a koratavasz ellenére – kétökölnyi aranysárga mézkörték. A vén elégedett mosollyal szemlélte őket, ujjai könnyed táncot roptak botjának finom faragásain.
- Alig két hete ültettük valamennyit! A Crotoni függőkertek magjaiból származnak!
Bael-Ermor kíváncsian közelebb lépett a fákat őrző rúnakőhöz. Illetve csak lépett volna, mivel a mester botja villámgyors mozdulattal keresztbecsapott a mellkasa előtt.
- Ne tovább! A kövek hajtják az idő folyamát, ha a közelükbe mész, hatalmukat a tested is megsínyli! – ő maga nem hátrált meg, közelebb lépett a parcellához, ajkai ezredéves igéket suttogtak a jelvényekkel borított kőtömbnek. A szikla érzékelte a jelenlétét, mert a rúnák vonalai parázsfénnyel lüktettek fel, halk rezgésekkel borzongatva a nagyúr gerincét. A vénség láthatóan elégedett volt az eredménnyel, mivel a botját földbe szúrva összefűzte karjait.
- A Végtelen ösvények – intett az égbe harapó kőagyarak felé – nem csak egyszerű kapuk, amik két távoli pont összekötésére szolgálnak. Ha a megfelelő formulákat használjuk, hatalmat nyerünk a tér és az idő, vagy épp más létsíkokra nyíló átjárók felett. – göcsörtös kezét a szakállába fogott lunírgyűrűkre fonta, ujjai alatt megvonaglottak a díszes jelvények.
- Ez itt – bökött a koratavasz ellenére terméseket dajkáló fákra – csak a kézzel fogható része a dolognak. Apró csalás, amit az idő folyamát terelve értünk el, és ami a későbbiekben a tartomány javát szolgálhatja.- az öreg arcán furcsa rángás futott végig, láthatóan fegyelmeznie kellett vonásait. Végül aztán nem szólt semmit, inkább a parcellákat odahagyva a kőkör sziklatömbjeihez indult, melyeknek szálai között a tengerparti út a kapukör horpadásában kavargó ködpárába veszett.
Bael-Ermor most közelebbről is szemügyre vehette a mogorva kőszálakat, amik nem távoli bányagödrök méhéből lettek kihasítva, hanem a sziklatalapzat testéből sarjadtak, a Kristálylelkűek akarata szerint. Távolról rücskösnek, csiszolatlannak tűntek, de alig kartávolságból fürkészve már világosan látszott az ezernyi rúna és szellemjegy, amit a mágusok vésői ütöttek a vöröses márványba. Irdatlan mennyiségű varázsjel, valószínűleg a sziklaagyarak között feszülő mérhetetlen energia zabolázására szánva. Az öreg követte a tekintetét, arcának ráncai között megfoghatatlan mosoly derengett.
- Igen! Mindet mi róttuk fel, bár véső helyett inkább az elménket használtuk, úgy némileg gyorsabb. – a botját feljebb lendítve megkopogtatta a sziklaszál oldalát, furcsa zengő hangot csiholt a tömör kőmonstrumból.
- Elég sok időkbe tellett, de megérte a fáradtságot! – szavait a kapuhoz érkező karaván zörömbölése szakította félbe, a megfáradt igások nagyokat horkantva vonszolták a málhával megpakolt kocsikat. A nagyúr és a mágus a kőtömb árnyékában lépett, onnan figyelték a ködpárába ereszkedő szekereket.
Bael-Ermor már nem egyszer próbát tett az átjáróval, így tudta mit érezhetnek az utazásra vállalkozó kereskedők. Kezdetnek leereszkednek az agyarak közötti horpadás szelíd lejtőjén, egész addig, míg a furcsán kavargó pára el nem lepi a szekerek legmagasabbra nyúló zászlaját is. Az utazók érzékei összezavarodnak, gyomruk felkavarodik, bár ez csak pár pillanatig tart. Majd az út emelkedni kezd és az átláthatatlan ködből kibukkanva már Mochis agyagvárosának lábánál, vagy az északiak jégfalú erődjeinek szomszédságában találja magát az utazó.
A nagyúr vetett még egy pillantást a kőtömbre, ujjaival végigsimítva a szikla oldalát
- Mi működteti a kaput Escre? – kérdezte az öreget, aki összevonta a szemöldökét, és lefelé, a nyirkos telvény irányába bökött.
- A föld erejéből táplálkozik, és ha szükséges, az útra kelt halandók erejét is hasznára fordítja. – a Kristálylelkű hátrább lépett a kőtoronytól, majd a helytartót maga után intve a sátorpalota oldala felé indult
- De nem ezért kérettünk ide, bár nem hátrány, ha tisztában vagy hatalmunk lényegével. Így talán könnyebb lesz elfogadnod, amit most látni fogsz! – az egyik oldalhajóhoz vezette, ami vászonból és fából emelt katedrálisként magasodott föléjük, jéghideg árnyékát szemfedélként borítva a földre. Kétszárnyú, boltíves homlokú ajtaját nem strázsálták őrök, csak a kapuzat közepén vicsorgott két bronzba öntött szörnyeteg, egymásba maró pofájuk a zárszerkezet kallantyúját rejtette. Az öreg ügyet sem vetett rájuk, egyetlen lökéssel tárta ki a vaskos alkotmányt.
Beléptek a félhomályos csarnokba, aminek mennyezetét bonyolult ívekbe ácsolt gerendaváz tartotta, helyenként karikába, spirálba csavarodva a nemezlapok súlya alatt. Ahogy a helytartó tüzetesebben szemügyre vette, vasalásnak vagy kapcsoknak nem látta nyomát, mintha csak egyetlen fatörzsből sarjadt volna az egész. A padlat is különös volt, simán és üvegesen csillogott, mint a tűzhányók öbléből kivetett olvatag bazalt.
A világításról a falazat mellett felállított parazsastálak gondoskodtak, mívesen kovácsolt koronájukban illatos faszén égett, kétarasznyi lángokat nyújtogatva a mennyezet felé. Nem a megszokott színnel világlottak, hol fehér, hol smaragdzöld fénnyel ragyogták be a tágas csarnokot.
A Kristálylelkű egy pillantást sem vesztegetett a furcsa tüneményre, egyenest a hátfalat borító drapériához sietett, és a nehéz, aranyszálakkal hímzett szövetleplet félrehúzva apró, dúsan faragott faajtót tárt fel, a közepén vörhenyes fénnyel ragyogó rúnával. Halkan suttogott valamit a jelvénynek, mire az szinte sértődötten lobbant ki, utat engedve az ajtó mögötti szobácskába.
Az alig pár lépésnyi helység nélkülözött minden díszítményt, csak a padlót borították pajzsdísznyi márványlapok. Középütt értő kézzel kovácsolt állvány állt, a zöldlunír bársonyfényű ércéből alkotva. Három spirálmintás lábbal kapaszkodott a padlatba, szélesre tárt karjaiban hatalmas, azúrkék fénnyel csillogó kristálygömböt dajkált.
Bael-Ermor látott már ehhez hasonlót, a partvidék vihargátjait ellenőrző hadúrszentek kezében, bár azok alig ökölnyi nagyságúak voltak, míg ezt két ember sem tudta volna átölelni.
- Mi ez!? Valami távollátó? – kérdezte az öreget, aki tűnődve simított végig selyemfényű szakállán.
- Olyasféle, bár nem a horizont, hanem a jövő hullámainak kémlelésére szolgál. – a vénség a fal mellé támasztotta botját, majd kezeit a kristály pocakosan domborodó oldalára szorítva mormolni kezdett.
A gömb belsejében zafírszín lángcsóvák lobbantak, visszfényük fátyolos szeráfokat rajzolt a szoba falait borító selyemre. A nagyúr érzékeit megborzongatták a hánytorgó natah hullámai.
– Tekints a kristályba! – az öreg delejesen beszélt, Bael-Ermor még ha akart volna sem állhatott ellen szavainak. – Ha engedsz a vtah hatalmának, látni fogsz néhány képet a jövőből, amit a Végtelen ösvényen járva ismertünk meg! – a helytartó szemét perzselte a varázstűz, egész addig, míg a Kristálylelkű tanácsára hallgatva le nem engedte az elméjét őrző védművek kapuit.
Szinte azonnal megszédült, elméjét sápadt, fény nélküli derengés ragadta el, a kapu torkát kitöltő ködhöz hasonló. Percekig lebegett a semmi közepén, majd egy pillanat múlva a Járhatatlan vizek nyugati partján állt, lábai alatt hóval borított föveny.
A messzeség hullámai közül hatalmas, a déli part gályáinál tízszer nagyobb vitorlások tűntek elő, kristálydíszes orruk előtt párává bomlottak a hullámok. A partot ért óriások gyomrából fakóhajú emberfélék özönlöttek elő, póznákra tűzött jelvényeiket és zászlóikat a partoldal homokjába döfték.
Alig pár szívdobbanásig figyelhetett, majd a fakó ködpára mindent elmosott, hogy aztán fémes villanás vakítsa el, egymásnak rontó seregek fegyverein megcsillanó napfény.
Lángokkal borított csatamező felett lebegett, alant a Felhőbirodalom színeit viselő katonák harcoltak karcsú, hószín hajú harcosokkal, akik sosem látott fegyverekkel pusztítottak a crantaiak között, könnyedén mészárolva ellenfeleiket.
Újabb villanás, és a dühöngő összecsapást kopárra gyalázott csatatér váltotta fel, sármocskos földjén tépett ruhájú pap térdelt, kezeit egy sebesült vérben ázó mellkasára szorította. Arcát az égnek fordítva imádkozott, de hiába, ujjai között megállíthatatlanul ömlött a vér.
A látomás kavarogva oszlott szét, gyors egymásutánban felvillanó képeknek adva át a helyét.
Móchis ragyogó városának falai földig rombolták, a romok között tomboló tűzvész alakja lángokból alkotott kobrát formáz.
Egy piramisváros tetején álló roppant templomerőd, erejüket vesztett lakóit saját szolgáik mészárolják.
A vesztes csaták túlélői a hóhajúak előtt hajbókolnak, a romok felet új városok épülnek, karcsú, márványból, gránitból rakott paloták, a hódítók erődjei.
Agyagfalú erődítmény a déli pusztákon, tetején magányos alak vívja varázspárbaját a hódítók papjaival. Teste körül százával rajzanak a szurokszín homálylények, dacol velük, amíg bírja erővel, aztán a mindenfelől rárontó feketeség nyom nélkül nyeli el alakját…….Elég!!! – Bael-Ermor sápadtan tántorodott hátra, karját védekezően emelte maga elé. A kristálygömb belsejében erejét vesztette a tűz, majd parázzsá szelídülve lassan kihamvadt. A Kristálylelkű fáradtan szakította el kezeit oldaláról.
- Hát ennyi! Egyszerűbb volt megmutatnunk, mint elmagyarázni, így talán hamarabb el tudod fogadni. – a helytartó csak a fejét rázogatta, jobbjával a nyakában lógó lánc vereteit szorította.
- Ez….Ez a jövőnk? – kérdezte sápadtan
Az öreg kétkedve bólogatott, fal mellé állított botját újra a kezébe kapta.
- Talán! A jövendő bizonyos részleteiben formálható, bár az ösvények általában egy irányba vezetnek. Ha nem teszünk semmit, minden bizonnyal a látottakra számíthatunk. Ezért vagy most itt. Te leszel a szóvivőnk a dinasztiák udvarában, rád talán hallgatni fognak a nagytiszteletűek. – baljával végigsimított a szakállgyűrűin, melyek halkan csilingeltek
- Vidd el nekik a híreinket, győzd meg őket, hogy ideje félretenni a torzsalkodást. Ha nem fognak össze elbuknak, és velük együtt mi is. Nincs más lehetőségük. Az istenek elhagyják a birodalmat, a papok hatalma elvész a szférák felett! – zárszóként hatalmasat koppantott botjával.
– Mennyi időnk van? – kérdezte a nagyúr, balja fehérre válva szorította kardjának markolatát. A vén Kristálylelkű megvonta vállait.
- Nem tudhatjuk pontosan. Talán évek. Ha a hódítók átkelnek a Járhatatlan vizeken, onnantól fogva már csak hónapok vannak hátra. Az északi birodalmak elbuknak és egyetlen évtized alatt övék lesz a nyugati partvidék. – az öreg mágus maga mellé intette a helytartót és kifelé indult a teremből, át a gerendavázas csarnok padlatán.
- Mi magunk nem sokat tehetünk, a dinasztiák előítélete megköti kezeinket. – folytatta már odakinn – Ha lenne elég időnk, hogy befejezzük a háló építését, talán dacolhatnánk a hatalmukkal. De így nem szállhatunk szembe velük. – Bael-Ermor meglepve pillantott az öregre.
- A hóhajúak erősebbek mint ti Escre?
- Nem! – rázta meg fejét a varázsló, szakállán sértődötten csörrentek a lunírgyűrűk – Számosabbak nálunk az igaz, de nem erősebbek. – megtorpant a bejárat előtt, pillantását az ajtó peremére vésett rúnákon pihentette, kezében tétován mozdult a díszes varázsbot
- Bár a hatalmuk finomabb mívű, könnyebben hangolható, talán mert múltjuk kútja mélyebbre nyúlik vissza mint a miénk. – jégkék szemei a helytartó felé vágtak, pillantása fagyosra megdermesztve Bael-Ermor vérét.
- De nem ezért fogtok elbukni nagyúr! Az istenek, a nagytiszteletűek pártfogói árulják el a birodalmat, hogy némelyik a hódítók bálványinak szolgáljon tovább, miközben alattvalóik számtalanul hullnak a csapások alatt. Mond ezt el a dinasztiák urainak! Készüljenek fel a háborúra, mert ez lesz az utolsó, ha nem egyesítik újra a birodalmat! Menj! – a boltíves kapu felé intett, ami hangtalan kitárult, vastag sugárban engedve be az odakinn aranyló napfény pászmáit. A nagyúr nem mozdult, csak ghoratjának rejtekéből húzott elő egy selyemkendőt, végigtörölve vele verejtéktől nedves homlokát.
- Segítettek nekünk Escre? – kérdezte halkan – Vagy ti is magunkra hagytok minket?
A vénség hosszan meredt maga elé, kezében halkan nyöszörgött az ezüstveretes bot.
- Segítünk, amit lehet, de a mérlegnek nincs nyelve. Csak az egyesített birodalom győzhet, egyenként valamennyi dinasztia elbukik a hódítókkal szemben! – szomorúan csóválta meg fejét
- Beszélj a nagytiszteletűekkel, győzd meg őket ha lehet! Ez Cranta egyetlen esélye! – a helytartó szótlan bólintott, majd a feltétlen tisztelet jelével búcsúzott a Kristálylelkűtől, kezéből elfeledve hullott padlóra a vérvörös selyem. Kilépett a boltíves kapuzat alatt, ami magától zárult be mögötte, a zárretesz páros bronzpofái visszhangzó csattanással martak egymásba.
Odabenn, a parázstartókkal megvilágított csarnokban mozdulatlanul várakozott a vénség, tűnődve meredve maga elé. Egész addig szemlélődött, míg két társa alakot nem öltött oldalán. Az egyik, bronzhajú aggastyán a padlat sziklájából emelkedett ki, köntöse akár az arannyal futtatott márvány. Társa, egy szénfekete hajú varázsló a felkavarodó levegő hullámaiból formált testet, habfehér kagylóselyembe burkolózó alakja körül hullámokat vetett a parázstartók fénye.
Egy darabig csendben álltak, majd az utolsónak érkezett fordult a botjára támaszkodó vénséghez, akinek első születése századokkal előzte meg az ő idejüket.
- Sikerülni fog neki? – kérdezte, mire a rangidős varázsló szomorúan megcsóválta a fejét.
- Nem! Legalábbis ez a valószínűbb a Végtelen ösvények szerint! – a balján álló mágus felhorkant, értetlenül rázta meg fémszín üstökét.
- Akkor mi értelme volt ennek az egésznek!? – aranyfüstös szemeit a vénre meresztette, hangja baljóslatúan rezgett, akár egy lávakürtő morajlása. A vén Kristálylelkű nem rettent meg; halványan mosolygott, majd botjával a kijárat felé intett.
- Mert a Végtelen ösvények szerint tudniuk kellett róla! – szomorúan vonta meg vállait, kezében aprót mozdult a varázsbot – Meg kellett adnunk az esélyt a dinasztiáknak, hátha észre térnek, s véget vetnek viszálynak. Ha nem teszik meg…….vesszenek inkább! – ajkai késpengényire szorultak össze, jégkék szemei fagyosan villantak.
- Cranta élni fog, ha itt nem, akkor a Hyrnor bércei vagy a Járhatatlan vizek túlsó oldalán! Erről magam kezeskedem! – komor tisztelettel búcsúzott testvéreitől, alakja párállva foszlott semmivé.
A két mágus egy ideig tanácstalanul meredt egymásra, majd szótlan követték az idős varázslót. A bronzhajút a sziklapadlat, társát a parázsfény nyelte el nyomtalanul.
Távozásuk után üresen maradt a terem, csak a nagyúr kendője hevert a padlaton, sápadt vérfoltként ragyogott a félhomályban.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához