LFG.HU

Boruzs Gergely Gábor
novellaCimkek


A khyr flotta érkezésétől számított 12. esztendő
Lombhullató hónapjának utolsó holdfordulóján

A könnyű, egykezes csatabárd gyomrot kavaró zajjal csapódott a mellvédre felhágó hóhajú arcában, vérfelhőt fakasztva ezüstsisakjának pereme alól. A csapás ereje hátralökte a légióst, de olyan erővel, hogy a háta mögött felfelé igyekvők közül még kettőt sodort le az erődfal magasából.
Bael-Ermor nyögve engedte le fegyverét, a pártázat védelme mögé bukva a haragos darazsakként zümmögő nyílveszők elől, amik egyre többször dongták körül arannyal hímzett páncélját. A város falai alatt feltorlódott csapatok íjászai valósággal vadásztak a védelmet irányító seregvezérekre, díszes páncéljuk alapján azonosítva a nagytiszteletűeket. Sokan le is vedlették ősi vértjeiket, hogy egyszerűbb páncélok védelmébe rejtőzzenek a lövészek elől. A helytartó méltóságán alulinak érezte az ilyen menedéket.
Hátrább húzódott a faltól, a gyilokjáró szélén oldalazva az egyik közeli torony felé, ahonnan jobb kilátása nyílt a csatatérre. Harcosai a helyükön maradtak, hajlított pengéjű kardjaikat markolva figyeltek a felfelé kapaszkodó ellenségre, s ha a helyzet megkívánta, egy-egy jól irányzott vágással verték vissza a falakra hágó hóhajúakat.
A bástya felől – ahová a helytartó igyekezett – baljós süvöltés támadt, és parázsfényű lángcsóva nyalta végig a falakat, felgyújtva a gerendatetőt, és a mellvéd mögött kuporgók ruháját. Fájdalmas üvöltések harsantak, a katonák fegyvereiket eldobálva menekültek a lángok közül, hátukon parázslottak, füstöt vetettek a bőrvértek. Bael-Ermor dühödten mordult fel. A hódítók ismét csatába küldték az egyik féltett ostromszerüket, amiből oly keveset birtokoltak a déli part csataterein.
Odalent, Lantran kikötőöblében két hatalmas vitorlás is horgonyzott, vihartól tépett, kristállyal díszített orrú óriások. Megérkezésük óta uralták a mólók környékét, feneketlen gyomrukból légiónyi khyrt szabadítva a tartomány földjére.
A városfalak előtt most gondosan felállított sáncrendszer húzódott, a kikötőöböl karéjától egész a falak árnyékáig. Az embermagas, karókkal megtűzdelt védművek takarásában állt a khyrek tábora, száznyi deszkavázra feszített nemezsátor.
A lángokba borult bástya előtt kuporgó szörnyeteget is valahonnan onnan tolták elő, és a helytartó reménykedett, hogy nincs több ilyen szerkezet a sáncok között. A kerekekre rögzített alkotmány a Hyrnor bércei között fészkelő sárkánygyíkokhoz hasonlított, korommal megfestett pofája dárdahossznyi nyakon nyújtózott a falak felé. Csapatnyi katona ügyködött körülötte, bronzszín testén a falazat következő őrtornya felé fordítva. A fémkészség tömlőgyomra máris dagadozni kezdett, fogakkal borított szájából zsírosan fekete füst gomolygott.
A helytartó dühödten emelkedett fel, szemei fekete tűzzel ragyogtak arcában. Csatabárdját a földre ejtette, azt sem figyelve hová esik. Páncélba burkolt alakját zafírkék aura ragyogta körül, ahogy őseitől örökölt hatalmát szabadjára eresztve a barbakán kövére hágott. Tudta mit kockáztat, de nem engedhette, hogy az átokverte fémfajzat újra tűzet vessen emberei közé.
Ritkán használta hatalmát, mert elméjének épségét csak ez óvhatta meg a khyrek csapatait támogató papok ármányától, akik álmokkal, lidércnyomásokkal bomlasztották a védők erejét. Most azonban nem maradt más lehetősége, a hódítók ravasz ostromgépei ellen nem akadt egyéb védekezési mód.
Kiterjesztette akaratát, kékek kavargó tűzvihart szabadítva az ostromszer körül dolgozó légiósokra. Pelyvaként szórta szét a gépezet kezelőit, pedig ereje javát a kerekeken gördülő fémfajzatra koncentrálta. Az arasznyi fogakkal vicsorgó sárkányforma nem sokáig állta a varázsos tűzet, bronznyaka szinte azonnal olvadozni kezdett, apró fémcseppeket izzadva szerteszét. Láncszövettel óvott hasa haragos robajlással dagadt fel, majd eget földet rengető robbanással vetette szét az egész szerkezetet, nyíllövésnyi körben lángoló pokollá változtatva a csatateret.
A falakon fegyvereiket rázva tombolt a crantai sereg, könnyű gerelyeikkel tizedelve az egy ideig zavarodottan örvénylő, majd rendezett sorokba visszavonuló légiósokat.
Bael-Ermor fáradtan figyelte a sebesültjeiket mentő khyreket, pillantása a frontvonal hátában felvert tábor legmagasabb pontját fürkészte. A kopár domboldal tetején három díszes selyemsátor állt, egy széles smaragdzöld, és két kisebb, egy fekete meg egy parázsvörös. A légiókat segítő varázstudók laktak ott, szállásukat a khyrek elitjének csapatai, a Pusztítóknak nevezett fanatikusok vigyázták, akiknek palackzöld páncélos alakulatait eleddig még nem vetették csatába.
A nagyúr tudta jól, a sötétség leszálltával csuklyás köntösű papok indulnak a tábornak, és isteneik hatalmából gyógyírt szolgáltatnak a csatában megsérült harcosoknak, értő kézzel oszlatva a sebesültek kínjait. Ezzel szemben az ő embereire csak a sebláz, és néhány kuruzsló keserű főzetei vártak, minek következtében holnap még kevesebben néznek majd szembe a fakóhajú armadával.
A helytartó dühösen meredt az égre, ajkai hangtalan átkokat formáltak, de aztán magába fojtotta őket. Az árulóvá vagy erejét vesztett ronccsá silányult istenek még az átkokat sem érdemelték meg. Őseihez fohászkodott inkább, Cranta tiszta és nemes alapítóihoz, akik a szükség óráján minden egykori hatalmukat a rendelkezésére bocsátva harcoltak a hódítókkal szemben.
Amint végzett, lefelé indult a falazat oldalára felhúzott állványzaton, a szentélynegyedben állított szállása felé. Amerre elhaladt, emberei térdet, fejet hajtottak előtte, majd kardjukkal pajzsaik peremét püfölve köszönték meg az újabb győztes csatát.

*

Az egykori templom szentélye sötét volt, hűvös és csendes. Évekkel ezelőtt még ámbraillatú gyertyák ezrei ragyogták be falait, a karzatok magasán papnők serege dalolt, a halhatatlanok dicsőségét zengve. Egész addig, míg a hódítok hajói, és velük együtt győzhetetlen isteneik hatalma a nyugati partok homokjára nem érkezett.
A helytartó, aki a félhomályos csarnok egyik márványpadján ücsörgött, nyögve bontogatta páncéljának csatjait, a padlat kövére dobva a levetett vértdarabokat. A márványpad mellé deszkaszálakból ácsolt asztalt állítottak, vetemedett lapján étellel teli tálak, hasas cserépkorsók egész serege. A nagyúrhoz közelebb eső végén apró bronzmécses világlott, széles fénykört rajzolva a kupolás mennyezet alá, kormos füstjével mocskolva a mennyezetre festett freskók szentjeit.
A papoknak, akik annak idején átkaikkal sújtották, mikor jövendő sorsukat magyarázta nekik, mára már ennyi nyomuk sem maradt. Némelyik istenével együtt veszett oda, mások tébolyultan tűrték, hogy a felbőszült tömeg a máglyák tüzére vesse őket. De ők voltak a szerencsések, nem kellett látniuk, ahogy a birodalom földjét a hódítók hadművészetben képzett légiói tapossák, sorra győzve a képzetlen crantaiak seregeit.
Bael-Ermort halk fémcsikordulás billentette ki merengéséből – a vetemedett kapuzat nyikordult olajozást nélkülöző zsanérjain. A nagyúr nem riadt meg, a szentélyben olyan biztonságban volt, mint még soha életében. A félhomály mélyén amúgy is ismerős léptek csosszantak, így aztán nem lepődött meg, mikor öreg tanácsadója lépett a lámpás fénykörébe.
A vén múltidéző feszült volt, pillantása a sötétségbe burkolózó oldalhajókat kutatta, de mivel semmi sem mozdult a homályban, sietősen lépdelt a helytartó padja mellé.
- Escre! – hajtott fejet választott ura előtt. Hangja szárazon csikorgott, az elmúlt évek viszontagságai őt sem kímélték. Bael-Ermor parancsára három esztendőn át járta az északi csatatereket, a hódítók haderejét tanulmányozva. Már amennyire a Felhőbirodalom seregeinek összeroppanását és visszavonulását csatának lehet nevezni. Ennek ellenére, sok hasznos értesülést szerzett, néhány foglyul ejtett khyr katonától a nyelvük alapjait is eltanulta. A tudásért cserébe csúf sebhelyekkel, és baljának két ujjával fizetett.
A hadakkal töltött esztendők más nyomot is hagytak rajta. Egykor jól táplált teste szíjasra fogyott, míg feketével kevert üstöke egész ezüstre sápadt. Ezt nem igazán szenvedhette, így vállát verdeső haját katonásan rövidre vágta, csak a halántékán megnövesztett tincset hagyva hosszúra. A könyöknyi fonatban megszaporodtak a rontást űző talizmánok.
Fürgén lépdelt a nagyúr oldalára, kezében horpadt lemezedényt egyensúlyozva. A fémtál öbléből fűszeres illatú gőzfelhők szálltak, a sebek kezelésére használt főzet párája
- Enged meg, hogy segítsek! – az edényt az asztal szélére rakta, majd a nagyúr háta mögé lépett, és gyors, szakavatott mozdulatokkal látott munkához. Ujjai alatt egymás után oldódtak meg a páncél bonyolult kapcsokkal rögzített lunírlemezei. A helytartó némán tűrte, fáradt tagjai szinte fellélegeztek a vértezet súlya nélkül.
- Mi hír a sebesültek felől? – kérdezte, ujjai az oldala mellé fektetett csatabárd nyelét cirógatták.
A dalnok kezében megcsikordult az egyik vállvas, a lunír pereme megkarcolta a padlat márványát
- Másfélszáz halott, és még egyszer annyi sebesült. Hogy holnapra ezekből mennyien maradnak….. nem tudhatom! – nagyot sóhajtott, tétován simítva végig a hajába fonott ékszereken. Pillantása kerülte a nagyúr tekintetét, inkább a páncélzat sérüléseit vizslatta.
- A gyógyítók mindent megtesznek Escre!
A helytartó gúnyosan felhorkant. Még hogy gyógyítók! Pár bábának való vénasszony és néhány avatott kezű fűvészmester, a város céheinek soraiból. Még békeidőben is kevés, nem hogy egy csatatér közepén. A papok hatalma nélkül nem sok esélyük maradt a hódítókkal szemben, lassan felmorzsolódtak a légiók fegyverei alatt. Pedig ők sem álltak valami biztos lábbal a partvidék földjén.
A Queron habjait a Tajtéktrónus hadúrszentjei uralták, flottákat tönkrezúzó viharokkal harcolva a hódítók ellen. A khyrek istenei erősek voltak ugyan, de nem akadt köztük olyan, aki úr lett volna a hullámok felett. Csak a szerencséjüknek, és gondosan épített hajóiknak köszönhették, hogy csapataikat a déli part biztonságába jutathatták, meglepve ezzel a délvidék urait.
A legszámosabb légió Lantran partjain ért célba, ostrom alá fogva a készületlen várost, aminek bevételével szabad útjuk nyílt volna a délvidék szívébe. Ezt nem engedhették meg nekik, mivel ha eljutnak a síkföldre, ledönthetik a fáradságos munkával kiépített sziklasorok tömbjeit, derékba törve ezzel a partvidék mágikus védelmét.
A környező tartományok urai is tisztában voltak ezzel, így válogatott csapataikat küldték a város védelmére, készletekkel is támogatva a védők maroknyi seregét. Bael-Ermor gyanította, hogy így sem húzzák már sokáig.
Nyögve bújt ki a páncél alatt viselt posztóvértből, amit tucatnyi szakadás csúfított, a vértezet réseit kutató pengék nyoma. A dalnok tiszta gyolcsdarabot áztatott a szúrós szagú főzetbe, azzal tisztítva ki a szakadozott szélű sebhelyeket. Csak két mélyebb akadt köztük, egy lándzsadöfés, és egy kardvágás a válla oldalán.
Az ősz múltidéző elégedetlenül mormogott, nem szenvedhette, ha ura a falak magasában teszi kockára életét.
- Holnap pihenned kellene Escre! A hóhajúaknak nincs már több ostromszere, az utánpótlásuk pedig a tenger fenekén végezte! Magam is láttam roncsokat a partra sodródni! – a nagyúr komoron bólogatott, de tudta, így sem maradt más lehetősége, a holnapi ütközetben be kellett vetnie tartalékban tartott erőit.
- Reggelre szed rendbe a páncélomat! – intett a földre dobált vértezett darabjai felé, amin horpadások, deformált díszvasak jelölték a célba talált kardcsapások helyét – Amíg bírom, nekem is ott kell lennem a falakon! Nem várhatok el többet az emberektől, mint amennyit magam is felvállalok! – a dalnok némán meghajolt, majd a páncélzat sérült darabjaival karjában elhagyta a romos templomot.
Bael-Ermor magára maradt a sötét szentélyben, gondolatait az előtte álló éjszaka megpróbáltatásai felhőzték. A győzelemhez eltékozolta hatalmának jelentős hányadát, ezért elméje védtelenné vált a khyreket segítő papféle hatalma előtt.
A fekete kelmékbe burkolózó hórihorgas varázstudó már féltucatnyi seregvezért küldött a túlvilágra, átokverte istenének segítségével. Uralta az éjszaka árnyait, a sötétség szívéből teremtett álmaival az őrületbe kergette a crantai sereg tábornokait. Alig néhányan tudtak ellenállni neki, az ősi vérből származókon kívül csak egy északról menekült arisztokrata seregvezér, aki minden napszálltakor eszméletlenre itta magát sátrában.
Jobbat a nagyúr sem tudott kitalálni, a durván ácsolt asztalról magához vett egy borral telt hasas agyagkorsót, és lassú kortyokban nyelni kezdte a szeszt. Egész addig folytatta, míg a lámpás fénye kusza fátyollá nem mosódott a szemei előtt, és testét a pokróccal borított márványpadra döntve a félálom parttalan örvényébe nem süllyedt.

*

Nem volt teljesen öntudatlan, bár a homályból született lidércek nem fértek hozzá zsibbadtan pihenő elméjéhez. Gondolatai a khyrek érkezését megelőző évek, a birodalom végnapjaira kalandoztak, a büszke és dölyfös papkirályok idejére.
Hiába figyelmeztette őket, a nagytiszteletűek nem hallgattak szavára. Pedig tartományát idegen kezekre bízva az összes északi birodalmat bejárta, kihallgatásra járulva a dinasztiák megbízottjai elé, akik jobb estben bolondnak, gyakrabban istengyalázónak bélyegezték, átkaikkal űzve el városaik falai közül. Nem akadt olyan, aki hitt volna neki. Később, alig három esztendő múltán, mikor a khyrek hajói a nyugati part fövenyére futottak, már késő volt.
A háborúra termet hódítók légiói elsöpörték a Felhőbirodalom seregeit, gyorsan mozgó alakulataikkal a főváros ellen törve. A papok imái visszhang nélkül hullottak a szférák csendjébe, és égiek segítsége nélkül nem maradt erő, ami a hóhajúak ellen szegülhetett volna.
Pedig a birodalom varázstudói mindent elkövettek. Tiltott igéket ástak elő a könyvtárak porosodó mélyéről, hogy segítségükkel győzhetetlen armadát teremtsenek a hódítók ellen, a szertartásra önként jelentkező harcosok közül. A tilalmas varázslat elven holttá, fáradhatatlan gyilkossá változtatta a katonákat, akik lelküket áldozták hazájuk védelmében. De még ez sem segített.
A khyrek saját hatalmasaikat állították szembe a Szunnyadókkal, parázsesővel, varázstűzzel hamvasztva el a halhatatlan légiókat. Észak bukása elkerülhetetlennek tűnt, és a hóhajúak figyelme a déli part, a Tajtéktrónus termékeny földjei felé fordult.
A helytartó keserű szájízzel gondolt véreire, a Felhőbirodalom uraira, akik évekkel ezelőtt nevetve zavarták el palotáik falai közül, hagymázas lázálomnak nevezve a Kristálylelkűek jóslatát. Nem mintha az öregek meglepődtek volna Bael-Ermor kudarcán, a helytartó gyanította, hogy elve számítottak ilyesmire.
Mikor másodjára is magukhoz kérették, már biztos volt az északiak veresége, és a sziklakört övező földeket ellepték a menekültek sátrai. Csupa ősi, hírneves család, akik ezredéves birtokaikat hagyták hátra, a khyrek elől menekülve.
A Kristálylelkűeket láthatóan nem rendítette meg a dolgok ilyetén állása. Sátorpalotájuk szívében fogadták a helytartót, a magasba nyúló toronyzat alatt elterülő csarnokban. Az ezüsthajú varázsló, aki annak idején feladatával megbízta, feloldozta a felelősség terhe alól, a Végtelen ösvények, az eleve elrendelt jövendő másíthatatlan utjaival magyarázva kudarcát. Beavatták terveikbe, melyek ha győzelmet nem is, de az újrakezdés reményét adták a birodalom népeinek. Na persze nem mindegyiknek.
A jólétbe született, eltunyult dinasztiák, az istenek visszatértére váró, erődjeik mélyére zárkózott főpapi családok, a döntésre képtelen, felelőségüket tanácsadóik nyakába varró uralkodók nem kaptak helyet a Kristálylelkűek tervében. Annál inkább az őseiket tisztelő, ócrantai gyökerekkel bíró családok és számos közrendű mesterember, akit valamely arisztokrata családhoz fűzött hűbéri viszony. Ők gyűltek egybe a sziklakör körül, hogy ha szükséges, a Kristálylelkűek mágiájának segítségével keressenek új hazát maguknak. Délre, a Hyrnor túlsó oldalán, vagy keletre, a Járhatatlan vizek hullámain túl.
Bael-Ermor, ha nem is értett teljesen egyet a vének terveivel, támogatta őket mindenben. A tartomány majd összes rabszolgáját a kőgyűrű körül zajló munkálatok segítésére rendelte, mivel a kapuzat és az azt övező sziklasorok rengeteg átalakítást igényeltek, hogy a későbbiekben a messzeség biztonságába menekíthessék a kiválasztott keveseket.
A készülődésnek a khyrek érkezése vetett véget, akik a partvonal őrzésére rendelt hadúrszent éberségét kijátszva Lantran szívére törtek. A vén Kristálylelkű véleménye szerint nem véletlenül érkeztek, a légiókat támogató papok minden bizonnyal istenük sugallatára rendelték ide a csapatokat.
A helytartóra várt a feladat, hogy seregével megtartsa a várost a khyrek ellenében, míg a kőkör építési munkái a végükre érnek. Eleddig több-kevesebb sikerrel állták a sarat, de az egyre gyarapodó veszteségek a játszma végének közeledtét jelezték.
A nagyúr fázósan dideregve riadt fel az önkívületnek is beillő álmából, némán meredve bele a sötétségbe. A templom boltozatán tátongó réseken szürkére sápadt fény szivárgott, a pirkadat közeledtére figyelmeztetve a helytartót.
Nehezen kászálódott talpra, tagjai mereven, a tegnapi csatározástól zsibbadtan mozogtak, sebeinek varrósodó széle fájdalmasan húzódott. Gyorsan elmormolt néhány egyszerű mantrát, amik száműzték az elméjét borító fásultságot, és friss erőt kölcsönöztek tagjainak. Nem szívesen használt ilyesmit, de az utóbbi időben egyre többször fanyalodott rá.
Oldalt, az asztala deszkalapján már ott sorakoztak vértezetének gondosan előkészített darabjai, a tálcára halmozott reggeli takaros halma mellett. Az ősz dalnok még pirkadat előtt végezhetett munkájával.
Bael-Ermor nem nyúlt az ételhez, inkább felöltötte páncélját, melynek mellrészére tenyérnyi nagyságban vésték családi címerét. Szárnyakkal ékített sisakját a könyökhajlatába fogta, majd átsétált a csarnok túlfelére, ahová már nem ért el a bronzlámpás fénye, és a tetőn beszűrődő hajnal sem merészkedett. Megállt a sötétség peremén, szemei az átláthatatlan homályt vizslatták, majd nagy levegőt vett, és rekedten dörmögött bele a sötétségbe.
- Szolgáljátok a birodalmat?
Baljós derengés támadt a sötétbe burkolózó teremben, bonyolult rajzolatú rúnák izzottak fel hideg fényt árasztva. Páncélok vasa nyikordult, láthatatlan kardok siklottak elő halk surrogással. Megelevenedett a homály a nagyúr körül, és a sötétség rejtekéről félszáz Szunnyadó lépett elő, acélfalba zárva a rezzenetlen várakozó helytartót.
Vértezetük között nem akadt két egyforma mívű, a lunírba vésett címerek ősi, ezredéve töretlen vérvonalakról beszéltek. A Felhőbirodalom nemesei voltak valamennyien, akik hazájuk veszte után is tovább harcoltak a hódítók ellen, megsegítve távoli rokonukat.
A helytartóval szemben álló harcos előrébb lépett a többinél, vállvasain és sisakjának kéttenyérnyi acélszárnyain finom mívű lunírcsipke. Fellendítette kardját, az arca előtt döfte az ég felé a koponyadíszes pallost.
- Halálunk után is! – recsegte, hangja úgy csikorgott, mint a bronzba harapó acél. A többi Szunnyadó egyazon módon követte mozdulatát, valóságos acélerdőt támasztva a helytartó körül. Bael-Ermor némán nézte őket egy darabig, majd a feltétlen tisztelet jelével hajolt meg, és a kapuzat felé indulva maga után intette a holtak seregét.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához