LFG.HU

Boruzs Gergely Gábor
novella

A khyrek ötször rontottak a falaknak, és mind az ötször súlyos veszteségeket szenvedve tántorodtak hátra. Nem bírtak a védműveket őrző crantaiakkal. A légiókat vezénylő tábornok nem adta fel, minden tartalékát csatába küldte, az erődfal teljes hosszát ostrom alá véve. Csak a rendezett sorokban várakozó Pusztítók nem mozdultak, szorosra zárt alakzatuk a parancsnoki sátor smaragdselyme körül csoportosult. A khyrek tábornoka nem mutatkozott, valószínűleg a térképek fölé görnyedve próbált valami tervet kidolgozni a bevehetetlen erőd ellen.
A deszkapalánkkal magasított sáncok mögött a Szunnyadók strázsáltak, párosával elszórva a védművek hosszában. Nem hátráltak egy tapodtat sem, könnyed mozdulatokkal, fáradhatatlanul irtották a magasba kapaszkodó khyreket. Vértezetük állta a hóhajúak acélját, koponyadíszes pallosaik ínszakasztó csapásait nem háríthatták a légiósok rövidre szabott pengéi.
Bael-Ermor az egyik lerontott bástya teteméről figyelte a csata alakulását, a köríves rom deszkából ácsolt korlátjára támaszkodva. Második hete vezényelte már innen csapatait, akik a Szunnyadók érkeztével méltó ellenfélé váltak a khyrekkel szemben.
A nagyúr hátát két testőr őrizte, míg jobbjáról ősz tanácsnoka kémlelte az ellenség sorait, távollátó kristálygömbjét a szeme elé emelve.
- A Pusztítók támadásra készülnek uram! – szólalt meg a hosszas fürkészés után, a karcos oldalú, homályossá kopott készséget az oldala mellé engedve. Jól értett a hadművészethez, fiatal korában két hadjáratot harcolt végig a dinasztiák oldalán, az utóbbi három évben pedig az északi frontokat járta, így kiigazodott a khyrek csapatmozdulatai között.
- Miből gondolod? – kérdezte a nagyúr, sisakjának árnyékából pillantva az egykori dalnokra.
- Meztelen pengékkel állnak Escre! Ez valami barbár szokás a fajtájuk között! Innentől fogva már csak a csata végén rakhatják le a fegyvert! – átnyújtotta a távollátót a helytartónak, aki a szeme elé emelve végigfürkészve a khyrek állásait.
- Igazad lehet! – bólintott rá, és küldöncöt menesztett a házak között várakozó tartalékhoz, a falak alá rendelve a csapatokat.
Nehezen szánta rá magát, de a hóhajúak elitje ellen csak pihent katonákkal lehetett esélyük. Alig akadt már tartaléka, az elmúlt hetek csatái alatt viaszként olvadt el seregei létszámfölénye. Nem úgy a khyreké. Bár az utánpótlást ritkán jutott el hozzájuk, a soraik között áldást osztó papok imái hamar talpra állították a súlyosan sebesülteket is. Bael-Ermornak nem voltak papjai, sőt már istenei sem, csak a Szunnyadók jelentettek némi könnyebbséget, akik egyenként felértek egy századnyi veteránnal.
Odalent újabb rohamra készültek a khyrek, tizenegy szakaszba rendezett légiójuk irdatlan ostromlétrákat szegezett a falnak, majd a támadást vezénylő kürtszóra lassú, kitartó futással a sáncoknak indultak. A létrákat cipelők diktálták az iramot, az oldalukra rendelt kísérők pajzsainak védelmében közelítve az erődhöz.
A crantaiak gerelyekkel, nyílvesszőkkel fogadták őket, a khyrek ostromgépei állttal lerontott tornyok köveivel szórva meg a falak alá torlódott sereget. A támadók pajzsai állták a próbát, majd virágsziromként kinyílva engedtek utat a magasba lendülő ostromlétráknak, amiknek horogkarmos végei csikorgó zajjal martak a védművek kövébe.
Most leginkább a keleti kapuzat környékén próbálkoztak, a tizenegy létra közül öt ott csapódott a falnak.
Bael-Ermor nem maradt adós a válasszal, három szakaszt és tucatnyi Szunnyadót rendelt a kapu köré, így a magasba kapaszkodó hóhajúakat áthatolhatatlan acélfal várta, koponyadíszes pallosok és hajlított élű délvidéki szablyák.
Nem jutottak a mellvéd mögé, és az idő multával egyre több légiós hullott holtan vagy hallódva a falak tövébe. Amit akartak, azt viszont elérték. A védők ereje egyetlen oldalra összpontosult, szabadon hagyva a magasabbra épített, épp ezért lazábban őrzött nyugati sáncokat, ahol a megszokott létszám helyett csak harmadannyi crantai teljesített szolgálatot.
Mozgolódás támadt a khyrek parancsnoki sátra előtt, mire a helytartó ismét a szeme elé emelte a távollátót, a lankás domboldal tetejére fókuszálva a készséget.
A smaragdzöld sátorból koszorúval ékített homlokú pap jött elő, aranyhímzetes köntöse kavargó felhőként ölelte körül alakját. Oldalán hosszú, egyenes pengéjű kard, kezében aranyszínnel csillanó, smaragdfejű jogar. Előresétált a rendezett sorokban várakozó Pusztítók elé, majd pálcáját a falak irányába lendítve imádkozni kezdett.
Odafenn, az ólomszín felhők felett megvonaglott a valóság, és smaragdszín villámok cikáztak keresztül a párafellegeken, irtózatos döndüléssel csapódva a nyugati erődfal sáncaiba. A fáradságos munkával megerősített falak azonnal megrogytak, majd a második és harmadik mennykőcsapás nyomában porfelhőktől övezve roppantak össze, köveik alá gyűrve az őrségbe rendelt harcosokat, közöttük legalább féltucat Szunnyadót. A khyrek papja szenvtelen arccal szemlélte a rombolást, majd jogarát az összeomlott falazat felé lendítve rohamra vezényelte a Pusztítók csapatát.
Bael-Ermor sápadtan figyelte, ahogy a leomlott falak felé lendülnek, majd a döbbenet bilincsit lerázva egész csapatnyi hírvivőt indított útnak, többek között a déli kapu őrzésére rendelt Szunnyadókat parancsolva a harctérre. Közben a Pusztítók rohama elérte a sáncok romjait, és haragos acélhullámként csapott át rajta, elsöpörve a maradványok tetején védekező zavarodott crantaikat. Bár átjutottak a falakon, a túloldalt pihent csapatok, pajzsfal és nyílzápor fogadta őket, megtorpantva a roham lendületét.
Az nehézvértű khyrek nevükhöz méltó módón küzdöttek, csapásaik alatt sorra hullottak a crantai katonák. A nagyúr fogát csikorgatta dühében, és már azon volt, hogy maga indul a hóhajúak ellen, mikor a délre vezető utcákról előtört az őrségbe rendelt Szunnyadók csapata, oldalba kapva a harcba feledkezett fanatikusokat.
A lunirvértes, szárnysisakos élőhalottak kegyetlen céltudatossága még a khyrek elitjét is felülmúlta, koponyadíszes kardjaik alatt megroppantak a fakóhajúak páncéljai. Azok harcoltak, míg bírták erővel, de a fáradhatatlan Szunnyadók nem engedtek az iramból, és lassan a lerontott falazat felé szorították vissza a behatolt csapatok maradványait.
Bael-Ermor elégedetten figyelte seregét, akik csak a sáncok romjainak tetején álltak meg, szilárdan megvetve lábukat az összeomlott védművek maradékán. Újra és újra visszaverték a rohamra lendülő Pusztítókat, alaposan megtizedelve a khyrek elitjét. A nagyúr nyugatra pillantott, ahol a szakadozott felhőzet rongyain keresztül áttűzve búcsúzott a nap, újabb éjszakányi nyugalmat ígérve a sokat szenvedett erődítménynek. Reményeit tanácsadója hördülése oszlatta szét, aki az ütközet kezdete óta el sem szakította tekintetét a csatatérről.
- Uram nézd! – intett a lerontott falszakasz felé, ahol egy csapatnyi légiós épp a teknőcformára emelt pajzsfalat bontotta szét.
A khyr katonák gyűrűjében szálas, tűzvörös köntöst viselő hóhajú állt, kobrafejes botjára támaszkodva. A fejére borított csuklya árnyékából fürkészte a romok tetején harcoló Szunnyadókat, majd feléjük lendítette a botját és jobbját az ég felé nyújtva kántálni kezdett.
A sáncmaradvány felett azonnal meghasadt a levegő, vörhenyes fénykévéket, és forró levegőt vetve az alant harcolók nyakába. A Pusztítók között harcoló légiósok azonnal visszavonulásba kezdtek, de nehézvértbe öltözött elitkatonák nem mozdultak egy tapodtat sem. Ketten hárman akaszkodtak össze egy-egy lunirvértes Szunnyadóval, csapásaik szikrákat vetettek a holtak páncélján. A fejük felett lebegő hasadék kivárt pár pillanatot, majd a poklok tüzét bocsátotta az odalent harcolókra, lángba borítva a védművek környékét.
Korom és parázsesővel kezdődött, ami azonnal lángviharrá dagadt, forrósága még a kétszáz lépésnyire állók arcát is megperzselte. Az alaktalan lángbarázdák nem válogattak, mind a Pusztítók mind a Szunnyadók alakját körbefonták, meggyújtva mindent, ami éghető akadt a harcolók környékén.
A khyrek bírták rosszabbul a tűzet, de még a fájdalomtól üvöltve is tovább hadakoztak az ellenséggel. A Szunnyadók is megérezték a forróságot, mert lassan hátrálni kezdtek, le a parázsszőnyeggel borított rommezőről. Nem jutottak messzire.
A légiósok gyűrűjében térdre hullott a pap, a kezében tartott fémkobra meggyvörös színnel izzott, méteres lángcsóvát fújva a hasadék felé. A sáncok romjain terjengő lángtenger sziszegő morajjal kavargott, és a koromfelhők közül tűztestű kígyóféle magasodott fel, akkora, hogy szélesre tárt szájába akár egy magrakott társzekér is elfért volna. Olvadtan csillogó acélból formált szemeit a crantaiakra meresztette, karikába hajtott teste alatt megolvadtak a kövek. Dühödt szisszenéssel vetett magát az ellenségre, lángjait a hátráló Szunnyadók páncélja köré fonva.
A lunirból kovácsolt vértek nem állhatták a túlvilágról fakadt tűzet, a sisakok szárnya leolvadt, a mellvértekbe vésett címerek alakjukat vesztették. Az egykor eleven harcosok szárazra szikkadt húsa pöffenve párolgott el, és a győzhetetlen armada fehéren izzó lunirtócsákban roskadt össze, akár a kályhába vetett viaszbábok.
Bael-Ermor a lerontott bástyafok magasából nézte végig pusztulásukat, kezei alatt ropogva nyöszörgött a hitvány fakorlát. Percekig meredt az izzó pokol szívébe, ahol dolgának végeztével önön hamvába omlott a tűzkobra, kormot és fehéren izzó köveket hagyva a sáncok romjain. A nagyúr csak az ércesen visszhangzó kürtszóra rezzent fel, aminek szavára rendezett visszavonulásba kezdett a légió, elszakadva az északi kaput védelmező crantaiaktól.
Rengeteg halottat és sebesültet hagytak hátra, de a sánc és negyedszáz Szunnyadó pusztulása olyan veszteség volt, amit nem pótolhatott a crantai sereg.
Az ősz múltidéző szomorúan hajtotta le fejét, eltakarva arcát a magasból alászitáló hamu és pernye elől.
- Holnap vége lesz igaz? – kérdezte a helytartót, aki szótlanul szemlélte a visszavonulást, karjait a melle előtt összefonva.
- Talán! De addig még van időnk! – a nagyúr kihúzta magát, fáradt vonásai megkeményedtek – Vezényeld a szolgákat a nyugati oldalra. Építsenek falat, sáncot, amiből csak bírnak; gerendából, deszkából, törmelékből! Mire a nap felkel, legyenek készen! A katonák mind lepihenhetnek, ma a Szunnyadók őrzik a falakat. Ti is! – bökött a háta mögött álló két harcosra, akik némán hajtottak fejet akarata előtt – Holnap szükségünk lesz minden kardra! – lefelé indult a roskatag grádicson, ami panaszosan nyikorgott a súlya alatt. Még csak félúton járhatott mikor megállt, és visszább kapaszkodott néhány lépcsőfokot.
- Sajnos te nem pihenhetsz As! – szólt halvány mosollyal az ősz dalnokhoz, aki fáradtan dörzsölte korommal piszkolt arcát, szabad kezével a gerendából rakott korlátra támaszkodva – Holnap hajnalig felügyeled a sáncok építését, majd elviszel egy levelet a Kristálylelkűeknek! Nincs más, akire rábízhatnám! – a vénség sértődötten kapta fel fejét, véreres szemei gyanakvón fürkészték a nagyúr tekintetét
- Megtagadod a harcomat Escre!? – a nagyúr fáradtan legyintett, gondosan kerülve az öreg pillantását – Nem! Csak egyszerűen nincs más akire rábízhatnám! – elindult lefelé, de aztán mást gondolt, és olyat tett, mint eleddig soha, fejet hajtott öreg tanácsnoka előtt, majd némán eltűnt az alkonyattal megsűrűsödő félhomályban.

*

A romos szentély belseje semmit sem változott, bár a Szunnyadók kiköltöztével engedett valamennyit az épületet uraló fagy. Nem kellett minduntalan prémekbe burkolózni. A helytartó az egyik deszkapad mellett dolgozott, széles pengéjű tőrét élezte. A tenyérébe szorított fenőkő halkan surrogott, kesernyés kovaszaggal terhelve az egykori szentély levegőjét.
A nagyúr teljesen munkájába feledkezett, csak a homlokán kiütköző verejtéket törölte le olykor, ha már csípni kezdte a szeme sarkát. A háta mögött csosszanó léptek és halk koppanások zajára megpördült, de szorítása hamar elernyedt fegyvere markolatán. Aki észrevétlenül jut be a templom nyikorgó ajtaján, majd léptei zaját leplezetlenül hagyva sétál a törmelékkel teleszórt márványpadlón, valószínűleg nem akarhat ártalmára törni.
Leengedte fegyverét, és nyugodtan megvárta, míg a vén Kristálylelkű a lámpások fénykörébe lépett. Az öreg ezüstveretes botjára támaszkodva kémlelet körbe a félhomályos szentélyben, elhúzva száját a falra festett szentképek láttán. A helytartó nem zavartatta magát, szenvtelen arccal hajolt meg a vén varázsló előtt, a tisztelet jelét róva a levegőbe.
- Üdvözlet a Kristálylelkű mestereknek! – az öreg csak biccentett, a homlokát beszövő ráncok az elmúlt évek viszontagságait jelezték.
- Üdvözlünk Bael-Ermor! Erőt és kitartást neked a szükség e sötét óráján. – díszes botjával könnyedén megérintette a nagyúr vállát, jégkék tekintete helytartó pillantását kereste.
- Ahogy mondod mester! – bólintott rá a nagyúr, hangjába keserűség vegyült – Bár némi erősítésnek és néhány gyógyítónak nagyobb hasznát látnám! Már ha meg nem sértelek gyarló vágyaimmal Escre! – a varázsló elnézően legyintett, majd a nagyúr mellett ellépve az asztalon szétrakosgatott fegyvereket vette szemügyre.
- Megértünk téged, nem lehet könnyű olyan ellenséggel szemben harcolni, akit istenek támogatnak. Főleg ha a te oldaladon nem áll egy sem. De ne csüggedj, kitartásotok jutalma nem marad el, bár a győzelem ára a múló idővel egyre emelkedik! – erre már a nagyúr is felkapta a fejét, és egy lépéssel közelebb húzódott a mágushoz, a hagyomány szabta távolság peremére.
- Elkészült a kapu Escre!? Szabad az út családjaink előtt? – a vénség mosolytalanul intett igent, majd kezét a levegőben hagyva gátat vetett a további kérdéseknek.
- Igen, elkészültünk munka javával, de még nem vehetjük használatba a Végtelen Ösvények utjait. Egész addig, míg akad eleven khyr varázstudó a partjaink földjén. – a mágus bosszúsan húzta összébb tintakék köpenyét, láthatólag aggódott a fehérhajú varázslók jelenléte miatt.
- Ha munkára fogjuk az ösvények erejét, azzal felkavarjuk a vtah áramlatait. Nyomokat hagyunk, akárha a tengerpart nedves homokjába gázolnánk bele. – tűnődve simított végig botján, érintése alatt éledni látszottak a faragványok – Idő kell, míg a hullámok elsimulnak, mert egy avatott szemű varázstudó gond nélkül nyomunkra vezetheti a hóhajúakat! – keményen, fagyos pillantással nézett a nagyúrra – El kell pusztítanod őket! Egy sem maradhat életben! – a helytartó elégedetlenül csóválta meg fejét, ujjai ideges táncot jártak tőre markolatán
- Ha lenne elég erőm hozzá, már megtettem volna Escre! De már a falakat sem bírjuk megtartani. A Szunnyadók nagy része elpusztult, az embereim fáradtak és sok a sebesült. A holnapi roham elsöpör majd bennünket, még a papjaik hatalmára sem lesz szükségük. – A Kristálylelkű némán hallgatta végig, balját botja faragványain, jobbját a szakállába fonott fémgyűrűk során nyugtatta
- Majd mi segítünk! – mondta aztán rövid töprengés után. Háta mögött hullámokat vetett a sötétség, két rendtársát engedve oldalára. Az egyik mágus bronzhajú, aranymárvány színekkel csillogó köntöst viselő vénség volt, halványan parázsló szemei Bael-Ermor lelkét égették. Társa, akinek hófehér kagylóselyembe burkolózó alakját tompán ragyogó aura övezte, halványan mosolygott, ujjai a kezében tartott lunirpálca véseteit simogatták. A helytartó mélyen meghajolt előttük, csak a rangidős varázsló köhintésére emelte fel a padlóról tekintetét
- Szed össze a sereged, de csak a három évtizednél öregebb katonákat, és még az éjszaka vezényeld őket a légió ellen. Nem kell legyőzniük a khyreket, csak kössék le az erejüket, míg te a maradék Szunnyadókat a papjaik ellen vezeted. Most kell támadnod, az erejük megcsappant, van esélyetek feltartani őket, míg mi a hatalmunkkal véget nem vetünk a csatának! – a vénség a balján álló varázslóra pillantott, aki megérezte a tekintettét és aprót biccentve eltűnt a szentély félhomályába
- Ha beválik a tervünk – folytatta az öreg – hajnalra az összes khyrtől megszabadulhatunk! – Bael-Ermor némán hallgatta végig, csak szorosan összeprésel szája rándult meg néha, kezében moccanatlan állt tőrpengéje.
- Miért csak az időseket Escre? – kérdezte aztán a vénséget, pillantását a máguséra fonva. Az öreg varázsló nem nézett félre, csak a botját billentette meg, akár a birodalmi lándzsások, ha tiszteletet adnak a kiválóbbak előtt
- Mert ők eleget éltek már! Akit a hajnal a kapuk előtt talál, nem látja többet a napot! – a nagyúr újra csak hallgatott, majd nagyot sóhajtva tűzte övébe fegyverét.
- A többivel mi legyen Escre? Maradjanak a falakon? – a vén varázsló megrázta a fejét, háta mögé, déli irányba intve botjával.
- Nem! Még az éjszaka induljanak a kapukör felé. Akad majd számukra feladat az új haza földjein. – helytartó meghajtotta térdét, a vénség áldást kérve, majd mikor a pillanat multán újra felpillantott, már egyedül állt a szentély félhomályos csarnokában.

*

A csapatok pisszenés nélkül, teljes csendben gyülekeztek a lerontott falszakasz közelébe, aminek építését leállították, sőt, a romok nagy részét elhordva kitöltötték a bokákat veszélyeztető repedéseket, hogy a támadásba lendülő had könnyebben juthasson át az akadályon.
A pajzzsal, lándzsával felszerelt crantaiak élén a vén múltidéző, Larnarzas Assen állt, kopottas páncéljában, arcán ádáz vigyorral. A háta mögött felsorakozott csapattestek katonáit maga a helytartó válogatta ki, a fáklyák fénye korosodó, sokat látott arcokon, dérrel vert szakállakon csillant meg. A sereg veteránjai voltak mindannyian.
Bael-Ermor csak néhány sokat próbált seregvezért hagyott a távozásra parancsolt fiatalokkal, akiket csak a helytartó tekintélye, és a beléjük nevelt fegyelem szorított engedelmességre. Sötét tekintettel, némán hagyták hátra rokonaikat, a sziklába vágott rejtekutakon távozva az ostromlott város falai közül.
A nagyúr felöltötte vértezetét, és csapataitól távol, a Szunnyadók között készült az ütközetre, sima, avatott mozdulatokkal élezve csatabárdját. Nyugodt volt, a szentély sötétjében leszámolt már életével, az istenek helyett őseihez fohászkodva segítségért. Sorra felidézte neveiket, apjától kezdve északi származék ükatyáig.
A Szunnyadóknak nem volt szükségük ilyesmire, mozdulatlanul várakoztak, tekintetüket kapitányuk hátára szegezték. Az elmúlt évtizedet mindannyian a csatatéren töltötték, és mivel már életükben is kiváló kardforgatónak számítottak, holtukban már nem akadt ellenfelük a nap alatt.
Bael-Ermor végzett a fegyverével, és az ősz dalnokot maga mellé intve az egyik épen maradt bástyafok lépcsőzetén kapaszkodott a magasba, hogy még egyszer szemügyre vegye a khyrek táborát.
A légió az éjszaka leszálltával sem maradt világosság nélkül, az embermagas, karókkal megtűzdelt földsáncok között hosszú, vassal átpántolt tölgyrudak álltak leszúrva, végükön kosárszerű fémkészséggel, amiben valami varázsos máglyaféle égett, ragyogó fehér fénnyel árasztva el a falakig húzódó csatateret. Az ősz dalnok sötét pillantásokkal figyelte a járőrbe rendelt khyr légiósokat, akiknek ezüstsisakja meg-megcsillant a lámpások fényében.
- Mi a véleményed Escre? Hol törjük át a sáncokat? – kérdezte a helytartót, jobbja a sisakja alól előkúszó hajfürt talizmánjait morzsolgatta. A nagyúr nem válaszolt rögtön, először gondosan végigfürkészte a védműveket, majd rábökött a nyugati oldalra, ahol ugyan magasabb volt a földhányás, de mögötte csak pár lépésnyi tér választotta el a légió táborától.
- Ott jó lesz, bár a Kristálylelkűek szerint nem kell majd törődnünk a védművekkel. Ha sikerül átjutnotok, ott egyből a sátraik között lehettek! – a nagyúr kelet felé pillantott, ahol feketéről sötétkékre világosodott az ég, biztosan jelezve a hajnal közeledtét.
- Itt az idő! – mormolta, majd bárdját vállára kanyarítva lefelé indult, maga után intve tanácsnokát. – Amint megkapjuk a jelet indulhattok! Maradjatok mozgásban és tartsatok ki, amíg csak lehet, ha sikerrel járok, a Szunnyadók maradékával oldalba támadom a légiót, és lekötöm őket, míg a varázslók csapdája bezárul! – az erődfal tövében állapodtak meg, a helytartó búcsúzóul megszorította a dalnok vállát, és a felsorakozott hadnak tisztelegve üdvözlésre emelte csatabárdját. A veteránok hang nélkül viszonozták a köszöntést, öklüket a szívük elé szorítva. Csak a Szunnyadók nem mozdultak, komor páncéljaikban lélektelen fémszobroknak tűntek.
A nagyúr nem törődött velük, fejébe nyomta szárnyas sisakját, és az élükre állva a lerontott falszakasz pereméhez vezette csapatát.
Odakinn, a keleti látóhatáron végigkúszó narancsszín derengés volt a jel, amire a Kristálylelkűek mágiája működni kezdett. Lassú, lomhán mozduló lüktetés kezdődött valahol a föld mélyén, ami rohamos gyorsasággal erősödött gerincet zsibbasztó rezgéssé. A falakon belül csak ennyit lehetett érezni, de odakinn, a khyrek táborában az elhalt crantai istenek pokla szabadult rá a légiósokra.
A hóhajúak sátrai között repedezett, vonaglott, örvénylett a föld, recsegve ropogva nyelve el mindent, ami a feltáruló szakadékok közelébe esett. Néhol vaskos sziklatornyok törtek elő a rögök alól, felöklelve, összezúzva ami az útjukba került. Máshol zavaros iszaptavak, vagy forrón izzó futóhomok támadt, megfojtva és elemésztve a csapdáikba botló khyreket. A verejtékes munkával felépített sáncok sorra összerogytak, a magasba tornyozott agyaggal töltve ki a karókkal teletűzdelt árkok foghíjait.
Hátrább, a vezéri sátor domboldala, ahol a papok selyemsátrai is álltak, nyögve roskadt önmagába, fullasztó porfelhőbe borítva a pusztítók táborát. Hatalmas kráter támadt a közepén, öblében méteres omladék borította a sátrak romjait. Bár a rengés hamar elcsitult, erőtlen szívdobogássá csendesedve a föld mélyének rejtekén, a pusztítást erősen megsínylették a légió csapatai.
Az álmukból felvert khyrek zavarodottan kapkodtak, néhányan a páncéljukat csatolva próbáltak alakzatba rendeződni, mások társaikat mentették, és voltak, akik a papok segítségére indultak, az összeomlott dombtető romjait felásni. Csak a Pusztítók rangidősei nem tétováztak egy szemernyit sem, ha kellett kardal vagy lándzsanyéllel terelték a légiósokat az egykori sáncok romjai felé. Ők már sejtették mi következik.
Az Assen vezette csapattest diadalmas ordítással özönlött át a lerontott falazat romjain, lendületes rohammal indulva a lassan felfejlődő légió felé. Az ősz dalnok öt századba osztotta embereit, minden egyes csapattest elejére a nagyúr egy Szunnyadóját rendelve.
Éktelen csattanással rontottak a sebtében felállított pajzsfalnak, a lunirvértes Szunnyadóknak köszönhetően megroppantva a törhetetlenek hit falanxot. Megállíthatatlanul nyomultak előre, elkeveredve a hóhajúak csapatai között, akiket megzavart a váratlan fordulat, mivel így nem használhatták ki az ezredéves hagyományokra épülő hadmozdulatok előnyeit. A légiót vezénylő parancsnok nem is tétovázott tovább, leadatta a tartalékot harcba hívó kürtjelet, majd kardot húzva a csata forgatagába vetette magát.
Bael-Ermor a romok árnyékából figyelte a kialakult ütközetett, a szeme elé illesztett távollátóval fürkészve az önmagába omlott dombtetőt, ahol a khyr papok sátrai álltak. A porfátylakkal övezett horpadás körül riadtan kavargott a szolgaszemélyzet, a Pusztítók irányításával takarítva a romokat, egymás után szabadítva ki a törmelék alá szorult papokat.
A segélykérés ércesen harsogó kürtszavára sem hagyták abba a munkát, csak az őrségbe rendelt Pusztítók fele indult a csatatér felé, az egyre hátrább szoruló légió megsegítésére. A nagyúr megvárta még az ütközetbe kapcsolódnak, csak aztán vezényelte rohamra a Szunnyadók seregét.
Harcra buzdító rikoltozás nélkül, teljes csendben indultak támadásba, tizennégy éjfekete lunirvértbe burkolózó élőhalott, és a helytartó, akit csak páncélja és ziháló lélegzete különböztetett meg a Szunnyadóktól.
Széles ívben elkerülték az egymással gyürkőző seregeket, egyenest az összerogyott domboldal felé véve az irányt. Aki az útjukba állt azt levágták, nem kímélve a fegyvertelenül menekülő szolgákat sem. Már a fele utat megtették, mire az őrségbe rendelt Pusztítók parancsnoka felfigyelt a közeledő csapatra, és pajzsfalat húzatott a crantaiak elébe, védekező állásba rendezve katonáit.
A nagyúr és kísérete nem lassított le, féltucat Szunnyadó meg is előzte a helytartót, ék alakzatban rontva a pajzsokból emelt acélgátnak. Irtózatos csattanással értek célba, a koponyadíszes pallosok vérteket vágtak át, sisakokat szeltek félbe, megbontva a khyrek csatarendjét. A hóhajúak ketten hárman szálltak szembe egy-egy Szunnyadóval, de így sem volt sok esélyük. Ha utat is találtak a lunirvértek lemezei között, kardjuk csak a fakó és hideg húst metélte, bármiféle eredmény nélkül.
Amint átjutottak a pajzsfalon szétnyitották az éket, legyezőszerűen szétterülve a khyrek vonalai között. Egyedül a nagyúr körül maradtak alakzatba, tovább törtetve a törmelékkel elborított sátrak felé, amik az egykori domboldal közepén tátongó kráter alján hevertek.
De nem is kellett olyan messzire menniük.
Az omladék oldalán két köpönyeges alak ereszkedett lefelé, féltucatnyi légiós gyűrűjében. A tűznek parancsoló varázstudó, és társa, a feketébe öltözött papféle, akit egy szolgáló támogatott, szinte vonszolva magával a súlyosan sérült fakóhajút.
Bael-Ermor kurta paranccsal irányította harcosait az apró csoport felé, akik a feléjük lendülő Szunnyadókat látva azonnal hátrálni kezdtek, vissza felfelé, a kráter lejtőjén.
Nem kellett volna sok, hogy elérjék őket, de a Pusztítók ezúttal is méltók voltak hírnevükre. Hátulról, oldalról rontottak a Szunnyadóknak, testüket használva fegyverként, azzal döntve földre a crantaiakat. Bár a lunirvértes harcosok fekve is tovább küzdöttek, így már könnyebb dolguk volt a khyreknek; dárdáikkal a földhöz szögezték a Szunnyadókat és varázzsal átitatott pengéikkel addig szabdalták őket, még vértezetükkel együtt darabokra nem szakadtak.
De míg így sem okoztak túl nagy veszteséget, alig féltucat crantait sikerült elpusztítaniuk, míg a többi fáradhatatlanul irtotta a légiósokat. Akárcsak a nagyúr, aki két kézre fogott bárdjával harcolt, minden egyes csapással egyre közelebb jutva a menekülő papokhoz.
Nyugodtan, hideg fejjel forgatta fegyverét, egy-két vágásnál többet nem pazarolva ellenfeleire. Az összpontosításból csak a gerincét végigsimító hőhullám zökkentette ki, és amikor megpördült, nem lepődött meg túlzottan a kráter tetején széttárt karral álló parázsköpenyes alakon.
A khyr varázstudó elég megviseltnek látszott, díszes csuklyáját mészfehér por és jó néhány szakadás csúfította. Ennek ellenére, pillantása elszántnak tűnt, ujjai között ragyogó varázserő szikrázott. Érthetetlen nyelven kántált valamit, majd karvastag tűzkígyókat szabadított a Pusztítókkal viaskodó Szunnyadók közé, egyetlen mozdulattal kettőt-hármat is. A lángokból formált szörnyetegek sziszegve csaptak le, a páncélok résein, sisakok nyílásain férkőzve az egykor eleven harcosok szárazra szikkadt húsához, pillanatok alatt fáklyává változtatva az évek óta halott testeket. Mindegyik parázslény egy-egy Szunnyadóval végzett, és ahogy a nagyúr a varázslóra pillantott, úgy tűnt, akad még elég ereje a folytatáshoz.
Bael-Ermor nem félte már a halált, így aztán most sem tétovázott sokat. Maga mellé szólított két lunirvértes harcost – az egyikben épp a rangidős Szunnyadóra ismert – és a kráter pereme felé hátráló varázsló nyomába indult, levágva minden khyrt, aki csak az útjába akadt.
A pap észrevette a felfelé tartó crantaiakat, és hatalmát kiterjesztve egyszerre három lángkígyót is megidézet, amik süvöltve csaptak le a támadókra, koromból formált fogaikat a Szunnyadókra meresztve.
De a nagyúr nem adta ilyen könnyen. Őseitől örökölt hatalmát szabadjára engedve zafírszín fényvihart támasztott, amelynek hullámai magukba fojtották a parázslényeket, kivéve az utolsónak érkezőt, ami átcikázott a fényfátylak között, és dühös sziszegéssel tekeredett a helytartó balján törtető Szunnyadó köré, lángokba borítva a lunirpáncélos harcost.
Bael-Ermor nem törődött a veszteséggel, bár ereje fogytán érezte, még egy ilyen csapást nem bírna hárítani.
Futtában lendítette meg csatabárdját, halálra sújtva egy kést lóbáló, díszes köntösbe öltözött alakot, aki minden bizonnyal a papok kíséretéhez tartozott. A jobbról nekirontó légiósnak a karját csapta le, majd oldalt tántorodott egy másik kardjának döfésétől, ami kurta fémsikollyal szakította át vértjének lunirját, mélyen beleszaladva oldalába. A nagyúr fájdalmasan hördült fel, erőtlenné vált baljából kifordult a csatabárd. Más lehetősége nem lévén, páncélba bujtatott öklével csapott a légiós felé, bezúzva a sisakját vesztett khyr homlokát.
A Szunnyadók rangidőse, aki a nagyúr hátát vigyázta, vagy féltucat Pusztítót tartott fel széles ívekben forgatott pallosával. Még így is volt érkezése felfelé pillantani, ahol újabb varázslathoz készülődött a khyr, szélesre tárt karjai között lángfényű kévékben vibrált a levegő. A crantai a nagyúrra pillantott, aki balját az oldalára szorítva botladozott felfelé, csatabárdját a földön felejtve. Látszott rajta, nem lesz már ereje a hóhajú ellen küzdeni.
A lunirvértes harcos, akinek bölcsőjét a messzi északon, a Felhőbirodalom egyik türkizköves palotájában ringatták egykoron, hamar elszánta magát, és minden tétovaság nélkül teljesítette feladatát.
Kiperdült a Pusztítók gyűrűjéből, egyetlen mozdulattal fogást váltva a koponyadíszes pallos markolatán. Jobbjának ujjait a keresztvas szárnyai, baljának tenyerét a lapjára fordított penge acélja alá támasztotta, valahol úgy a közepe táján. Két lépést tett fölfelé, majd a varázslatra koncentráló parázsköpenyes felé hajította fegyverét.
Nehéz dobás volt, de a Szunnyadó már életében sem volt közönséges harcos. A súlyos penge lustán ívelt felfelé, majd nedves csattanással csapódott a varázstudó mellébe, holtában hátralökve egészen a kráter pereméig.
Bael-Ermort csak a légiósok dühödt kiáltásai, és a hanyatt zuhanó csuhás látványa térítette észre, kirázva fejéből az oldala felől terjeszkedő jéghideg zsibbadást. A csatabárd helyett az övébe tűzött tőrt húzta elő, és kapaszkodott tovább felfelé, az utolsónak maradt pap nyomába.
Egyetlen pillantást vetett csak hátra, a sáncok maradványai között tomboló ütközet felé, amely sokat vesztett már erejéből, a fegyelmezett légiósok lassan a falak felé szorították a megfogyatkozott crantai sereget. Tőle balra, a kaptató oldalán még tartotta magát pár Szunnyadó, a rangidős pedig a háta mögött hadakozott, egész falkányi khyrt tartva távol zsákmányolt pengéivel.
A nagyúr legyűrte a rátörő émelygést és görnyedten kapaszkodott tovább az emelkedőn, egyenest az éjszín selymekbe burkolózó pap felé, akinek útját a kráter pereme, a húszméteres mélység akasztotta meg. Nem volt már hová menekülnie.
A rövidre nyírt hajú szolgáló, akire eddig támaszkodott, lassan a földre engedte, majd tőrét maga elé tartva indult a nagyúr felé, komoran összeszorítva fehérre sápadt ajkait.
Bael-Ermor nem szánt rá egy vágásnál többet, és igen csak meglepődött, mikor a tétovának tűnő acél villámsebes mozdulattal kapott a szeme felé. Alig bírta hátrarántani a fejét, a visszakezes vágás még így is szikrákat vetett a páncélja vállvasán. Érezte, hogy nem bírja soká az iramot, ezért előrelendült inkább, alkarvédőjével taszajtva félre a khyr fegyverét, nem törődve vele, hogy az mélyen végighasít karjának oldalán.
Széles pengéjét egyetlen mozdulattal döfte a szolgáló mellkasába, majd a vállával lökte hanyatt, de olyan erővel, hogy az izzadságtól csatakos ujjai lecsúsztak a tőr markolatáról, és a lejtőn lebucskázó holttest magával ragadta fegyverét.
A helytartó szótlanul nézett utána, majd visszafordult a kráter pereme felé, ahol lassan térdre kecmergett a hóhajú pap, bár tekintete nem a nyomában járók hollétét kutatta, hanem valahová a tenger felé meredt, kisöpörve szeméből fakószín tincseit.
Bael-Ermor követte a pillantását, majd nyugodtan leengedte kezeit. Most már senkinek nem lesz szüksége fegyverre. A Kristálylelkűek hatalma bevégzi majd azt, amit acéllal nem fejezhettek be.
A tenger északi oldala felől legalább negyven méter magas hullámfal közeledett, kéken, hidegen csillogó, akár a rangidős Kristálylelkű tekintete. A hullámtornyok tetején hófehér tajtékfodrok csapkodtak, a magasba emelkedett vízfalat a nyílt tenger felett kavargó vihargát szelei korbácsolták a szárazföld felé. Bael-Ermor valami robajló mormogást is érezni kezdett, olyat, mihez hasonlót az északon vonuló bölények ezernyi patája ad magából, ha valamitől megriadva az egész csorda futásnak ered.
A nagyúr újra a khyrre pillantott, aki gyűlölködve meredt rá, szemei helyén olajosan csillogó sötétség hullámzott. Sápadt kezében mívesen kidolgozott szimbólumot szorongatott, ahhoz suttogott valamit érthetetlen nyelvén, fekete tűzet lobbantva a medál körül.
Bael-Ermor értetlenül figyelte, míg észre nem vette, hogy a hóhajú homlokát borító sebek sorra behegednek, nyomorékká tört lába meg-megrándul, mintha csak vissza akarná nyerni eredeti formáját. A helytartó csalódottan hördült fel, pillantása valami fegyver után kutatott, de már nem maradt ideje a keresgélésre.
A háta mögül halk surrogás hallatszott, és a testébe csapódó nyílveszők úgy taszították meg, akárha kalapáccsal sújtottak volna a hátába. A becsapódás ereje meg is perdítette, így látta meg a domb lábánál felsorakozott íjászokat, akik újabb lövéshez készülődtek. Bár a fájdalom elhomályosította a látását, és szája önön vérével telt meg, nehézkesen visszafordult a khyr felé, aki elkerekedett szemmel jött rá, mit akar a halálra sebzett crantai.
Megpróbált félreugrani, de sérült lába akadályozta a mozgásban. Bael-Ermor lendületet véve ütközött neki, erejét vesztett karjait a válla köré fonva. Együtt hengeredtek át a domb közepére tépett kráter peremén, némán zuhanva az alant húzódó mélységbe.

*

Város üresen tátongó falai közül egyetlen crantai figyelte a kikötő felé száguldó szökőárt, a helytartó egykori bástyatornyának tetején várakozó vén Kristálylelkű. Ezüstősz haját gondtalanul cibálta a szél, a szakállába fonott gyűrűk halkan csilingeltek. Szótlanul nézte végig a helytartó halálát, arca mindvégig rezzenetlen maradt. Az irdatlan árhullám sem izgatta különösebben, érdeklődve szemlélte a vízfal oldalán szivárványt bontó napfelkeltét.
Odalent, a vérrel áztatott csatatéren nem maradt már eleven crantai, csak a khyr légiósok örvénylettek zavarodottan, vagy épp mozdulatlanná dermedve meredtek a közelgő víztömegre, hangtalan imákkal fohászkodva nagyhatalmú isteneikhez.
A vénség szomorúan csóválta fejét, itt már nincs aki segítsen. A maradék hóhajú dicstelenül pusztul el, épp úgy, ahogy az egyenlőtlen küzdelemben elhullott északi tartományok tették évekkel ezelőtt. Az öreg egy cseppnyi szánalmat sem érzett irántuk.
Megborzongott a gerince, ahogy a felkavarodó vtah, hullámokat vetett a háta mögött, két rendtársa érkezését jelezve. Nem fordult hátra, lenyűgözte az egyre magasabbra emelkedő hullámfal habfényes taréja.
- Készen állunk Escre! – mordult egy pincemély hang a jobbján, forrón és robajlón akár egy kitörni készülő lávakürtő – A szekereket felpakolták, a harcosok csapatai csak a parancsunkra várnak. – a vénség szórakozottan bólogatott, aztán balra pillantott, a hófehér kagylóselyembe öltözött mágusra.
- Az őr?
- A kapu működik! – vonta meg vállát a varázsló – Ha elhagytuk a partokat, szabaddá válik az útja, és kedvére tombolhat a kapuzat környékén. Aki a sziklakör közelébe merészkedik, azt a porba fojtja. De csak ott van hatalma! Ha eltávolodik tőle, elveszti és elpusztul, akár a partra vetett hal. – az öreg elégedetten billentette meg botját, majd nagyot sóhajtva fordított hátat az áradatnak, pillantását a déli horizont ködbe vesző hegyei felé emelve.
- Induljunk hát! Ezekkel – bökött a háta mögé – már semmi dolgunk nem akad! – átlépett a két mágus között, és úgy távozott, mint minden egyszerű halandó. A bástyafok oldalára erősített lépcsőn ereszkedett le, olykor az ingatag korlát deszkáiba kapaszkodva.
Mire az árhullám megérkezett Lantran partjaira, már nem maradt eleven crantai a város falai között.


Vége

Függelék

Ghorat – Kétféle színű selyemből szabott ruhadarab, amit hagyományosan csak az ősi származású crantaiak viselhettek. Csomómintáiból kiolvasható viselőjének származása, rokoni kapcsolatai, világi és egyházi címei.

Escre – Ócrantai kifejezés, az egyházi méltóságok és az ősi származású crantaiak megnevezésére szolgált. Alkalmazója elismeri a megnevezett hatalmát önmaga felett.

Crona naptár – Az évek és évszakok számlálására használt crantai naptár.

Hyrnor – A Sheral hegylánc crantai elnevezése. Közösre fordítva Választót jelent.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához