LFG.HU

Mantis
novella

- Szürkehát fent lakik a hegyekben – Vén Apa hangja dallamos öleléssel óvott meg bennünket a sötéttől. A lángok nem győzhették le a homályt, ám ha ő kezdett mesélni nekünk, akkor az árnyékok mellénk ültek, és elfeledkeztek saját ijesztő történeteikről.
- Ő a Nagy Medve, Nahkohe. Mikor megszülettem, már akkor itt volt, ahogyan apám és az ő apjának születésekor is. Itt lesz, amikor majd a ti gyermekeitek is világra jönnek. Amikor az idő meleg, és lovaink zöld füvet tépnek, akkor Nahkohe a szirteket járja, bundája fakó, csontjai majd keresztülszúrják oldalát. Ám amikor eljön a tél…
Vén Apa hangja elhalkult, meggörbült ujjaival megszorította a vállára terített takaró széleit, s mi tettünk a tűzre, hogy a hideg eltakarodjon Szürkehát meséjének útjából. Vén Apa ereje fogyott, minden újabb tél elteltével szavai egyre halkabbak voltak. Így is ittuk őket, tudva, hogy egy napon majd mi adjuk tovább a Nagy Medve történetét.
- Amikor eljön a tél – folytatta – Szürkehát is eljön hozzánk.
A lángok életre keltek, a fölém magasodó tűznyelvek a hatalmas medve ágaskodó alakját rajzolták meg. Ott ragyogtak karmai, agyara, a tűz körül olvadozó hóban Nahkohe szeme villogott. A lángok robaja az ő üvöltése, a levegőben táncoló pernye a szájáról vastag cseppekben kicsapó nyál.
- Felfal mindent, ami az útjába kerül. A bölények csordái menekülnek előle, a kígyók kitérnek útjából. Hiába szimatolnak a vadlovak, és lapulnak mozdulatlanul a szarvasok. A Nagy Medve megtalálja őket, becsapja a legélesebb szemet, és még a szelek sem merik elárulni őt.
Vén Apa intett nekem, és én feléje nyújtottam a kis edénykét, amiben tiszta forrásvizet hoztam neki. Tartottam, miközben ő apró kortyokkal szomját oltotta.
- Amikor Szürkehát már minden vadat felfalt, minden farkast eltiport, éhsége még akkor sem múlik el. Szeme vörös, karmán és fogán nem szárad meg a vér. Mikor már semmi nem marad, Nahkohe ránk vadászik. Éjszaka ha alszunk, az ő álmait látjuk. Féljük a téli sötétet, mert tudjuk, hogy ott vár ránk. A hideg, amitől borzongunk, az ő lehelete.
Elhallgatott. Oly sokáig meredt maga elé a tűzbe, hogy azt hittük elszundított. Éppen mozdultunk volna, hogy sátrába vigyük, amikor újra megszólalt.
- Mégis, valahányszor Nahkohe köztünk jár, mi megragadjuk a fegyvereinket, tollakkal díszítjük fel pajzsainkat és útra kelünk, hogy megküzdjünk vele. Keressük a nyomait a Fehér Nép földjén, megzörgetjük a bozótot, lándzsáinkkal a hó mélyére döfünk, hátha ott áll lesben. Ám a Nagy Medve okosabb, mint a rókák és elbújik előlünk, mert tudja jól, hogy együtt erősebbek vagyunk nála. Várja az alkalmat, figyel bennünket, és kiválasztja közülünk a legnagyobb harcost, hogy megküzdjön vele. Majd amikor elfáradunk, szemünk már fáj a hó ragyogásától ruhánk minden ránca nehéz a víztől, akkor jön el Szürkehát ideje. Csatába hívja a legjobbat, és felfalja a szívét.
Vén Apa végignézett rajtunk. Mi büszkén a szemébe tekintettünk, hogy lássa rajtunk: nem félünk.
- És ez a legnagyobb dicsőség, amit harcos kivívhat magának.

Sokszor ültünk össze Vén Apa tüzénél, és hallgattuk a történeteit. Egyik tél követte a másikat. Ő már csak bele-belekezdett a mesébe, majd amikor elakadt, mi segítettük ki. Ilyenkor elmosolyodott, fejével biccentve adott nekünk igazat. Utóbb már a sátra előtt gyűltünk össze, hogy ne kelljen messzire mennie gyenge lábain, és magunk mondtuk el azokat a meséket, amiket egykor tőle hallottunk. Életem tizenharmadik nyarán Vén Apa úgy érezhette, hogy mindent elmondott, amit tudnunk kellett. Ekkor hagyott el minket, hogy a szellemeknek is megtanítsa világ dolgait. Máglyát emeltünk neki az erdő egyik tisztásán, és a legmelegebb takaróval fedtük be testét, hogy az úton ne kelljen fáznia. Alig lobbant fel a tűz, amikor Hollókarom meglátta a baglyot, a túlvilági kalauzt egy közeli fa ágán: jó jel ez, Vén Apa útja könnyű lesz az örök vadászmezőkre.

Jó idők köszöntöttek ránk ezután. Mindannyian tudtuk, hogy Vén Apának köszönhetjük ezt. Tudtuk, hogy a haragvó szellemek köréje gyűlve hallgatják meséit, és inkább békét hagynak nekünk. A törzsek a nagy folyó mentén most barátságban éltek, a vadak is engedték, hogy elejtsük őket. Minden tavasszal egészséges húsú bölények érkeztek mezőinkre, lovaink erősek voltak, asszonyaink sok gyermeket hoztak a világra. A napok hosszúra nyúltak, tele nevetéssel és örömmel. Az én szívem is megtelt boldogsággal, amikor egy hajnalon megpillantottam Szelíd Szárcsa hajában a szépvirágot: apja megengedte neki, hogy a harcosok közül urat válasszon magának. Mindennél jobban vágytam rá, hogy én lehessek az, kit majd sátrába enged. Hajamba már két tollat tűzhettem, és viselhettem a harcosok színeit is. Nyakamban ott lógott a fekete medve karma, sátram minden szeglete kényelmes fekhely lehetett volna, annyi bölénybőrt gyűjtöttem össze. Nem kívánhatott volna egyik asszony sem jobb urat magának. Amikor eljött az ideje, én is a kérők közé ültem Szelíd Szárcsa sátra elé.
Három héten át éltünk ott, mialatt anyja és testvérei szidalmaztak minket, homokot vágtak az arcunkba, és rőzséért meg gyökerekért zavartak el az erdőbe. Asszonyként túrtuk a földet, mostuk ki ruháikat és végeztünk el minden munkát, amit parancsoltak nekünk. A sátor előtt aludtunk összekuporodva, tollainkat letépték a fejünkről és a szégyen jeleit festették arcunkra, hajunkat levágták. Minden reggel Szelíd Szárcsa elénk lépett, és kigúnyolt mindannyiunkat. Nyúlszívű kutyáknak nevezett bennünket, akik asszonyi sorban vonyítanak, ahelyett, hogy harcoshoz méltón vadásznának a törzsért, vagy párbajban mérnék össze erejüket más törzsek fiaival.
Zokszó nélkül tűrtem mindezt, Szelíd Szárcsa gyalázó szavai édesek voltak nekem, és az ütlegeket szinte meg sem éreztem. Együtt nevettük ki azokat, akik otthagyták helyüket, hisz miféle harcos az, aki asszonyi szó elől elmenekül?
A harmadik hét végén már csak négyen maradtunk, amikor Szelíd Szárcsa rokonai körénk gyűltek, friss hússal és tiszta vízzel kínáltak, levették elrongyolódott ruhánkat és letörölték arcunkról a szégyen vonalait. A kis házikóban lobogó tüzet raktak nekünk, amit festett kövekkel vettek körbe. Vizet locsoltak rájuk, és a forró gőz lemosta rólunk a koszt és a bűzt. Testünket illatos levelekkel dörgölték, sebeinkre gyógyfüvet tettek. Visszatérhettünk sátrainkba, amiket gondos kezek tisztítottak meg, és hosszú idő után újra kényelemben és melegben aludhattunk.
Az azt követő napon útnak indultunk a hegyekbe. Bejártuk az erdő minden szegletét, hogy ajándékot hozzunk Szelíd Szárcsának. Az, aki a legértékesebb kincset adja neki, lesz méltó arra, hogy levegye a szépvirágot hajából. Egyikünk a tó mélyéről hozta fel neki a legszebb gyöngyöket, megküzdve az alattomos vízikígyókkal. Nagy Farkas a Fehér Nép kristályékszereit rakta kezébe, míg én kék köveket ajándékoztam, amit a soha nem nyugvó holtak barlangjából szereztem. Álmomban néha ma is fülembe súgják átkaikat ezért a tettemért.
Másnap reggel azonban mindegyikünk ott találta ajándékait sátra előtt. Szelíd Szárcsa egyiket sem fogadta el. Apja haragra gerjedt, és elzavarta őt sátrából. Másik három kérője az ajándékokat a mocsárba dobta, a törzs asszonyai elzavarták őt maguk közül, ha összeültek kukoricát morzsolni, vagy bőrt cserzeni. Az én szívem fájdalommal telt meg: tudtam jól, hogy ha a kék köveket az ingoványba vetem, akkor Szelíd Szárcsát elűzik a törzstől.
Este nem találtam nyugalmat még a legmelegebb prémbe burkolózva sem. Sokáig nézegettem a kék köveket, de lelkem üres maradt, ha a kezembe vettem őket. Talán Szelíd Szárcsa is ezt érezte, amikor megfogta őket; hiszen legyenek akármilyen szépségesek és varázslatosak, a kövek és gyöngyök nem adnak meleget a szívnek. Olyan ajándékot kell adnom neki, amilyet más harcostól nem kaphat. Kiléptem a sátramból, és a kifeszített szarvasbőrre felrajzoltam a vadászait jeleit, kérve a szellemeket, hogy segítsenek meg következő utamon.
Elhozom Szelíd Szárcsának azt a vadat, amit még senki nem ejtett el. Elhozom neki Nahkohet.

Nem vettem búcsút senkitől. Az éjszaka közepén surrantam el, mint holmi lótolvaj. Magammal vittem a lándzsát, amíg még apám hagyott örökül, és amit azóta nem is vettem a kezembe. Megfogadtam, hogy csak a legnagyobb csatákba viszem magammal, hogy gyáva vér soha ne festhesse vörösre. Pajzsomra a bagoly és a sas tollait tűztem, hogy a szemem nappal és éjszaka is éles legyen. Összecsomagoltam egy kevés szárított húst is, és útnak eredtem.
A fák ágait vastagon belepte a hó, lábamat akármilyen óvatosan helyeztem a földre, a finom ropogás elsuttogta a Nagy Medvének érkezésemet. Nem hittem, hogy becserkészhetem őt, aki oly régóta járja ezt a vidéket. Ahogyan én is tudtam, hogy minden bozót mélyéről Nahkohe les rám, úgy tudta ő is, hogy vadászom rá. Talán csak a Fehér Nép tud nyomtalanul és némán járni ezeken az ösvényeken.
Nagy szerencse lenne, ha találkoznék egyikükkel! Vén Apa számtalanszor elmondta nekünk, hogy a Fehér Nép mindent lát, ami a hegyen történik. Ismerik a patakokat, tudják hol fészkelnek a sasok és melyik sziklánál gyűlnek össze a szellemek, hogy a gonosz szívvel elhunytakat fogadják és a barlangok mélyére vezessék. Bár zavarosak, mint a patak locsogása, és sokszor űznek gonosz tréfát a közéjük tévedtekkel, mégis van egy pár legenda, ami jó szándékukról mesél. Ezért indultam el a tábortól jobb kéz felé, ahhoz a nagy sziklához, ahol már sokszor látták őket. A fenyves csendes maradt, a fák tudták, hogy tiszta szívvel járok közöttük, nem zavarták meg susogásukkal fülemet, a hold gazdagon öntötte fényét a lábam elé. Törzsem óvó madarai, a baglyok, újra és újra belehuhogták az éjszakába, hogy Szürkehát ma éjszaka nem az én lépteimet követi. Tartották magukat szavukhoz, amit még törzsem ősapjának adtak: cserébe a békéért vigyázni fogják népünk lépteit ezen a világon és a másikon is.
Megvirradt, mire felértem a nagy sziklához. A Fehér Nép erre járt, tábortüzük nyoma a havon feketéllet. Valószínűleg néhány nappal ezelőtt pihenhettek itt, hiszen esti utam alatt nem láttam semmi fényt. Gondosan megvizsgáltam a havat, de persze nem találtam meg nyomaikat, és a hamu is hideg volt már. Sokan keresték őket, legendás kincseiket kutatva, vagy egyszerűen csak a mesék nyomába eredve, de sosem találtak egyebet, mint egy-egy kihunyt tüzet. Pár falatot ettem kevéske élelmemből (a Fehér Nép táborában megpihenni szerencsét jelent, de tüzüket nem szabad újra meggyújtani), majd elhatároztam, hogy felfelé folytatom utamat. Nahkohe a legkeményebb hideget kedveli, s talán még nem indult meg pusztító útján, hanem együtt kuporog a felhőkkel a csúcsokon, ahol még a lélegzet is megfagy. A nap sápadt fényét vastag felhők kendőzték, s hideg fuvallatok kezdték csipkedni arcomat, ahogy haladtam egyre feljebb. Ha néhány pillanatra elcsendesedett a környék, akkor én is megálltam, és figyeltem, de csak némaság vett körbe. Nem tudhattam még, hogy a szelek kinek az oldalán állnak. Vajon elviszik neki szagomat, vagy a Nagy Medve érzékeit csapják be?
Amikor a fák egyszerre mozdultak meg, a rémület átjárt engem. Az ágak meghajoltak, és én tudtam, hogy Szürkehát becsapott: becserkészett, akár egy ostoba nyulat. Sűrű hófelhő vakított el, ellepte orromat és fülemet, jéghidegen furakodott be ruhám résein. Kapkodva ugrottam arrébb, lábam megcsúszott, elbukva gurulni kezdtem a leejtőn. Néhány fordulat után nagyot puffanva fennakadtam az egyik fán: valami roppant egyet, és olyan fájdalom szúrt a hátamba, hogy felkiáltottam. Megpróbáltam feltápászkodni, de összerándultam a kíntól, és képtelen voltam megmozdulni. Kiterítve fogok heverni, amikor agyoncsap engem, egy ilyen könnyű prédát biztosan nem tart méltónak arra, hogy a szívét a foga közé vegye. Kapálóztam, esetlen mozdulatokkal próbáltam legalább feltérdelni, de a világ újra és újra feketébe torzult, amelynek mélyéről vérszínű buborékok ugrottak a szemem elé. Végül feladtam, csak a szemem próbáltam arra fordítani, amerre Nahkohet sejtettem.
Ha nem mozdultam, akkor fájdalmat sem éreztem. Minden csendes volt, még a hó ropogását sem hallatszott, és hiába füleltem, nem hallottam a medvékre jellemző súlyos zihálást sem. Csak az én kapkodó hörrenéseim zaja törte meg a csendet. Elfulladtam, valami összeszorította torkomat. Öklendezni kezdtem, mire vér bukott ki a számból, fémes íze megtelepedett a nyelvemen. Néhány korty tiszta levegő után óvatosan felemeltem a fejem.
A kín újra végigvágott a rajtam, ahogy ösztönösen megpróbáltam felugrani. Rángatóztam a földön, a fájdalom a testemet, a szégyen a lelkemet marcangolta.
- Törött hátú madárka – dúdolta a Fehér Nép fia. Amikor az imént megpróbáltam felemelni a fejem, orrom majdnem megérintette mokaszinja csúcsát. Csak a szellemek járnak ilyen némán.
- Ne moccanj madárka – suttogta. Kezével gyengéden megsimogatta fejemet, ahogyan anyám tette egykor – Mert a Nagy Medve meghallja, ahogy kínodban a földet kaparod, és megérzi a fájdalmad szagát.
Pár lépést odébb sétált, majd leguggolt, és havat markolt fel. Tűnődve morzsolgatta az ujjai között, egy keveset a nyelve alá tett.
- Vér íze van a hónak, madárka – csendesen beszélt, mégis minden szavát értettem – A szél a te nyüszítésedet hordja.
- Elég – morogtam, minden szavamat kínnal hoztam a világra – Ölj meg, vagy hagy magamra, de ne… Ne…
Egyre hidegebb lett, ajkaim úgy remegtek, hogy nem tudtam beszélni. Fáztam. Nem éreztem se kezemet, se lábamat. A fagy egyre csak kúszott felfelé, lassan megtöltve egész bensőmet. A hó gyermeke egészen közel hajolt arcomhoz.
- Kihuny a fény a szemedben, kis madár – suttogta. Az arcát néztem. Egy gyermek arca, kis fitos orral, vérszínű szemekkel. Tudtam, hogy ő öl meg, ezzel a gonosz tréfával, de ez már nem tűnt fontosnak.
- Velem jössz az én utamon, kis madár?
A hideg körülzárta a szívemet, szelíd arccal nézve annak lassuló dobbanásait. Türelmesen megvárta, amíg kimondom utolsó szavaimat.
- Megyek…

A szívem szaporán ver, mint a harkály csőre, mikor a fakéreg alatt férgek után kutat. A fák sebesen vágtatnak el mellettem, leveleik utánam intenek sebes szárnyam szelétől hajtva.
– Ne feledd az utat, kismadár – suttogta valaki messze, talán csak álmomban – mert én csak odafelé vezetlek.
Dalom messzire száll, torkom erős. Gyors vagyok és fürge, fészkem oly biztos helyen van, hogy még a legravaszabb hiúz sem talál rá. Láthatom a legszebb szarvasokat, akik ember szemem elől mindig elrejtőztek, megleshetem a Fehér Népet, hisz ők sem törődnek velem. A világ nagy, túl hatalmas ahhoz, hogy engem észrevegyen.
- Ne fürkészd a titkainkat, kis barátom – intett a távoli hang – mert nincsenek titkaink. Kevés az időd, használd okosan!
Az ő népük szép, csinos vonásaik gyönyörködtetik a szemet. Ruháikat finom hímzés díszíti, hangjuk lágy és dallamos. Nem, nem is kell most nyomukba erednem, hiszen megtettem már oly sokszor. Emlékszem és tudom, hogy kik ők. Tudom, hogy az ő daluk hívja a tavaszt, hogy lábuk nyomán nyílnak az első hóvirágok…
- Maradni akarsz, madárka? – incselkedik.
Nem fázom. Valamiért ez most boldogsággal tölt el, mintha csak imént ébredtem volna egy álomból, ahol hideg van és fájdalom, és ahol a Nagy Medve a nyomomban jár. Ismerem őt is, sokszor meglestem, noha látványa mindig elnémított. Hiába tudtam, hogy nem rám vadászik, hogy nem engem üldöz…
- Jó nyomon jársz, testvérem…
Hanem egy szív kell neki, egy harcos szív, egy bátor. Amit magával vihet, amiben elrejtheti a rengeteg fájdalmat és halált, mert ezeknek már nincs helye itt, amikor eljön a nyár. A bölények nem térnek vissza kopár mezőkre, asszony nem fogan meg a halotti máglyák tüzénél. A patak halai nem úsznak fagyott vizeken, és a havas fák között sem hangzik madárdal.
Nagy utat tettem meg, hát megpihentem a legmagasabb fenyő tetején. Visszanéztem. A nap perzselő tekintete mostanra lágyan simogató pillantássá szelídült. Úgy éreztem, hogy csak el kell rugaszkodnom az ágról, s máris megérinthetem. Visszatérhetek, vagy megvárhatom itt az éjszakát.

Lassan nyitottam fel szemem, ám a hosszú utazás emléke egy darabig nem engedte, hogy lássak is vele. Arcom előtt ujjaim félig begörbülve markoltak a hóba, de nem éreztem őket. Erőnek erejével ökölbe zártam kezemet, és sikerült megmozdítani lábamat is. Kábán néztem körül, még mindig annak a fának a tövében kuporogtam, ahol a Fehér Nép fia megölt.
Nem, az nem történhetett meg. Talán csak elájultam, amikor ide zuhantam, és eszméletlen látomásomban szólt hozzám. Az álmomban, amikor a fecske voltam, kitől a nevemet is kaptam.
Gonosz szél vágtatott a fák között, félelmet hozó dalokat énekelve. A hó társául szegődött, hideg karmaival a bőrömet tépkedte. Összeszedtem szétgurult holmijaimat, és nekiindultam, hogy menedéket keressek estére. Átázott ruhám mostanra dermesztően hideg volt, ajkam elkékült, és a takarómat is magam köré kellett tekernem, hogy ne fagyjak meg. Sikerült egy kis üregemet találnom, ahova térden csúszva be tudtam vonszolni magam, és hóval torlaszoltam el a bejáratot. Kezeim fehéren világítottak, már szinte képtelen voltam mozdítani őket. Szerencsémre egy fa gyökerei benyúltak ide, így azokat levagdosva némi tüzelőhöz jutottam. Tudtam, hogy nem lenne szabad tüzet raknom, de egész testemben reszkettem a hidegtől. Egy kis lyukat fúrtam a bejáratnál, hogy a füst meg ne fojtson, majd nekiláttam a tűzgyújtásnak. A kova és a tapló újra és újra kiesett a kezemből, de végül meggyújtottam a kis gyökérdarabokat, és egészen odakuporodva próbáltam átmelegedni. Egy kicsiny zacskóból leveleket szórtam a tűzre: ezeknek füstje távol tartja az álom szellemeit, hisz nem volt szabad elaludnom. Szürkehát rám találhat, vagy megfagyhatok, amíg alszom.
Eszembe jutott a másik tűz, aminek lángjai – akkor úgy tűnt – az égig értek. Halk duruzsolás volt Vén Apa hangja, amilyen most a szél meséje odakint. A lángok közt életre kelt a történet, most szemeket láttam benne, a Fehér Nép fiának ragyogó szemeit. Lassan lecsukódnak, az égő vörös még utoljára felizzik abban az ősi szempárban, és akkor sötét lesz minden…
Összerándultam, és még éppen időben riadtam fel, hogy lássam, ahogy a lábam előtt a parázs fénye lassan kialszik. Dobtam a tűzre, és óvatosan próbáltam újra életre lehelni a lángokat. Nem szabad elaludnom, de a tűz lágy fénye és meleg érintése arcomon megint lesimítani igyekezett szemhéjamat. Képtelen voltam levenni róla a szemem, csak pár pillanatot had pihenjek…
Újra felriadtam, mert fejem előrebukott. Nem maradhatok itt, itt túl könnyűnek érzem a terhet, amit hordozok. Hazug gondolatok születnek meg bennem, amik elhitetik velem, hogy egy kicsit megpihenhetek. Erőnek erejével az odú szájához másztam, és kényszerítettem magam, hogy kilépjek a viharba. Nem tudtam merre indulok el, vakon botorkáltam a sötétben. A szél üvöltésétől megremegett a szívem, és csak lépdeltem előre. Lándzsámmal támasztottam meg magam, már nem járt a fejemben a Nagy Medve, nem emlékeztem Szelíd Szárcsára sem, csak mentem. Valahová.
Letöröltem a jeget arcomról, és a lábaimat néztem: nincs út, nincs cél, csak újra és újra rakni egyiket a másik után. Úgy éreztem, hogy nem is hozzám tartoznak, hogy a testem csak egy baba, egy játékszer. A kezembe vettem, és utánoztam vele az annyiszor látott mozdulatokat. Néha megálltam, körülnéztem, de mindig ugyanazt láttam: fák sötét oszlopai, kavargó hó és sötétség.
Valami felugatott a homály mélyén. Mozdulatlanná dermedtem, és félrebillentett fejjel hallgatóztam. Az ugatás újra felhangzott ezúttal jobbfelől, majd szemből is. Egy mozdulattal lelöktem a takarót a vállamról, és megemeltem a lándzsát. Fájt, a hidegtől elmerevedett karom zsibbadtan próbált engedelmeskedni nekem. Szemek villantak fel, a felhőkön keresztülszurkáló hold agyarakba törte bele fénysugarait. Az első szemből érkezett, karom hátra majd előrelendült. A lándzsa ugrás közben verte keresztül a vad testét és a hóba vágta a dögöt. A szél vonyításán keresztül is hallottam, ahogy mindenfelé ropogni kezd a hó körülöttem. Kirántottam övemből a tomahawkot, és ugyanazzal a lendülettel lesújtottam. Vak voltam, hagytam, hogy a szellemek vezessék kezemet. A fülembe suttogtak, s én együtt fordulva hangjukkal a sötétbe döftem késemet. Forró vértakaró borította be kezemet, enyhülés a fagy érintése után. Vörös és fehér felhő kavargott körbe minket, ahogy a halál táncát jártuk. A tűz most a lábamon futott végig, bőrömet véremmel melegítve fel, bensőmet a kínnal tüzelve. A combomat marcangoló fenevadba vágtam a kést, és ahogy megrántottam a hús reccsenve hasadt szét. Sárga fogak és szemek ugráltak körbe, harcoltam, ütöttem és döftem. A hideget elhátrált előlem, a harc szelleme tüzet rakott bennem. Megcsúsztam amikor az egyik dögre léptem, és térdre estem. A torkomnak ugró bestia hasába egy görcsös mozdulattal még beleszúrtam a kést, de az elzuhanó test kicsavarta a kezemből a fegyvert. Felkiáltottam, s útjára küldtem a tomahawkot is. Vége. Erőm és fegyverem is elfogyott. Úgy halok meg, ahogy egy harcoshoz méltó.
A szél elhallgatott, s én felemeltem a fejem. Egyedül voltam, körülöttem csak a kiterített farkasok párát lehelő teste hevert. Felálltam. A vihar elült, meglapult a bozótok mélyén, amikor látta, hogy fenevadait a lába elé terítettem – nem állt többé az utamba.

Mire kivilágosodott, már magam mögött hagytam a fenyvest, és egyre magasabbra kapaszkodtam, hogy Nahkohe nyomára leljek. Az út nehezebb volt, és hiába dörzsöltem havat sebeimre, a fájdalom csak pillanatokra hagyott el. Sokszor megálltam, zihálva kapkodtam levegő után, akár egy öregember. Hiába indultam neki eltökélten, hogy ezúttal nem fogok megállni: a hegy alattomos leejtői kiszívták lábaimból az erőt.
A sziklák komoran bámultak engem, és furcsa félelem fogott el, ahogy az ormokra néztem. Óriások közé jöttem, akik csak megvetően nézik küszködésemet, akik nem érintik majd meg halott testemet. Betakarják a jég hideg leplével, elfeledkeznek rólam. A dögevők sem találnak rám, és Szürkehát közönyösen trappol majd végig fölöttem. Leroskadtam, arcomat a föld felé fordítva, mert nem bírtam elviselni ezeknek a közönyös szikláknak a pillantását. Előttem a hegyek a végtelenbe nyúlnak fel, egészen az égig. Az út, amit Nahkohe minden alkalommal megtesz – amin én már egy lépést sem tudok haladni.
Talán nem én vagyok az, akit a Nagy Medve választott magának. Talán azt a harcost várja, aki nem így vonszolja magát ezeken az utakon, aki nem lapul meg egy koszos lyukban a vihar elől. Mire rátalálok, csak egy vénember leszek, és nevetve fog a szakadékba hajítani. Lehet, hogy látott már, és még arra sem voltam méltó, hogy elvegye az életem.
Lándzsámra támaszkodva talpra küszködtem magam. Csak annyit kell tennem, hogy visszaindulok az úton. Nem én vagyok a választott harcos. Túl büszke voltam, amikor azt hittem, hogy én lehetek Szürkehát ellenfele. Tettem egy lépést visszafelé.
Távoli moraj remegtette meg a levegőt. Talán csak a hó indult meg valahol a csúcsok között…
A hang erősödött, össze vissza ugrált körülöttem, fülemben dübörgött az ormok nevetése. Nahkohe hangja ez, emlékeztem Vén Apa meséjére. Ő nevet rajtam, ott fent. A szégyentől kigyúlt az arcom.
Már majd megsüketültem, a föld remegett lábam alatt a Nagy Medve szörnyű kacajától. Ez a nevetés fog elkísérni a visszaúton, és egész életemen át.
A dac fellángolt bennem, apám lándzsáját a nap felé emeltem, és őseim szavával csatába hívtam Nahkohet. A torkom erős, hangom felvágtatott a sziklákon és megrázta a vén kövek fejét. Fehér hajuk elszabadult, és lesiklott nyakukon.
Megvártam, amíg elül a zaj és füleltem: csend ülte meg a hegyeket.
Nahkohe odafent vár rám.

Megmarkolom az újabb fogódzót, és felhúzom magam. Tenyerem véres nyomot hagy a havon. Ujjaim sebesek a kapaszkodástól, egyre erőtlenebbül mászom felfelé. Fájnak a szemeim, a havon ragyogó nap égeti őket. Néha meg kell állnom, mert nem látok mást, csak színesen ragyogó, elmosódott foltokat. Nahkohe jár a fejemben, de már nem tudom, hogy miért keresem, és nem rémlik fel előttem a medve alakja sem. Odafent vár rám, és nekem fel kell jutnom oda. Tovább mászom. Csak a késemet hoztam magammal, minden nehéz holmit a sziklafal alján hagytam.
- Nahkohe – mondom. Újabb perem, vér a havon. Vér íze van a hónak. Fájdalom ég a kezemben, és fájdalom ül a vállamon. A szívembe is beköltözik, ha Szelíd Szárcsa eszembe jut.
- Nahkohe – mormolom magam elé. Érzem, most egész testemben érzem a hideget, az ürességet. Egyedül, szemben azokkal a vénséges vén, gyűlöletben edzett sziklákkal.
- Nahkohe – suttogom. Velem van a halál. Vén Apa halála, a hegyoldalban hagyott dögök szaga.
Küzdök minden lélegzetért, rekedten károgok: magányos dögmadár vagyok a hegy tetemén. Talán meghaltam, és a másik világ felé kapaszkodom. Ha felnézek semmit nem látok, csak azt az izzó pajzsot. Már sziklák sincsenek felettem.
Ekkor eszmélek: itt vagyok, felértem ide, ahol a Nagy Medve tanyázik. A vén hegyek hátán taposok, tovább csak szárnyakon juthatnék. Körülnézek, de a kövek némák, a szél csak a havat kavarja fel.
- Az út vége, testvér.
A Fehér Nép gyermeke békés mosollyal lép elém. Nem rémít meg jelenléte, valahogy helyén valónak tűnik, hogy itt találkozunk újra.
- Nahkohe?
A nap felé emeli tekintetét, vörös szemei nem húzódnak össze annak vakító döfésétől. Összezárt kezeit az ég felé nyújtja, és óvatosan nyitja meg az azokból formált menedéket. Egy fecske pihen ujjai között. A madár a friss levegőbe kóstol, apró füttyentéssel üdvözli a fényt. Szárnyat bont, és ahogy elröppen a tenyeréről, úgy érzem én is, hogy szakad le lelkemről a magammal hozott teher. Érzem, hogy testemből elszökik a fáradtság, hogy lelkemet elhagyja a magány és üresség érzése. Sebeim nem fájnak többé, fagyott ujjaim újra könnyen hajlanak. Alattam fellélegeznek a hegyek, a világ együtt ébred velük.
A Fehér Nép fia nem veszteget több időt rám: mire eleresztem szememmel a fecske röptét, már sehol nem látom őt. Ahol az előbb állt, apró zöld szár hajladozik, fehér virággal a végén. Óvatosan megérintem lágy szirmait, s noha nem szakítom le, a következő pillanatban mégis tenyeremen fekszik. Tudom, hogy ha Szelíd Szárcsa kezébe teszem, akkor az ő szíve is megtelik majd azzal a boldogsággal, amivel az enyém.
Elindulok, hisz hosszú még az út visszafelé. Könnyű szívvel fordítok hátat a helynek, ahol legyőztem Nahkohet.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához