LFG.HU

Ysabel
novellaCimkek

“a tenger muzsikája bánatosan hangzott, a halálról és a messze szállt szerelemről dalolt. A városban minden világos és egyszerű, mint a lámpák fénye. A tengeren minden sejtelmes és titokzatos, mint a holdsugár. A város utcái megszámlálhatatlanok, és mindegyik kövezett. A tengernek egyetlen útja van, amely hullámzik, és ezer veszedelmet rejt. A város utcáit réges-rég meghódították már az emberek: a tengert minden nap újra és újra meg kell hódítani, minden új kifutás új kalandot tartogat…”
Jorge Amado
Holt tenger

Az asszony messzi északról érkezett a városba. Hogy honnan? Senki sem tudta. A kikötőbéliek sokszor emlegették a sudár alkatú, világos bőrű, szürke szemű, szőkésbarna hajú nő különös hangzású nevét: Tatjana. Ezen a néven mutatkozott be a poros, legyektől hemzsegő, ócska kis fogadóban, ahol napokon át csak feküdt a hepehupás ágyon, s bámulta a mennyezeten mászkáló legyeket. Később már ki-kimozdult, először csak éjszakánként, aztán napközben is. A kikötő napbarnított, legnagyobbrészt félvérekből és feketékből álló népe mindig megbámulta őt, ahogy emelt fejjel, büszkén, de mégis üres tekintettel végigment az utcán, egyenesen az aprócska, halételeket árusító vendéglőig, ahol monoton, unott arckifejezéssel lapátolta be az ételt, bármi volt is a tányérján.
Csak a tengerparton nyert emberi kifejezést és színt az arca. A parti sziklán állva sokszor órákon át nézte tűnődve a háborgó, vagy éppen tükörsima vizet, mely hol smaragdzöld, hol azúr színekben tündöklött. Egy holdfényes estén, amikor az égitest fénye ezüstös árnyalatban verődött vissza a hullámokról, végül elszánta magát. Előrelépett, vett egy mély lélegzetet, és már lendült is volna a mélybe, mikor egy erős kéz fonódott a karjára.
- Szó sem lehet róla, hölgyem. Nem engedem! -mondta a határozott, de mégis kedves férfihang, kissé idegenszerű kiejtéssel. Ahogy visszanézett, egy fiatal, vakító mosolyú kreol férfit látott maga előtt. Bár hidegen, kimérten nézett rá, az a mosoly, az érintés és a barna szempár mégis kezdte felolvasztani a bensőjét maró jeges hideget. Miguel már hetek óta figyelte az asszonyt, s azóta szerette, amikor először pillantotta meg azokat a különös, szürke, szemeket, melyek eddig mindig átnéztek rajta, valahová messze a végtelenbe. De sosem zavarta volna meg a szép ismeretlen magányát, ha nem látja, mire készül.

-Kérem, ne tegye! -ismételte meg előző szavait az ifjú.
-Inkább jöjjön velem, és beszélgessünk! -majd karon fogta a nőt és sétára indult vele a parti homokban. A csillagok ragyogtak a kristálytiszta, éjszakai égen, s a tengeri szellő messzi partok ígéretét sodorta feléjük. Távolról, a kikötő felől egy szomorú dallam hangja szárnyalt a levegőben. Az asszony úgy hagyta magát vezetni, mint egy alvajáró. A férfi órákon keresztül beszélt hozzá, mesélt a kikötő életéről, az itteni emberekről, a hajókról és a tengerről. Csodálatos történeteket tudott az óceánról, és az óceán úrnőjéről Jemanzsáról. Arról, hogy az ilyen csillagos éjszakákon Jemanzsá feljön a felszínre, s szőkés-ezüstös haját szétteríti a hullámokon. A tudatlan népek azt hiszik, csak a holdfényt látják a vízen, de Jemanzsá népe, a halászok tudják: a tengerasszony haja ragyog a habokban. Mesélt az istennő haragjáról, arról, hogy néha szörnyű viharokat támaszt, mert áldozatokat követel s örökre magával ragadván távoli partokra, Aiocá végtelen földjeire viszi el őket…

Az ifjú, lágy, dallamos hangja végül megolvasztotta az asszony szívét, s a hajnal első fényei a tengerparti homokban ölelkező, összefonódó párt világítottak meg. Forróak s mégis becézőek voltak a csókok, heves s mégis gyengéd volt az ölelés, és az évezredes mágia, mely összeköti a nőt és a férfit, ott, a lassan elhalványuló csillagok fényében újra felszikrázott. Úgy, ahogyan az idők kezdete óta mindig.

Bár látszatra nem illettek össze, mégis boldogok voltak ők ketten együtt. A művelt és civilizált asszony, aki már túl volt első, ifjúi virágzásán, örömteli életet élt a tudatlan ifjúval, akinek szívbéli jósága és természetes bölcsessége hamar feledtette iskoláinak hiányosságát. Amíg a férfi odavolt halászni, kedvese türelmesen várt reá, és amikor megérkezett csodálatos, meghitt éjszakákat töltöttek együtt. Sokszor együtt járták a vizet a bárkával, sétáltak vagy ölekeztek a tengerpati homokban

. De ami jó, az sosem tarthat örökké. Egy napon Tatjana hiába várta haza Miguelt. A férfi nem jött. Végül lement a partra. Ott volt mindenki a kikötőből.
-Rossz szél fúj ma – mormolta Santiago apó, aki a legöregebb volt a halászok között. Évek óta nem szállt tengerre, hisz teste rég elveszítette ifjonti erejét. Már nem volt képes erősen tartani a kormányt, s rossz szeme nem látta a víz alatti veszélyeket.
Tatjana ekkor vette észre a közeledő Miguel hajóját. A viharos szél rossz irányba sodorta a bárkát, egyenesen a zátonyok felé. Látta, ahogy kedvese a kormányrúddal birkózva igyekszik tartani a helyes irányt, de sikertelenül. Végül a jármű a szikláknak csapódott, s összetört, akár egy játékszer. Könnyei fátyolán alig látott át, amikor a háborgó hullámok közé vetette magát. Kétségbeesve kalimpált a vízben, úszva kerülgette a hajó szilánkjait, és a habokban egyre csak kedvesét kereste. Végül meglelte az eszméletlen testet, amit egy gerendára kínlódott fel, aztán a part felé evickélt vele.
A part többi lakója egy lépést sem tett a halász megmentéséért, sőt megütközve figyelték Tatjana tettét. Amikor kivonszolta a partra a még mindig eszméletlen testet, mesterséges légzést adott neki. Az emberek pedig körülállták és bámulták.

-Mit állnak itt?- rivallt rájuk az asszony dühösen.
-Hívjanak már segítséget!
-Ugyan már, asszonyom! -válaszolt az apó. A többiek szóra sem méltatták az ostoba idegent.
-Hiszen ő már Jemanzsáé. És ha az istennő valakit magának akar, nem szabad megakadályozni.
Tatjana hirtelen szóhoz sem jutott a döbbenettől ekkora butaság és kíméletlenség láttán. Elrohant az ispotályba. Sok-sok győzködésbe, veszekedésbe, kiabálásba, fenyegetőzésbe és még több aranyba került, de a felcserek végül eljöttek és magukkal vitték az eszméletlen testet
-Sosem fog magához térni. Ez volt a gyógyítók közös véleménye a már napok óta eszméletlen betegről. Na és az, hogy nem lehet semmit se tenni. Különben is, senkinek sem fog hiányozni egy egyszerű halász. Tatjana mindenét pénzzé tette, így két hét türelmi időt tudott kiharcolni szerelmesének. Eddig voltak hajlandók befogadni az Ispotályba.
Reggeltől estig Miguel ágya mellett gubbasztott. Énekelt, mesélt kedvesének órák hosszat, persze eredménytelenül. A napok teltek és egyre fogyott a remény. Egy délután elszunyókált a beteg mellett, és amikor felébredt, meglepve látta, hogy nincsenek egyedül. Egy kövérkés, fekete bőrű, tarka ruhás, sok-sok csilingelő rézékszerrel és gyönggyel feldíszített öregasszony hajolt a betegágy fölé, miközben csendesen dudorászott valami furcsa hangzású mondókát.
-Mit csinál, kérem? -kiáltott rá megrökönyödve.
A nénike felnézett és egy foghíjas mosolyt villantott az asszony felé.
-Azért jöttem, kislány, hogy megnézzem az unokámat. De ő már Jemanzsá mellett van. Együtt fognak utazni örökkön örökké a végtelen kékségben…
-Nem! – kiáltott fel dühösen. -Nem hagyom, hogy egy ostoba legenda elragadja tőlem a kedvesemet! Ő az enyém, hozzám tartozik, és vissza akarom kapni! -megragadta a férfi élettelen kezét és görcsösen szívéhez szorította azt. Az öregasszony tüzetesen végigmérte őt, majd belenézett az indulattól szikrázó szürke szemekbe.
-Hát… gyermekem, van egy útja annak, hogy visszahozd őt. Ki tudja, talán sikerülni fog…? -elhaló hangja erős kétséget fejezett ki.
-Bármire képes lennék érte! -jelentette ki Tatjana meggyőződéssel.
-Akkor hagyd itt, és gyere velem!

Az asszony szinte lázálomként élte át a következő órákat. Sötét, nyomorúságos és bűzlő sikátorokon vezette őt végig az idős asszony, aki, saját bevallása szerint “mamaloa”, papnő volt a helyi vudu közösségben. A mamaloák különös kapcsolatban állnak a szellemekkel, és istenekkel vagyis a loákkal és az orisákkal, akik közül a legerősebb nem más, mint Jamanzsá, más néven dona Zsanaina. Ő nem más, mint maga a Kezdet, és őbelőle támadt minden. A tengeranya legkedvesebb gyermekei a feketék, akik ajándékokkal és áldozatokkal halmozzák el, szertartásain pedig táncolnak és énekelnek neki. Az istennő pedig néha meghallgatja a könyörgéseiket és segít. De csak, ha jó kedvében van.
Egy ilyen szertartásra hurcolta el az asszonyt a mamaloa, mert őszintén aggódott unokájáért, aki a család egyetlen élő tagja volt.
-Rövid élet a halászoké és sosem tudhatjuk, mikor lesz vége. -magyarázkodott Tatjanának.
-A tenger, amilyen gyönyörű, épp olyan halálos, és egy nap valamennyien ott maradnak a tenger zöld hullámaiban. De ő az utolsó a családomból, ezért meg kell tennem érte mindent, hogy ne szakadjon magva a nemzetségünknek. A ma esti ünnepségen találkozni fogunk Jemanzsá szellemével, és kegyelmet kérünk Miguelnek.

Az asszony ugyan sosem hitt az ilyen ostoba babonákban, de úgy érezte, nem tehet mást, hiszen nincs vesztenivalója. Kétségbeesésében bármely, még a legvalószínűtlenebbnek tűnő lehetőséget is meg akarta ragadni.

A dobok mintha már órák óta dübögtek volna monotonon. Az emberek önkívületben járták egyre gyorsuló táncukat. Ahogy az egyik sarokból figyelte az eseményeket, énjének tudatos fele még mindig nem értette, mit keres itt. Hiszen olyan értelmetlen ez az egész. Aztán megérezte magán a mamaloa tekintetét. Furcsa volt, egészen elváltozott. Semmiképpen nem illett ez a vad, smaragdzöld szempár az idős asszonyhoz. “hiszen az előbb még barna volt a szeme!” ámult Tatjana, majd rádöbbent, mit is jelent ez. A zöld szemek bűvöletében fölállt a helyéről, és belépett a tömegbe. Ahogy teste lassan, fokozatosan átvette a dobok ritmusát, úgy vált egyre távolibbá és elmosódottabbá körülötte a világ.

Aztán hirtelen csend lett. Körülnézett. Egyedül volt egy ősrégi épületben. “Olyan, akár az ősidőkből való romok, de ez ép!” csodálkozott, de visszaidézve fiatalkori históriai tanulmányait, rádöbbent: ezek az oszlopok, domborművek, frízek és szobrok nem tartoznak semmilyen ismert múltbéli építészeti irányzathoz. Furcsa volt a fény is. Félhomályos, zöldes derengés áradt be a terembe a félköríves ablakokon keresztül, Aztán egy halraj úszott el az egyik ablak előtt, így már teljesen egyértelművé vált, amit eddig is sejtett, csak nem akart elfogadni:
A tengeranya palotájában jár, egy ősi, elsüllyedt város palotájában.
Össze kellett szednie minden bátorságát, mire végre elhatározásra jutott: ha már itt van, megteszi, amiért jött. Megkeresi Jemanzsát, és megkéri őt: engedje szabadon a férfit, akit szeret.

Hosszú időbe telt bejárni az épületet és rálelni a trónteremre. Ott ült székében egy lépcső tetején Jemanzsá, és csodálatos ezüstszőke haját fésülte, mely körülötte kavargott. Földöntúli szépsége szinte vakított. Tatjana azonnal és gondolkodás nélkül térdre rogyott az istennő előtt, és könyörögni kezdett.
-Kérlek, add vissza, a kedvesemet, Úrnő! -szólt, miközben féregnek érezte magát a fenséges jelenlét fényességében.
-És miért kellene ezt megtennem? Milyen jogon kéred ezt tőlem? – kérdezte a Hang, ami betöltött mindent.
-A szerelem nevében. Miguel az enyém, és én az övé vagyok. Egyszer már elvetted a férfit, akit szerettem. Másodszor nem fogod. -jelentette ki saját maga számára is hihetetlen merészséggel.
-Szerencsétlen halandó! Szánalmas kedvesed csak imádóim sorát gyarapítja. De jókedvemben találtál. Bátorságodért cserében visszakapod őt. Legyen ismét a tiéd, ha tudsz vele bármit is kezdeni ezután… Fogd ezt, és viszlát! -mondta ironikus hangon Jemanzsá és egy kicsiny korongot pöckölt a levegőben Tatjana felé. Ahogy az asszony ujjai megérintették a tárgyat, elsötétült előtte minden, s csak egy halk, gúnyos kacaj visszhangzott a semmiben.

Az ispotályban ébredt, Miguel ágya mellett. “Szóval csak álmodtam az egészet?” csodálkozott. “Pedig annyira valódinak tűnt…” ekkor megérezte, valamit szorongat a kezében. Egy pénzérme volt az. Egy olyan érme, mely talán több száz évig feküdt a tenger fenekén, miközben elviharzottak felette a korok. Zöldes volt és kopott, de az értéke felbecsülhetetlen. Őrült boldogság fogta el, az érmét élettelen kedvese kezébe nyomta, s rászorította a férfi ujjait, mintha magától markolná azt. Közben lágy, szerelmes csókot nyomott a még mindig sós, tengerízű ajkakra. Miguel kinyitotta a szemét. Magához tért, és nem sokkal később hazamentek a homokos tengerparton álló kicsiny kunyhójukba.
Minden olyan lett újra, mint azelőtt és mégsem. A szikra kialudt, s nem támadt fel újra. Miguel szenvedélye örökre tovatűnt, ölelése és csókjai langyosakká váltak. Már csak a tenger érdekelte a férfit. Reggel-este hívta, vonzotta magához. Ha épp nem a végtelen vizeket járta hajóján, akkor a fövenyen merengve bámulta a partot ostromló, fáradhatatlanul tajtékzó habokat.
Végül Tatjana egy napon búcsú nélkül hagyta el a kikötőt, de érezte, szíve alatt egy új életet hordoz. Semmi sem volt hát hiába, és az élet megy tovább. Miguel bárkáját pedig nem sokkal később végleg elragadták a sötét hullámok.
“Édes a halál a tengeren…” ezt mondják a helybéliek. Aki egyszer átélheti Jemanzsá ölelését, már úgysem vágyik többet másra…


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához